Sajnos nem zakatolt a vonat...
Ahogy arra előző bejegyzésemben utaltam, a feleségem szervezett egy meglepetés utat jogi szakvizsgájának örömére. S mint kiderült, a cél a Börzsöny volt, amely a hazai erdei vasutazás egyik fellegvára volt valaha. Sajnos már nem, mint magunk is tapasztaltuk. Ennek ellenére a kemencei térség csupa csodával kecsegtet minden arra járónak!
Egy kis autópályás száguldozást követően Vác környékétől igazán izgalmassá vált a táj. A Kemencére vezető út sajnos nem a minőségéről híres, ennek megfelelően szakadékok is keresztezték utunkat: az úton. Némelyik kátyú hatalmasra sikeredett. Mindezen problémákat egy szempillantás alatt elfeledtette a táj, ahová érkeztünk. A
Feketevölgy Panzió ugyan Kemencéhez tartozik, mégis a Fekete-völgyben található, vagyis amerre csak a szem ellát, erdők! Rögtön ki is használtuk pénteki óráinkat egy kis erdei sétával. Az első csoda ekkor ért minket, ugyanis a természetben még nem láttam foltos szalamandrát. Most a hétvége alatt összesen tizenkettőt számoltunk össze. Csámpás kis jószágok, némileg lelassulva, de hát nekik van igazuk: az erdőben csakis "take it easy" mentalitással lehet élni!
Szombaton pedig belevágtunk a nagy túrába. A táv közel 20km volt, amelynek során felfedeztük a Börzsöny nem kevés hágóját és völgyét, hol a térdünket, hol a combunkat edzve. Eljutottunk a Csóványosra, illetve a Nagy Hideg-hegyre. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, távcsővel kémleltük a magasban szálló ragadozó madarakat, fényképeztük a napon sütkérező, mégis éber gyíkokat (na ők azért fürgébbek a szalamandráknál). Ráadásul az erdő növényzete is csodás volt, a váltakozó fafajták mellett sűrű szeder és csipkebogyó dzsungelek mellett haladtunk el, néhol pedig a semmiből bukkantak elő hatalmas sziklák (melyek teljesen a pilisi tájra emlékeztettek). A Csóványostól (illetve úgy általában 700-800 méteres magasságtól) kezdve mindenfelé hóvirágok és más illatos virágok színezték be az erdő aljnövényzetét. Egy helyen pedig, melyet a második fotó örökített meg, egy gyönyörű napsütéses, mégis tetőtől-talpig mohába öltözött rétre értünk. Ilyen mohás tájat még nem láttam sosem, íme legalább a második csoda.
A túrázásnak természetesen az a csodás előnye, hogy ha egyszer eltávolodsz a szállásodtól, ugyanoda vissza is kell jutnod. Lehetőleg másik úton. Nos, mi ezt így tettük. A korábbi zöld, kék és piros jelzésekről egy másik kék útra térve - egy igen térdfájdítós ereszkedőt követően - egyenes úton, egyre csak terebélyesedő patakok mentén haladtunk hazafelé. Mint kiderült, a régi kemencei erdei vasút vonalát követtük, melynek története ugyan a XIX. századig nyúlik vissza, annál is szomorúbb azonban jelene. A 2000-és a 2010-es árvizek ugyanis olyan durván alámosták a vonat pályáját, hogy az gyakorlatilag használhatatlanná vált legnagyobb részben. A harmadik fotó alapvetően erre kíván utalni. Az ilyen, semmibe vesző sínpárok elég gyakran előfordulnak. Akárcsak a vízbe belezuhant sínek is. Ezen a szakaszon legalább nyolcszor kellett átkelnünk az azóta robajossá duzzadt patakon. Eleinte sok, majd kevesebb sikerrel, már ami az elázást illeti. Szerencsére azonban mindez nem okozott problémát, mert hideg sem volt, majd a panzió szaunája és kandallója kellően átmelegített minket.
Vasárnap pedig irány haza, de nem ám hogy egyenesen. Hanem másik irányba. Egészen pontosan majdnem körbe kerültük a Börzsönyt, hogy Nagymarosnál kompra szállva Visegrádba átérjünk. Irány a fellegvár, a gyönyörű táj, a Dunakanyar, mely legalább olyan csoda, mint a többi, eddig említett. A kellemes reneszánsz ebédet követően pedig mégis csak irány haza, egészen pontosan előbb még kitérő a telkünkre, munka és gyümölcsfa ellenőrzés céljából.
Nagyjából így telt el egy gyönyörű, tartalmas, és kikapcsoló hétvége. Még sok ilyet, persze szakvizsgából már csak keveset!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése