Looavul = Luhvul = Looeville = Looaville = Looeyville = LOUISVILLE

Toledo után az amerikai "körutam" második állomásaként Louisville-be látogattam el. A rendkívül élhető város nem csak az egyetemi feladatokról marad számomra emlékezetes, de a gyönyörű kampusz, egy majdnem 500 kilométer autókázás, egy amerikai focimérkőzés, az állatkert és kiváló beszélgetések is mind a bejegyzés hasábjaira kínálkoznak.

Talán XVI. Lajos tudná,
hogyan kell kiejteni
a róla elnevezett város nevét

A mai bejegyzés címe tudatosan ilyen összetett. Tény ugyanis, hogy Louisville nevét leírni könnyebb (bár néha azzal is meggyűlik a bajom), mint kiejteni. Maguk az amerikaiak is bizonytalanok e tekintetben. Ahogy a címből is látható, van itt (magyaros átírással) "luávul", "luvul", "luevil", "luávil", "lujvil" és (talán helyesen) Luivill. Persze mit tagadjam: végső soron fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a XVI. Lajosról elkeresztelt város nevét, lévén akárhányszor kérdezték tőlem Toledóban, hogy hová készülök, egyszer sem értették, mikor kimondtam az úticélomat. A szélesre dagadó Ohio folyó mentén elterülő város egyébként eklektikus keveréke a modernnek (fantasztikus új épületek), a hagyományosnak (régi téglás épületek, hatalmas parkolóházak) és a réginek (egy-egy faház, gyárépület azért feltűnt a színen). Keveredik itt mindenféle náció, viszont szemlátomást mindenki megfér a másik mellett. Habár Kentucky is a "déliek" közé, a konföderációs táborba tartozott, kettős hovatartozását mi sem bizonyítja jobban, mint a S(outh) Third Streeten található polgárháborús emlékmű, amelyből a déli tagállamokban számtalan található, viszont emelyek a louisville-i kivételével mind délre tekintenek. Ez itt északra.

Csendélet a kampuszon

Az egyetemi kampusz gyönyörű, talán a legszebb, amit eddig valaha is láttam (habár a stanfordi talán a mérete miatt mégis előbbre kívánkozik). Itt is keverednek a klasszikus tégla és a modern üveg-acél épületek. Viszont fűből annyi van, hogy nyírni is csak kocsival lehet szerintem. Az egybetartozást oly tökéletesen megteremteni képes egyetemi hangulatot garantálják az egyenszínek (a helyi egyetemi csapat, a Cardinals okán ez vörös), a járdák melletti lámpaoszlopokon elhelyezett, az egyetem díjazott oktatóit (köztük két jogász professzort is) ábrázoló képek, az egyetemi pólókban sétáló hallgatók, a különböző orientációs játékok (itt ennek az időszaka van éppen). Végső soron tanítani is nagy élmény volt egy ilyen egyetemen.

Nem nagyon ment a játék a csapatnak -
és Andrew Lucknak (12) sem

Szombatra esett egy olyan program, amiben eddig még sosem volt részem. Voltam már baseball mérkőzésen többször is, de amerikai futball mérkőzésre még sosem mentem. Eljött ennek is az ideje. Ehhez azonban autót kellett bérelnem, és el kellett utaznom Indianapolis városába. Egy kis kitérővel fűszerezve közel 440 kilométert vezettem aznap oda és vissza, de nagyon megérte. A hangulatot gyakorlatilag lehetetlen összefoglalnom. A hangzavar, a több tízezer ember, akik kíváncsiak voltak a helyi Colts idei első otthoni mérkőzésére (igaz, ez még csak az előszezon, követezésképp senki sem adott bele mindent), a hamisítatlan "junk food minden sarkon", a játékosok bevonulása, az óriáskivetítő, és a mindenféle hangulatjavító játék (a kabalaállatokkal, főleg), a pompon lányok táncai, és még sorolhatnám. Lenyűgöző, még akkor is, ha a Chicago Bears végül 23-11-re megverte a hazaiakat.

Vasárnapra is jutott még program, méghozzá a helyi állatkert meglátogatása. Ez is kellemes elfoglaltságot jelentett, igaz, csak két-három órára. Mindent egybevetve akkor is kijelenthető, hogy élmény volt egy újabb amerikai tagállamot megismerni, egy újabb várost felfedezni.

Back to Toledo

Három év után visszatérni Toledóba, Szeged testvérvárosába, egyetemi partnerünkhöz, jó érzés. Ám a tény, hogy ezúttal minden eddiginél sűrűbb program elé néztem, különösen igalmassá tette idei amerikai utam első állomását.

Az utazás részleteivel, a londoni és a chicagói reptéren történő rohanásokkal senkit nem akarok untatni. A lényeg, hogy némi reptéri rohangálást követően végül rendben, elviselhető fáradtság mellett megérkeztem Toledóba. Kedves vendéglátóim finom vacsorával vártak, akárcsak valamennyi további este alkalmával.

Baseball a Mud Hens stadionjában

Szombaton ismét lehetőségem nyílt, hogy egy bevásárlás erejéig felkeressem a belvárosban felhúzott őstermelői piacot (Farmers' Market), ahol a másnapra, közel húsz fő részvételével tervezett vacsorára gyűjtöttük össze a legfontosabb hozzávalókat. Sikerrel. De erről majd a következő bekezdésben írok. Az első teljes napnak azonban mégsem ez volt a legfontosabb része, hanem az estére tervezett baseball mérkőzés. A helyi Mud Hens nem tartozik az erős csapatok közé, ez ki is derült a mérkőzés során, mégsem cserélném el semmire a lehetőséget, hogy végignézzek egy hamisítatlan "amerikai kulturális eseményt": a lelkes szurkolókat, az alkalmasint táncra perdülő szervezőket, a pattogatott kukoricát, vattacukrot és italokat hangosan kínáló árusokat, a baseball labdáknak a szünetekben a közönség közé történő dobálást (nekem egy se jutott), vagy épp a hamisítatlan (bár nem túl finom) hot-dogot.

Fotó: Elisabeth Balint

Mégis, ennél is sűrűbbre sikeredett a vasárnap. Délelőtt vendéglátóimhoz kedves ismerőseik érkeztek brunchra, ahol én is beszálltam a főzésbe. A lazacos és a spárgás pite fantasztikusra sikerült, kértem is receptet róluk. Ugyanakkor már délelőtt hivatalos voltam a 41. Birminghami Magyar Fesztiválra, ahol sok más díszvendég mellett nekem is jutott egy hely a St. Stephens templom lépcsőin, és angolul - illetve egy mondat erejéig magyarul - köszöntöttem az egybegyűlteket. (A magyarul felhangzó hangos "köszönjük" válasz különösen jól esett.) A lehetetlenre vállalkozva igyekeztem a legtöbbet elfogyasztani ezt követően a szervezők által elém tárt fesztiválos ételek közül. Nem mondom, hogy teljes sikerrel, volt, ami megmaradt, ám ezzel együtt is nehéz volt ellállni a helyi csirkepaprikásnak és a töltött káposztának.

Ben Davis társaságában

A fesztivál helyszínéről egyenesen az esti vacsora helyszínére indultunk. Korábban is lelkesen vállalkoztam arra, hogy a szegedi angol nyelvű jogi képzésre hozzánk látogató professzorokat megvendégeljem egy magyar vacsorával. Idén ez az étel a sült kacsa lett. Tizenöt kacsa adta életét azért, hogy mindenki jól lakjon, és számtalan zöldséget szüreteltek le számunkra, hogyg elkészüljön a négy fogásos vacsora (melyet két öntettel egészítettem ki). Sajnos, nagy probléma, de az ételekről fotó nem készült, így nehéz az állításomat bizonyítani, de még hétfőn is azt hallottam vissza, hogy mennyire jól sikerült minden. Kedves ismerősökkel azért még így is sikerült pózolni egyet, ahogy az a képről látható is.

Fél perc hírnév

A toledói szakmai és szabadidős programjaim közül, mely az új toledói dékánnal folytatott beszélgetéstől, kollégákkal elköltött ebéden át az egyetem megbízott (ideiglenes) rektorával történő találkozásig terjedt, nehéz lenne bármit is kiemelni. (Az előadásom részleteivel, és az egyébként hihetetlenül kellemes élményt jelentő csoportom méltatásával nem untatok senkit.) Ám mégis, nem lehet megkerülni, hogy az élre kínálkozzon az Észak-Ohio-i Szövetségi Körzeti Bíróságon tett látogatásom. Ennek keretében ugyanis négy bíróval is lehetőségem nyílt beszélgetni, végigjártam a tárgyalótermeket, fél percre még én is szövetségi bírónak érezhettem magamat. Mindezeket megkoronázandó egy fantasztikus ebédre is meginvitáltak az egyik kedvenc éttermükbe, a magát görögnek kikiáltó Giorgio's-ba. A lágyhéjú tarisznyás rák mindent vitt.

Egy szó, mint száz, amikor ezt a bejegyzést közzéteszem, gyakorlatilag végetér az eddigi talán legmozgalmasabb toledói utam. Igaz, pillanatokon belül továbbutazok a Kentucky államban található Louisville városába, amely újabb kiváló élményeket garantál számomra.

Nyári gyerekek a Balaton parton...

S ha nem is a Dunakanyarban hajtottuk a Keszeget, de a siófoki Aranyparton süttettük a hasunkat a "kibővített" Mezei család szokásos - ám ezúttal kissé rövidke - nyaralása keretében.

Most már sok évre visszamenőleg nyaranta felkerekedik a kis család, és elkirándul az ország egy-egy szép helyére. Volt már Visegrád, Telkibánya, Kóspallag, most pedig Siófok volt a soron, és persze a Balaton, amelyet kis keresztlányom először láthatott. No, bele is kóstolt rendesen, szó szerint is értve azt. A csobbanás ugyanis nem volt elég, itt a repülés volt a beugró szint. Mint a mellékelt, vízálló fényképezővel viszonylag jól sikerült kép is igazolja (szerencsére egy vízcsepp épp engem takart ki nagyjából), olyan csobbanások voltak itt, amelyet még az épp a nyaralás ideje alatt záródó vizes világbajnokságon se látott a közönség.

Persze a Balaton nem csak a víz miatt csodás, igaz, az idő legjavát a parton töltöttük. Mégis, nem lehet elmenni szó nélkül a méregdrága, de nagyon finom - évek óta nem ettem! - hekk vagy épp az ennél is sokkolóbb árú, de legalább ugyancsak jól sikerült lángos mellett. Az Aranypart azonban ezeken felül is sok érdekességgel szolgált. Ha felülni nem is sikerült a naplementében fényesen villódzó óriáskerékre, a látványa, és az esti, parti séták maradandó emléket képviselnek. A fagylaltról nem is beszélve, amelyet az egyébként ugyancsak kiváló szegedi cukrászdák is megirigyelhetnének. A hangulatot az egyik este a fekvési időt kijelölő áramszünet sem ronthatta el, ugyanakkor igenis emelte a lelkesedést Hosszú Katinka vasárnapi világbajnoki címe 400 méter vegyes úszásban.

Klasszikus általános iskolai fogalmazásból nyert fordulattal élve zárom azonban a gondolataimat: kár, hogy csak három napig tartott a kirándulás, maradtam volna még.

(Igaz, ami ez után, augusztus második felében jön, az se lesz rossz.)