Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!
A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a
Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.
Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.
Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az
Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.
A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.
Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.
A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).
Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.
