2010. június 12., szombat

50 gagyi amerikai törvény

Ezt nem lehet kihagyni! Tegnap olvastam a neten egy aranyos cikket az USA 50 tagállamának egy-egy elképesztően buta jogszabályi rendelkezéséről. A teljes lista elérhető az alábbi linken, én csak a számomra legbizarrabbakat jegyzem csak le itt:

- Alabama: tilos olyan álbajuszt viselni, amitől az emberek elnevetik magukat a templomban;
- Kalifornia: tilos a zuhanyzóban narancsot enni;
- Washington DC: tilos nyilvánosan gyávának bélyegezni valakit azért, mert elutasította a párbajra való kihívást;
- Florida: ha a parkoló óra mellé állítasz egy elefántot, azután ugyanannyit kell fizetni, mintha kocsival álltál volna oda (...);
- Hawai'i: bírság terhe mellett minden helybéli köteles hajóval rendelkezni (és vajon Higgins is annak számított???);
- Idaho: a férfiak a kedveseiknek nem adhatnak 50 fontnál (kb. 25 kiló!!!) könnyebb édességet ajándékba (nem láttam még idahói nőt, de nem is akarok...);
- Iowa: a félkarú zongoristák kötelesek ingyen játszani;
- Kentucky: minden állampolgár legalább egyszer köteles évente fürödni (és ezt hogy bizonyítják???);
- Massachusetts: tilos a kocsi hátsó ülésén gorillát szállítani (és gyereket???);
- Nevada: bajszos férfi nem csókolhat meg nőt (és bajszos nő férfit???);
- Észak-Dakota: tilos cipőben elaludni;
- Oklahoma: tilos a másik ember hamburgerébe beleharapni (és beleinni az italába szabad???);
- Dél-Karolina: ha egy férfi megígéri egy egyedülálló nőnek, hogy feleségül veszi - tartania kell a szavát;
- Texas: nem lehet bölényre lőni egy hotel második emeletéről (nem diszkriminatív ez? Ki fog így a második emeletre szobát kérni???);
- Utah: jogellenes nem inni tejet;
- Virginia: tilos a nőket megcsikizni (de miért???);
- Wyoming: speciális engedély nélkül tilos januártól áprilisig a nyulakról fotót készíteni (de vajon enni lehet???).

Most már értem, egyeseknek miért van fenntartása az amerikai jogrenddel szemben, de kérem, hogy nevezhetjük a porosz polgári törvénykönyvet kazuisztikusnak, ha nem ismertük még az USA tagállami törvényeit???

2010. június 7., hétfő

Munka, kosárlabda, fesztivál és medence

Nagyjából ezek töltötték ki az igen mozgalmas hetemet azóta, hogy legutolsó, woodbridge-i bejegyzésemet feltöltöttem. A munka ugyanis nem áll meg, szerdán, végre valahára, belekezdhettem a szerzői jogba, aminek rendkívül kellemes eredményeként egy nagyon sikeres órát tudhatok a hátam mögött. Szerencsére a következő témák is mind-mind érdekfeszítőek lesznek, úgyhogy remélem, hogy a hallgatóim sem fogják elunni magukat.

Szerdán ráadásul úgy döntöttem, hogy a sikeres órára való felkészülés jegyében energia-levezetést is tartok, így hát átmentem a jogi kari épület melletti épületben található tornacsarnokba kosarazni. Szerencsére egyedül voltam, így nagy lebőgés nem volt néhány irtózatos homály dobásom után. Olyan szinten jól esett azonban a játék (ami szerintem tényleg hozzájárult a laza óratartáshoz), hogy rendszert csináltam a dologból és csütörtökön, majd pénteken is mentem. És milyen jól tettem! Pénteken ugyanis három afro-amerikai srác is volt a csarnokban, akik invitáltak, hogy játsszak velük egy mérkőzést. És szerencsére nagyon kijött a játék, hat kosarat is szereztem, ráadásul köztük a győzteset, úgy ráadásul, hogy ellenfelem egy eddig nem tapasztalt testtömegű (125 kiló 183 centibe zsúfolva) emberke volt, aki mellett lepattanóban leginkább akkor volt élményem, mikor én pattantam le asztallap mellkasáról. Malcolm-nak hívják a srácot (fotót azóta találtam róla a neten (ezen a linken elérhető képeken épp a jogász oldalát hozza), és korábban amerikai focizott is (ezen a linken elérhető oldal közepén ő a fehér 22-es linebacker, aki igyekszik szerelni a fekete 6-ost), szóval nem lennék meglepődve, ha a napi penzum két egész csirke lenne nála - reggelire. Folyt. köv. következő pénteken!

Mindezek mellett végre intenzíven igénybe kezdtem venni a házban lévő úszómedencét. vagyis inkább pancsoló medencét, mert 10 méteres hosszával úszásra kevésbé alkalmas, de hűsítő vizével kellemes órákat szerzett a meleg napokon.

A szombat és vasárnap egy része egyébként fesztiváli lazítással telt, ugyanis a tőlem alig egy kilométerre lévő Charles Village Festival-nak nem nagyon lehetett ellenállni. Jól is tettem, hogy elmentem, a szombat esti koncerten a new orleans-i The Iguanas (kép mellékelve) nagyon kitett magárét. A latínó elemeket hol ötvözték a klasszikus jazzel, hogy külön karibi vagy klasszikus salsa dalokat játszottak. És hát a búcsú daluk egy hamisítatlan blues jam volt, gitár, szintetizátor (nem vagyok szakértő, de talán orgona hangokkal?) és szaxofon szólókkal - megérte (mellékelek egy RapidShare linket a dallal, ha bárkit érdekel, a videó felvételt megnézheti - csak jelzem, hogy ezzel itt kint nem követtem el jogsértést!!!). S mindezt úgy, hogy a koncert alatt végig hulla hoppoztak (jót mosolyogtam, angolul hola hoop) a kicsik és nagyok. Ráadásul sikerült egy nagy relikviát is kerítenem: Ray Charles egyik 1966-os koncertjének plakátját! Persze nem eredeti, hanem utánnyomott, de hát kérem szépen, ilyet odahaza nem lehet kapni, szóval nagyon jó vásárfia volt!

S bár holnap újabb előadás és így a blog is néma marad pár napig, de hamarosan visszatérek.

2010. június 2., szerda

Kikapcsolódás Woodbridge-ben

Chicagói kirándulásomat, még mielőtt neki álltam volna újra kőkeményen az előadásaimra készülni, megfejeltem egy kitérővel Mr. Washingtonék otthonába. Washington (Dulles) repülőtér volt az érkezési célpont, és akármilyen hihetetlen, ezen a hatalmas reptéren egyszerűen nem lehet eltévedni! Így a találkozás nagyon könnyűre sikeredet, és már indulhattunk is. Gondoltam volna, hogy Woodbridge felé, de tévedtem. Ehelyett inkább elkocsikáztunk a Barrel Oak Winery borászat nem éppen pincéjébe (mivel egy domb tetején állt), hogy a Memorial Day tiszteletére pihenni vágyó sokaság társaságában mi is csodáljuk a tájat (fénykép mellékelve), kóstoljunk valami finom bort (ami a harminc néhány fokos melegre tekintettel végül Sangria lett - már majdnem mallorcai minőségű, de igazi amerikai stílusban), leessen az állam/állunk a helyben parkoló 1965-ös Chevrolet Corvette és a ki tudja, hány éves Ford Thunderbird látványától, és hogy bölényburgert együnk (ami kimondottan finom volt).

E kitérő után tovább indultunk, s megtekintettük Mr. Washington lányának a lovát, s végül irány Woodbridge. A másodikként mellékelt kép még csak nem is tudja tökéletesen visszaadni a ház varázsát. Bár egy forgalmas útról ágazik le a kocsifelhajtó, köszönhetően a tömérdek fának, szinte semmi zaj nem hallható. A ház mögött füves kert, mögötte erdő, melynek nem csak mókusok a lakói, hanem őzek is, mint arról hétfőn, a reggeli fogyasztása közben megbizonyosodhattam. Hamisítatlan amerikai vacsora lett tálalva, Mrs. Washington kitett magáért: tzatziki szószba mártogatható pita, mint előétel, majd grillezett sertés szűzérmék gránátalmás-balzsamecetes mártással leöntve, krumplisaláta, mindezek mellé egy fenséges bordeaux-i bor dukált (2007-es Chateau Grande Cassagne - hát nem vagyok ismerője a francia boroknak, de nagyon finom volt), zárásként pedig hihetetlenül finom brownie. Az este hátralévő részében - a sok-sok izgalmas beszélgetés után - levezetésként megnéztünk egy Law and Order epizódot, megint megmosolyogtam, hogy Ice-T milyen komolyan tud venni szerepeket. Az epizód egyébként aranyos volt, nem úgy a közel 20 perc reklám...

Másnap egy brunch következett, billiárd Mr. Washingtonnal (tehetségemet tükrözi, hogy mind az ötször én gurítottam le a fekete golyót, kár hogy ebből 4x rosszkor, a játék kellős közepén...), erdei túra a ház mögött, majd végül kora délutáni indulás vissza Baltimore-ba.

Végső soron nem lehet meglepő, hogy nagyon várom az augusztust, amikor a feleségemmel is itt fogunk vendégeskedni, ráadásul akkor 4 napra. Igazi relaxálós hely, toplistás!

2010. május 30., vasárnap

Egymillió lépés...

Legalábbis legalább olyan érzetet keltenek fáradtan pihenő lábaim. Nem csodálom, hosszú nap volt, sok látnivalóval és annál több fényképpel. A konferencia utolsó mérvadó szekcióülését követően nyakamba vettem a várost, és meg sem álltam este hétig. Ez kb. 6 órás sétát jelent. Rögtön az elején szemtanúja lehettem az Egyesült Államok dicső hadseregének utánpótlásáról. Egy végeláthatatlanul hosszú katonai felvonulást tartottak a katonai középiskolások, felteszem csakis Illinois államból. Érdekes volt látni a gyerek zenekarokat, a játékpuskával menetelő kadétokat, Hummereken közlekedő férfi és Chopperen kocogó női veteránokat, játékrepülőn guruló katonákat, left-rigth-left-right vezényszavakat komoly ábrázattal adó tiszt(jelölteket), plecsni és zászlóhordozókat, velem egy helyen pedig tapsoló családokat, akik szinte csak annyit mondanak, hogy "thank you" és "God bless you". Különösen érdekes volt látni, hogy a fiatalok többsége afro-amerikai. Elgondolkodtató legalábbis.

Mindenesetre 20 percnyi nemzeti identitás erősítő program után elindultam a Millenniumi Park irányába, hogy felfedezzem magamnak a térképeken csak nagy zölddel ábrázolt terület eddig feltáratlan részeit (hiszen a Buckingham-szökőkutat már láttam). Rögtön megtaláltam a Bean elnevezésű fémszobrot (vagy micsodát???), ami rendkívül viccesen torzítja el a külvilágot, a házakat és a szemlélőit. Ráadásul a belsejében is van még egy lyuk, ami így meg még jó néhányszor megtöri az egyébként is összetett látványt.

Ugyancsak hihetetlen érdekes látványt nyújt az a szabadtéri koncerthelyszín, amelyről szintén mellékelek egy képet. Ahogy az jól látható, a chicagói emberek kihasználták a forró időt, felhőtlen eget, és élményekkel töltötték fel memóriájukat. Figyeltem az embereket, és nagyon jó volt látni a sportoló fiatalokat, a beszélgető öregeket, és mindez olyan nemzetiségi kavalkáddal, amilyet nem sokfelé lehet látni. Rengeteg indiait láttam, távol-keletieket, oroszokat, és mit ad isten, egy magyar házaspár és két kisfiuk mellett is elsétáltam. A szabadtéri koncerthelyszín mögött egy hihetetlen gyönyörű virágoskertre bukkantam, ahol a gyönyörű virágok, illatozó fák és dongó méhecskék mellett egy kis "lábáztatóra" is leltem, ahol addigra már pihenést igénylő lábaimat lehűthettem. Közben megtekinthettem, milyen is egy helyi esküvői fotózkodás... Az fotót személyiségi és udvariassági okokból nem rakom ki, nehogy a sors visszacsapjon... Szombat lévén egyébként a Michigan-tó partján tucatjával fényképezkedtek az ifjú párok, és a filmekből jól ismert jelenségként minden menyasszonynak legalább 5 koszorúslánya volt.

Innen aztán elsétáltam a viszonylag távolabb lévő Planetáriumig, ami azért volt jó döntés, mert a kis félsziget, amire építették, egészen jól ebnyúlt a tóba, és így kedvező szögben lehetett visszatekinteni a városra, és fényképezni azt. Le is heveredtem a gyepre, hogy táskát és cipőt letéve élvezzem a közel harminc fokot és a mellé járó simogató hűs szelet. Közben hallgattam a sirályok énekét, a Planetárium tövében szabadtéri esküvőre készülő emberek várakozással teli hangú beszélgetését, a tavon motorcsónakozó újgazdagok Mercury motorjainak bőgését (egy ízben egy fiatalokból álló társaság egyik tagja magas fokú értelmi színvonaláról tanúbizonyságot téve letolta nadrágját és az addig romantikus esküvőben reménykedő násznépnek kívánt kellemes délutánt).

És hát ezek után irány vissza, még egy búcsú a Bundy család trademarkjának tartható szökőkúttól, még egy lábáztatás a virágoskertben, és irány a diákszállásra. S most itt ülök, hallgatom a nálam már mindenképpen fiatalabb válogatott (távol-keleti, afro-amerikai, francia - sőt tegnap még magyar hangot is hallottam) népek boldog kacaját a biliárd és a pingpong asztal mellől. Én pedig boldogan summázhatom, hogy életem első chicagói útja nagyon kellemesen telt és élményeim gyűjteménye egy vaskos monográfiát is megtölthetne. Holnap reggel pedig repülés vissza, de előbb még nem Baltimore-ba, hanem Mr. Washinton woodbridge-i otthonába, mosómedve lesre (a hátsó udvarában, ami jó néhány holdas pagony, állítólag vannak).

2010. május 29., szombat

A munka gyümölcse

Második chicagói napom a konferencia előadásom árnyékában telt. Mivel azonban csak dél után kezdtünk, ezért sok-sok órának kellett eltelnie a kezdésig. Ennek megfelelően bejártam a Chicago folyó partját, újabb fényképek készítése céljából. Ennek keretében elsétáltam a Sears Tower tövébe és jógaórát tartottam magamnak, mire ugyanis sikerült a ház tetejéig feltekintenek, majdnem belezsibbadt a nyakam. Aztán leereszteni, majd hitetlenkedésemben újra felemelni a fejem: kész tornaóra. A fényképre még csak rá sem fért a teljes épület, jó néhány emelet lemaradt alulról.

A belváros (Loop) felfedezésével töltött sétám másik részeként ráleltem arra a helyszínre, amely szerepelt az Aki legyőzte Al Caponét című filmben is (csak igazi ínyenceknek mondom, hogy akkor, amikor az Érinthetetlenek első sikeres házkutatásukat, vagy inkább raktárkutatásukat hajtották végre). Érdekesség amúgy, hogy a filmhez felépítették a teljesen élethű (illetve inkább korhű) mását az utcarészletnek, mivel ma már nem teljesen úgy néz ki, mint annó. Aztán láttam vörös vizű szökőkutat (???, mindenesetre a kép hűen ábrázolja), láttam egy belvárosi bírósági épületet (talán Posner bíró is itt dolgozik?) és még sok érdekességet. Ja, amúgy a szökőkút pont a bíróság mellett volt, talán pont az érzékelteti, milyen véres kezűek a bírók???

Szekcióm és a későbbi panelek érdekességeiről természetesen nem ezen a helyen fogok értekezni, de kétségtelen, hogy a délután egészen gyorsan eltelt (én is túléltem a kérdéseket), és közeledett az esti "IP vacsora", ahová úgy 20 szerzői jogász emberkével együtt mentünk egy egészen puccos étterembe, a Province-ba. Honlapjuk nyitóoldalán jól látható a belső tér, és a háttérben egy üvegfal mögé rejtett boros részleg. Na, mi pont mögötte kaptunk asztalt. A vacsora természetesen nagyon finom volt, majdnem elegendő is, de az este mindenképpen legnagyobb élményét egy argentín bor (2008-as Malbec Tomero) kóstolása jelentette, ami már majdnem versenyre képes kelni kedvenc villányi boraimmal (illatra igazság szerint veri is őket), de mindenképpen a legfinomabb külföldi vörösbor volt, amit valaha is ittam. A hazaút innen már rutin volt, és fáradt szemeimet ismét 23 óra után, vagyis olyankor csuktam le, amikor egyesek odahaza már vígan reggelizhettek. (El is képzeltem hirtelen, hogy igazán korán kelő édesapám ekkortájt éppen a nappaliban ülhetett és valamit ehetett a National Geographic érdekes műsora közben.)

2010. május 28., péntek

Afternoon in Chicago

A szerzői jogos blogomon közvetített szekcióülést követően chicagói magyar ismerősömmel (csak a biztonság és a személyiségi jogok tiszteletben tartása kedvéért, Tiborral) találkoztam, aki jó házigazdaként megismertetett Chicago néhány fontos helyszínével. Ennek megfelelően utunkat rögtön a John Hancock Center felé vettük, ahová a város legjobbjának ígért kilátás reményében tértünk be. Hát, nem is lehetett csalódni. Urbanizált embereknek ez hihetetlen élmény. Amerre a szem ellát (észak-nyugat-dél irányban) házak, hol kisebbek, hol nagyobbak, de házak. Kelet felé pedig Lake Michigan, ameddig a szem ellát. Érdekes párhuzam:-)

Korgó gyomrunknak engedve, nem túlzottan nehéz döntést követően Tibor egyik, ha nem a leginkább kedvelt hamburgerezője felé vettük az irányt. A Kuma's Corner két tulajdonsággal bír: a) a burgere minden valamire való Tarantino filmben említést érdemelne, olyan szinten jó, illetve b) a helyszín. Nos a mellékelt fénykép még csak nem is árulkodik kellően róla (érdemes a honlapjukat megnézni), de az egészet egy heavy metál burgerezőnek kell elképzelni, ahol a jó felszolgáló második tulajdonsága, hogy testfelületének több-kevesebb részét tetoválás kell, hogy borítsa, a falakon fülledten erotikus, néhol véres gótikus képeket helyeztek el, a hangfalakból pedig az emberi kommunikációt szinte a kézjelekre szorító hangerővel üvölt a heavy metal. A burgerek is híres zenekarokról kapták nevüket. Én azt hiszem az Yvo hamburgert választottam, amiben nem lehetett csalódni, de a zenekart ettől még nem fogom szeretni.

Mindezek után elbúcsúztunk Tiborral, de én még engedve a napsütésnek és Chicago hívogató Millenniumi Parkjának, úgy döntöttem, hogy tiszteletemet teszem egy olyan helyen, amit előtte csak a televízióban láttam, nem is kevésszer. Ez a mellékelt képen is látható Buckingham szökőkút, amely alapvető eleme volt a Rém rendes család epizódjait nyitó felvezetőnek. A szökőkút egyébként hatalmas, a vízsugár sacperkábé 20-30 méterre tör fel az egekbe... Szóval lenyűgöző. Ezek után még megnéztem az ekkortájt indított maratonfutó verseny első tizenkétezer futóját, aztán úgy döntöttem, hogy beveszem magamat a szállásomra, amely - ellentétben finnországi legutóbbi hostel-foglalásommal - ezúttal nem végződött katasztrofális eredménnyel, sőt. Azt kell, hogy mondjam, hogy a HI Chicago a neten olvasott 90%os értékeléséért mindent meg is tesz.

2010. május 27., csütörtök

Az első kép Chicagóból

Mivel lassan kezdődik az első szekcióülés a konferencián, ezért csak nagyon rövid leszek, de azért gyorsan megosztom az első képek egyikét, amit Chicagóban készítettem.

Azt hiszem, hogy ez az első olyan város, ahol szinte lehetetlen, hogy fektetett képet készítsek, mert itt minden épület hatalmas. (A mellékelt kép épp fektetett, de ez tényleg kivétel.) Viszont a Vészhelyzetes folyó tényleg olyan zöld, mint a tévében:-)