2012. október 21., vasárnap

Lyon III

Université Jean Moulin Lyon III. E becses nevet viseli az az egyetem, amelyet utolsó 2012-es külföldi utam alkalmával látogattam meg. A bejegyzés címadása is részben ehhez köthető. Másrészt viszont ahhoz is, hogy az októberi látogatás volt sorban a harmadik lyoni kirándulásom.

Valljuk be: azok után, hogy tavasszal a feleségemmel együtt tértem vissza a második legnagyobb (és sokak többsége szerint éttermeit tekintve első számú) francia városba, a dél-francia Lyonba, furcsa érzés volt ezúttal egyedül megérkezni a Saint-Exupéry reptérre, buszra szállni, a környező hegyek ormai mögött narancsló színben lenyugvó napsugarakat nézni, leszállni a Part-Dieu vasút (és busz)állomáson, elsétálni a közeli hotelbe - és ismét csak útra kelni, hogy a vendéglátók jóvoltából elkölthessem vacsorára kapott napidíjamat. Az októberi út kulináris szempontból két nagy pilléren nyugodott. Mindkét pillér alapvetően eltér a hazai gasztronómiai lehetőségeimtől, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy csillapíthassam érdeklődésemet a sushi és a sült kacsamell ízei iránt. (Az első képet kedvenc sushi éttermem teraszáról lőttem Lyon egyik leghíresebb gasztro utcájáról, a rue des Marronniers-ről, melyet jobbról és balról egyaránt éttermek díszítenek.) Mindazok a lehetőségek, amelyek ezúttal előttem nyíltak, lenyűgözőre sikeredtek. Nem hazudtolták meg magukat a helyi kis bouchonok (családi éttermek) szakácsai, ezúttal is csodák érkeztek elém a tányéromon. Legkevesebb két olyan étterem iratkozott fel képzeletbeli naplómba, ahová visszatérést fontolgatok.

Októberi utam célja természetesen ezúttal is a Lyon III jogi kar LLM képzéses hallgatóinak okítása volt, ezúttal is 19 rapid, fárasztó órán keresztül. Ez általában nem jelent mást, mint korai keléseket, órák után röpke ebédszüneteket (amelyekbe azért mindig sikerült némi városnézést belecsempésznem, így a második kép is egy ilyen kirándulás során készült a Bartholdi szökőkútról), ismét előadásokat, végül bevásárlással és vacsorákkal fűszerezett esti órákat. Az októberi Lyon, melynek arcát eddig  nem ismertem, legalább annyira elvarázsolt, mint a tavaszi napokban megismert város. Ezúttal is emberek forgataga járt-kelt az utcákon, az éttermek menülapjait érdeklődően gondolkodó turisták hada állta körbe, dudaszó jobbról és balról, croissant itt, crépes ott. Ódon épületek és (majdnem) tiszta sétálóutcák, vásárlásra csábító ajándékboltok.

Ugyan nehéz volna előre megmondani, hogy következő lyoni utamra 2013-ban, vagy csak egy évre rá kerül sor, ez most nem is olyan lényeges. Azt tudom bizton: van miért továbbra is visszatérnem ebben a csodás városba, és örömmel fogok kapni az alkalmon, amikor eljön.

2012. szeptember 27., csütörtök

Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

2012. szeptember 16., vasárnap

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)

2012. augusztus 18., szombat

Mindenből egy kis jó

A napok gyorsan, szorgosan teltek toledói utam során. Az előadások előtt, között és után is sikerült azonban mindig, habár általában csak rövidke időre, kikapcsoló, feltöltődést nyújtó élményeket gyűjteni. Röviden csokorba szedem, mit is tapasztaltam az elmúlt egy hét során.

Az utazásról nem hiszem, hogy sok szót volna érdemes ejteni. Habár annyit mindenképpen megemlítenék, milyen furcsa élmény volt, mikor az amerikai határőrök az útlevél-ellenőrzés során félreszólítottak, egy külön szobába kísértek, s hat felfegyverkezett úriember a számítógép képernyőjét szemlélve  gondolkozott arról, hogy vajon minden rendben van-e a papírjaimmal. Beengedtek, úgyhogy gondolom a válasz pozitív volt. Mindenesetre kifejezetten nyugtatólag hatott izgatottságomra, hogy a reptértől vendéglátóm házáig egy Lincoln Town Carral utazhattam. Ennyi helyet a lábnak nem sok kocsi biztosít.

Annak tudatában tértem aztán szombaton nyugovóra, hogy másnap pörgős, tartalmas programokban lesz részem. Nem is tévedtem: ajándékok vásárlása, kerti munka, grillezés - és baseball. A sport, amiben gyakorlatilag tényleg csak akkor lehet részem, ha erre a kontinensre látogatok. S láss csodát, harmadik élőben megtekintett mérkőzésemen ismét a helyi csapat nyerte. A Toledo Mud Hens ezúttal a Durham Bulls csapatát gyűrte le 4-3-ra. (Lelkesebbje talán tudja, hogy utóbbi csapatról film is készült a nyolcvanas évek végén Baseball bikák címmel.) A mérkőzés legérdekesebb teljesítményét mégsem a játékosok nyújtották (bár volt egy három pontot hozó hazafutás is), hanem az a toledói dresszbe öltözött fiatal srác, aki higany- és Michael Jackson mozgású táncával több ízben is szórakoztatta a közönséget. A mérkőzés végén aztán a gyerekek vették birtokukba a pályát. Kb. 30 percig csak özönlöttek a salakra, és futották le - ki gyorsabban, ki lassabban - a négy alappontot. A tűzijáték pedig már csak ráadás volt.

Az előadással érintett hétköznapok többsége egyébként hasonlóan telt: készülés az órákra, beszélgetés, alkalmanként ebéd az amerikai professzorokkal, és ha csak lehet, némi séta is a kampusz területén. Kivételt e napok közül mindenképpen a kedd jelentett, amikor - hat év után - meglátogattam a toledói képzőművészeti múzeumot. Az ókori szobroktól kezdve a valamennyi korszakot átölelő festményekig, valamint minden egyéb műtárgyakig egészen tartalmas kiállításokkal rendelkezik a helyi múzeum, amelynek épületét, a bejáratnál elhelyezett márványoszlopait bármely intézmény megirigyelhetné. Csütörtökön ehhez hasonló, egyedi élményben volt részem, mikor az egyik kolléga feleségével meglátogattunk néhány üvegfúvó művészt, akik a látogatás pillanatában fúvás helyett hóembereket készítettek. Közel húsz év után láttam ismét hasonló munkafolyamatot, élmény volt.

Az első olyan nap, amikor gyakorlatilag semmi munkajellegű feladatom nem volt, péntekre esett. A reggeli program ennek megfelelően a lazulás jegyében telt, melynek lány középiskolai futball megtekintése is részét képezte (persze televízión keresztül). Ez azt hiszem mindent elárul a helyi kábel televízió csatorna kínálatáról. Ezt egy ebéd követte egy professzorral, majd fél négytől kezdetét vette a hét legnagyobb feladata/kihívása. Ahogy két éve csirkepaprikást nokedlival, ezúttal is valami igazi magyaros vacsorát készítettem azoknak a kollégáknak, akik Szegedre járnak előadást tartani. A menü gulyásleves és palacsinta volt, utóbbi otthoni sárgabaracklekvárral. Mondhatni épp időre lettem kész mindennel, így a vendégsereglet fogadására is jutott idő. Kellemes társaságban (sok nevetéssel), nyugalmas udvaron, kellemes hőfok mellett tölthettem így el utolsó estémet Toledóban. Ha lesz még lehetőségem jönni ide, máris vannak ötleteim, mi szerepeljen a következő menün.

S mivel már csak a hazaút van hátra, melynek részleteivel biztosan nem fogom senkinek a türelmét próbára tenni, itt az ideje lezárni ezt a bejegyzést. Folytatás magyar és külföldi utakkal hamarosan.

2012. augusztus 10., péntek

Toledo, harmadjára

2006 és 2010 után harmadízben érkezek Toledo városába, amely Ohio állam északi részén, az Erie-tó dél-nyugati csücskénél helyezkedik el. 2006-ban még szakmai kapcsolatok ápolása, olvasás, nyelvi fejlődés céljából érkeztem, két éve már előadást tartottam, s ezúttal is így fogok tenni.

Az előadásokat az esti órákban kell megtartanom (hattól fél tízig), a munka mellett azonban minden nap lesz arra lehetőségem, hogy kikapcsolódjak. A tervek szerint baseball mérkőzésre fogok menni, kirándulni fogok két kedves ismerőssel (Bruce és Nancy már két bejegyzésemben is megjelent: 2010-ben épp Toledóban, idén Turkuban találkoztam velük), golfozni megyek egy másik professzorral. Ha minden jól megy, eljutok Ann Arbor városába, amely otthont ad az USA egyik legjobb egyetemének (University of Michigan), amely egyébként a 22 szeres olimpiai érmes (tizennyolcszoros aranyérmes!) Michael Phelps egyeteme is volt). Végül már fixált program a magyar vacsora parti, amelynek keretében gulyáslevest és palacsintát fogok készíteni az ismerősöknek. A rendelések is le vannak adva, illetve magam is bőszen jegyzeteltem saját ötleteimet, kinek milyen meglepetést hozzak, így a vásárlásra is megfelelő időt kell fordítanom majd.

Az elkövetkezendő napokban igyekszek két-három bejegyzés keretében a fenti programokról részletesen beszámolni. Csak nehogy aztán olyan sok legyen, hogy időm ne nyíljék a gépelésre! Mindenesetre addig is álljon itt az a videó, amelyet hat évvel ezelőtt készítettem első toledói utazásom legszebb állomásairól (a toledói jogi kar épülete, vendéglátóim otthonai – többen is voltak –, a Henry Ford Múzeum, toledói kertváros, augusztus 20-ai magyar fesztivál, utazás Clevelandbe BB King 80. születésnapjának tiszteletére tartott koncertre, Mud Hens baseball mérkőzés az első sorok valamelyikéből, képek Ann Arborból és Detroitból, két kerti party az Erie-tó partján, vasárnapi gospel mise/koncert, toledói állatkert, és végül utazás az amishok földjére – szerencsére egy kicsit fejlődtem azóta, ami a fényképészeti tudományt illeti).

Családi nyaralás a Zemplénben

Tavaly augusztusban Visegrád városában gyűlt össze a család egy több napos, élményekben gazdag, pihentető nyaralásra. Az idei helyszín az ország másik régiójában található Zempléni hegység, s azon belül is Telkibánya volt. Ahogy tavaly, úgy idén is sok kalandban volt része a csapatnak.

A kirándulásnak egyetlen nehezítő tényezője volt: a távolság. Nekünk oda s vissza több mint 800 kilométert kellett levezetnünk. Ha azonban ettől eltekintünk és az utazás tartalmába pillantunk bele, akkor az élmények feledtetik ezt a körülményt. Először is: Telkibánya nagyon takaros, tiszta, csendes település, a szállásunk (Aranyhegyi Vendégház) pedig minden igényt kielégítő szálláshely. Nemcsak tiszta, de minden komforttal felszerelt házat kaptunk, igényes dekorációkkal, hatalmas kerttel, kemencével, foci/röplabdapályával (melyet mi inkább tollaslabdázásra használtunk), vadlessel, kerti játékokkal – csak hogy a legfontosabbakat említsem. S mindezt rendkívül jutányos áron.

Érkezésünk napja leginkább a bepakolással, a hatalmas udvar felfedezésével, játékkal, Telkibánya feltérképezésével, fahasogatással telt – és persze a kora délutáni órákban Berki Krisztián, az esti órákban pedig Pars Krisztián olimpiai győzelmének megtekintésével. Jobb vasárnapot kívánni sem lehetett volna.

Kutyaszorító
(Telkibányához közel)
Hétfőn a Pálházáról induló kisvasúttal Rostalló végállomásig utaztunk, hogy aztán az ebédet a Kőkapu Hotel melletti étteremben költsük el. Míg az étterem nyitására vártunk, a szomszédos tavat csodálhattuk meg vagy hűsölhettünk az árnyat adó fák tövében. Délután a csapat háromfelé vált. Ki a kisvonattal, ki gyalog indult Pálházára, a kocsikhoz. Mi Franciskával gyalogszerrel indultunk vissza Telkibánya felé. Ha nem is kellett olyan szintkülönbségeket leküzdenünk, mint a Mátra, a Börzsöny vagy a Pilis területén, az útvonal szépségekben (és éhes szúnyogokban) gazdag volt, s a 12-13 kilométeres séta határozottan jót tett testnek és léleknek egyaránt.

Hétfő délután még szakácsszerepet is kaptam: paprikás krumplit, igazi tábori ételt kellett készítenem. Bízok benne, hogy sikerrel jártam. Késő délután ismét a sporté lett a főszerep: Tóni simán elvert mindenkit lengőtekében, Ancsa pedig megizzasztott tollasban.

A füzérradványi Károlyi kastély
Kedden igazi történelmi hangulatú utazásra indultunk. Pálházán keresztül előbb a füzéri várhoz, majd a füzérradványi Károlyi kastélyhoz kocsikáztunk. Mind a kettő kötelező látnivaló a Zemplénbe látogatók számára. Az egykoron még a Szent Koronát is őrző füzéri várból dél felé (és persze keletre meg nyugatra) hegyek/dombok ormait, vagy épp a pálházai kőbányát lehet kiválóan látni, észak felé pedig a Nagy Milicre tekintve jó tudni, hogy a túloldal már Szlovákia. A füzérradványi kastély, bár messze még a teljes felújítástól, következésképp az illúzió sem teljes, kiváló betekintést enged egy dolgos nemesi család múltjának egyes korszakaiba. (A kandallógyűjteményük kimondottan figyelemre méltó.)

A kedd délutáni szakács feladatokat Tóni vállalta magára, hogy a kemencében tarját és mindenféle zöldségeket süssön. A nyársalónál pedig a Mórahalmon termett kukoricát főztük meg, s tálaltuk a vacsora mellé. S mivel ez az este volt az utolsó, ezért a sport helyét sokkal inkább a beszélgetés vette át. Persze azért fél szemünkkel nyomon követtük a vízilabdás lányok mérkőzését (sajnos nem jutottak döntőbe).

Szerdára pedig a pakoláson túl nem maradt más, mint a hazaút – legnagyobb örömünkre két aranyéremmel fűszerezve ezeket az órákat a kajak-kenu pályáról. S bár az idő sosem elég arra, hogy eleget pihenjen, rokonozzon az ember, ez a néhány nap is kimondottan jól esett. Folytatás remélhetőleg jövőre!

2012. május 26., szombat

Social networking in Turku

Ahogy azt vártam, a turkui út második fele a sűrű programokkal telt el. Konferencia, majd egy pihenőnap. Mindeközben sűrű kapcsolatépítés, illetve -ápolás. Mindez csodálatos helyeken, kedves emberek társaságában és persze kiváló ételekkel megfűszerezve.

Csütörtökön és pénteken életem eddigi egyik legjobb konferenciáját ültem végig. (Senkit nem kényszerítek erre, de ha esetleg érdekli, íme a szakmai összefoglaló.) Mikor épp nem a szellemi tulajdonvédelem érdekes témáit boncolgattuk a szekcióüléseken, akkor a szünetekben kávé, tea vagy víz mellett, illetve ebéd közben mindenféle finom fogás mellett beszélgethettem érdekes és kedves emberekkel. Társadalmi szempontból nézve persze a két napos rendezvény csúcspontja a két vacsora volt.

Az első vacsora vendéglátójaként a turkui önkormányzat a város kezelésében álló, több mint száz éves Suomen Joutsen (Finn Hattyú) fedélzetére invitált minket. Az önkormányzat képviseletében egy kedves hölgy, illetve a városi "főjogász" (amolyan jegyző féleség lehet) köszöntött minket, akik szíves vendéglátását Jukka Mahönen dékán nem győzött meghálálni. A vacsora során hosszú ideje nem látott kedves kollégákkal nyílt lehetőségem újra beszélgetni. A képen látható (balról jobbra) Llew Gibbons és Bruce Kennedy egyaránt a szeged és toledói jogi karok közötti kiváló együttműködés keretében juthatott el kis hazánkba, legutóbb pedig már majdnem két éve találkoztunk Toledóban (amikor egy kis közös kirándulást is szerveztünk).

A pénteki vacsorára ugyancsak úszó éttermen, a Cindy hajón került sor. A zsibongó teremben szabad ültetéses rendszer működött, így ezúttal egy kedves régi turkui ismerős (Daniel Acquah, aki 2010 során még a hallgatóm volt) és két új emberkével kerültem hallótávolságba. És az együtt eltöltött három óra, valamint a krémlevest, lazacot és sült almát, valamint ízletes dél-amerikai vörösbort felvonultató vacsora alatt témák sokaságát jártuk körbe. Élmény volt hallgatni, hogy miként vélekedik a finn, az amerikai a ghánai és a magyar ugyanazon kérdésről. (Kedves Google, ki e blogot is fenntartod, nem mondom el, rólad milyen véleményt alkottunk mi négyen.)

Végül eljött a szombat, mely a szabadság és a pihenés, sőt a kirándulás ígéretével csábított. Délelőtt persze még sort kerítettem az utolsó ajándékok beszerzésére, hogy aztán találkozzak a turkui jogi kar nemzetközi ügyekért felelős koordinátorával, aki a saját és egy japán kutató kolléga családja társaságában elvitt engem egy Turkutól 20 percre fekvő, eldugott kis erdei tisztásra, hogy hot-dogot süssünk, s igazi sushi rizsből készített labdákat falatozzunk (ez utóbbi mennyei meglepetésként szolgált). A négy gyermeket is felvonultató kis csapat, miután a gyomrok korgását csillapította, egy másik helyszín felé vette az irányt. Többfelé is ismeretesek olyan kődombra épített "erődítmények", melyek segítségével a finnek évszázadokkal ezelőtt védték a területeiket. Habár a fasáncok ma már nem látszódnak, akadálytalanul el tudtam képzelni, milyen nehéz feladat elé állíthatták az ilyen dombok a támadókat, s milyen sok esélyt jelentett a védekezőknek a meredek sziklafal. A kilátás ugyanakkor festői volt. A tenger egy csekélyke öble, repcetáblák (ami itt még csak mostanában kezdett el virágozni), fenyőktől és más fák lombjától zöldellő erdők mind a lábunk előtt hevertek, és a szikrázó napsütésben sasszemem (új kontaktlencsém) is precízen működött. (A fenti képről csak Maki, a japán professzor felesége hiányzik.)

Az utamnak még nincs vége. Sőt utolsó estémen éjfél környékén igyekszek majd a félhomályban feljutni a város legmagasabb pontjára, hogy a horizont mögött épphogy csak eltűnő nap keltette fényeket fényképezzem. Ugyanakkor erről már csak akkor fogok beszámolni, ha a esetleg a fényképezés sikerrel jár majd. Egyebekben már csak egy nap, és otthon leszek!

2012. május 23., szerda

Májusi nyár Turkuban

Hosszú ideje már, hogy lyoni utam kapcsán elkészítettem utolsó bejegyzésemet. Most azonban elérkeztem turkui (immáron kilencedik) utam feléhez. Ideje számot vetni, hogyan teltek az első igazi nyári napjaim Finnországban.

Tavaly májusban tökéletes képet kaptam arról, hogy mi várhat rám az egyre hosszabb nappalok világában. Akkor még csak durván 10-11 óráig volt világos. Most már gyakorlatilag egész éjjel csak szürkeség van. Sőt, itteni idő szerint fél 11 körül kezdtem az írásba, és előtte még néhány perccel a naplementében sétáltam vissza a szobámba. A nap szó azonban más szempontból is meghatározó. Végre igazán érezteti a hatását a fénylő korong. Meleg van! Az elmúlt napokban kétszer is 27 fokot mutatott az utcai hőmérő. Az emberek az utcán sétálnak, az Aura folyó partján napoznak, az éttermi és kocsmai célokat szolgáló hajókon tobzódnak - egy szó mint száz: élik az életet. És milyen jól teszik! (Merthogy a finnek elég depressziós hajlamúak. Ilyenkor a napsugarak már kezdik feltölteni téli tartalékaikat.)

A munka mellett persze minden nap jutott időm arra, hogy megszokott, azonban meg nem unható kedvteléseimnek éljek: a piac körbejárása (különösen hal vásárlása céljából), az otthoni csokoládéadag levadászása, izzasztó egy órás szauna - és persze a kirándulás. Ezúttal Ruissalo szigetére esett a választásom. Relatíve "régen" jártam ott, és tudtam, hogy ott lesz lehetőségem leginkább arra, hogy a sziklás parton elterüljek, és élvezzem a napsugarak kényeztető melegségét.

Nem csalódtam. Bár nagyjából annyi finn emberkét láttam a kedvenc félszigetemen, mint eddigi 4 kirándulásom alatt együttvéve (andalgó párok; kutyát sétáltatók; fürdőruhában napozók; macsó baseball sapkás, kacsakövező lovag és asszonykája; horgász srácok), a közelségük nem zavart. Feledtette a látvány és a többi élmény: a naptól csillogó tenger, a motorcsónakok keltette hullámok zaja, a halakra vadászó madarak sikítozása, vagy épp kicsinyeiket terelgető kacsák hápogása, a távolban elvonuló 10 emeletes tengerjáró hajó, a fenyőfák illata és még néhány egyéb természeti csoda.

Májusi arcát így még sosem láttam a finn tájnak. Most már sikerült. A folytatást is várom nagyon. Mert bár most két nap konferencia következik, ugyanakkor holnap este a Suomen Joutsen (Finn hattyú) fedélzetén koktél party, pénteken pedig a Cindy étteremhajón vacsora vár majd rám. A szombat pedig reményeim szerint a túrázás jegyében telik majd. Egész nap!

2012. március 11., vasárnap

Bouchon járás Lyonban

Tavaly februárban azzal a reménnyel jöttem el Lyonból, hogy talán egyszer még visszatérhetek ide. E vágyam beteljesült, mikor első 2012-es külföldi utazásom gyanánt a francia ízek egyik fellegvárába visszarepültem. S ezúttal nem egyedül, hanem feleségem is velem tartott.

Ily módon a mostani beszámoló részben az ő élményeire is épül. Lyon ugyanis talán a legkomolyabb szakmai kihívását jelenti eddigi munkámnak: 4 nap alatt 19 órányi angol előadást kell tartanom válogatott nemzetközi diákseregnek (értsd: ők általában sokat kérdeznek). Így ennyi munkaóra mellett a kikapcsolódásra és pihenésre csak elhanyagolható időm maradt. Ennek ellenére volt a társaságomban egy túratárs. Franciskám minden nap magára kapta a több réteg ruhát, nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és körbejárta a város legszebb részeit. Eljutott olyan helyekre, ahol én is voltam. Rendkívül kellemes gondolat, hogy az általa lőtt fényképeket szemlélve látható, hogy nagyjából ugyanott ültünk le a római kori amfiteátrum kőlépcsőin - csak épp 13 hónapnyi eltéréssel. Ő is megmászta a Lyon felett magasodó dombot, és megcsodálta a Fourviére katedrálist, ahonnan a város egésze belátható. Ő is átsétált oly sok hídon, melyeket magam is felfedeztem korábban. Ő is megcsodálta a Rhone folyó kékségét és ő is megkóstolta a francia óriáspalacsintát.

A helyzet persze úgy hozta, hogy az ebédidő közös volt, így ekkor is lehetőség nyílt az élmények megosztására, habár az információk többségében felém áramlottak, miközben én csak az unalmas tantermi eseményekről számolhattam be. A délutánok aztán újabb sétálással teltek Franciska oldalán és tömény három órányi előadással az én oldalamon. Az én történetemet mellőzzük, beszéljünk inkább azokról a helyekről, ahol Franciska járt. Így a városi parkban (és állatkertben), a miniatűr alkotások múzeumában (ahonnan még én is kaptam fénykép meglepetést az Alienekről, Willy Wonkáról, Tom Hanksről és a felülmúlhatatlan Arnold Schwarzeneggerről), a mellékelt képen jobb oldalt látható Szépművészeti Múzeumban, mely a kép bal oldalán látható városháza mellett helyezkedett el. A következő közös nevező a késő délutáni találkozó volt a hotelben, amikor kissé felszabadultabban találtunk ismét egymásra (vagyis csütörtökig némiképp az új nap előadásának egyre halványodó rémétől kísértve).

Másrészt igazából ekkor vette kezdetét az igazi közös pihenés. (Habár nem a talpunknak.) Minden este útra keltünk, hogy megtegyük napi szokásos bouchon (ejtsd: buson) járásunkat. (Innen ez az elhanyagolható, mégis vicces szójáték a busó járásra utalva.) A bouchon ugyanis itt Lyonban a helyi tradicionális éttermet jelenti, hagyományosan kevés asztallal, következésképp igazi családi légkörrel és persze ettől függetlenül kiváló tradicionális ételekkel. Valójában egy kivételtől eltekintve valamennyi étteremben igazán szerencsével jártunk, és a méltán híres francia konyha remekeit kóstoltuk meg. (Az abszolút kedvenc kitüntető díját egyértelműen a karamellizált bőrű kacsamell nyerte el, rögtön az elsőként meglátogatott Chez Louise bouchonban.) És ugyan az időjárás nem teljesen kényeztetett el minket (a mi hetünk előtt és után 15-20 fokok uralkodtak/fognak uralkodni Lyonban), azért - ahogy a harmadik fotón is látható - a tavasz jeleire már ott is ráleltünk. Bízzunk benne, hogy lesz még ennek folytatása. Talán már jövőre visszatérhetünk - KÖZÖSEN!

2012. január 25., szerda

Összeállt a 2012-es program

Nagyjából a mai nappal véglegesítettem az idei szakmai programok listáját, így tisztán látom, hogy milyen utazások várnak rám a 2012-es évben. Away to... Lyon, Turku és Toledo - ismét.

Valószínűleg nem csak én élveztem annyira tavaly februárban a lyoni előadásomat, hanem a diákoknak is tetszhetett, ugyanis ezúttal is kiválasztásra került digitális szerzői jogi órám. Így március elején megismételhetem utamat az ódon utcákkal, kiváló éttermekkel, gyönyörű kék folyóval, nem is olyan rossz focicsapattal, rendkívül kedves kollégákkal teli tömött Lyonba. Ráadásul a feleségem is velem fog tartani, ami külön pozitívum. Neki mindenképp, hiszen amíg én a tanteremben küzdök majd 19 órán át a hallgatóimmal, ő addig is nyakába veheti a várost. És talán eljut a képen látható Notre-Dame de Fourviére-hez is. (Az élmények végett lásd az alábbi bejegyzést.)

Nem lehet meglepetés, hogy idén is eljutok Turkuba, de az Erasmus program kiváló lehetőséget teremt minderre. Ráadásul a kurzusom mellett ezúttal egy konferencia is vár rám. No meg persze finom halételek, májusban már csodálatos napsütés, ettől persze még a szauna sem maradhat el, és talán egy focimeccsre is eljuthatok. Egyelőre bizonytalan mikor, de az ősszel is tervezek egy turkui utat. Hihetetlen, de az őszi utam lesz a tizedik finn kalandom. És ugyanolyan lelkesedéssel várom még ma is, mint a legelsőt!

És ami az igazi meglepetés: úgy fest, hogy augusztusban - a 2010 augusztusi utamhoz hasonlóan - ismét eljutok Toledoba, Szeged testvérvárosába, illetve az amerikai jogi képzésünk partneregyetemére. A rám váró tanítástól nem tartok, jól bevált paneljeim vannak, melyeket rendkívül könnyű újabb és újabb jogesetekkel és példákkal fűszerezni. Így az igazi kérdés az lesz, hogy a szabadidőmben vajon mit fogok csinálni? Ismét elmegyek kenuzni, esetleg túrázni az Erie-tóhoz? Bevallom őszintén, nem tudok golfozni, valószínű idehaza erre pénzem sem lenne, de talán leginkább a golfütőt lenne a legjobb ismét kezembe kaparintani.

És ennyi. Talán. Mert némi esély arra is van, hogy további országok felkerüljenek az úti céljainkra. És akkor a kikapcsoló magyar kirándulásokról nem is szóltam. Ez utóbbiak maradjanak egyelőre titokban. Mindenesetre lesz miről beszámolnom a '12-es évben is!

Update: És a nemzetközi helyzet azóta csak fokozódott: szeptemberben Turku, októberben Lyon - ismét! Hurrá!

2012. január 2., hétfő

Szilveszter Villányban

2011-ben több alkalommal látogattam/látogattunk már el kiváló hazai pihenőhelyekre. Áprilisban a feleségem szervezett egy börzsönyi kirándulást, augusztusban a családdal töltöttem el pár napot a Dunakanyarban, szeptemberben pedig a hullámzó Balatont látogattuk meg Franciskával. Sűrű évünk kiváló levezetéseként ellátogattunk ismét Villányba, kedvenc borrégiónkba. Mely ezúttal sem csak a kiváló Polgár borokról lesz emlékezetes, hanem a körítéstől és különösen a szilveszteri mulatságtól.

Alig telt el néhány perc pénteki érkezésünk után, s máris lépcsőkön haladtunk lefelé a Polgár Panzió alatt húzódó pince mélyére, egy "technikai pincetúrára". Tavaly a névadó Polgár Zoltán kísért minket körbe, ezúttal egy másik főnökúr. A borkészítés trükkjeiről, a szerencsés 2011-es és a balszerencsés 2010-es évről hallhattunk sokat, mindezeket négyféle bor kóstolásával kiegészítve. Rendkívül érdekes élmény egy idei szüretelésű, érés alatt álló Merlot-t kóstolni, miközben tudjuk, hogy a nedű majd csak úgy egy év múlva, vagy talán még később kerül csak palackba. A formálódó ízek és az érdekes mód sajtos jegyeket tükröző illatok még csak az első lépést jelentik a borrá válás hosszú folyamatában.

A szombat ködfátyolos reggele túrázást ígért az év utolsó napjára. Közel két órán át gyűjtöttük a cipőnk talpára Villány túrázásra alkalmas dűlőinek és a szomszédos Kisjakabfalva irányába elterülő erdő ösvényeinek ragadós sarát. A kirándulás csekély fáradalmait a hangulatos Fülemüle Csárdában, majd a panzió szoláriumában pihenhettük ki. És a szilveszteri mulatság is elég hamar elérkezett. A kiválóbbnál kiválóbb ételeket Polgár borok hosszú sora kísérte, alig lehetett a tempót tartani. DJ Bogár, vagy ahogy a tósztot mondó Polgár úr említette: "dizsi Bogár", kiváló retró hangulatú zenéivel pedig többször is a parkettra csábított minket. (Bár Aradszky "Nem csak a húszéveseké a világ" című örökzöldjétől mi is kedvet kaptunk egy kis éjszakai frissítő sétára.)

Úgy tartják, hogy az egész év olyan lesz, mint az új év első 24 órája. Ha e szeszélyes gondolat igaz volna, akkor idén valószínűleg több pihenésben lesz részem, mint a 2011-es évben. Ezt többek közt a kellemes, sokáig tartó pihenés, a siklósi termál wellness fürdőben töltött órák, a kellemes vacsora és a lazulós este alapozhatják meg.

A bejegyzés zárásaként Hamvas Bélától szeretnék idézni "A bor filozófiája" című könyvéből, melyet még születésnapomra kaptam, és erre az alkalomra tartogattam. Olyan idillikus nyugalom mellett olvashattam ki a kötetet a panzió kandallójának melegében és a siklósi fürdő párás csarnokában, ahogy Hamvas gondolatából is következik:
"A borországok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák  között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné a halál."