Tizenkettő, nem egy tucat

De nem ám. Tizenkettedjére érkeztem Turku városába, hogy a helyi egyetemen okíthassam a finn és más európai, illetve Európán kívüli országok diákjait. A munka mellett egy-egy ilyen finn út a kikapcsolódást is jelenti számomra, és a kultúra folyamatos - apró szeletekben történő - megismerése mellett lehetőséget teremt arra is, hogy egy-két, lassan megszokottá váló hóbortomnak élhessek. Amiket egyszerűen nem lehet megunni.

Ruissalo szigetén

A mostani utazás legnehezebb elemét az a puszta tény adta, hogy míg tavasszal volt kísérőm, addig ezúttal egyedül tértem vissza. A programok persze nem maradtak el, s a mostani utamat leginkább a kapcsolatok ápolása jellemezte. Rögtön szombaton egy turkui (volt) kolléga invitált Ruissalo szigetére, hogy töltsünk el egy órát beszélgetéssel - négyesben. Mi ketten és két kutyus. A sziget, mint mindig, ismét csodás volt. Az időjárás a hűvös tartomány alját súrolta ugyan, de a nap sütött, s mindent egybe véve nem csak a két kutya élvezte a hőfokot. A beszélgetés a kollégával hasonlóképp jól alakul. A hölgy egy kiváló jövő évi konferencia részleteit mesélte el, amelyen nekem is jelenésem lesz, a szállásomat már foglalták is. A célpont Leeds, Anglia. (Beszámoló júliusban.)

A vasárnap a bevásárlás, illetve az előadásaimra történő készülés jegyében telt, ugyanakkor késő délután őszinte reményekkel telten vettem az irányt egy műfüves focipálya felé, ahol rendre mérkőzéseket szoktak szervezni, a hét valamennyi napján. Ezúttal sem csalódtam. Senki ne kérdezze, milyen mérkőzést láttam, csak annyit tudok, hogy két félamatőr csapat egy kupáért küzdött meg. A hajtás hatalmas volt, a technikai képzettség csekély, összességében a hangulatra nem lehetett panasz.

Hétfői napom fénypontját a The Monk jazz bár meglátogatása jelentette, ahol a JAR nevű zenekar tette felejthetetlenné e látogatásomat. Egy pelyhedző állú basszusgitáros, egy lelkes, a húszas éveinek elején járó másik gitáros, és egy félelmetesen képzett dobos (a csapat átlagéletkora nagyjából 21 lehetett) olyan fúziós jazz dalokat játszottak, ráadásul olyan virtuóz improvizációkkal tűzdelve, amelyektől majd leesett az állam. Ha itt Finnországban ez szokás lenne, visszatapsoltam volna őket. Sajnos nem szokás.

Kedden az egyik szegedi hallgatómmal, szerdán egy - az órámat három évvel ezelőtt végig ülő, Hollandiában és az Egyesült Államokban diplomázott, Izraelben gyakorlatot töltött, finn feleséggel rendelkező, német származású, mondhatni kicsit globalizált - volt diákommal töltöttem néhány beszélgetős órát. Engem felfrissített mindkét élmény.

Bruschetta a
Trattoria Romana-ban

A csütörtöki nap sem telt unatkozással. Részben már a hazaútra készültem, de még elbúcsúztam a kollégáktól, illetve csatlakoztam néhány tanárhoz és PhD hallgatóhoz, és floorballoztunk egy teljes órát. Kikészültem ugyan, és ez csak a minimális megfogalmazás, de nagyon kellemes élményt jelentett a fel és alá rohangálás. Nem mondom, iszonyú verést kaptunk, részben miattam is, és még csak gólt sem ütöttem, de néhány kalóriát biztos elégettem. Amit aztán röviddel utána vissza is gyűjtöttem, mivel amolyan "búcsúvacsoraként" ellátogattam a kiváló Trattoria Romanaba, ahol az olasz szakács lelkes buon giorno-zás közepette fogadott mindenkit, ráadásul nem is mindent számoltak fel. Vagyis nem csak a gyomrom, de a pénztárcám is jól járt egy picikét.

Majd este jött az elmaradhatatlan szauna. De ezúttal a történet nem egyszerűen izzadás és lehűlés ciklikus ismétlését eredményezte. A szaunát ellepték az orosz kutatók, akik közül egyről kiderült, valójában udmurt, és mint ilyen, a finnugor (főleg a magyar és a finn) nyelv kutatója. Mindig is tartottam, hogy bárhol is járok, találkozok magyarokkal vagy magyarul beszélőkkel, ez most is így történt. Érdekes információkkal bővítettem alapszintűnek nevezhető finnugor ismereteimet, illetve az oroszországi Udmurt Köztársaság (Udmurtföld) mindennapjairól rendelkezésre álló adataimat. Ám a történet még mindig nem ért véget. Udvariasságuk tükröződéseként meghívtak az "after-szauna-party-ra". Ennek keretében ételek autentikus orosz válogatását kínálták fel, és természetesen az alkohol sem hiányzott az asztalról. Kövezzen meg ezért bárki, aki másként látja, de nekem nem okozott örömöt a torokmaró ukrán mentavodka. De most már elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam. Hajnali indulásomra hivatkozással végül fél éjfél körül kimentettem magamat, és némi szédelgés és fejfájás mellett a sjaát szobám felé vettem az irányt.

Valahogy így telt egy újabb hat teljes nap Finnországban. Folytatás jövő májusban, amikor talán a most lehullott levelek helyére új zöld hajtások érkeznek majd, és az esőfelhők helyét a napsütés váltja majd fel.

Kis testbe öltött világváros

Évekkel ezelőtt egy barátom javaslatára vettem meg utolsó doktoranduszi könyvtámogatásomból Kurt Vonnegut "Ötös számú vágóhíd" című kötetét. Olyan szinten lenyűgözött a német származású, de amerikai állampolgárként a második világháborút a szövetséges hadseregben megjárt szerző könyve, hogy azóta az összes írását végig olvastam. S most vissza a gyökerekhez: úti cél Drezda, ahol Vonnegut csodával határos, viszont az életét gyökeresen megváltoztató módon élte túl e csodás város szövetségesek általi (igencsak megkérdőjelezhető) bombázását.

Az Elba partján

Az ötös számú vágóhídhoz, amelynek pincéjében Vonnegut, néhány másik amerikai hadifogoly és német fogva tartóik meghúzták magukat 1945. február 13-án, nem jutottam el, valószínűleg már nem is létezik az épület. Viszont eljutottam olyan helyekre, melyek a német újjáépítés kiváló példái, melyek szimbolizálják, hogy a szocialista évtizedek után miként lehet visszaadni a "szász Svájcnak" is nevezett tartomány fővárosának eredeti szépségét. (Ezt rögtön érzékeltesse az Elba partján elterülő gyönyörű palota és katedrális tornyainak, és a mellettük húzódó sétánynak, valamint az ott kialakított szökőkútnak a romantikus egyvelege.) Egyébként a szocialista évtizedek említése már csak azért is fontos, mert épp a mai napon, vagyis hazaindulásom napján ünnepli az immáron egységes Német Szövetségi Köztársaság a régi NSZK és az NDK összeolvadásának 23. évfordulóját. Sajnálom, hogy a várható esti ünnepségeknek már nem lehetek tanúja, de így is örömteli, hogy a németek talán legfontosabb nemzeti ünnepének egy részét az országban tölthettem.

A város életét az 1945-ös légi csapás után a kelet-német Szászország szocialista fennhatóság alá kerülése is komoly csapásként érte. Amit biztosan tudok, az az, hogy a fellendülést részben a tudományok és az oktatás megerősítésével érték el. A bombák által kevésbé sújtott egyetemi kampusz mára több négyzetkilométernyi területet ölel fel, benne egy olyan modern könyvtárral, amilyenben még nem jártam. A világhírű Max Planck Institut saját központtal rendelkezik itt, és - hogy a kedvencemet említsem - külön épületben végzi munkáját a Fatechnológiai Intézet ("Institute für Holztechnologie").

A Frauenkirche

A belváros helyreállításáig azonban a rendszerváltásig várni kellett. Különösen igaz ez a szépséges Frauenkirche épületére. A mellékelt képen Luther Márton büszke teste mögött a régi pompájában díszelgő épület látható. Ugyanakkor 1945 és durván 1995 között a templom helyén csak a romok álltak, egy letűnt kor mementójaként. A rendszerváltás után, többek közt emberek és cégek ezreinek felajánlásaiból is gazdálkodva az altemplomtól egészen a hatalmas kupoláig mindent újraépítettek. A belső tér aranyos ragyogása, a hatalmas orgona, a körkörös padsorok, és persze a fölöttük elhelyezkedő "páholyok" lenyűgöző látványt keltenek, akárcsak a lépten-nyomon elhelyezett műalkotások, melyek a rombolás és az újjáépítés párhuzamát szimbolizálják. A Frauenkirche körüli tér majdnem egészében középkori hangulatot tükröz. Ugyan egy-egy telek üresen tátong (melyet a városi térképek jótékonyan szürkével jelölnek, jelezve a valaha ott állt, s talán a jövőben ismét felhúzandó épületeket), s a földszinti ajándékboltok, kávézók és éttermek sem épp Luther korából erednek, de maga a tér világszínvonalú szépségeket rejt.

A Residenzschloss

Az óváros ugyan rövid percek alatt bejárható volna, de részletgazdagsága, az épületek pompája, a tágas terek, az utcai zenészek, esetleg egy hamisítatlan német kolbász uzsonnai elfogyasztása akár pár órára is lekötheti a figyelmet. A részletgazdagságot igyekszik szemléltetni a harmadik kép, amely a valaha volt szász herceg és király palotáját, ma pedig múzeumot (Residenzschloss), illetve az előtte álló kerítés díszítő motívumát ábrázolja. Valójában Drezdáról csak annyit lehet mondani: kis testbe öltött világváros. Óvárosa, terei, az óvárosi piacon felhúzott őszi vására és sétáló utcája (amely az általam eddig látott legtartalmasabb bevásárló negyed is egyben) elragadó, a tény pedig, hogy gyakorlatilag néhány buszmegálló távolságon belül minden megtalálható, hihetetlen előnyös. Néhány felhőtlen nap eltöltésére ajánlom mindenki figyelmébe ezt a gyönyörű várost.