2013. november 22., péntek

Le Beaujolois Nouveau est arrivé

Negyedik alkalommal utaztam Lyonba, oktatási célokból. Ennek részleteiről a szerzői jogi blogomon röviden beszámoltam. E helyütt arra nyílik lehetőségem, hogy az utazás személyes élményeit is megörökítsem. Valószínűleg a szürkébb időjárásnak, a "talajmenti fagyoknak" és a cipőáztató esőnek tudható be, hogy a kellemes, biztonságos, mondhatni várt és keresett élmények mellett csupán néhány újdonsággal sikerült tapasztalataimat bővíteni.

Egy kiváló helyi bouchon,
a Chez Louise
Ha kiszámítható élményekről beszélek, akkor elsősorban gasztrokulturális kirándulásaimra gondolok. Az éttermek, melyekbe volt szerencsém betérni, már nevükben kellemes csengésűek (Chez Fyfy, Chez Louise, Le Vivarais, Courtepaille, s elfér mindezek mellett a Hippopotamus - Víziló - grillbár is). A felszolgált étkek pedig, különösen a helyi specialitások, a rózsaszínűre sütött kacsamell vagy a lyoni saláta, minden kóstolás alkalmával maradandót nyújtanak. Mindezek mellett szinte kihagyhatatlanok a francia konyhától eltávolodó "multikulti" falatok, mint az errefelé kiváló minőségben kínált sushi, az amerikaival is versenyre kelő baconös sajtburger vagy a Nutellában tocsogó (bár erre semmi szükség nem lenne) Churros. Kulináris kísérleteim közül a keddi ebédnek különös varázst kölcsönzött a tény, hogy azt a helyi képzés aktuális vezetőjével fogaszthattam el. Lukasz - nevével összhangban - lengyel származású, következésképp a közös hang megtalálása is rettentő egyszerűen ment, kellemes egy órás lazulást biztosítva két előadás között.

Mire akartam ugyanakkor utalni a bejegyzés címével? Vannak tudatos döntések és vannak óriási véletlenek. Előbbire szolgál példaként, hogy feszes oktatási feladataim csak ezen a héten engedték a lyoni utat. Utóbbit pedig az példázza kiválóan, hogy pont csütörtöki búcsúestémre időzítették a helyi borászok az "új beaujolois" ("bozsolé") bor hivatalos bemutatását. A környék valamennyi borásza a csütörtöki napot választotta ki arra, hogy primőr boraikkal elárasszák a piacot. Nincs is olyan étterem, amely csütörtökön ne kínálta volna e friss nedűt. A magyar borok szerelmeseként persze azt kell, hogy mondjam: hatalmas meglepetéseket nem kell várni egy ilyen friss italtól. A beaujolois nouveau-t karaktere, illata és íze egyaránt kellemes társalgási bornak predesztinálja. Annál nem kevesebb, de nem is több. Meg kell hagyni, ezzel együtt is különösen érdekel, hogy mit tudott a Vylyan Pincészet alkotni az idei évtől piacra dobott új "Bogyólé" (remélem az áthallás megvan) borával. Melyből volt szerencsém már a piaci terjesztés megelőzően, rögtön a címkézés után egy "tiszteletpéldányt" kapni.

Azért térjünk vissza egy pillanatra a lyoni mindennapokra. A szerda reggeli havasesővel ugyan nehezen barátkoztam meg, ám az elemekkel való közdelem közepette különös tapasztalatokra tettem szert a francia embereket illetően. A roller errefelé még mindig menő. Kivéve, mikor szakad az eső. A járda a gyalogosok számára nem más, mint egy jelentés nélküli zebracsíkos dísz. (Ebben persze hasonlítanak ránk, magyarokra.) A közlekedési lámpákra ezzel ellentétben a karácsonyi díszkivilágítás szerves részeként tekintenek mind a gyalogosok, mind az autósok. A sofőrök ráadásul szemlátomást csak akkor érzik magukat boldognak, ha ritmusosan használhatják a dudájukat.

Notre Dame de Fourviére
Ja, és szerencsére az idei utamból sem maradt ki a napsütés. Ha csak két órára is, de láttam a fényes égitestet. Valószínű az elemek így akarhatták, ugyanis e két óra pont az előadásom végeztével vette kezdetét. Így gyorsan átvedlettem előadóból túristává, és nyakamba vettem a várost. Kihagyhatatlan célállomás a helyi Notre Dame de Fourviére, amely persze nem akkora, mint a párizsi, ám legalább olyan szép. A dombon magasodó templom tövéből a városra nyíló kilátással egyetlen hasonló emlékem vetekedhet: egy hasonlóan francia ajkú város, a kanadai Montréal "Mount Real" hegyének (inkább dombjának) panorámája. Az óvárosi kis sikátorok, a hangulatos butikok, a harmonikás zenészek, a fecsegő-tipegő helyiek mind sikerrel segítettek a teljesített munkáról végérvényesen elterelni a figyelmemet.

Negyedjére jártam Lyonban, de már most remélem, hogy egy év múlva ismét ellátogathatok ide. Mégis, ennél is erősebb érzés kerített hatalmába ötödik estém végéhez közeledve: ideje lesz lezárni az évet és immáron otthon a karácsonyi szezonra készülni.

2013. október 25., péntek

Tizenkettő, nem egy tucat

De nem ám. Tizenkettedjére érkeztem Turku városába, hogy a helyi egyetemen okíthassam a finn és más európai, illetve Európán kívüli országok diákjait. A munka mellett egy-egy ilyen finn út a kikapcsolódást is jelenti számomra, és a kultúra folyamatos - apró szeletekben történő - megismerése mellett lehetőséget teremt arra is, hogy egy-két, lassan megszokottá váló hóbortomnak élhessek. Amiket egyszerűen nem lehet megunni.

Ruissalo szigetén
A mostani utazás legnehezebb elemét az a puszta tény adta, hogy míg tavasszal volt kísérőm, addig ezúttal egyedül tértem vissza. A programok persze nem maradtak el, s a mostani utamat leginkább a kapcsolatok ápolása jellemezte. Rögtön szombaton egy turkui (volt) kolléga invitált Ruissalo szigetére, hogy töltsünk el egy órát beszélgetéssel - négyesben. Mi ketten és két kutyus. A sziget, mint mindig, ismét csodás volt. Az időjárás a hűvös tartomány alját súrolta ugyan, de a nap sütött, s mindent egybe véve nem csak a két kutya élvezte a hőfokot. A beszélgetés a kollégával hasonlóképp jól alakul. A hölgy egy kiváló jövő évi konferencia részleteit mesélte el, amelyen nekem is jelenésem lesz, a szállásomat már foglalták is. A célpont Leeds, Anglia. (Beszámoló júliusban.)

A vasárnap a bevásárlás, illetve az előadásaimra történő készülés jegyében telt, ugyanakkor késő délután őszinte reményekkel telten vettem az irányt egy műfüves focipálya felé, ahol rendre mérkőzéseket szoktak szervezni, a hét valamennyi napján. Ezúttal sem csalódtam. Senki ne kérdezze, milyen mérkőzést láttam, csak annyit tudok, hogy két félamatőr csapat egy kupáért küzdött meg. A hajtás hatalmas volt, a technikai képzettség csekély, összességében a hangulatra nem lehetett panasz.

Hétfői napom fénypontját a The Monk jazz bár meglátogatása jelentette, ahol a JAR nevű zenekar tette felejthetetlenné e látogatásomat. Egy pelyhedző állú basszusgitáros, egy lelkes, a húszas éveinek elején járó másik gitáros, és egy félelmetesen képzett dobos (a csapat átlagéletkora nagyjából 21 lehetett) olyan fúziós jazz dalokat játszottak, ráadásul olyan virtuóz improvizációkkal tűzdelve, amelyektől majd leesett az állam. Ha itt Finnországban ez szokás lenne, visszatapsoltam volna őket. Sajnos nem szokás.

Kedden az egyik szegedi hallgatómmal, szerdán egy - az órámat három évvel ezelőtt végig ülő, Hollandiában és az Egyesült Államokban diplomázott, Izraelben gyakorlatot töltött, finn feleséggel rendelkező, német származású, mondhatni kicsit globalizált - volt diákommal töltöttem néhány beszélgetős órát. Engem felfrissített mindkét élmény.

Bruschetta a
Trattoria Romana-ban
A csütörtöki nap sem telt unatkozással. Részben már a hazaútra készültem, de még elbúcsúztam a kollégáktól, illetve csatlakoztam néhány tanárhoz és PhD hallgatóhoz, és floorballoztunk egy teljes órát. Kikészültem ugyan, és ez csak a minimális megfogalmazás, de nagyon kellemes élményt jelentett a fel és alá rohangálás. Nem mondom, iszonyú verést kaptunk, részben miattam is, és még csak gólt sem ütöttem, de néhány kalóriát biztos elégettem. Amit aztán röviddel utána vissza is gyűjtöttem, mivel amolyan "búcsúvacsoraként" ellátogattam a kiváló Trattoria Romanaba, ahol az olasz szakács lelkes buon giorno-zás közepette fogadott mindenkit, ráadásul nem is mindent számoltak fel. Vagyis nem csak a gyomrom, de a pénztárcám is jól járt egy picikét.

Majd este jött az elmaradhatatlan szauna. De ezúttal a történet nem egyszerűen izzadás és lehűlés ciklikus ismétlését eredményezte. A szaunát ellepték az orosz kutatók, akik közül egyről kiderült, valójában udmurt, és mint ilyen, a finnugor (főleg a magyar és a finn) nyelv kutatója. Mindig is tartottam, hogy bárhol is járok, találkozok magyarokkal vagy magyarul beszélőkkel, ez most is így történt. Érdekes információkkal bővítettem alapszintűnek nevezhető finnugor ismereteimet, illetve az oroszországi Udmurt Köztársaság (Udmurtföld) mindennapjairól rendelkezésre álló adataimat. Ám a történet még mindig nem ért véget. Udvariasságuk tükröződéseként meghívtak az "after-szauna-party-ra". Ennek keretében ételek autentikus orosz válogatását kínálták fel, és természetesen az alkohol sem hiányzott az asztalról. Kövezzen meg ezért bárki, aki másként látja, de nekem nem okozott örömöt a torokmaró ukrán mentavodka. De most már elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam. Hajnali indulásomra hivatkozással végül fél éjfél körül kimentettem magamat, és némi szédelgés és fejfájás mellett a sjaát szobám felé vettem az irányt.

Valahogy így telt egy újabb hat teljes nap Finnországban. Folytatás jövő májusban, amikor talán a most lehullott levelek helyére új zöld hajtások érkeznek majd, és az esőfelhők helyét a napsütés váltja majd fel.

2013. október 3., csütörtök

Kis testbe öltött világváros

Évekkel ezelőtt egy barátom javaslatára vettem meg utolsó doktoranduszi könyvtámogatásomból Kurt Vonnegut "Ötös számú vágóhíd" című kötetét. Olyan szinten lenyűgözött a német származású, de amerikai állampolgárként a második világháborút a szövetséges hadseregben megjárt szerző könyve, hogy azóta az összes írását végig olvastam. S most vissza a gyökerekhez: úti cél Drezda, ahol Vonnegut csodával határos, viszont az életét gyökeresen megváltoztató módon élte túl e csodás város szövetségesek általi (igencsak megkérdőjelezhető) bombázását.

Az Elba partján
Az ötös számú vágóhídhoz, amelynek pincéjében Vonnegut, néhány másik amerikai hadifogoly és német fogva tartóik meghúzták magukat 1945. február 13-án, nem jutottam el, valószínűleg már nem is létezik az épület. Viszont eljutottam olyan helyekre, melyek a német újjáépítés kiváló példái, melyek szimbolizálják, hogy a szocialista évtizedek után miként lehet visszaadni a "szász Svájcnak" is nevezett tartomány fővárosának eredeti szépségét. (Ezt rögtön érzékeltesse az Elba partján elterülő gyönyörű palota és katedrális tornyainak, és a mellettük húzódó sétánynak, valamint az ott kialakított szökőkútnak a romantikus egyvelege.) Egyébként a szocialista évtizedek említése már csak azért is fontos, mert épp a mai napon, vagyis hazaindulásom napján ünnepli az immáron egységes Német Szövetségi Köztársaság a régi NSZK és az NDK összeolvadásának 23. évfordulóját. Sajnálom, hogy a várható esti ünnepségeknek már nem lehetek tanúja, de így is örömteli, hogy a németek talán legfontosabb nemzeti ünnepének egy részét az országban tölthettem.

A város életét az 1945-ös légi csapás után a kelet-német Szászország szocialista fennhatóság alá kerülése is komoly csapásként érte. Amit biztosan tudok, az az, hogy a fellendülést részben a tudományok és az oktatás megerősítésével érték el. A bombák által kevésbé sújtott egyetemi kampusz mára több négyzetkilométernyi területet ölel fel, benne egy olyan modern könyvtárral, amilyenben még nem jártam. A világhírű Max Planck Institut saját központtal rendelkezik itt, és - hogy a kedvencemet említsem - külön épületben végzi munkáját a Fatechnológiai Intézet ("Institute für Holztechnologie").

A Frauenkirche
A belváros helyreállításáig azonban a rendszerváltásig várni kellett. Különösen igaz ez a szépséges Frauenkirche épületére. A mellékelt képen Luther Márton büszke teste mögött a régi pompájában díszelgő épület látható. Ugyanakkor 1945 és durván 1995 között a templom helyén csak a romok álltak, egy letűnt kor mementójaként. A rendszerváltás után, többek közt emberek és cégek ezreinek felajánlásaiból is gazdálkodva az altemplomtól egészen a hatalmas kupoláig mindent újraépítettek. A belső tér aranyos ragyogása, a hatalmas orgona, a körkörös padsorok, és persze a fölöttük elhelyezkedő "páholyok" lenyűgöző látványt keltenek, akárcsak a lépten-nyomon elhelyezett műalkotások, melyek a rombolás és az újjáépítés párhuzamát szimbolizálják. A Frauenkirche körüli tér majdnem egészében középkori hangulatot tükröz. Ugyan egy-egy telek üresen tátong (melyet a városi térképek jótékonyan szürkével jelölnek, jelezve a valaha ott állt, s talán a jövőben ismét felhúzandó épületeket), s a földszinti ajándékboltok, kávézók és éttermek sem épp Luther korából erednek, de maga a tér világszínvonalú szépségeket rejt.

A Residenzschloss
Az óváros ugyan rövid percek alatt bejárható volna, de részletgazdagsága, az épületek pompája, a tágas terek, az utcai zenészek, esetleg egy hamisítatlan német kolbász uzsonnai elfogyasztása akár pár órára is lekötheti a figyelmet. A részletgazdagságot igyekszik szemléltetni a harmadik kép, amely a valaha volt szász herceg és király palotáját, ma pedig múzeumot (Residenzschloss), illetve az előtte álló kerítés díszítő motívumát ábrázolja. Valójában Drezdáról csak annyit lehet mondani: kis testbe öltött világváros. Óvárosa, terei, az óvárosi piacon felhúzott őszi vására és sétáló utcája (amely az általam eddig látott legtartalmasabb bevásárló negyed is egyben) elragadó, a tény pedig, hogy gyakorlatilag néhány buszmegálló távolságon belül minden megtalálható, hihetetlen előnyös. Néhány felhőtlen nap eltöltésére ajánlom mindenki figyelmébe ezt a gyönyörű várost.

2013. augusztus 20., kedd

Családi kiruccanás a Börzsönyben

Sorban ez már a harmadik olyan kirándulás, amelyen a Mezei család "bővített verziója" az ország egy-egy tájára elutazik, hogy ott néhány kellemes napot együtt töltsön, elfeledkezve az évközi hajtásról, és több időt szentelve a felhőtlen szórakozásnak. Felhőből ezúttal is volt valamennyi, de szórakozásból még több.

Izzik már a kemence a vacsorához
Helyszínül mindehhez (2011: Visegrád és 2012: Telkibánya után) a Börzsöny déli lábánál elterülő apró falucskát, Kóspallagot választottuk. Annak is egy végtelenül igényes, jól felszerelt, mégis privát teret biztosító, nyolc szobás vendégházát, a Málnáskertet. Az idillikus, lankás területen felhúzott épület stabil bázisát adta a kirándulásainknak, és kiváló lehetőségeket teremtett a kikapcsolódásra: medence, szabadtéri kemence, óriási nappali XBox készülékkel (meg kell hagyni, e tér vált az esték centrumává), alaposan felszerelt konyha, melyben nekem is volt szerencsém tüsténtkedni (húsgombócos makaróni kilenc főre). A helyszínt minden kalandozó lelkű embernek őszintén javasolom meglátogatásra.

A Királyrét település
közelében található Királyrét
Az üdülés struktúrája a hagyományokat követte: erdei/hegyi túrázás, családi sütés-főzés, társasjátékozás. (Mint mondtam, ezúttal medencézés, pancsikálás is kiegészítette a programot, ez a korábbiakhoz képest nóvumként szolgált.) A túrázás Kóspallagról Királyrétre vezetett. A terepet kezdőknek tervezték, ami jól is jött, mivel a nagyik mellett két kislány is csatlakozott a "középső generációhoz". A távolság oda-vissza egészen kellemesnek tekinthető, a hőfok is elviselhetőnek bizonyult. Egyetlen apró hiba csúszott csak a számításokba: útközben vagy a királyréti horgásztónál elköltött ebéd során (ahol óvatlanul levetettem cipőmet és zoknimat) valamilyen élőlény megcsíphette a bokámat, minekutána estére kétféle lábbal nézhettem farkasszemet: egy megszokott méretűvel és egy vádlitól lefelé kiszélesedővel. A napok teltével már az nagy örömöt jelentett, hogy lassan a bokám újra tapinthatóvá vált. És ha még hozzávesszük, hogy ugyanazon lábamat egy jól kivitelezett lépcsőről lecsúszással rongáltam, majd egy bögölynek is lehetőséget teremtettem a talpam megmarására, kijelenthetjük: ügyesen leszedáltam magam alig egy nap alatt. (Nyugi, mára minden tökéletes.)

A nógrádi vár
(keresd a kislányt)
Hasonlóan kellemes élményt jelentett a nógrádi (részben rom)vár meglátogatása. A kilátás csodálatos ennek az oromnak a csúcsáról, nehéz volt nem egy kicsit elidőzni olyan gondolatoknál, mint hogy vahon mit láthattak a vár korábbi őrzői évszázadokkal ezelőtt. Körbe hegyek-dombok lábai és csúcsai, valószínűleg régebben mindenfelől erdők övezték a tájat, talán még mocsarak is. Gondolatserkentő látványt jelentett a fénykép, mely keresztlányomat ábrázolja a vélhetően a vár urának otthonául szolgáló épület romjainak a tövében. Húsz-harminc méter magas kő és sziklamonstrumra pillant fel a másfél métertől még messze lévő kislány. Ismételni tudom önmagam: meglátogatásra méltó helyszín. Innen pedig már csak egy röpke kocsikázás a nőtincsi élményparkhoz, ami leginkább a legkisebb generáció élménytárát bővítette kínálatával (lovagolás, állatsímogató, játszótér). Az viszont igaz, hogy vikunyával még én se találkoztam (de a nemzetközi jogot jogászpalántaként tanult emberként persze tudtam, hogy a lámaszerű állatok védelmére már született többoldalú egyezmény). Fontos: a bundája egészen selymes.

S hogy aztán az üdülést keresztlányunk számára egy további újdonsággal zárjuk, a hazaúton a lehetséges irányuk közül a kalandosabbat választottuk: átkeltünk a Dunán. A kompozás talán még engem is lenyűgöz, immáron harminckét éves fejjel, de a kislányt bizonnyal a hatása alá kerítette. (Nem úgy az út hátralévő része. Az majdnem a kiborító kategóriába tartozott, de mindenki örömére a kicsi kocsink hamar hazarepített minket.)

Így történt, hogy harmadik családi nyaralásunk ismét sikerrel zárult. Folytatás jövő augusztusban. Talán a Balatonnál? Ezt még meglátjuk.

2013. július 31., szerda

Pisztrángok földjén - idehaza

Idén tavaszra/nyárra három olyan utazást terveztünk a feleségemmel, amely nyaralásként funkcionál. Az elsőre, mely Finnország és Svédország gyönyörű tájaira vitt minket, májusban került sor. Második utunk egy gyönyörű magyar vidékre, a Bükk egyik legnevezetesebb településére és környezetébe: Szilvásváradra vezetett.

Már évek óta az a nagy, de egyszerű tervünk, hogy valamennyi hegységünket bebarangoljuk, felfedezzük, magunkba szívjuk illatát és kipróbáljuk esetleges speciális étkeit. Szilvásvárad és környéke valamennyi ilyetén várakozásunkat maradéktalanul kielégítette. Mindehhez kiváló bázist adott szállónk, mely mély alvásokhoz, tartalmas étkezésekhez és - a wellness részlegének köszönhetően - a kikapcsolódáshoz is ideális helyszínként szolgált. A délután, melyet csak a medence, a medence parti nyugágy és a szauna illatos fenyőpadja között ingázva töltöttünk, maradandó emlék. A hotelből minden este, a vacsorát helyre tevő sétára kelhettünk, naplementét szemlélhettünk. Egyszóval kikapcsolódtunk. (A mellékelt fotón én épp a medencében pihenem ki az aktuális szaunázást.)

Szilvásvárad, mondhatni, a lovak köré épült. Pedig a Bábolnáról áttelepített lipicai ménes alig hatvan éve éli csak mindennapjait a Bükk gyönyörű tájain, fennsíkjain, vagy a városi lovardában. (Érdekesség, hogy a kancák és a mének egymástól 22 kilométeres távolságra kerültek elhelyezésre, ez ugyanis a minimum ahhoz, hogy, ha "love is in the air", a fiúk ne csámborogjanak el, s kutassák fel a lányokat.) Rendkívül színvonalas a szilvásváradi lovardában elhelyezett szekérmúzeum, érdekes élmény az ugyancsak ott tartott vemhes nőstények istállója, a videós vetítés pedig majdnem minden kérdést megválaszolt, mely felmerült bennünk a ménest illetően. Amire viszont nem tért ki a felvétel, azt minden elképzelhetőnél mélyebben elmondta nekünk egy úr, aki a mének istállóinak felügyelője volt. Hogy a fiúk táborában ki a vezér és az alvezérek. Mi van akkor, ha egy lovat kiválasztanak eladásra, s ekkor hol kell tartani. Évente átlagosan hány csikó születik, és mi lesz a sorsuk. És a sort még folytatni lehetne.

A Bükk eme része kirándulásra is kiválóan alkalmas: a Szalajka-völgy, az ősemberbarlang (a mellékelt fotó épp ezen a túraútvonalon készült), Istállóskő, a szilvásváradi kilátónak helyet adó hegytető, és természetesen ide sorolhatjuk Lillafüredet is. Nem mondom, a lillafüredi kisvasút viteldíját a Deutsche Bahn is megirigyelhetné, ám a végállomáshoz közel működtetett pisztrángos étterem mindenért kárpótolt. (Engem, mert én odavagyok a halétkekért, Franciskának csak sült krumpli jutott.) Nem mellékesen a hely és a teljes utazás varázsát a minden napra jutó halétkek is növelték. Az egy hétre jutó halfogyasztásom (pisztráng, cápa, harcsa, süllő és tengeri halfilé) azt hiszem minden addigi átlagot meghaladt. (Talán csak finn útjaim képesek ezzel felvenni a versenyt.) Szilvásvárad további kalandokkal vár: ezek csúcsa a kalandpark. No, valójában nem nyújt annyit, mint a turkui Flow Park, melyről épp májusban számoltam be, de így is pár órás elfoglaltságot jelentett és izzasztó bűvészmutatványokat eredményezett.

Egy szó mint száz: Szilvásvárad - visszajövünk még!

(UI: még egyszer köszönet Béla cimborának a hasznos tanácsokért a programot illetően!)

2013. május 26., vasárnap

Négy sziget, három múzeum, két nap, egy nagyszerű város

Ha már a finn bejegyzésemet a számmisztika jegyében kezdtem, akkor ezúttal sem maradhattak el a számok. Turkui élményeink megkoronázása céljából áthajóztunk a svéd fővárosba, s eltöltöttünk ott két nagyon szép (teljes) napot (és az aprót).

Az előző posztot épp a hajókirándulásra való utalással zártam. Viszont legalább egy bekezdést megérdemel ez a durván 11 órás utazás, mert felejthetetlen élményt jelentett számunkra. A Viking Lines hajós társaság Amorella nevű, 11 szintes kompján reggel, kilenc óra magasságában hajóztunk ki a turkui kikötőből. Érkezésünk svéd (és egyben magyar) idő szerinti este hét órára volt várható, ami összesen 11 órát jelentett. Szinte fel sem tűnt, olyan gyorsan és kellemesen telt ez az idő. A fedélzetről a kilátás ugyan gyönyörű (lásd a mellékelt képet), a szél viszont kevésbé elviselhető volt, a felhők mögül hosszabb-rövidebb időkre kikandikáló nap azonban sokat javított a hangulaton. A hetes és nyolcas szint a szórakozást és az étkezést szolgálta. A bolgár No Mercy zenekar rendkívül színvonalas rockfeldolgozásokkal kápráztatta el öttagú táncközönségét, habár a gitáros angol kiejtése legkevesebb problémásnak volt nevezhető. A bingó, a karaoke ugyancsak kiváló szórakozást jelentett. És az a kellemes kilencedik szint. Ha már ilyen hosszú útra vállalkoztunk, ráadásul csomagokkal, helyesnek tűnt - és utóbb kiderült, tökéletesnek bizonyult - az ötlet, hogy kabint béreljünk. Az ablakon keresztül a tenger hullámai is sokkal szebbnek tűnnek.

A teljes kirándulásunk egyetlen kellemetlen pillanata a stockholmi érkezéskor fogadott minket. A hajón megváltott buszjegyünket a buszunk idő előtti távozása okán (köszönhetően a hajó késedelmes kikötésének) nem tudtuk igénybe venni, így sétálhattunk egy kellemeset a metróig. Onnan már gyerekjáték volt a közlekedés, habár tagadhatatlanul izzasztó három bőrönddel. A szállásunk ugyanakkor csak ránk várt. Elfoglalása után még egy kis sétára is futotta a belvárosi sétálóutcánál, a parlamentnél (Riksdag), a királyi palotánál (amely ugyanakkor ma már múzeumként szolgál) és már szemünk elé tárult az elkövetkezendő két nap legtöbb célállomása: a Djurgarden sziget és az óváros is.

Péntekre jutott az előbb említett sziget, mely hosszú évszázadokon keresztül a svéd király vadászbirtokaként szolgált. Ma már inkább múzeumsziget funkcióval bír: skanzennal, hajó-, gyerek/mese-, történeti-, zenei múzeumokkal, vidámparkkal. Mi az 1628-ban megépített, vízre bocsátott és 1500 méter után elsüllyedt Vasa hajónak szentelt kiváló múzeumot és a skanzent választottuk. A két ágyúsoros hajót 1961-ben emelték ki hullámsírjából és három évtizedes restaurációt követően 1991-ben építettek neki egy méltó múzeumot. A kiváló miniatűrökkel, makettekkel, faliképekkel, audiovizuális teremmel, kivetítésekkel és az odaveszettek feltárt csontjaiból álló kiállításokkal nagy élményt jelentett  a Vasa-múzeum. A sziget másik kiemelkedő élményét a skanzenben tett látogatásunk jelentette. Az állatkertet is magába foglaló park elsődlegesen a tradícionális svéd építészet (lásd a képen a vízimalmot), mindennapi élet, környezet bemutatását célozta, mindezt élő szereplős, kosztümökbe öltözött színészekkel, üvegfúvással, és a sort még folytatni lehetne.

A szombatunkat az óváros, a Gamla Stan feltérképezését tűztük ki célul magunk elé, ugyanakkor a svéd nyugalom és a hétvége megakadályozott minket abban, hogy reggeltől ezen a szigeten töltsük el időnket. Gyakorlatilag minden hely 10-11 között nyitott. Megunva az üres utcák monoton hangulatát a kicsit távolabbi hadtörténeti múzeum felé vettük utunkat. Hogy helyzetünk ne legyen annyira könnyű, ennek a múzeumnak a nyitvatartása sem igazodott teljesen a szűkös időkeretünkhöz. Némi várakozás után végül azért csak bejutottunk, és végig sétáltuk a kiállításokat, melyet a svéd hadtörténet egyes stádiumait mutatták be, ókortól a modern korig. Még Raoul Wallenberg terem is berendezésre került, ahol kimondottan érdekes adalékokat lehetett megtudni a diplomata '45-ös budapesti eltűnése és vélhető oroszországi raboskodása kapcsán. Ezt követően ismét visszasétáltunk a Gamla Stanra, ami eddigre (kora délután) pezsgő-nyüzsgő, turistákkal teli forgataggá változott (lásd a képet, mely a Nobel-múzeumnak is helyet adó központi téren készült). Végül, erőt érezve lábunkban, még sétáltunk egy keveset a közeli dombokhoz, ahonnan Stockholmot madártávlatból is szemrevételezhettük. A nap zárásaként még betértünk egy kiváló olasz-svéd étterembe, és olyan finomságokat ettünk, amelyeknél vélhetően jobbat már csak az olasz csizmán lehetne kapni.

És ezzel a skandináv túránk második állomása bemutatásának végére értem. Ami turkui és stockholmi utunk közös hozadéka és ténye, hogy e helyekre egyszer a jövőben még biztosan visszatérünk még - közösen.

2013. május 9., csütörtök

Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!

2013. február 12., kedd

Selamat pagi, terima kasih!


Selamat pagi (ejtsd: szelimá pági)! Vagyis jó reggelt mindenkinek (még ha épp nem is reggel van az olvasás pillanatában). Első ázsiai utamról, mely ki tudja persze, talán egyben utolsó is, szeretném megosztani csekély, de annál tartalmasabb élményeimet. Az oka az útnak ezúttal is egy konferencia volt, mellyel fölöslegesen nem fárasztok senkit, emellett azonban lehetőségem nyílt, ha csak nagyon rövid időre is, de belepillantani egy 15-20 milliós város forgatagába.

11350 kilométert s több mint egy napot (kb. 28 órát) utaztam egy-egy irányba, hogy eltöltsek nem teljes három napot az indonéz fővárosban. Az első, ami egyből megragadta a figyelmemet, az a helyi emberek arcáról szinte lemoshatatlan udvarias mosoly, mely elkísért, bárhová is mentem. A hotel is nagyon rendben volt. A cég jelszavaként a simple, unique, friendly szavakat választotta, mely ígéreteket mind híven be is tartotta helyszín és a személyzet. A hotel kicsiny medencéje is megmutatta, mit élhetnek át a több mint harminc fokot és magas páratartalmat élvező turisták. Az indonéz gasztronómiát a hotel étterme mellett két hamisítatlan indonéz, utcai kifőzdében is megtapasztalhattam. Az egyiknek a falát tapétaként díszítették a gyíkok, padlóját pedig térkőként az éhes macskák, a másiknak a faláról "csupán" a helyi séf nevezetes emberekkel készült fotói függtek alá. Az ételekben ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált se a szemem, se  a gyomrom, különösen a csirkéből készült ételeik újszerű ízvilága ragadott magával.

Jakarta ezzel együtt egy hatalmas katyvasz benyomását keltette. A város a buja, zöldellő, virágokkal színezett fák és bokrok mellett tornyosuló felhőkarcolók, s az azok tövében roskadozó vityillók halmaza. Az utakon nehezen leküzdhető, folyamatos forgalmi dugó akadályozza a nyugalmat, miközben viszont az utaktól eltekintve az élet boldog meghittség (szinte már nemtörődöm lazaság) hatását kelti. A gazdag emberek mind csinosan öltöznek, kulturális örökségük részét képező inget, illetve hölgyek blúzt és más ruhaneműt, úgynevezett batikot viselnek (amely, ha jól sejtem, az alapanyag, pl. selyem, vagy olcsóbb kivitel esetén a pamut, kézzel történő festésére utal), addig az utca embere kissé kopottas küllemmel a járdára épített butikjából árulja a portékáját (ételt, italt, hamis lemezeket). A magyar és indonéz nyelv tragikomikus összecsengését tükrözi az a portól roskadozó kalyiba, amelynek oldalát a "putri" felirat díszítette. Ez magyarul korrekt leírása lett volna az életképnek, indonézül a szó azonban hercegnőt jelent.

A város felfedezésére rendelkezésemre álló csekély idő legjavát így is kocsiban töltöttem, s szívtam magamba az emlékeket. Vendéglátóim ugyanis egyik helyről a másikra furikáztam Jakarta irdatlan autóáradatában. Jártam az ország első számú, több mint száz méter magas emlékhelyénél (lásd a képet), megtekintettem az elnöki palotát, a Legfelsőbb Bíróság, illetve az Alkotmánybíróság pompás épületét (utóbbi kifejezetten csodás panteonban került elhelyezésre, lévén csak néhány éve kezdte meg a működését), sőt - kulturális élményeim csúcsaként - betérhettem Indonézia legnagyobb mecsetébe. Cipő levétele, láb megmosása, áhítattal imádkozó-fohászkodó hívők szemlélése, nem hívő talpaim kiűzetése a hívőknek fenntartott szőnyegekről - nos, nagyjából ennyi fért bele ebbe a tíz percbe. Boldog megdöbbenést eredményezett ugyanakkor részemről, hogy bárki szólt is felém a mecsetben, angol válaszomra tört angolsággal ugyan, de mindenki felelt, s beszédbe akart elegyedni velem. Sőt a rendszeres "honnan jöttél" kérdésre adott "Hungary" válaszomra jött a mosollyal teli gyors reakció: "Hungaria". Csodás élmény!

Akárcsak az a fényképezővel megörökíthetetlen élmény, amikor a helyi sofőr a dugóktól sokkolt autóutak helyett a kalyibákkal szegélyezett, motorosok seregével tömött, egyirányúnak nyilvánított, de mégis kétirányú utcákon át, és a semmittevéstől és a párás hőségtől bágyadozó, avagy épp a munkától megrokkanni készülő emberektől hemzsegő, a nyomor legmélyebb bugyraiba is bepillantást engedő sikátorokon keresztül kormányozta a kocsinkat.

Nehezen feldolgozható látványt jelentett számomra az a nagyjából 8 éves kisfiú, aki elhaladtunkkor épp egy pompás szobaajtót tákolt össze, avagy azok a gyerekek, akik Jakarta egyik folyójára épített, cölöpökön nyugvó faviskókról csobbantak a vélhetően hűsítő, de bizonyosan mocskos vízbe.

Ezt képzeld el: térdig érő fűvel benőtt focipálya, a kapukról szakadtan lóg alá a háló, s mindez két felhőkarcoló között. Ez Jakarta.

Ezt is képzeld el: a hotel medencéje mellett a hőség és a szitakötők zömmügése bágyaszt, amikor negyed négyet üt az óra, és egy közeli mecsetből felhangzó imádság hangjait veri vissza a nyolcemeletes épület. Mintha épp tüntetnének az utcán, de ez csak a hit hangja. Ez Jakarta.

És persze ott van a gazdagság: nálunk is megirigyelhető minőségű autók, elegánsabbnál elegánsabb ruhákba öltözött hölgyek/urak az üzleti negyedben, csupa üveggel borított felhőkarcolók, (vélhetően sok esetben hamis, de mégis) gyönyörűen csillogó órákkal, ékszerekkel díszített kirakatok. A 250 milliós ország színe-javát felvonultató Jakarta a fejlődő világ mintaképe lehet, s nem csak a közel 8 (értjük, nyolc) százalékos országos gazdasági növekedés okán, hanem a nyitottság miatt is. Sőt, meglepő módon koszt sem lehet annyit látni, mint például Nápolyban. A 24 órás forgalmi dugók mellett fogalmam sincs, hogy ürítik a kukákat, és hogy egyáltalán persze mennyi kuka van - de kosz látványosan nincs sok.

Egy szó mint száz: én csak a felszínt, és azt is röviden láttam. Itt lényegesen több időt lehetne eltölteni, de egymagamban, idegenvezető nélkül nem indokolt útra kelni a városban, feltéve, ha egy kicsit is be szeretnénk pillantani a máz alá, és meg szeretnénk tapasztalni Jakarta mindkét arcát.

Végül: terima kasih (ejtsd: trimá kászi), vagyis köszönöm (most épp a figyelmet mára)!