2011. május 10., kedd

Ott repül Márton lúdon...

Nem állítom, hogy ez lett volna minden idők legtartalmasabb turkui utazásom (végtére is ez már a hetedik, kevés az újdonság), habár részem lehetett egy finn vacsorapartiban, illetve láttam labdarúgó mérkőzést is. Mégis, kellemes érzéssel fogom itt hagyni kedvenc úti céljaim egyikét: olyat tapasztaltam meg ezúttal, amire nem is gondoltam volna. Eljött a tavasz Turkuba!

Gyakorlatilag vasárnaptól máig minden napom ugyanazzal telt: sok sétával, ajándékok vásárlásával és munkával. Nem mondom, ez utóbbi nem hiányzott annyira, mint finneknek a napsütés, az otthoni levelek mégis megtaláltak. Na, de mindez mellékes. A napról akartam beszélni. Az időjósok még 18 fokokat emlegettek múlt héten, azonban a hőmérő gond nélkül 20 fok fölé szaladt, ma ráadásul a nehezen hihető, mégis igaz 25 fokig kúszott a higanyszál. Nem is lehet meglepő, hogy a finnek levetették magukról szürke köpönyegüket, és színes ruhába öltözve korzóztak naphosszat. Nem mondom, hogy mosolyogtak, azt ritkán szoktak. Mégis, fürdőruhában kifeküdtek az Aura-folyó partjára, rövidnadrágban fagyiztak, kigördültek oldtimer autóikkal a turkui utakra, ami persze nem kevés irigységgel töltött el.

Vasárnap tettem egy hatalmas sétát az Aura-folyó mentén, egészen a turkui kastélyig (vagy várig). A mellékelt fotón ez látható. Bár ezt az építményt is láttam már korábban, a napsütés és a friss levegő öröméért mégis megérte megtenni a néhány kilométeres (oda-vissza) utat.

A hétfői nap egy jelentős részét a helyi kapcsolatok ápolásával töltöttem. Így egy kedves kollégával ebédeltem, aki jelezte, reméli, hogy az őszi turkui utam épp akkorra esik majd, amikor neki a doktori védése lesz. Ezek szerint október vége felé jövök legközelebb. A hétfő másik jelentős részét, akárcsak a mai napból több órát is, a belvárosi boltok kínálatának alapos tanulmányozása töltötte ki. Végül is elégedetten térek majd haza, kinek-kinek a leginkább megfelelő vásárfiával a csomagomban.

A hazautat megelőző órák vitathatatlanul legkellemesebb élményét pedig az az utcazenész okozta, aki a városi könyvtár falának dőlve egy olyan dalt játszott, amit sose reméltem volna, hogy máshol hallhatok, mint a televízióban, nosztalgikus mesék iránti vágyam kiélése közben. A zenész a Nils Holgersson nyitódalát játszotta! Apróság, mégis milyen találó. (Még akkor is, ha bár Nils - nem biztos, hogy jól emlékszek - Lappföldről jött, neve alapján mégsem finn. Ez most mellékes.) Szerintem hallgassuk végig a jól ismert nótát.


Elrepült tehát a teljes hét. Immár alig egy óra, és indulhatok a reptéri buszhoz, hogy aztán éjfélre Budapestre érjek. Pörgős napok jönnek ezután, mégsem panaszkodok. Energiával feltöltődve várom a következő hetek-hónapok kihívásait. És persze a további kikapcsoló eseményeket is. Rögtön a hétvégén egy gimnáziumi 25 éves jubileumi ünnepséget, majd június elején az utat a tengeren (óceánon) túlra, San Franciscóba.

2011. május 7., szombat

Felhőtlen lazítás

Szó szerint! A szerdai esős időszak elmúltával a péntek és a szombat már egyértelműen a tavasz jegyében telt: sok napsütés, emelkedő hőfok és kevés felhő. Így vágtam neki az előadások megtartása után rám szakadt temérdek szabad időnek.

Már korábban is kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már itt járok Turkuban, ahol két első osztályú focicsapat is van, akkor el kellene menni egy mérkőzésre. Néha egészen közel jutottam hozzá, de eddig mindig elmaradt. Azt kell, hogy mondjam: megérte a végletekig húzni az első élményt.

Finn kollégáimtól értesültem arról, hogy pénteken lesz az idénynyitó a finn bajnokságban, és a TPS itthon fog játszani. Mint utólag kiderült, a tavalyi bajnok Helsinki JK volt az ellenfél. A finn futballról nem sokat tudok, leszámítva természetesen az 1997-es és a tavalyi eseményeket, amikor előbb drámai döntetlen, majd legutóbb Dzsudzsák góljával drámai győzelmet arattunk Helsinkiben. Ja, és persze Jari Litmanen. A finn fociról nagyjából ennyi az átlagos ismeret, amivel egy magyar rendelkezik (tisztelet a kivételnek, de aki ennél többet tud, az szerintem már szakavatott finn ismerő). Ennyi tudással indultam tehát neki a mérkőzésnek.

Eredeti gondolatom az volt, hogy egy erős magyar bajnokihoz hasonló mérkőzést láthatok majd. Ez annyiban módosult az első 45 perc után, hogy egy átlagos magyar bajnokira emlékeztetett a két csapat játéka. Összesen volt három kapura lövés, melyekből a turkuiak mindkettőt gólra váltották: az egyik egy ziccerben tökéletesen elcsavart lövés, a másik egy 20 méterről meglőtt, de egy védőről a kapus felett, a kapufát is érintve a hálóba csapódó gól volt. Az első képen a második találatot követő boldog turkui csapat látható, előtérben néhány fekete-fehér sálas rajongóval.

A szünetben megmozdult a lelátó. Finn nyelvrokonaink úgy döntöttek, megöntözik nyelvüket és torkukat. A stadion háromnegyede elvonult, hogy ki-ki sörrel vagy üdítővel öblögessen, és a kolbászos zsemle mellett a félidő két gólját is megeméssze. A szünetet követően azonban olyan meglepetés ért, amire nem is számítottam: a helsinki csapatnál Jari Litmanen jelentkezett játékra! Mondom, engem minősít, de nem tudtam, hogy Litmanen itt vezet le. Szerintem mindenki sejti, mit jelent nemzeti hősnek lenni. Ahogy felhangzott a korábbi Ajax zseni neve, a stadion teljes közönsége, még én is, talpra állt, és fél percen át tapsolta a játékost. Pedig ez csak egy bajnoki volt, csak egy félidő, és világos, hogy Litmanen már messze túl van a csúcson. De akkor is. Egyébként akkor is látszik, ha valaki profi (vagy az volt). Litmanen beállásával a vendégcsapat veszélyesebbé vált. Míg az első félidőben egy (azaz a nullánál alig több) kapura lövése volt a HJK-nak, a második félidőben legalább féltucat lövésig jutottak. Ezek kétharmada Litmanentől indult. Persze gólt nem szereztek, nekem viszont maradandó élményt feltétlenül.

A szombati napom délelőttje kellemes bevásárlással telt. Lassan minden meglesz az otthoni egységcsomagba. Kora délután pedig érkezett helyi kollégám, Tuomas. A cél a Littoinen-tó volt. Ha körbe nehéz is lett volna sétálni, mivel kerülete több kilométerre rúgott, azért túráztunk, amíg jól esett. A harmadik kép egy sziklameredélyről készült. S bár igyekeztünk, nem sikerült lencsevégre kapnunk a csukákat, amik állítólag mostanság rakják ikráikat. A nádasban láttuk őket mozogni, de ez ugyebár nem perdöntő... A kellemes sétát követően pedig utunkat Turku belvárosába vettük, és egy kellemes étteremben ebédeltünk, s folytattam a beszélgetést Tuomasszal, aki szerencsére megadta a kiváló ötletet a holnapi programra.

Erről viszont már egy másik bejegyzés fog szólni.

2011. május 4., szerda

Út a kulturális fővárosba

2011-ben - Pécs után - egy olyan újabb helyszín tölti be Európa kulturális fővárosának tisztét, amelyet van szerencsém (közelről) ismerni. Tegnap útra keltem, és immáron hetedik alkalommal látogattam el Turku városába, Finnországba. (Legutóbbi utamról írt fontosabb bejegyzéseket lásd itt és itt.)

Az eddigi útjaim során mindannyiszor Helsinkit keresztül vezetett az utam Turkuba, így némileg hiányzott is a kiválóan felépített Vantaa Airport. Ezúttal fapadost választottam. Nem is lenne vele semmi baj, bár a menetrend időpontja nem túl szerencsés. A Turku 2-es terminál ugyancsak fapados csomagkiadója - melyről egyelőre nem akar feltöltődni a fotó - persze megnevettetett a maga kb. 6 méteres teljes hosszával. Az estét aztán az immáron rendszeressé (és unalmassá) váló El Clásico második félidejének (és így mindkét gólnak) a megtekintésével zártam.

A szerdai nap pedig a munkával kezdődött. Mostantól péntekig egy - az őszihez képest lényegesen - kisebb csoportot fogok összehasonlító és digitális szerzői jogi kérdésekre tanítani. Remélem kitart a lelkesedésük a zenei példákig. A jól sikerült munkát persze este megpecsételtem egy kellemesen fárasztó szaunázással. S hogy mennyire kicsi a világ? Pont a szauna előtt találkoztam egy olyan olasz professzorral (Vittorio Olgiati), akit eddig először és utoljára Berlinben, még 2007-ben láttam egy konferencián...

A csütörtök délelőttje ismét a tanteremben telt. Maroknyi csapatomtól elégedettséggel váltam el, s vettem utamat egyik - ha nem épp a - kedvenc turkui helyszínem: a vásárcsarnok felé. Rendszeressé vált ugyanis az évek alatt, hogy a vásárcsarnokba járok friss halért (ezúttal - az esti vacsorameghívás tényére is tekintettel - csak lazac volt a listámon), melyből ma is isteni ebédet készítettem magamnak. Levezetés gyanánt séta, illetve némi ügyintézés Szeged irányába. Az idő azonban gyorsan telik, és hamar hat óra lett, amikorra elém jött Tuomas, a helyi fő szakmai partnerem. Utunkat a turkui tűzoltók báltermébe vettük, és egy kellemes kis kitérőt követően (a Sevilla nevű tapas bárba) már el is foglalhattuk helyeinket a bálteremben feldíszített ünnepi asztaloknál.

Sosem volt még lehetőségem eddig olyan emberek körében vacsorázni, akik épphogy beszélik az angolt, a némethez (és persze a magyarhoz) pedig hozzá se tudnak szólni. Most eljött ez a pillanat, mégis élveztem minden percét annak, amit Eva és Jaakko, Kevät és Ilkka, illetve Iris és Reine társaságában tölthettem. Mindig is tetszett a finn nyelv, pörgős beszélgetésük - melyből csupán az általam eddig is ismert szavakat értettem meg - magával ragadott. Az este pedig telt, hamar eljutottunk a finom desszertig, melyet követően jött is a zenekar, kik kellemes háttérzenét szolgáltattak az immáron fesztelen (asztalhoz nem kötött) beszélgetéshez. S bár nem jutottam hozzá, még egy 2007-es, berlini konferenciás ismerőssel is lett volna módomban találkozni. A turkui jogi kar tiszteletben doktorával, a louisville-i jogi kar oktatójával, John Cross-szal ugyanis ugyanazon panelben adtunk elő négy éve. Talán majd egy hónap múlva összefutunk San Francisco-ban. Ki tudja?

A  folytatásról (merthogy vannak ám hétvégi tervek, többek között egy futóversenyen való részvétel) külön posztban jelentkezek szombaton vagy vasárnap!