Három egyperces

Tíz igen kellemes és hasznos napon vagyok túl idei utolsó külföldi utazásom keretében. Ennek örömére mindhárom országról még egy-egy röpke kis emléket gyűjtöttem össze: egy svéd dalt, egy dán hableányt és egy finn naplementét.

Svédország - A lundi élmények többségében a doktori értekezéshez köthetők, szerencsére mégsem erről marad emlékezetes az október 14-e. A védést követő este ugyanis Stefan és családi, baráti és kollegiális társasága körében egy nagyon kellemes vacsorát tölthettem el, s megtapasztaltam, hogy a svédeket csak a futball pályán nem szerethetik a magyarok. Amúgy rendkívül közlékeny és érdeklődő népség. Az estéből mégis egy versecskét emelnék ki, melyet bár én nem hallhattam előadni, mint utóbb kiderült, azután se szavalták el, miután én leléptem. A Måsen svédül sirályt jelent. Erik, akivel egy nagyon tartalmasat beszéltem este, küldte el nekem a vers szövegét. Sajnos a Google fordító alkalmatlan egy feladatra, de az első sor talán valami olyat jelent, hogy egy sirály ül az orrvitorlán.

Det satt en mås på en klyvarbom
och tom i krävan var kräket.
Tungan lådde vid skepparns gom,
där han satt uti bleket.
Jag vill ha sill hördes måsen rope
och skepparn svarte: Jag vill ha O P
Om blott jag får, om blott jag får.

Dánia - Első nap, mikor Koppenhága utcáit jártam, még nem tudtam, hogy mit hagytam ki. Csak mikor visszaértem a hotelbe, döbbentem rá, hogy alig pár száz méterre voltam az Andersen által híressé tett, és (legismertebbként) Ariel és Ficánka kalandjaival megfilmesített Kis Hableány szobrától (a rák szereplő nevére nem emlékszek). A szobor mára betöltötte 102. életévét (Carl Jacobsen készítette), és még mindig gyönyörű, holott a vízparton áll. Külön érdekesség nem csak a megformálása (a lábai helyén például messze nincs olyan "uszony", mint azt a mesékben láthattuk, a tekintete azonban mindent elárul érzéseiről. Az egész szobor körül a legfurcsább csupán a temérdek turista. De hát ez van, ha valaki e város legnagyobb nevezetességének kiállt ki egy szobrot.

Finnország - Nem mondom, hogy kiszúrt velem az időjárás Turkuban, de ezúttal többet esett az eső, mint bármikor korábban, mikor itt jártam. Ennek ellenére utolsó előadásomat követően minden ideális volt, hogy túrázzak egyet. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, a helyszín Naantali kikötője volt. A mellékelt fényképet ott készítettem. Bár nyáron e település valószínűleg zsibong a Mumin-parkba igyekvő gyermeksereg hangjától, ezúttal nagyjából én voltam a kikötőben, és két házaspár, akik épp kutyát sétáltattak. Ez a fotóról nem jöhet vissza, de ami igaz, az igaz: a nyugalom szigete volt a kikötő ekkor.

Újra ismerős földön

Jó pár nap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Magyarázatként csak részben szolgál a tény, hogy az óráimra koncentráltam. Másrészt az is igaz, hogy ha valaki sokadjára (esetemben már nyolcadjára) érkezik egy helyre, annak a legnagyobb zugait már mind ismeri. Attól még szépen telt az elmúlt öt nap.

Kezdjük ott, hogy a legutolsó bejegyzés elkészítése idején még Koppenhágában voltam. Ám akkor még várt rám egy második nap is a dán fővárosban. Ekkor sem hagyott nyugodni a láz, hogy addig teljesen ismeretlen terepet fedezzek fel magamnak. Így a szombaton nem érintett parkokat végigjártam, illetve elsétáltam a Kis hableány szobrához is. (Erről majd később, a hét végén fogok írni külön.) A mellékelt első fénykép ezen az úton készült, az előtérben egy korábbi dán király szobrával, a háttérben pedig egy anglikán templommal. Nem panaszkodhatok. Sok-sok szép dolgot láttam ebben a városban, noha tagadhatatlan, hogy a mocsok is bevésődött az emlékeimbe.

Vasárnap aztán fogtam a cuccomat, és elindultam Finnországba (végre). Bár a reptéren volt időm a felszállásig (talán kissé sok is), azt is hasznosan kihasználtam. Aztán belerepültem a sötétségbe. Mire Helsinkibe értem, már este volt. Végül egy szűk repülő alig harminc perc alatt elrepített visszatérő célállomásaim egyikére.

A hét első napjai tulajdonképpen mind ugyanúgy teltek: készülés az előadásaimra, az előadás megtartása, ebéd (a tegnapi tonhalsteak megismételhetetlen), illetve minden nap kellemes kis séta, az otthoni meglepetések beszerzésével vegyítve. Mára tulajdonképpen ott tartok, hogy minden megvan. Az sem véletlen, hogy ma - mikor utolsó előadásomat is megtartottam - az eddigieknél kissé többre vágytam. Felszálltam hát a 11-es buszra, és átutaztam Naantali kikötőjébe (ismét).

Immáron három éve, hogy először itt jártam, tavaly is visszanéztem ide, és most is ide húzott a szívem. A Mumin-parkot végigjártam (meglepetésemre a teljes "vidámparkot", merthogy ez afféle Disney utánzat a helyi finn Mumin mese figuráira építve, átalakították), és képek garmadáját készítettem. A mellékelt az egyike a nekem leginkább tetszőknek. Bár a nap már lemenőben volt, rendkívül érdekes árnyas képeket sikerült készítenem. (Ezek közül egyet hamarosan még megosztok.)

A hátralévő napokban is szerencsére lesznek események: vacsora meghívás, doktori védés (na jó, az szakma, de azután is lesz egy party) és azért még a sétálásról sem tettem le. Így tehát még egyszer folyt.köv., hamarosan!

Két ország két nap alatt

Az ősz - a tavaszhoz képest - nem bővelkedik külföldi utakban. Nem bánom, mert jó otthon, a legjobb otthon. Ennek ellenére szinte szokásossá váló őszi finn utamat ezúttal sem hagyhattam ki. És ez az egyetlen őszi külföldi utam minden értelemben felér hárommal: Turku mellett két másik skandináv várost is felfedezhetek: Lundot Svédországban és Koppenhágát Dániában. E két város legfontosabb szépségein már túl is vagyok.

Lundi és koppenhágai utam története egyszerűen ennyi: vakszerencse. Mármint az, hogy épp akkor került sor egy kiváló svéd jogszociológus doktori értekezésének nyilvános vitájára, amikor én épp Turkuba indultam volna. Így nem okozott különösebb problémát, hogy kitérőt téve "megálljak" Lundban, egy ódon kis utcácskákkal tarkított óvárossal rendelkező egyetemi városban. A péntek délután és a szombat délelőtt telt itt. A szombat délután (és majd a holnap egy jelentős része) pedig egy "szomszédos" nagyvárosban, Koppenhágában. Nézzük sorjában az eseményeket.

Lundi utam nem épp a pihenésről szólt. Hajnali negyed négykor kelés, Ferihegyig alvás. Aztán kellemes repülőút, majd kalandos vasutazás Dániából Svédországba. A nap csodásan sütött, a taxis szeme is csak úgy csillogott, mikor legombolta rólam a két fős lazacos vacsorára való fuvardíjat. Mindez persze nem szegte kedvemet, ugyanis jelenésem volt. Gyors elegánsba átváltozást követően nyakamba vettem a várost, és egy kicsit turistáskodtam. A második képen egy gyönyörű kis templom látható, amelyet ódon temető vett körül, másfél száz évvel ezelőtt eltemetett emberek sírjaival. Mindezeket követően bevettem magamat a kolléga védésének helyszínére.

A majd három órás esemény végeztével tovább róttam az utakat, hogy a lehetőségekhez képest mind többet láthassak az egyetemi városkából (íme a második kép a lundi belváros egyik teréről). Mivel azonban este héttől jelenésem volt a kolléga tiszteletére szervezett vacsorán, idővel a megadott cím felé vettem utamat. Nem vicc: egy egyetemi épület földszintjét bérelték ki a szervezők, és igazi ikeás stílusban mindent kihoztak a szűk térből, hogy a közel 60 ember elférjen. A vacsora mennyei volt (naná, házi, Stefan anyósa és barátnője készített mindent), a bor bársonyos és nagyon vörös, a társaság előtt pedig le a kalappal. Egy ember, az ünnepelt ismert addig csak, de a társaság egy jelentős részével lehetőségem nyílt szót váltani. Kollégákkal, barátokkal, sőt még rokonokkal is. Végül nem maradt más hátra, mint éjfélhez közeledvén elindulni a hotel felé. Sosem volt gondom a tájékozódással, így ezúttal sem esett nehezemre a lámpák fényétől sárga utcákon a jó irányba haladni. Persze azért a pontosan 55 perces sétát végül megérezte a lábam.

Ma sem akartam azonban lazábbra venni a tempót, és még délelőtt beletöltöttem néhány kilométert a lábamba. Aztán persze összepakoltam és betápláltam a fejem GPS-ébe a koppenhágai célállomás koordinátáit. (Meg kell állapítanom, ez a svéd-dán közlekedés NAGYON rendezett és könnyű, sőt a koppenhágai metró mintha a bizalomra építene: sehol nincs jegyellenőrzés...) A szállás elfoglalása után pedig pihenésért kiáltó talpaimra fittyet sem hányva a belváros felé vettem az utamat. Nem kellett túlzottan messzire mennem, hogy rögtön a harmadik fotón megörökített szép látképre bukkanjak. Tó a város közepén!

Amennyire kiválóan szervezett a koppenhágai metró és amilyen gyönyörűek a dán épületek, olyan hatalmas pofonként ért, hogy mekkora mocsok van a belvárosi sétálóutcán. Amerre csak néztem, emberek és szemét tömkelege töltötte ki a teret. Igyekeztem persze ettől elvonatkoztatni, és szememet inkább csak előre és felfelé irányítani. Mert volt mit nézni, így a negyedik kép is egy gyönyörű szobrot örökített meg, mögötte meg valamilyen bástya maradványait. Sajnos nem vagyok otthon a dán történelemben, így ennél pontosabb leírást nem tudnék adni.

A séta során templomok és más épületek sokaságáról készítettem fotó, de a sétálóutcák megteltek az elmaradhatatlan utcai zenészekkel (köztük kedvenceimmel, a Szegeden lesátrazókhoz képest persze ezerszer jobb indián kántálókkal) és utcai mutatványosokkal. Begyűjtöttem elmaradhatatlan hűtőmágnesemet is. A térképeken nagy zöld pacaként elterülő parkokat is végig jártam, sőt - ahogy azt az ötödik képen is láthatjuk - a Rosenborg királyi palotát is körbejártam. Az ismeretlent felfedező utam végét pedig egy gyönyörűen kiépített, ötágú csillag formáját felöltő kastély vagy erődítmény (dánul mondjuk citadel, szóval a csuda se tudja mi ez) jelentette.

Hogy holnap - mielőtt délután elröppennék Finnországba - mi következik? Majd kiderül, mi az erősebb: az akaratom vagy a lábam akarata.

Ja, zárásként egy rendkívül érdekes hír: a svéd 20 koronáson Nils Holgersson látható (és a mese írója, Selma Lagerlöf). Eltettem három darabot is belőle:-)

Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.

A Dunakanyar arcai

Fellegvár. Bobpálya. Tollaslabda. Csillaghullás. Túrázás. Rám-szakadék. Társasjáték. Paprikás krumpli. Naplemente a Duna partján. Éjszakai vízi baseball. És persze a rokonok. Mindez egyszerre a Dunakanyarban.

Az elmúlt másfél évben harmadjára látogattam vissza e csodás régióba, ám még most is legalább annyi meglepetés várt rám itt, mint tavaly májusban, mikor dobogókői hosszú hétvégénken eljutottunk a feleségemmel a Rám-szakadékba, vagy épp idén áprilisban börzsönyi kirándulásunkból visszatérve betértünk Visegrádra. Áprilisban a "klasszikus" Dunakanyaros fotót töltöttem fel a blogra. Ezúttal a várból jobbra tekintve, a Szentendrei-sziget északi csücskét is felvillantó tájat mutatja e bejegyzés első fényképe.

Míg azonban áprilisban kocsival szerpentineztünk fel a gyönyörű hegy(ecské)re, ezúttal túraútvonalat választottunk. Rövidsége ellenére kalandos volt a kaptató: a mellékelt fotón látható kálvária templomtól sziklák és fagyökerek között emelkedtünk fel a várig, s hol azért tartottunk kis szünetet, hogy keresztlányom felmászhasson egy-egy sziklára egy fotó erejéig, hol sógornőm pihegését kellett bevárnunk. Fent azonban az idősebb generáció már izgatottan várta, hogy megérkezzünk, és együtt beléphessünk a várkapun. Turistákból most sem volt kevés, mégsem ment ez a nézelődés és a fotózás kárára. Valószínű azonban, hogy a kis csapat ennél is jobban várta, hogy utunkat a nyári bob felé vegyük, ahol mindannyian többször csúsztunk, még keresztlányom is, aki pontosan négyszer száguldott le a hétszáz méteres alpesi bobpályán.

Péntek esténk ezek után kellemes kerti lazulás és a nyári táborok hangulatát idéző pingpongozás és tollaslabdázás ötvözetével telt, hogy aztán a sötétség beálltával fejünket az ég felé emeljük, és az aznapra beígért csillaghullást próbáljuk nyomon követni. Na persze a telihold tett arról, hogy ne legyen teljes a sötétség, mindenesetre így is sikerült több kívánságnyi csillagot észlelni.

A szombat álmos ébredése után csapatunk a Visegrádi-hegység talán legszebb pontjának meghódítására indult: irány a Rám-szakadék. A szülők csak egy szakaszon tartottak velünk, de jobbnak tűnt keresztlányomat is hátrahagyni. A gyönyörű szakadék azért mégsem feltétlenül neki való terep. S bár létezik olyan, hogy "ajánlott közlekedési irány", nem kevés emberel találkoztunk szembe az úton. Cipő nem maradt szárazon, sőt homlok sem, mindenesetre egyszer sem csobbantunk, szívtréningnek pedig egyenesen kiváló volt a szurdokvölgy (melyben 112 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni). Mondjuk az igazat megvallva sosem értettem azokat, akik egy ilyen helyre egy Tesco műanyag szatyorral vagy egy üveg jeges teával érkeznek. Különösen elszomorított, hogy legalább kettő eldobott műanyag flaskát láttam a szurdokban...

A délután egy részét kellemes és nevettető társasjátékozás, másik részét pedig paprikás krumpli készítésével töltöttem. Elégedetten kerekedő pocakkal ezután utunkat a "belváros" felé vettük. Részben tudatosan, fagylaltozási célból, részben spontán, melynek eredményeként a Duna partján kötöttünk ki, ahol kacsázással, majd Tóni só' (alias sógor) ötletéből kiindulva vízi baseballal kacagtattuk meg magunkat. (Ez utóbbi nem jelentett mást, mint hogy a parton talált kavicsokat egy fabottal a vízbe ütöttük.) A kissé homályos, bár talán ettől misztikusabb kép, melyet Anikó sógornőm készített, épp az egyik ütésemet örökítette meg.

Mindent egybe vetve csodás hétvégét töltöttünk egy focicsapatnyian a Duna-kanyarban, megismerve annak több arcát is. Lefogadom, hogy még rengeteg van, ami miatt érdemes lesz visszatérnünk a közeljövőben!

Visszapillantó - Szentpétervár (2005)

Nyár lévén a szakmai utakat most jegelem. Ezen a nyáron nem is utaztam külföldre tanítani, úgy mint tavaly. Nyaralásos élmények majd augusztusban és szeptemberben lesznek, a következő külföldi utam pedig csak októberben következik. Ezért, hogy a blog az élet jeleit mutassa, egy új rovatot indítok "Visszapillantó" névvel. 

A rovat célja nagyon egyszerű. Az "Away to..." blog 2010-es indítását megelőzően nem egy tartalmas és élménydús utazásban volt részem a világ (egészen pontosan Európa és Észak-Amerika) egyes országaiban. Nem célom, hogy ezekről az utakról részletekbe menő beszámolót írjak, hiszen nehezen lehetne a letisztult, talán már túl is idealizált emlékeken túl igazi mély élményeket átadni. (Azért néhány emlék csak feltört belőlem, lásd lentebb.) Épp ezért inkább beszéljenek helyettem a bejegyzésekhez mellékelt, s az utazásokról készült videók vagy fényképklipek. (Idővel ez utóbbiak válnak majd dominánssá, mivel jóval idő és energiatakarékosabb megoldásnak bizonyult, mint a filmek készítése.)

Az első - jelen esetben - videó a 2005. decemberi szentpétervári utamról fog szólni. Tizenegy felejthetetlen nap egy gyönyörű, európai típusú, mégis rendkívül orosz városban. Ha lecsukom a szemem, még mindig gond nélkül fel tudom idézni, hogyan kellett eljutnom a szállásomról a kézilabdacsarnokokig, ahol a női válogatott Vb-3. lett (engem pedig a bátyámék láttak a magyar televíziós közvetítés során a tévében), milyen volt meglátni az Aurórát a Néva vizén, milyen kellemes élményt jelentett e-mailezni formálódó kapcsolatom elején a párommal, aki azóta a feleségem, milyen eszméletlen élményt jelentett a Mása és a Medve nevű étteremben borscsot enni, vagy milyen kellemes beszélgetéseket folytattam egy újonnan szerzett finn-orosz baráttal (Dimával) egy-egy szamovárnyi tea mellett. Persze az is előttem van, hogy mit jelentett két napig várni a bőröndömre, mely Frankfurtban elkeveredett, és az ing, melyet az előbbi okból szűkösnek nevezhető ruhatáram felfrissítése céljából vettem, még mindig változatlan minőségben tündököl néha rajtam. (Mondjuk meg is kérték az árát, amit viszont nem bántam, mivel utóbb a biztosítóval kifizettettem az árát;-) Jaj, és persze a Picasso kalandjai. A zseniális svéd film nyújtotta a fagyos, hóeséstől nem mentes sötét esték szórakozását.

Az alábbi videó ezeket az élményeket mozgalmasan foglalja keretbe. Lássuk!

Fotóklip - USA '10

Megkéstem vele, tagadhatatlan, mégiscsak most jutott időm arra, hogy összevágjam a 2010 május és július közötti baltimore-i utam során készített fotókból összeállított klipet.

A klipen a baltimore-i, a washingtoni, a new yorki, az annapolisi, a chicagói és néhány virginiai (woodbridge-i) utazás, élmény képei láthatók. Jó szórakozást mindenkinek, aki veszi a fáradtságot és végig nézi a 7-8 percet:-)

@ Stanford w/ Goldstein

San franciscói utam utolsó napját félig a szakmával, félig turistáskodással töltöttem. Ellátogattam ugyanis az USA egyik vezető egyetemének kampuszára, ahol együtt ebédeltem és két órán át beszélgettem a szellemi alkotások jogának egyik amerikai vezető professzorával, Paul Goldsteinnel.

Szürke napnak indult, mintha csak az időjárás is érezte volna, hogy haza utazok. Ettől függetlenül örömmel sétáltam végig még egyszer a Powell utcán, ahol most már (hadd pukkadjak az irigységtől) vidáman csilingelt az a híres kis villamos, oldalán kifelé lógó utasokkal. A vonatút Palo Alto állomásig kellemesen, a ködbe burkolózó dombok és az alkalmasint előtűnő szeméthegyek szemlélésével telt. Leszállva a Caltrain járatáról, és magam mögött tudva egy körforgalmat azonban leesett az állam. Egy, a végtelenbe nyúló, pálmafákkal övezett sugárút vezetett a Stanford kampusz belső részéig! (Csak azért nem fényképeztem le az út közepéről állva mindezt, mert olyan sok autó dübörgött rajta folyamatosan, hogy azt még az M5-ös autópálya is megirigyelhetné.)

Mivel szánt szándékkal hamarabb érkeztem a Goldstein professzorral megbeszélt időpontnál, ezért sok időm volt arra, hogy a gyönyörű épületek között álmélkodjak és fotózgassak. Az első mellékelt képen a Hoover torony látható, melybe sajnos nem sikerült feljutnom, pedig abból valószínűleg egész messze el lehetett volna látni. Gyönyörűen karbantartott pázsit, hatalmas fák, alattuk kapirgáló-turkáló madarak és mókusok (még feketét is láttam), és szebbnél szebb épületek. Ámultam is, amennyire tőlem tellett.

Aztán ahogy közeledett az idő, a jogi kar épülete felé vettem az irányt. Ahol – talán a véletlen akarta így, talán nem – pont egymásba futottunk Goldsteinnel. Ami így megkönnyítette az irodájának megtalálását. A csomagom lerakása után pedig már indultunk is, és átvezetett a jogi kar vadonatúj épületébe (amit ők csak japán szállóhoz hasonlítanak, annyira modern), megmutatta az új kollégiumi szárnyat, majd utunkat az oktatói ebédlő felé vettük. A rendkívül finom tonhalas salátát rendkívül kellemes, kimerítő társalgás kísért és követett. Beszéltünk szakmáról, oktatásról, még az Szerzői Jogi Szakértő Testület is szóba került. Emellett mesélt magyar származásáról (tudtam, hogy a világon a legnagyobb fejek magyarok), sőt még egy magyar szót is előhúzott a tarsolyából. Az ebéd után tovább folytattuk a körutat, és tovább folytattuk a beszélgetést is. A második fotón látható kápolnát ekkor fényképeztem le (nem csak kívülről).

Nem véletlen, hogy észre se vettem, mennyire repült az idő. Mivel majd két órát szakított rám az idejéből, illendő volt elköszönnöm tőle. Szükséges is volt egyben, mert épp aznap kellett a „japán hotelben” kialakított új dolgozószobájába átköltöznie. S bár végül pocsék lett a fotó minősége, nem állhattam meg, hogy ne kérjem meg arra, hogy „álljon modellt nekem”. Egy biztos: az elmondható a képről, hogy valószínűleg az utolsó, mely régi dolgozószobájában róla készült.

Mindezek után nem maradt más, mint kijönni a reptérre, levásárolni a szállómban – „reggeli gyanánt” – kapott Starbucks kuponomat, kihasználni a 45 perc ingyen internetet, feltölteni ezt a posztot és a képeket, majd lecsukni a laptopot, és egy dologra gondolni: otthon, édes otthon!

Viszont engedtessék meg nekem, hogy ha már egy Huckleberry Finn idézettel nyitottam egy korábbi bejegyzésemet, akkor az utolsó san franciscói írásomat egy másik Huck Finn idézettel zárjam:

- (Tom Sawyer) Halottad, mit mondott a tanár, amikor összevissza cikáztunk tegnap a levegőben. Volt, hogy ötven mérföldes sebességgel haladtunk, de volt, hogy megtettünk kilencvenet, százat is. Azt is mondta, viharszéllel meg tudna tenni háromszázat is, meg hogy ha vihart akar, éspedig kedvező irányú széllel, nem kell egyebet tennie, csak följebb vagy lejjebb szállnia, míg rá nem talál.

- (Huck) Ez az, látod. Mindjárt gondoltam. A tanár hazudott.

- Hogy-hogy?

- Mert ha mi ilyen sebességgel szálltunk volna, már régen túl kellene lennünk Illinoison, ugyebár?

- Természetesen.

- No és nem vagyunk túl.

- Miből gondolod?

- Látom a színéből. Illinois kellős közepe fölött vagyunk. Magad is láthatod, hogy Indianának nyoma sincs még.

- Mi ütött beléd, Huck? Azt mondod, a színéből látod?

- Hát persze.

- Mi köze ennek a színhez?

- Nagyon is sok. Illinois zöld, Indiana rózsaszínű. Mutass nekem itt lenn valami rózsaszínűt. No, ugye barátom-uram, csupa zöld minden, amerre csak nézel.

- Indiana rózsaszínű? Micsoda badar beszéd!

- Nem badar beszéd. Láttam a térképen. Indiana rózsaszín.

Nos, én nem tudom, Magyarország általában milyen színű egy külföldi térképen, de ha fölötte leszek, fel fogom ismerni!

Ahol Al Capone is megfordult

Eredendően úgy gondoltam, hogy az utolsó két napom élményeit egyetlen bejegyzésben foglalom össze. Aztán kiderült, hogy akkora hatással volt rám a hely, ahol Al Capone is éveket húzott le, hogy már nem akartam összesűríteni mindezt a hétfői stanfordi utammal.

Vasárnap délben véget ért a konferencia, amiért ide utaztam. Mivel azonban a repülőm csak hétfőn este indult haza, rengeteg időm maradt hasznos elfoglaltságokra. Ezek egyike volt a délutáni kirándulás az Egyesült Államok történetének egyik leghírhedtebb börtönébe. A San Franciscótól másfél mérföldre az öböl vizéből kinövő "Szikla" 1934 és 1963 között a legelvetemültebb bűnözők lerakataként működött. Gyilkosok, fegyveres rablók, adócsalók és egyéb figurák élték napjaikat a celláikban, melyekben épphogy csak ki lehetett nyújtózkodni.

Hihetetlen, mégis igaz, hogy a rabok celláinak otthont adó épület falain kívül a sziget maga a földi paradicsom. Tagadhatatlan, hogy a penetráns halszag, mely a kikötőbe érkező turistákat fogadja, nem épp a legbarátságosabb (nem meglepő, hogy évszázadokkal ezelőtt a helyi indiánok állítólag az itt fészkelő halászmadarak tojásaiért csónakáztak ide), de néhány méterre eltávolodva a sirályok és albatroszok hadseregének otthont adó sziklafaltól ez sem jelent problémát. A Szikla eredendően amúgy védelmi erődként szolgált, utóbb kaszárnyának alakították át (bár már ekkor őriztek itt katona elítélteket), az 1930-as években időszakában pedig átalakították a legveszélyesebb bűnözők őrzésére alkalmas komplexummá. A hely, ahol a kiváló ételen (a rabok ugyanazt ették, mint a fegyőrök), a szálláson, az orvosi ellátáson felül azonban minden kiváltság volt. Csak akkor mehettek a rabok a friss levegőre, ha kiérdemelték. Csak akkor kaphattak levelet, ha kiérdemelték. Csak akkor mehettek a könyvtárba, ha kiérdemelték. Az elkülönítőbe és a sötét zárkába kerülni persze annál könnyebb volt.

Az Egyesült Államok harmincas évei elsősorban a nagy gazdasági világválság okozta problémákról (tetszetős a "great depression" szó minderre), valamint az alkoholfogyasztási tilalomról (csak úgy önmagában "prohibition") szólt. Erről a korszakról rengeteg film is készült, s nem kevésben központi szerepet szántak az alkoholcsempészetből meggazdagodó Al Caponénak. Az 1931 végén elítélt, majd kb. fél évre rá börtönbe vonuló, s az Alcatraz megnyitását követően nem sokkal oda átszállított Capone a mellékelt fotón látható elkülönítőben is sok időt töltött.

Sokáig élt az az ábránd, hogy az Alcatrazból nem lehet megszökni. Érdekes, hogy a rengeteg kísérlet közül több is sikerrel járt, habár tagadhatatlan, hogy a szökevények többségét órákon belül elfogták. Nem úgy azt a három férfit, akik 1962-ben lógtak meg a börtönből. A tervük több volt, mint precíz. Ágyukat kitömték (még arra is jutott idejük, hogy viszonylag igényes, szappanból és a borbélytól begyűjtött hajból gyúrt "álfejeket" is gyártsanak), a cellájuk végében található szellőzőnyílást kanalakkal felfeszítették (a zajok elfedése érdekében olyankor, amikor épp hangos zene szólt a cellablokkban), amikor eljött az idő, átpréselték magukat rajta (nekem nem ment volna), a cellák között elnyúló 90 centiméter széles szervízfolyosó csövein felmásztak a tetőig, s ott egy nyíláson át elhagyták az épületet. Kiérve az esőcsatornákon ereszkedtek le, a a szögesdrótkerítést is átmászva már csak a vízhez kellett sietniük. Ott esőkabátokból varrt gumicsónakot tangóharmonikával pumpáltak teli levegővel, és eleveztek... Egyesek szerint Dél-Amerikába, habár többen is úgy vélik, nem értek partot. Legenda a javából! Illetve szög a koporsóban. Ekkorra már érett ugyanis a börtön bezárása. Ezt indokolta az épület állapotának folyamatos romlása, illetve a hatvanas évek elején hatalomra jutó Kennedy család is egyetértett mindezzel.

A sziget története azonban ekkor még messze nem zárult le. Hat évvel a börtön bezárását követően indiánok egy csoportja szállt partra a szigeten, hogy maguknak követelje a területet. Az indiánok egy csoportja 1971-ig kitartott, akkor azonban szövetségi ügynökök felszámolták az engedély nélküli "kisajátítást". A résztvevők azonban egyöntetűen állítják azóta is: megérte. Nixon ugyanis ekkor tett olyan engedményeket több indián törzsnek is, illetve az indián identitás hangoztatása is felerősödött az Egyesült Államokban ezután.

De most már legyen elég a mesélésből. Mindössze két fontos megjegyzés: Al Capone, aki a falak mögött is befolyásos maradt, mindössze négy és fél évet töltött a Sziklán. Ekkor ugyanis szifiliszt diagnosztizáltak nála, és átszállították egy másik fegyintézetbe. S ha már Szikla! Eddig is tudtam, hogy Hollywood úgy csapja be a nézőket, ahogy akarja. Na, de hogy "A Szikla" c. filmben mekkora átverések vannak... Olyan helyszíneket terveztek abba a filmbe, amelyek mesébe illően messze állnak a valóságtól. A biztonság kedvéért, ha hazamegyek, megnézem a filmet, és kijegyzetelem, hány valós helyszínt lehet felfedezni benne!

Golden Gate: kipipálva

Hasonlóan a csütörtöki naphoz, a péntek és a szombat is kettős volt: konferencia, majd pihenés. Az előbbi az agyam, utóbbi pedig a lábam tűrőképességét vette igénybe. Egyiket se bántam. Egyrészt már túl vagyok az előadásomon, másrészt teljesült egy nagy vágyam: élőben láttam a Golden Gate hidat.

Utólag belátom, hogy a tervem elég merésznek bizonyult, mikor a szakmai feladatok letudását követően felültem az "F" vonal ősrégi (eredetileg Baltimore-ban használt) villamosára, s elzötyögtem az 33-as kikötőnél működő Alcatraz Cruises-hoz, hogy majd a következő hajóra felszállok, és megnézem a börtönszigetet. Péntek délben ugyanis már csak a szombat délutáni hajók valamelyikére volt jegy! Sebaj a programom vasárnap délután is szabad volt, így aznap fogok utazni.

Ennek fényében nem maradt már, mint a másik nagy tervemet valóra váltani, és elsétálni a Golden Gate hídhoz. Mivel ez alaphangon is legalább 5-6 kilométer volt az egyik irányba, ezért először az energiát gyűjtöttem be, és a Pier 39 pláza egyik éttermében megebédeltem. Ezt követően még percekig mosolyogtam a helyi mutatványos vidám előadásán, melyet a fapadozaton árgus szemekkel, egy-egy vicc esetén pedig hangos sikongatás közepette kísért nyomon a kis gyermekek hada (illetve a padokon ülve a felszabadult szülők tömege). A mellékelt képen épp egy szabaduló trükköt készül bemutatni a mutatványos.

Na és akkor ezek után irány a híd. Az utam rengeteg további kikötő, étterem, ajándékbolt mellett vezetett. Az út során egy kiváló látványpékség óriási üvegablakán keresztül vehettem szemügyre, San Franciscóban miként gyúrják a kenyeret. (Na jó, nem a látványért, hanem a frissen sülő kenyér illatáért ácsingóztam ott pár percig.) majd jött a hajókiállítás, parkok, egy öböl, amelyet vízi sportolásra is használhatnak, mert hatalmas nézőteret építettek elé a partra. Mindezek mögött a helyi csokinagyágyú, a Ghirardelli nagy gyára (amely még Willy Wonka gyárával is vetekedett). Újabb parkok, dombok, emelkedők, amiben a legcsodálatosabb az volt, hogy mindenhonnan lehetett látni az Alcatrazt. (Mintha csak kacérkodna a szemlélődővel a börtön.)

Ezek után egy újabb városrész tárult elém: Marina. Csodás házak, pálmafák és Crissy Fields. Ez utóbbi egy alapítvány segédletéve felújított tengerparti sétány, amely a helyi természeti adottságokat igyekezett visszacsempészni a mindennapokba. (Lévén mindent felforgattak ezek az amerikaiak, és csak manapság ébrednek fel, hogy a természet mennyire fontos.) A Golden gate híd, mely innen már mindenhonnan teljes pompájával látható volt, épp egy ilyen crissy filedsi bucka mögött nyújtózik San Franciscóból Marin City irányába. (Nagy kár, hogy viszonylag felhős nap volt - de legalább nem esett az eső.)

A visszaúton részben más irányt választottam, mivel már Marine városrész elém tárulkoztakor egy hihetetlen építményt vettem észre a távolban. Mint utóbb kiderült, egy szépművészeti múzeum hatalmas kupolájáról volt szó. Nem is nagyon lehet egyetlen fotóba belesűríteni mindazt, amit ott felépített valaha egy (feltehetőleg) nagy álmodozó, a mellékelt fotó valószínűleg azért mégiscsak visszaad valamit abból a monumentalitásból, nyugalomból és szépségből, ami jellemzi ezt a helyet (ahol épp egy "just married" házaspár fotózkodott - teljesen meg tudom őket érteni). Egyébként a mellékelt fotón látható épület kupoláját láttam a távolból.

S bár a péntekről már rengeteget szóltam eddig, érdemes röviden azt is elmondanom, hogy az esős reggellel induló, majd a konferencia-előadásommal folytatódó szombaton volt szerencsém egy tavaly - New Yorkban - megismert fiatalemberrel, Mattel is találkoznom. Sétáltunk egy kellemeset Noe Valley városrészben, egy zöld parkból szemléltük San Francisco belvárosát, majd leültünk egy étteremben beszélgetni. A találkozó végére odaért a felesége és az alig három hónapos kisbabájuk. Kellemes, kikapcsoló délutáni/esti program volt a kimerítő szakmai feladatok után.

Folytatás pedig vasárnap az Alcatrazzal, illetve hétfőn a Stanford Egyetem kampuszának, illetve az USA egyik vezető IP professzorának a meglátogatásával!

Huckleberry Finn nyomában

"Egyszerre csak hangos kiabálásra lettem figyelmes, körülnéztem - hát látom, hogy a város zuhan alattunk! Minden porcikám megdermedt, úgy megrémültem. Jim csak sápadozott, egy hang nem jött ki a száján, Tom se szólt egy kukkot se, csak nézett izgatottam. A város zuhant és zuhant és zuhant, mi meg mintha helyben maradnánk és állnánk a levegőben mozdulatlanul. A házak egyre kisebbek és kisebbek lettek, a város összébb-összébb zsugorodott, az emberek és a kocsik olyanok lettek, mintha hangyák és bogarak mászkálnának összevissza, az utcák meg mint megannyi apró repedés és cérnaszál. Aztán minden egybeolvadt és nem volt többé város: csak egy piszkos folt a földön."

E kedves kis idézet abból a kiváló olvasmányból ered, mely a  London és San Francisco közötti közel 11 órás repülőúton volt a társaságom. Mark Twain "Tom Sawyer léghajón" című kisregényében Tom Sawyer, Huckleberry Finn és néger barátjuk, Jim, hihetetlen vicces és fordulatos kalandok közepette utazta be a világ egy nagyobbacska részét egy léghajó hátán. Nem kellett sok képzelőerő, hogy magam is átéljem a három kalandor élményeit a hatalmas repülőnk 45H számú ülésében.

San Franciscóba érkezésem délutánján mégsem ezzel foglalkoztam már, hanem csakis a környék feltérképezésével. Nem tartott soká, és rátaláltam a hotelemtől alig két utcányira kezdődő Chinatown híres bejáratára. Ily módon a legforgalmasabbnak tűnő, egyben a legszebb utcát jártam végig, és csodáltam az amerikai társadalom kellős közepén elhelyezkedő kínai világ csodáit. Boltok tarka sokasága, nyelvek megfejthetetlen kavalkádja, turisták hada kötötte le a figyelmemet. A legnagyobb problémát, s ezt már most látom, az idő rövidsége és a látnivalók sokasága fogja jelenteni. Ennek ellenére igyekszek a konferencia mellett felszabaduló perceimet a lehető legjobban tölteni.

Így történt, hogy csütörtök reggel, a konferenciára való regisztrációt követően azonnal nyakamba vettem a várost, és ezúttal a san franciscói kikötő irányába sétáltam. Felhőkarcolók hada között vezetett az út a hatalmas kikötőhöz, ahol hajók mellett utcai árusok és (újabb és újabb) boltok hívogattak. Mindhiába, merthogy csak mentem és fényképeztem. E második kép a Sutter streeten készült (pont azon, ahol a hotelem van), csak már sokkal közelebb a parthoz. Klasszikusnak tűnő tájkép, mivel a belváros nem kevés zöld ponttal rendelkezik, ahol a fák persze eltörpülnek a magas épületek tövében.

Csütörtök délután - az első konferencia panel végeztét követően - az öböl felé vettem az irányt. Szokásomhoz híven nem ültem fel a buszokra, már csak dacból sem. Mint ugyanis kiderült pont ezen a héten nem közlekednek a régi villamosok. Dühös is vagyok, mert nagy vágyam lett volna őket kipróbálni. Ennek ellenére a séta sem volt veszélyes, alig 40 perc alatt a kikötőbe értem. Itt aztán három kellemes órán át csodáltam az öböl szépségét, az Alcatrazt (a mellékelt fotó bemutatás nélkül is világos, hogy mit ábrázol), a különféle éttermeket és ajándékboltokat megtöltő emberáradatot, a hajómúzeum kiállítási darabjait, és végül a Pier 39 fantázianevű szabadtéri plázát (ami nem egy nagy épületben, hanem gyakorlatilag a 39-es stégre lett építve). S mivel ennyi látnivaló, illetve lassan fáradó lábaim mellett lehetőségem sem nyílt, hogy a Golden Gate felé sétáljak, azt hiszem, még egyszer vissza kell ide térnem.

Folytatás rövidesen!

If you're going... to San Francisco

Nagyjából húsz éve lehetett, hogy először hallottam Scott McKenzie "To San Francisco" című dalát. Akkor tettem egy fogadalmat, hogy nekem is el kell jutnom a csilingelő villamosok, az autósüldözéses dombos, Alcatrazos, Golden Gate hidas városba. Ma ez megtörtént. Megérkeztem Friscóba.

Kora hajnali kelésem, és meleg otthonom elhagyása sosem kellemes élmény, így már a hazatérés öröme is itt motoszkál a fejemben, az elkövetkezendő hétben azonban olyan élmények várnak rám, amelyek egy jó ideig nem fognak visszatérni. Az egyébként valamennyi napomra 2-6 órás mennyiségben kiható szakmai programomon felül (melyről a szerzői jogos blogomon készítek bejegyzést) ugyanis a minimumelvárás a bevezetőben említett "jelzők" megtapasztalása, végig járása. Egyelőre - a konferencia programja okán - csak a vasárnapi Alcatraz kirándulás a biztos, a többi az időjárástól is függően alakuló improvizáció lesz. A legkellemesebb élményekről azonban folyamatosan hírt adok majd a blogon.

És csupán a biztonság kedvéért azoknak, akik kíváncsiak a McKenzie dalra, íme a YouTube videó. És még Jimmy Hendrix is szerepel a klipben!

Ott repül Márton lúdon...

Nem állítom, hogy ez lett volna minden idők legtartalmasabb turkui utazásom (végtére is ez már a hetedik, kevés az újdonság), habár részem lehetett egy finn vacsorapartiban, illetve láttam labdarúgó mérkőzést is. Mégis, kellemes érzéssel fogom itt hagyni kedvenc úti céljaim egyikét: olyat tapasztaltam meg ezúttal, amire nem is gondoltam volna. Eljött a tavasz Turkuba!

Gyakorlatilag vasárnaptól máig minden napom ugyanazzal telt: sok sétával, ajándékok vásárlásával és munkával. Nem mondom, ez utóbbi nem hiányzott annyira, mint finneknek a napsütés, az otthoni levelek mégis megtaláltak. Na, de mindez mellékes. A napról akartam beszélni. Az időjósok még 18 fokokat emlegettek múlt héten, azonban a hőmérő gond nélkül 20 fok fölé szaladt, ma ráadásul a nehezen hihető, mégis igaz 25 fokig kúszott a higanyszál. Nem is lehet meglepő, hogy a finnek levetették magukról szürke köpönyegüket, és színes ruhába öltözve korzóztak naphosszat. Nem mondom, hogy mosolyogtak, azt ritkán szoktak. Mégis, fürdőruhában kifeküdtek az Aura-folyó partjára, rövidnadrágban fagyiztak, kigördültek oldtimer autóikkal a turkui utakra, ami persze nem kevés irigységgel töltött el.

Vasárnap tettem egy hatalmas sétát az Aura-folyó mentén, egészen a turkui kastélyig (vagy várig). A mellékelt fotón ez látható. Bár ezt az építményt is láttam már korábban, a napsütés és a friss levegő öröméért mégis megérte megtenni a néhány kilométeres (oda-vissza) utat.

A hétfői nap egy jelentős részét a helyi kapcsolatok ápolásával töltöttem. Így egy kedves kollégával ebédeltem, aki jelezte, reméli, hogy az őszi turkui utam épp akkorra esik majd, amikor neki a doktori védése lesz. Ezek szerint október vége felé jövök legközelebb. A hétfő másik jelentős részét, akárcsak a mai napból több órát is, a belvárosi boltok kínálatának alapos tanulmányozása töltötte ki. Végül is elégedetten térek majd haza, kinek-kinek a leginkább megfelelő vásárfiával a csomagomban.

A hazautat megelőző órák vitathatatlanul legkellemesebb élményét pedig az az utcazenész okozta, aki a városi könyvtár falának dőlve egy olyan dalt játszott, amit sose reméltem volna, hogy máshol hallhatok, mint a televízióban, nosztalgikus mesék iránti vágyam kiélése közben. A zenész a Nils Holgersson nyitódalát játszotta! Apróság, mégis milyen találó. (Még akkor is, ha bár Nils - nem biztos, hogy jól emlékszek - Lappföldről jött, neve alapján mégsem finn. Ez most mellékes.) Szerintem hallgassuk végig a jól ismert nótát.

Elrepült tehát a teljes hét. Immár alig egy óra, és indulhatok a reptéri buszhoz, hogy aztán éjfélre Budapestre érjek. Pörgős napok jönnek ezután, mégsem panaszkodok. Energiával feltöltődve várom a következő hetek-hónapok kihívásait. És persze a további kikapcsoló eseményeket is. Rögtön a hétvégén egy gimnáziumi 25 éves jubileumi ünnepséget, majd június elején az utat a tengeren (óceánon) túlra, San Franciscóba.

Felhőtlen lazítás

Szó szerint! A szerdai esős időszak elmúltával a péntek és a szombat már egyértelműen a tavasz jegyében telt: sok napsütés, emelkedő hőfok és kevés felhő. Így vágtam neki az előadások megtartása után rám szakadt temérdek szabad időnek.

Már korábban is kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már itt járok Turkuban, ahol két első osztályú focicsapat is van, akkor el kellene menni egy mérkőzésre. Néha egészen közel jutottam hozzá, de eddig mindig elmaradt. Azt kell, hogy mondjam: megérte a végletekig húzni az első élményt.

Finn kollégáimtól értesültem arról, hogy pénteken lesz az idénynyitó a finn bajnokságban, és a TPS itthon fog játszani. Mint utólag kiderült, a tavalyi bajnok Helsinki JK volt az ellenfél. A finn futballról nem sokat tudok, leszámítva természetesen az 1997-es és a tavalyi eseményeket, amikor előbb drámai döntetlen, majd legutóbb Dzsudzsák góljával drámai győzelmet arattunk Helsinkiben. Ja, és persze Jari Litmanen. A finn fociról nagyjából ennyi az átlagos ismeret, amivel egy magyar rendelkezik (tisztelet a kivételnek, de aki ennél többet tud, az szerintem már szakavatott finn ismerő). Ennyi tudással indultam tehát neki a mérkőzésnek.

Eredeti gondolatom az volt, hogy egy erős magyar bajnokihoz hasonló mérkőzést láthatok majd. Ez annyiban módosult az első 45 perc után, hogy egy átlagos magyar bajnokira emlékeztetett a két csapat játéka. Összesen volt három kapura lövés, melyekből a turkuiak mindkettőt gólra váltották: az egyik egy ziccerben tökéletesen elcsavart lövés, a másik egy 20 méterről meglőtt, de egy védőről a kapus felett, a kapufát is érintve a hálóba csapódó gól volt. Az első képen a második találatot követő boldog turkui csapat látható, előtérben néhány fekete-fehér sálas rajongóval.

A szünetben megmozdult a lelátó. Finn nyelvrokonaink úgy döntöttek, megöntözik nyelvüket és torkukat. A stadion háromnegyede elvonult, hogy ki-ki sörrel vagy üdítővel öblögessen, és a kolbászos zsemle mellett a félidő két gólját is megeméssze. A szünetet követően azonban olyan meglepetés ért, amire nem is számítottam: a helsinki csapatnál Jari Litmanen jelentkezett játékra! Mondom, engem minősít, de nem tudtam, hogy Litmanen itt vezet le. Szerintem mindenki sejti, mit jelent nemzeti hősnek lenni. Ahogy felhangzott a korábbi Ajax zseni neve, a stadion teljes közönsége, még én is, talpra állt, és fél percen át tapsolta a játékost. Pedig ez csak egy bajnoki volt, csak egy félidő, és világos, hogy Litmanen már messze túl van a csúcson. De akkor is. Egyébként akkor is látszik, ha valaki profi (vagy az volt). Litmanen beállásával a vendégcsapat veszélyesebbé vált. Míg az első félidőben egy (azaz a nullánál alig több) kapura lövése volt a HJK-nak, a második félidőben legalább féltucat lövésig jutottak. Ezek kétharmada Litmanentől indult. Persze gólt nem szereztek, nekem viszont maradandó élményt feltétlenül.

A szombati napom délelőttje kellemes bevásárlással telt. Lassan minden meglesz az otthoni egységcsomagba. Kora délután pedig érkezett helyi kollégám, Tuomas. A cél a Littoinen-tó volt. Ha körbe nehéz is lett volna sétálni, mivel kerülete több kilométerre rúgott, azért túráztunk, amíg jól esett. A harmadik kép egy sziklameredélyről készült. S bár igyekeztünk, nem sikerült lencsevégre kapnunk a csukákat, amik állítólag mostanság rakják ikráikat. A nádasban láttuk őket mozogni, de ez ugyebár nem perdöntő... A kellemes sétát követően pedig utunkat Turku belvárosába vettük, és egy kellemes étteremben ebédeltünk, s folytattam a beszélgetést Tuomasszal, aki szerencsére megadta a kiváló ötletet a holnapi programra.

Erről viszont már egy másik bejegyzés fog szólni.

Út a kulturális fővárosba

2011-ben - Pécs után - egy olyan újabb helyszín tölti be Európa kulturális fővárosának tisztét, amelyet van szerencsém (közelről) ismerni. Tegnap útra keltem, és immáron hetedik alkalommal látogattam el Turku városába, Finnországba. (Legutóbbi utamról írt fontosabb bejegyzéseket lásd itt és itt.)

Az eddigi útjaim során mindannyiszor Helsinkit keresztül vezetett az utam Turkuba, így némileg hiányzott is a kiválóan felépített Vantaa Airport. Ezúttal fapadost választottam. Nem is lenne vele semmi baj, bár a menetrend időpontja nem túl szerencsés. A Turku 2-es terminál ugyancsak fapados csomagkiadója - melyről egyelőre nem akar feltöltődni a fotó - persze megnevettetett a maga kb. 6 méteres teljes hosszával. Az estét aztán az immáron rendszeressé (és unalmassá) váló El Clásico második félidejének (és így mindkét gólnak) a megtekintésével zártam.

A szerdai nap pedig a munkával kezdődött. Mostantól péntekig egy - az őszihez képest lényegesen - kisebb csoportot fogok összehasonlító és digitális szerzői jogi kérdésekre tanítani. Remélem kitart a lelkesedésük a zenei példákig. A jól sikerült munkát persze este megpecsételtem egy kellemesen fárasztó szaunázással. S hogy mennyire kicsi a világ? Pont a szauna előtt találkoztam egy olyan olasz professzorral (Vittorio Olgiati), akit eddig először és utoljára Berlinben, még 2007-ben láttam egy konferencián...

A csütörtök délelőttje ismét a tanteremben telt. Maroknyi csapatomtól elégedettséggel váltam el, s vettem utamat egyik - ha nem épp a - kedvenc turkui helyszínem: a vásárcsarnok felé. Rendszeressé vált ugyanis az évek alatt, hogy a vásárcsarnokba járok friss halért (ezúttal - az esti vacsorameghívás tényére is tekintettel - csak lazac volt a listámon), melyből ma is isteni ebédet készítettem magamnak. Levezetés gyanánt séta, illetve némi ügyintézés Szeged irányába. Az idő azonban gyorsan telik, és hamar hat óra lett, amikorra elém jött Tuomas, a helyi fő szakmai partnerem. Utunkat a turkui tűzoltók báltermébe vettük, és egy kellemes kis kitérőt követően (a Sevilla nevű tapas bárba) már el is foglalhattuk helyeinket a bálteremben feldíszített ünnepi asztaloknál.

Sosem volt még lehetőségem eddig olyan emberek körében vacsorázni, akik épphogy beszélik az angolt, a némethez (és persze a magyarhoz) pedig hozzá se tudnak szólni. Most eljött ez a pillanat, mégis élveztem minden percét annak, amit Eva és Jaakko, Kevät és Ilkka, illetve Iris és Reine társaságában tölthettem. Mindig is tetszett a finn nyelv, pörgős beszélgetésük - melyből csupán az általam eddig is ismert szavakat értettem meg - magával ragadott. Az este pedig telt, hamar eljutottunk a finom desszertig, melyet követően jött is a zenekar, kik kellemes háttérzenét szolgáltattak az immáron fesztelen (asztalhoz nem kötött) beszélgetéshez. S bár nem jutottam hozzá, még egy 2007-es, berlini konferenciás ismerőssel is lett volna módomban találkozni. A turkui jogi kar tiszteletben doktorával, a louisville-i jogi kar oktatójával, John Cross-szal ugyanis ugyanazon panelben adtunk elő négy éve. Talán majd egy hónap múlva összefutunk San Francisco-ban. Ki tudja?

A  folytatásról (merthogy vannak ám hétvégi tervek, többek között egy futóversenyen való részvétel) külön posztban jelentkezek szombaton vagy vasárnap!

Hol tanár s diák egy közösség

Tagadhatatlanul előfordul, hogy iskolaévek alatt a hallgatók és az oktatók nem kerülnek egy hullámhosszra, mely az egymás iránti türelem és tisztelet csökkenéséhez, s így sok feszültséghez vezethet. Főleg a vizsgaidőszak tájékán. Van azonban legalább egy olyan alkalom minden két évben, amikor a két csoport egy közösséggé formálódik, egymásért és egymás mellett áll ki. Ilyen esemény az Országos Tudományos Diákköri Konferencia.

Az OTDK és az arra való szorgalmas felkészülés az egyik legkiválóbb példája a hallgatók és a (legalább) közvetlen mentoraik közötti kitartó és baráti együttműködésnek. A hallgatók nyitottak a tanulásra és kutatásra, az oktatók pedig érezhetik, hogy szavaik biztos meghallgatásra kerülnek. E szoros szakmai kapocs pedig - sok más tényező mellett természetesen - kiváló versenyszereplést szülhet, mely mindenkinek a sikere. Sőt, a hallgató és az oktató mellett közös otthonuknak: egyetemüknek is öregbíti hírét.

A XXX. OTDK állam- és jogtudományi tagozata 2011. április 18-20 között Pécsett került megrendezésre. Ezen Szegedet több mint 30 előadással képviselték hallgatóink (nem csak joghallgatók, mivel rögtön az én konzulensi felügyeletem mellett indult egy kiváló nemzetközi tanulmányok szakos diák, Szénási Ráhel). A rendezvényen már a megnyitó ünnepség is eggyé kovácsolta azt a tömeget, akik a Tudásközpont dísztermében összegyűltek, és a kiváló köszöntő beszédeket követő zenés műsort végig hallgatták. A fenomenális zenei adottságokkal megáldott pécsi joghallgatók és - mi több - egy oktató hangos tapsot érdemlő gálaműsorát a bordalokat modern acapella stílussal vegyítő Vivat Bacchus követte. Így - valamint az ezt követő kötetlen éjszakai "túrázással" indult az OTDK, és ezen keresztül a címben is szerepeltetett "közösségépítés" vagy "épülés".

Mivel Pécsett utoljára esküvői öltönyt voltam vásárolni, és azt is 2009-ben tettem, ezért a kulturális fővárosi címmel járó hatalmas  fejlesztések gyümölcsét is csak most tapasztalhattam meg. A rendezvény helyszínére és helyszínéről való séták során készített fényképek egyike látható a mellékelt első képen. A verseny a pécsi jogi kar impozáns és hatalmas épületében került megrendezésre. A kutatásaimat érintő előadásokat igyekeztem végig hallgatni, s erről a másik blogomon részletes bejegyzést is készítettem. Öröm volt látni a rendezvény előtt, alatt és után a lelkes, persze sok esetben komolyan izguló hallgatói tekinteteket, és azt is, hogy a kollégáim mind azzal töltötték szabad perceiket, hogy a szegedi fiatalokat ösztönözzék hol a kitartásra, hol pedig arra, hogy feladatuk teljesítését követően eresszenek le, és pihenjenek végre.

A verseny szekcióülését követően arra is lehetőség nyílt, hogy városnézés keretében bővítsem reggeli sétáim során megnyitott fotóalbumomat. A második kép ekkor született, és a pécsi Széchenyi-teret ábrázolja. Az oktatóknak szervezett kiváló búcsú vacsorát, melyet a pécsi Cézár pezsgőt gyártó cég mély, ötszintes pincerendszerében való "kirándulás" és pezsgőkóstolás tett egésszé, a Pécsi Est Caféban szervezett táncos est (alias diszkó) követte. Itt fellépett a Pécsett, és igazából már országosan is meghatározóként kezelt 30Y. Az ezután sorra kerülő, igen széles zenei repertoárt felvonultató mixre (értsd, könnyes nevetést váltott ki többségünkből Dr. Alban "It's my life" dala, viszont együtt ugráltunk sok más friss dalra, vagy épp a Run DMC és az Aerosmith klasszikusára, a "Walk this way"-re) hajnali fél háromig roptuk a "közösségépítő" körtáncot. Egy idő után bármerre is néztem, szegedieket láttam.

Mindezek fényében kijelenthető, hogy kiváló élményt és tapasztalatokat jelentett a rendezvény, karunk két lételeme, az oktatói és hallgatói gárda közötti szálak megerősítését is maga után vonva. Ami a legjobb, hogy 2013-ban Szeged ad otthont a következő eseménynek, s így majd mi viszonozhatjuk mindazt a kedvességet, amit Pécsett kaptunk.

Update #1: Most már hivatalos: Hajdú Dóri hallgatóm első helyezést ért el a Jogi Informatikai Szekcióban!!!

Update #2: A mai nappal (május 3.) e bejegyzés lett e miniatűr kis blogocska legolvasottabb bejegyzése:-)

Hegyek között, völgyek között...

Sajnos nem zakatolt a vonat... 

Ahogy arra előző bejegyzésemben utaltam, a feleségem szervezett egy meglepetés utat jogi szakvizsgájának örömére. S mint kiderült, a cél a Börzsöny volt, amely a hazai erdei vasutazás egyik fellegvára volt valaha. Sajnos már nem, mint magunk is tapasztaltuk. Ennek ellenére a kemencei térség csupa csodával kecsegtet minden arra járónak!

Egy kis autópályás száguldozást követően Vác környékétől igazán izgalmassá vált a táj. A Kemencére vezető út sajnos nem a minőségéről híres, ennek megfelelően szakadékok is keresztezték utunkat: az úton. Némelyik kátyú hatalmasra sikeredett. Mindezen problémákat egy szempillantás alatt elfeledtette a táj, ahová érkeztünk. A Feketevölgy Panzió ugyan Kemencéhez tartozik, mégis a Fekete-völgyben található, vagyis amerre csak a szem ellát, erdők! Rögtön ki is használtuk pénteki óráinkat egy kis erdei sétával. Az első csoda ekkor ért minket, ugyanis a természetben még nem láttam foltos szalamandrát. Most a hétvége alatt összesen tizenkettőt számoltunk össze. Csámpás kis jószágok, némileg lelassulva, de hát nekik van igazuk: az erdőben csakis "take it easy" mentalitással lehet élni!

Szombaton pedig belevágtunk a nagy túrába. A táv közel 20km volt, amelynek során felfedeztük a Börzsöny nem kevés hágóját és völgyét, hol a térdünket, hol a combunkat edzve. Eljutottunk a Csóványosra, illetve a Nagy Hideg-hegyre. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, távcsővel kémleltük a magasban szálló ragadozó madarakat, fényképeztük a napon sütkérező, mégis éber gyíkokat (na ők azért fürgébbek a szalamandráknál). Ráadásul az erdő növényzete is csodás volt, a váltakozó fafajták mellett sűrű szeder és csipkebogyó dzsungelek mellett haladtunk el, néhol pedig a semmiből bukkantak elő hatalmas sziklák (melyek teljesen a pilisi tájra emlékeztettek). A Csóványostól (illetve úgy általában 700-800 méteres magasságtól) kezdve mindenfelé hóvirágok és más illatos virágok színezték be az erdő aljnövényzetét. Egy helyen pedig, melyet a második fotó örökített meg, egy gyönyörű napsütéses, mégis tetőtől-talpig mohába öltözött rétre értünk. Ilyen mohás tájat még nem láttam sosem, íme legalább a második csoda.

A túrázásnak természetesen az a csodás előnye, hogy ha egyszer eltávolodsz a szállásodtól, ugyanoda vissza is kell jutnod. Lehetőleg másik úton. Nos, mi ezt így tettük. A korábbi zöld, kék és piros jelzésekről egy másik kék útra térve - egy igen térdfájdítós ereszkedőt követően - egyenes úton, egyre csak terebélyesedő patakok mentén haladtunk hazafelé. Mint kiderült, a régi kemencei erdei vasút vonalát követtük, melynek története ugyan a XIX. századig nyúlik vissza, annál is szomorúbb azonban jelene. A 2000-és a 2010-es árvizek ugyanis olyan durván alámosták a vonat pályáját, hogy az gyakorlatilag használhatatlanná vált legnagyobb részben. A harmadik fotó alapvetően erre kíván utalni. Az ilyen, semmibe vesző sínpárok elég gyakran előfordulnak. Akárcsak a vízbe belezuhant sínek is. Ezen a szakaszon legalább nyolcszor kellett átkelnünk az azóta robajossá duzzadt patakon. Eleinte sok, majd kevesebb sikerrel, már ami az elázást illeti. Szerencsére azonban mindez nem okozott problémát, mert hideg sem volt, majd a panzió szaunája és kandallója kellően átmelegített minket.

Vasárnap pedig irány haza, de nem ám hogy egyenesen. Hanem másik irányba. Egészen pontosan majdnem körbe kerültük a Börzsönyt, hogy Nagymarosnál kompra szállva Visegrádba átérjünk. Irány a fellegvár, a gyönyörű táj, a Dunakanyar, mely legalább olyan csoda, mint a többi, eddig említett. A kellemes reneszánsz ebédet követően pedig mégis csak irány haza, egészen pontosan előbb még kitérő a telkünkre, munka és gyümölcsfa ellenőrzés céljából.

Nagyjából így telt el egy gyönyörű, tartalmas, és kikapcsoló hétvége. Még sok ilyet, persze szakvizsgából már csak keveset!

Út az ismeretlenbe

Már jó ideje nem készült bejegyzés a blogon, habár ez alapvetően betudható annak, hogy a dolgos mindennapok vártak rám Lyonból visszaérkezvén. Most azonban van újdonság. 

Feleségem szakvizsgára való felkészülésének egyik (majdnem egyetlen) örömteli velejárója, hogy a részvizsgákat követően hosszú hétvégés kirándulásokra megyünk.Tavaly, az első részlet után Villányba utaztunk gasztronómiai és lazítós túrára. A mellékelt kép az egyik sétánk során készült.

Nos, most ott tartunk, hogy megvan a második részvizsga is, így indulhatunk a következő célállomás felé. Csakhogy ezúttal nem én voltam a szervező, és ezért fogalmam sincs a részletekről. Csak annyi biztos, hogy hegyvidékibb tájra megyünk. Úgyhogy a hétvége feltehetőleg kalandokban fog bővelkedni. Hamarosan írni is fogok róluk!

Back from Lyon

Immáron három és fél napja, hogy elkészítettem utolsó bejegyzésemet Lyonról. Mivel a szerda és a csütörtök alapvetően a munkáról szólt (11 órányi oktatás várt rám), így azt előre sejtettem, hogy különösebb lehetőségem már nem lesz turistáskodni Franciaországban. Természetesen az előadások közötti ebédszünetben napsütéses sétákra nyílt lehetőségem, de ez mégsem egyenértékű a több órás, szabad sétálgatással. Az előadásokat követően pedig rendszerint már közeledett a naplemente, amikor pedig már kevesebbet lehet látni a gyönyörű házakból, templomokból. Nem véletlen hát, hogy saját fényképekkel már nem tudok szolgálni. Ellenben a csütörtöki utolsó órát követően a hallgatók egy lelkes csoportjával leültünk egy kávézó teraszára, ahol a naplementét szemlélve minden érdekességről beszélgettünk egy határozottan kötetlen órácskát.

Így hát péntekre már csak a hazaút maradt. Ami - szokás szerint - hozott némi izgalmat. Így nem feltétlenül esett jól, hogy a taxi, amely a város másik felén lévő vasútállomásra vitt, húsz percet késett. De mivel a reptéri vonat pont azután indult, hogy felléptem rá, némileg megnyugodtam. A repülőtéri késlekedés már csekélység volt, ennél némileg kellemetlenebb élmény volt - ismét - Ferihegytől Nagykőrösig állni a vonaton. Na persze ahogy a hétközi sushizás után kapott szerencsesüti is mondta: "semmi sem tart örökké, a problémák sem", így az a közel egy óra is gyorsan eltelt, míg végre találtam helyet magamnak.

Így ért hát véget egy újabb külföldi kaland. Folytatás hazai terepen április elején, külföldön májusban!

Utcazenészek, kőszínház

A vasárnapi érkezésemet követően jó néhány órát fordítottam arra, hogy felfedezzem Lyon legfontosabb helyszíneit. Már akkor feltűnt, hogy Lyon nem "ezerarcú" város. Jelen esetben ez határozottan pozitívum. Bár nagyváros lévén kosz van benne becsülettel, ennek ellenére egyáltalán nem mutat szélsőséges arcokat: gyakorlatilag mindenütt ugyanolyan elbűvölő. Mivel ezen utam elsősorban az oktatásról szól, ezért nem meglepő, hogy hétfőn kevés időm volt körbenézni. Épp ezért hatalmas szerencse, hogy míg tegnap végig esett az eső, ma, miután felkerekedtem a túrámra, kisütött a nap. Szinte már meleg volt az idő. Az elsőként mellékelt fotó egyébként e túra egyik állomásán, egy belvárosi téren készült, ahol gyönyörű régi házak ölelik körbe a végletekig kimunkált szökőkutat.

A francia kollégák javaslatára nem hagyhattam ki a Rue Mércier nevű utcát, ahol a város leghangulatosabb éttermei közül található sok. Be kell vallanom, olyan utcán még nem jártam, ami alig szélesebb egy autónál, emberek tömege hömpölyög rajta, és amerre csak nézel, hangulatosabbnál hangulatosabb éttermeket látsz. Ráadásul a legtöbb étterem alig nagyobb száz négyzetméternél (a szerencsésebbeknek van emelete), ódon fával díszített a belső terük, klasszikus francia pincérek rohangálnak boroskancsókkal és ételekkel púpozott tányérokkal. És van olyan is, mint a mellékelt képen látható, amely még az "utcai díszítésre" is különös gondot fordít. (Az általam végül választott Restaurant de Saint Joseph-ben ráadásul kiélhettem a halételek iránti vágyamat.) És nem szabad elfeledkezni az ezeken az utcákon elhagyhatatlannak tűnő utcazenészekről. A tangó harmonika itt alap, de olyan duót is láttam már, ahol a páros fiú tagja valamilyen karibi dobon (amelyről azóta kiderítettem, hogy - legalábbis egy youtube videó szerint - "panart" a neve) adta a ritmust, a hölgy pedig fuvolán kapcsolódott be a műsorba.

Jóllakottan folytattam hát az utamat. Ismételten dombot mászni mentem, mivel tudtam, hogy a Notre-Dame de Fourviére templom közelében ókori római kőszínház található. (Vagy ahogy a térkép írja, Théátres Gallo-romains.) Tréningnek tökéletes volt a lépcsők megmászása, innen pedig már tartott soká, hogy eljussak a fényképen is ábrázolt területre. (A háttérben a katedrális tornyai láthatók.) Az ilyen történelmi helyszíneken mindig el tudok kalandozni a gondolataimban. Nem csoda, hisz a képzelőerőm elég nagy. Így fel se tűnt, hogy majd egy fél órát ültem a kora tavaszi napsütésben a kőszínházban.

Napsütés ide, kellemesen ható hőfok oda, sajnos a szél elég erősen fújt, így egy idő után vissza indultam a városba. Hosszas bolyongás, "hangulat gyűjtés" után végül is a szálló felé vettem az irányt, és - adva a szakmának - lassan nekiállok átnézni a holnapi (ismét rázós, öt és fél órás) előadásom anyagait.