A Börzsöny újabb arcai

Sosem lehet véletlen, ha valaki többször ellátogat ugyanarra a helyre. Így a finn és francia útjaim könnyen magyarázhatóak. Ám ugyanez a helyzet, ha hazánkon belül keresünk kikapcsolódási lehetőségeket. Egyik ilyen, megunhatatlan országrész számunkra a Börzsöny. Januári kirándulásunk ráadásul a Börzsöny egy újabb arcával ismertetett meg minket.

A célpontet egészen pontosan Kóspallag-Nagyirtáspuszta jelentette. A fantáziadús névvel ellátott területen (merthogy ez nem városrész) egy igen kiváló hotel nyújt kikapcsolódási lehetőséget bárki számára. A Szent Orbán Erdei Wellness Hotel mindenben erős, amit a neve rejt. Kiváló, variálható túraútvonalak origója, amelyeken számtalan környező dombtetőre el lehet jutni, jó látási körülmények között - sajnos nekünk ez most nem adatott meg - akár a Duna-kanyar is láthatóvá válik, sőt kelet felé a Cserhát és talán még a Mátra is, vadnyomok olvasását lehet gyakorolni (látni őket ezúttal nem jött össze), erdei tanösvényeken lehet tanulni a Börzsöny tudatos erdészeti gondozásának fortélyairól.

A hotel emellett számtalan, részletekben gazdag szórakozást kínál, a szaunától kezdve a só kabinon át a relaxációs csendszobáig többféle választási lehetőség adott. A csomag részét képezte a szekeres erdei kocsikázás. A nyugodt és lassú léptő lovakat ráadásul a képen is jól láthatóan egy "helybéli" német juhászkutya, és egy másik (a képről sajnos lemaradó) nehezen beazonosítható fajtájú eb kísért. A kocsis elmondása szerint a kutyák minden nap csatlakoznak a túrázókhoz. Olyannyira, hogy a német juhász rendre "irányba állította" a kocsit és a lovakat, a másik pedig a kocsifordulót megelőzően jó száz méterrel már megállt, hiszen tudta: itt a fordulás ideje. A hotel éttermi szolgáltatásait pedig - különösen ami a vacsorát illeti - hosszan lehetne dicsérni. A vadpástétom az egész kirándulás gasztonómiai hangulatát megalapozta.

Szokásunkhoz híven a hazaút sem maradt látnivalók nélkül. Egy kis szlovákiai kitérővel jutottunk el előbb Esztergomba, ahol a csontig hatoló hideg szél ellenére élményszámba ment megnézni a székesegyházat, majd a nem is oly rég komoly jégkárokkal sújtott Dobogókő irányába haladtunk. Elég rég volt már, hogy a jelen blog beindításának alapvető indokaként szolgáló 2010-es baltimore-i utamat megelőzően épp Dobogókőn pihentünk néhány napot. Az akkori emlékekhez képest különösen letaglózó látványt nyújtottak a jégtől szó szerint megtört fák koronái és maga az egész környék. Csak reménykedni tudok, hogy a vidék egyszer még visszanyeri eredeti arcát.

Családi kiruccanás a Börzsönyben

Sorban ez már a harmadik olyan kirándulás, amelyen a Mezei család "bővített verziója" az ország egy-egy tájára elutazik, hogy ott néhány kellemes napot együtt töltsön, elfeledkezve az évközi hajtásról, és több időt szentelve a felhőtlen szórakozásnak. Felhőből ezúttal is volt valamennyi, de szórakozásból még több.

Izzik már a kemence a vacsorához

Helyszínül mindehhez (2011: Visegrád és 2012: Telkibánya után) a Börzsöny déli lábánál elterülő apró falucskát, Kóspallagot választottuk. Annak is egy végtelenül igényes, jól felszerelt, mégis privát teret biztosító, nyolc szobás vendégházát, a Málnáskertet. Az idillikus, lankás területen felhúzott épület stabil bázisát adta a kirándulásainknak, és kiváló lehetőségeket teremtett a kikapcsolódásra: medence, szabadtéri kemence, óriási nappali XBox készülékkel (meg kell hagyni, e tér vált az esték centrumává), alaposan felszerelt konyha, melyben nekem is volt szerencsém tüsténtkedni (húsgombócos makaróni kilenc főre). A helyszínt minden kalandozó lelkű embernek őszintén javasolom meglátogatásra.

A Királyrét település
közelében található Királyrét

Az üdülés struktúrája a hagyományokat követte: erdei/hegyi túrázás, családi sütés-főzés, társasjátékozás. (Mint mondtam, ezúttal medencézés, pancsikálás is kiegészítette a programot, ez a korábbiakhoz képest nóvumként szolgált.) A túrázás Kóspallagról Királyrétre vezetett. A terepet kezdőknek tervezték, ami jól is jött, mivel a nagyik mellett két kislány is csatlakozott a "középső generációhoz". A távolság oda-vissza egészen kellemesnek tekinthető, a hőfok is elviselhetőnek bizonyult. Egyetlen apró hiba csúszott csak a számításokba: útközben vagy a királyréti horgásztónál elköltött ebéd során (ahol óvatlanul levetettem cipőmet és zoknimat) valamilyen élőlény megcsíphette a bokámat, minekutána estére kétféle lábbal nézhettem farkasszemet: egy megszokott méretűvel és egy vádlitól lefelé kiszélesedővel. A napok teltével már az nagy örömöt jelentett, hogy lassan a bokám újra tapinthatóvá vált. És ha még hozzávesszük, hogy ugyanazon lábamat egy jól kivitelezett lépcsőről lecsúszással rongáltam, majd egy bögölynek is lehetőséget teremtettem a talpam megmarására, kijelenthetjük: ügyesen leszedáltam magam alig egy nap alatt. (Nyugi, mára minden tökéletes.)

A nógrádi vár
(keresd a kislányt)

Hasonlóan kellemes élményt jelentett a nógrádi (részben rom)vár meglátogatása. A kilátás csodálatos ennek az oromnak a csúcsáról, nehéz volt nem egy kicsit elidőzni olyan gondolatoknál, mint hogy vahon mit láthattak a vár korábbi őrzői évszázadokkal ezelőtt. Körbe hegyek-dombok lábai és csúcsai, valószínűleg régebben mindenfelől erdők övezték a tájat, talán még mocsarak is. Gondolatserkentő látványt jelentett a fénykép, mely keresztlányomat ábrázolja a vélhetően a vár urának otthonául szolgáló épület romjainak a tövében. Húsz-harminc méter magas kő és sziklamonstrumra pillant fel a másfél métertől még messze lévő kislány. Ismételni tudom önmagam: meglátogatásra méltó helyszín. Innen pedig már csak egy röpke kocsikázás a nőtincsi élményparkhoz, ami leginkább a legkisebb generáció élménytárát bővítette kínálatával (lovagolás, állatsímogató, játszótér). Az viszont igaz, hogy vikunyával még én se találkoztam (de a nemzetközi jogot jogászpalántaként tanult emberként persze tudtam, hogy a lámaszerű állatok védelmére már született többoldalú egyezmény). Fontos: a bundája egészen selymes.

S hogy aztán az üdülést keresztlányunk számára egy további újdonsággal zárjuk, a hazaúton a lehetséges irányuk közül a kalandosabbat választottuk: átkeltünk a Dunán. A kompozás talán még engem is lenyűgöz, immáron harminckét éves fejjel, de a kislányt bizonnyal a hatása alá kerítette. (Nem úgy az út hátralévő része. Az majdnem a kiborító kategóriába tartozott, de mindenki örömére a kicsi kocsink hamar hazarepített minket.)

Így történt, hogy harmadik családi nyaralásunk ismét sikerrel zárult. Folytatás jövő augusztusban. Talán a Balatonnál? Ezt még meglátjuk.

Pisztrángok földjén - idehaza

Idén tavaszra/nyárra három olyan utazást terveztünk a feleségemmel, amely nyaralásként funkcionál. Az elsőre, mely Finnország és Svédország gyönyörű tájaira vitt minket, májusban került sor. Második utunk egy gyönyörű magyar vidékre, a Bükk egyik legnevezetesebb településére és környezetébe: Szilvásváradra vezetett.

Már évek óta az a nagy, de egyszerű tervünk, hogy valamennyi hegységünket bebarangoljuk, felfedezzük, magunkba szívjuk illatát és kipróbáljuk esetleges speciális étkeit. Szilvásvárad és környéke valamennyi ilyetén várakozásunkat maradéktalanul kielégítette. Mindehhez kiváló bázist adott szállónk, mely mély alvásokhoz, tartalmas étkezésekhez és - a wellness részlegének köszönhetően - a kikapcsolódáshoz is ideális helyszínként szolgált. A délután, melyet csak a medence, a medence parti nyugágy és a szauna illatos fenyőpadja között ingázva töltöttünk, maradandó emlék. A hotelből minden este, a vacsorát helyre tevő sétára kelhettünk, naplementét szemlélhettünk. Egyszóval kikapcsolódtunk. (A mellékelt fotón én épp a medencében pihenem ki az aktuális szaunázást.)

Szilvásvárad, mondhatni, a lovak köré épült. Pedig a Bábolnáról áttelepített lipicai ménes alig hatvan éve éli csak mindennapjait a Bükk gyönyörű tájain, fennsíkjain, vagy a városi lovardában. (Érdekesség, hogy a kancák és a mének egymástól 22 kilométeres távolságra kerültek elhelyezésre, ez ugyanis a minimum ahhoz, hogy, ha "love is in the air", a fiúk ne csámborogjanak el, s kutassák fel a lányokat.) Rendkívül színvonalas a szilvásváradi lovardában elhelyezett szekérmúzeum, érdekes élmény az ugyancsak ott tartott vemhes nőstények istállója, a videós vetítés pedig majdnem minden kérdést megválaszolt, mely felmerült bennünk a ménest illetően. Amire viszont nem tért ki a felvétel, azt minden elképzelhetőnél mélyebben elmondta nekünk egy úr, aki a mének istállóinak felügyelője volt. Hogy a fiúk táborában ki a vezér és az alvezérek. Mi van akkor, ha egy lovat kiválasztanak eladásra, s ekkor hol kell tartani. Évente átlagosan hány csikó születik, és mi lesz a sorsuk. És a sort még folytatni lehetne.

A Bükk eme része kirándulásra is kiválóan alkalmas: a Szalajka-völgy, az ősemberbarlang (a mellékelt fotó épp ezen a túraútvonalon készült), Istállóskő, a szilvásváradi kilátónak helyet adó hegytető, és természetesen ide sorolhatjuk Lillafüredet is. Nem mondom, a lillafüredi kisvasút viteldíját a Deutsche Bahn is megirigyelhetné, ám a végállomáshoz közel működtetett pisztrángos étterem mindenért kárpótolt. (Engem, mert én odavagyok a halétkekért, Franciskának csak sült krumpli jutott.) Nem mellékesen a hely és a teljes utazás varázsát a minden napra jutó halétkek is növelték. Az egy hétre jutó halfogyasztásom (pisztráng, cápa, harcsa, süllő és tengeri halfilé) azt hiszem minden addigi átlagot meghaladt. (Talán csak finn útjaim képesek ezzel felvenni a versenyt.) Szilvásvárad további kalandokkal vár: ezek csúcsa a kalandpark. No, valójában nem nyújt annyit, mint a turkui Flow Park, melyről épp májusban számoltam be, de így is pár órás elfoglaltságot jelentett és izzasztó bűvészmutatványokat eredményezett.

Egy szó mint száz: Szilvásvárad - visszajövünk még!

(UI: még egyszer köszönet Béla cimborának a hasznos tanácsokért a programot illetően!)

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)

Családi nyaralás a Zemplénben

Tavaly augusztusban Visegrád városában gyűlt össze a család egy több napos, élményekben gazdag, pihentető nyaralásra. Az idei helyszín az ország másik régiójában található Zempléni hegység, s azon belül is Telkibánya volt. Ahogy tavaly, úgy idén is sok kalandban volt része a csapatnak.

A kirándulásnak egyetlen nehezítő tényezője volt: a távolság. Nekünk oda s vissza több mint 800 kilométert kellett levezetnünk. Ha azonban ettől eltekintünk és az utazás tartalmába pillantunk bele, akkor az élmények feledtetik ezt a körülményt. Először is: Telkibánya nagyon takaros, tiszta, csendes település, a szállásunk (Aranyhegyi Vendégház) pedig minden igényt kielégítő szálláshely. Nemcsak tiszta, de minden komforttal felszerelt házat kaptunk, igényes dekorációkkal, hatalmas kerttel, kemencével, foci/röplabdapályával (melyet mi inkább tollaslabdázásra használtunk), vadlessel, kerti játékokkal – csak hogy a legfontosabbakat említsem. S mindezt rendkívül jutányos áron.

Érkezésünk napja leginkább a bepakolással, a hatalmas udvar felfedezésével, játékkal, Telkibánya feltérképezésével, fahasogatással telt – és persze a kora délutáni órákban Berki Krisztián, az esti órákban pedig Pars Krisztián olimpiai győzelmének megtekintésével. Jobb vasárnapot kívánni sem lehetett volna.

Kutyaszorító
(Telkibányához közel)

Hétfőn a Pálházáról induló kisvasúttal Rostalló végállomásig utaztunk, hogy aztán az ebédet a Kőkapu Hotel melletti étteremben költsük el. Míg az étterem nyitására vártunk, a szomszédos tavat csodálhattuk meg vagy hűsölhettünk az árnyat adó fák tövében. Délután a csapat háromfelé vált. Ki a kisvonattal, ki gyalog indult Pálházára, a kocsikhoz. Mi Franciskával gyalogszerrel indultunk vissza Telkibánya felé. Ha nem is kellett olyan szintkülönbségeket leküzdenünk, mint a Mátra, a Börzsöny vagy a Pilis területén, az útvonal szépségekben (és éhes szúnyogokban) gazdag volt, s a 12-13 kilométeres séta határozottan jót tett testnek és léleknek egyaránt.

Hétfő délután még szakácsszerepet is kaptam: paprikás krumplit, igazi tábori ételt kellett készítenem. Bízok benne, hogy sikerrel jártam. Késő délután ismét a sporté lett a főszerep: Tóni simán elvert mindenkit lengőtekében, Ancsa pedig megizzasztott tollasban.

A füzérradványi Károlyi kastély

Kedden igazi történelmi hangulatú utazásra indultunk. Pálházán keresztül előbb a füzéri várhoz, majd a füzérradványi Károlyi kastélyhoz kocsikáztunk. Mind a kettő kötelező látnivaló a Zemplénbe látogatók számára. Az egykoron még a Szent Koronát is őrző füzéri várból dél felé (és persze keletre meg nyugatra) hegyek/dombok ormait, vagy épp a pálházai kőbányát lehet kiválóan látni, észak felé pedig a Nagy Milicre tekintve jó tudni, hogy a túloldal már Szlovákia. A füzérradványi kastély, bár messze még a teljes felújítástól, következésképp az illúzió sem teljes, kiváló betekintést enged egy dolgos nemesi család múltjának egyes korszakaiba. (A kandallógyűjteményük kimondottan figyelemre méltó.)

A kedd délutáni szakács feladatokat Tóni vállalta magára, hogy a kemencében tarját és mindenféle zöldségeket süssön. A nyársalónál pedig a Mórahalmon termett kukoricát főztük meg, s tálaltuk a vacsora mellé. S mivel ez az este volt az utolsó, ezért a sport helyét sokkal inkább a beszélgetés vette át. Persze azért fél szemünkkel nyomon követtük a vízilabdás lányok mérkőzését (sajnos nem jutottak döntőbe).

Szerdára pedig a pakoláson túl nem maradt más, mint a hazaút – legnagyobb örömünkre két aranyéremmel fűszerezve ezeket az órákat a kajak-kenu pályáról. S bár az idő sosem elég arra, hogy eleget pihenjen, rokonozzon az ember, ez a néhány nap is kimondottan jól esett. Folytatás remélhetőleg jövőre!

Social networking in Turku

Ahogy azt vártam, a turkui út második fele a sűrű programokkal telt el. Konferencia, majd egy pihenőnap. Mindeközben sűrű kapcsolatépítés, illetve -ápolás. Mindez csodálatos helyeken, kedves emberek társaságában és persze kiváló ételekkel megfűszerezve.

Csütörtökön és pénteken életem eddigi egyik legjobb konferenciáját ültem végig. (Senkit nem kényszerítek erre, de ha esetleg érdekli, íme a szakmai összefoglaló.) Mikor épp nem a szellemi tulajdonvédelem érdekes témáit boncolgattuk a szekcióüléseken, akkor a szünetekben kávé, tea vagy víz mellett, illetve ebéd közben mindenféle finom fogás mellett beszélgethettem érdekes és kedves emberekkel. Társadalmi szempontból nézve persze a két napos rendezvény csúcspontja a két vacsora volt.

Az első vacsora vendéglátójaként a turkui önkormányzat a város kezelésében álló, több mint száz éves Suomen Joutsen (Finn Hattyú) fedélzetére invitált minket. Az önkormányzat képviseletében egy kedves hölgy, illetve a városi "főjogász" (amolyan jegyző féleség lehet) köszöntött minket, akik szíves vendéglátását Jukka Mahönen dékán nem győzött meghálálni. A vacsora során hosszú ideje nem látott kedves kollégákkal nyílt lehetőségem újra beszélgetni. A képen látható (balról jobbra) Llew Gibbons és Bruce Kennedy egyaránt a szeged és toledói jogi karok közötti kiváló együttműködés keretében juthatott el kis hazánkba, legutóbb pedig már majdnem két éve találkoztunk Toledóban (amikor egy kis közös kirándulást is szerveztünk).

A pénteki vacsorára ugyancsak úszó éttermen, a Cindy hajón került sor. A zsibongó teremben szabad ültetéses rendszer működött, így ezúttal egy kedves régi turkui ismerős (Daniel Acquah, aki 2010 során még a hallgatóm volt) és két új emberkével kerültem hallótávolságba. És az együtt eltöltött három óra, valamint a krémlevest, lazacot és sült almát, valamint ízletes dél-amerikai vörösbort felvonultató vacsora alatt témák sokaságát jártuk körbe. Élmény volt hallgatni, hogy miként vélekedik a finn, az amerikai a ghánai és a magyar ugyanazon kérdésről. (Kedves Google, ki e blogot is fenntartod, nem mondom el, rólad milyen véleményt alkottunk mi négyen.)

Végül eljött a szombat, mely a szabadság és a pihenés, sőt a kirándulás ígéretével csábított. Délelőtt persze még sort kerítettem az utolsó ajándékok beszerzésére, hogy aztán találkozzak a turkui jogi kar nemzetközi ügyekért felelős koordinátorával, aki a saját és egy japán kutató kolléga családja társaságában elvitt engem egy Turkutól 20 percre fekvő, eldugott kis erdei tisztásra, hogy hot-dogot süssünk, s igazi sushi rizsből készített labdákat falatozzunk (ez utóbbi mennyei meglepetésként szolgált). A négy gyermeket is felvonultató kis csapat, miután a gyomrok korgását csillapította, egy másik helyszín felé vette az irányt. Többfelé is ismeretesek olyan kődombra épített "erődítmények", melyek segítségével a finnek évszázadokkal ezelőtt védték a területeiket. Habár a fasáncok ma már nem látszódnak, akadálytalanul el tudtam képzelni, milyen nehéz feladat elé állíthatták az ilyen dombok a támadókat, s milyen sok esélyt jelentett a védekezőknek a meredek sziklafal. A kilátás ugyanakkor festői volt. A tenger egy csekélyke öble, repcetáblák (ami itt még csak mostanában kezdett el virágozni), fenyőktől és más fák lombjától zöldellő erdők mind a lábunk előtt hevertek, és a szikrázó napsütésben sasszemem (új kontaktlencsém) is precízen működött. (A fenti képről csak Maki, a japán professzor felesége hiányzik.)

Az utamnak még nincs vége. Sőt utolsó estémen éjfél környékén igyekszek majd a félhomályban feljutni a város legmagasabb pontjára, hogy a horizont mögött épphogy csak eltűnő nap keltette fényeket fényképezzem. Ugyanakkor erről már csak akkor fogok beszámolni, ha a esetleg a fényképezés sikerrel jár majd. Egyebekben már csak egy nap, és otthon leszek!

Májusi nyár Turkuban

Hosszú ideje már, hogy lyoni utam kapcsán elkészítettem utolsó bejegyzésemet. Most azonban elérkeztem turkui (immáron kilencedik) utam feléhez. Ideje számot vetni, hogyan teltek az első igazi nyári napjaim Finnországban.

Tavaly májusban tökéletes képet kaptam arról, hogy mi várhat rám az egyre hosszabb nappalok világában. Akkor még csak durván 10-11 óráig volt világos. Most már gyakorlatilag egész éjjel csak szürkeség van. Sőt, itteni idő szerint fél 11 körül kezdtem az írásba, és előtte még néhány perccel a naplementében sétáltam vissza a szobámba. A nap szó azonban más szempontból is meghatározó. Végre igazán érezteti a hatását a fénylő korong. Meleg van! Az elmúlt napokban kétszer is 27 fokot mutatott az utcai hőmérő. Az emberek az utcán sétálnak, az Aura folyó partján napoznak, az éttermi és kocsmai célokat szolgáló hajókon tobzódnak - egy szó mint száz: élik az életet. És milyen jól teszik! (Merthogy a finnek elég depressziós hajlamúak. Ilyenkor a napsugarak már kezdik feltölteni téli tartalékaikat.)

A munka mellett persze minden nap jutott időm arra, hogy megszokott, azonban meg nem unható kedvteléseimnek éljek: a piac körbejárása (különösen hal vásárlása céljából), az otthoni csokoládéadag levadászása, izzasztó egy órás szauna - és persze a kirándulás. Ezúttal Ruissalo szigetére esett a választásom. Relatíve "régen" jártam ott, és tudtam, hogy ott lesz lehetőségem leginkább arra, hogy a sziklás parton elterüljek, és élvezzem a napsugarak kényeztető melegségét.

Nem csalódtam. Bár nagyjából annyi finn emberkét láttam a kedvenc félszigetemen, mint eddigi 4 kirándulásom alatt együttvéve (andalgó párok; kutyát sétáltatók; fürdőruhában napozók; macsó baseball sapkás, kacsakövező lovag és asszonykája; horgász srácok), a közelségük nem zavart. Feledtette a látvány és a többi élmény: a naptól csillogó tenger, a motorcsónakok keltette hullámok zaja, a halakra vadászó madarak sikítozása, vagy épp kicsinyeiket terelgető kacsák hápogása, a távolban elvonuló 10 emeletes tengerjáró hajó, a fenyőfák illata és még néhány egyéb természeti csoda.

Májusi arcát így még sosem láttam a finn tájnak. Most már sikerült. A folytatást is várom nagyon. Mert bár most két nap konferencia következik, ugyanakkor holnap este a Suomen Joutsen (Finn hattyú) fedélzetén koktél party, pénteken pedig a Cindy étteremhajón vacsora vár majd rám. A szombat pedig reményeim szerint a túrázás jegyében telik majd. Egész nap!

A Dunakanyar arcai

Fellegvár. Bobpálya. Tollaslabda. Csillaghullás. Túrázás. Rám-szakadék. Társasjáték. Paprikás krumpli. Naplemente a Duna partján. Éjszakai vízi baseball. És persze a rokonok. Mindez egyszerre a Dunakanyarban.

Az elmúlt másfél évben harmadjára látogattam vissza e csodás régióba, ám még most is legalább annyi meglepetés várt rám itt, mint tavaly májusban, mikor dobogókői hosszú hétvégénken eljutottunk a feleségemmel a Rám-szakadékba, vagy épp idén áprilisban börzsönyi kirándulásunkból visszatérve betértünk Visegrádra. Áprilisban a "klasszikus" Dunakanyaros fotót töltöttem fel a blogra. Ezúttal a várból jobbra tekintve, a Szentendrei-sziget északi csücskét is felvillantó tájat mutatja e bejegyzés első fényképe.

Míg azonban áprilisban kocsival szerpentineztünk fel a gyönyörű hegy(ecské)re, ezúttal túraútvonalat választottunk. Rövidsége ellenére kalandos volt a kaptató: a mellékelt fotón látható kálvária templomtól sziklák és fagyökerek között emelkedtünk fel a várig, s hol azért tartottunk kis szünetet, hogy keresztlányom felmászhasson egy-egy sziklára egy fotó erejéig, hol sógornőm pihegését kellett bevárnunk. Fent azonban az idősebb generáció már izgatottan várta, hogy megérkezzünk, és együtt beléphessünk a várkapun. Turistákból most sem volt kevés, mégsem ment ez a nézelődés és a fotózás kárára. Valószínű azonban, hogy a kis csapat ennél is jobban várta, hogy utunkat a nyári bob felé vegyük, ahol mindannyian többször csúsztunk, még keresztlányom is, aki pontosan négyszer száguldott le a hétszáz méteres alpesi bobpályán.

Péntek esténk ezek után kellemes kerti lazulás és a nyári táborok hangulatát idéző pingpongozás és tollaslabdázás ötvözetével telt, hogy aztán a sötétség beálltával fejünket az ég felé emeljük, és az aznapra beígért csillaghullást próbáljuk nyomon követni. Na persze a telihold tett arról, hogy ne legyen teljes a sötétség, mindenesetre így is sikerült több kívánságnyi csillagot észlelni.

A szombat álmos ébredése után csapatunk a Visegrádi-hegység talán legszebb pontjának meghódítására indult: irány a Rám-szakadék. A szülők csak egy szakaszon tartottak velünk, de jobbnak tűnt keresztlányomat is hátrahagyni. A gyönyörű szakadék azért mégsem feltétlenül neki való terep. S bár létezik olyan, hogy "ajánlott közlekedési irány", nem kevés emberel találkoztunk szembe az úton. Cipő nem maradt szárazon, sőt homlok sem, mindenesetre egyszer sem csobbantunk, szívtréningnek pedig egyenesen kiváló volt a szurdokvölgy (melyben 112 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni). Mondjuk az igazat megvallva sosem értettem azokat, akik egy ilyen helyre egy Tesco műanyag szatyorral vagy egy üveg jeges teával érkeznek. Különösen elszomorított, hogy legalább kettő eldobott műanyag flaskát láttam a szurdokban...

A délután egy részét kellemes és nevettető társasjátékozás, másik részét pedig paprikás krumpli készítésével töltöttem. Elégedetten kerekedő pocakkal ezután utunkat a "belváros" felé vettük. Részben tudatosan, fagylaltozási célból, részben spontán, melynek eredményeként a Duna partján kötöttünk ki, ahol kacsázással, majd Tóni só' (alias sógor) ötletéből kiindulva vízi baseballal kacagtattuk meg magunkat. (Ez utóbbi nem jelentett mást, mint hogy a parton talált kavicsokat egy fabottal a vízbe ütöttük.) A kissé homályos, bár talán ettől misztikusabb kép, melyet Anikó sógornőm készített, épp az egyik ütésemet örökítette meg.

Mindent egybe vetve csodás hétvégét töltöttünk egy focicsapatnyian a Duna-kanyarban, megismerve annak több arcát is. Lefogadom, hogy még rengeteg van, ami miatt érdemes lesz visszatérnünk a közeljövőben!

Ott repül Márton lúdon...

Nem állítom, hogy ez lett volna minden idők legtartalmasabb turkui utazásom (végtére is ez már a hetedik, kevés az újdonság), habár részem lehetett egy finn vacsorapartiban, illetve láttam labdarúgó mérkőzést is. Mégis, kellemes érzéssel fogom itt hagyni kedvenc úti céljaim egyikét: olyat tapasztaltam meg ezúttal, amire nem is gondoltam volna. Eljött a tavasz Turkuba!

Gyakorlatilag vasárnaptól máig minden napom ugyanazzal telt: sok sétával, ajándékok vásárlásával és munkával. Nem mondom, ez utóbbi nem hiányzott annyira, mint finneknek a napsütés, az otthoni levelek mégis megtaláltak. Na, de mindez mellékes. A napról akartam beszélni. Az időjósok még 18 fokokat emlegettek múlt héten, azonban a hőmérő gond nélkül 20 fok fölé szaladt, ma ráadásul a nehezen hihető, mégis igaz 25 fokig kúszott a higanyszál. Nem is lehet meglepő, hogy a finnek levetették magukról szürke köpönyegüket, és színes ruhába öltözve korzóztak naphosszat. Nem mondom, hogy mosolyogtak, azt ritkán szoktak. Mégis, fürdőruhában kifeküdtek az Aura-folyó partjára, rövidnadrágban fagyiztak, kigördültek oldtimer autóikkal a turkui utakra, ami persze nem kevés irigységgel töltött el.

Vasárnap tettem egy hatalmas sétát az Aura-folyó mentén, egészen a turkui kastélyig (vagy várig). A mellékelt fotón ez látható. Bár ezt az építményt is láttam már korábban, a napsütés és a friss levegő öröméért mégis megérte megtenni a néhány kilométeres (oda-vissza) utat.

A hétfői nap egy jelentős részét a helyi kapcsolatok ápolásával töltöttem. Így egy kedves kollégával ebédeltem, aki jelezte, reméli, hogy az őszi turkui utam épp akkorra esik majd, amikor neki a doktori védése lesz. Ezek szerint október vége felé jövök legközelebb. A hétfő másik jelentős részét, akárcsak a mai napból több órát is, a belvárosi boltok kínálatának alapos tanulmányozása töltötte ki. Végül is elégedetten térek majd haza, kinek-kinek a leginkább megfelelő vásárfiával a csomagomban.

A hazautat megelőző órák vitathatatlanul legkellemesebb élményét pedig az az utcazenész okozta, aki a városi könyvtár falának dőlve egy olyan dalt játszott, amit sose reméltem volna, hogy máshol hallhatok, mint a televízióban, nosztalgikus mesék iránti vágyam kiélése közben. A zenész a Nils Holgersson nyitódalát játszotta! Apróság, mégis milyen találó. (Még akkor is, ha bár Nils - nem biztos, hogy jól emlékszek - Lappföldről jött, neve alapján mégsem finn. Ez most mellékes.) Szerintem hallgassuk végig a jól ismert nótát.

Elrepült tehát a teljes hét. Immár alig egy óra, és indulhatok a reptéri buszhoz, hogy aztán éjfélre Budapestre érjek. Pörgős napok jönnek ezután, mégsem panaszkodok. Energiával feltöltődve várom a következő hetek-hónapok kihívásait. És persze a további kikapcsoló eseményeket is. Rögtön a hétvégén egy gimnáziumi 25 éves jubileumi ünnepséget, majd június elején az utat a tengeren (óceánon) túlra, San Franciscóba.

Felhőtlen lazítás

Szó szerint! A szerdai esős időszak elmúltával a péntek és a szombat már egyértelműen a tavasz jegyében telt: sok napsütés, emelkedő hőfok és kevés felhő. Így vágtam neki az előadások megtartása után rám szakadt temérdek szabad időnek.

Már korábban is kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már itt járok Turkuban, ahol két első osztályú focicsapat is van, akkor el kellene menni egy mérkőzésre. Néha egészen közel jutottam hozzá, de eddig mindig elmaradt. Azt kell, hogy mondjam: megérte a végletekig húzni az első élményt.

Finn kollégáimtól értesültem arról, hogy pénteken lesz az idénynyitó a finn bajnokságban, és a TPS itthon fog játszani. Mint utólag kiderült, a tavalyi bajnok Helsinki JK volt az ellenfél. A finn futballról nem sokat tudok, leszámítva természetesen az 1997-es és a tavalyi eseményeket, amikor előbb drámai döntetlen, majd legutóbb Dzsudzsák góljával drámai győzelmet arattunk Helsinkiben. Ja, és persze Jari Litmanen. A finn fociról nagyjából ennyi az átlagos ismeret, amivel egy magyar rendelkezik (tisztelet a kivételnek, de aki ennél többet tud, az szerintem már szakavatott finn ismerő). Ennyi tudással indultam tehát neki a mérkőzésnek.

Eredeti gondolatom az volt, hogy egy erős magyar bajnokihoz hasonló mérkőzést láthatok majd. Ez annyiban módosult az első 45 perc után, hogy egy átlagos magyar bajnokira emlékeztetett a két csapat játéka. Összesen volt három kapura lövés, melyekből a turkuiak mindkettőt gólra váltották: az egyik egy ziccerben tökéletesen elcsavart lövés, a másik egy 20 méterről meglőtt, de egy védőről a kapus felett, a kapufát is érintve a hálóba csapódó gól volt. Az első képen a második találatot követő boldog turkui csapat látható, előtérben néhány fekete-fehér sálas rajongóval.

A szünetben megmozdult a lelátó. Finn nyelvrokonaink úgy döntöttek, megöntözik nyelvüket és torkukat. A stadion háromnegyede elvonult, hogy ki-ki sörrel vagy üdítővel öblögessen, és a kolbászos zsemle mellett a félidő két gólját is megeméssze. A szünetet követően azonban olyan meglepetés ért, amire nem is számítottam: a helsinki csapatnál Jari Litmanen jelentkezett játékra! Mondom, engem minősít, de nem tudtam, hogy Litmanen itt vezet le. Szerintem mindenki sejti, mit jelent nemzeti hősnek lenni. Ahogy felhangzott a korábbi Ajax zseni neve, a stadion teljes közönsége, még én is, talpra állt, és fél percen át tapsolta a játékost. Pedig ez csak egy bajnoki volt, csak egy félidő, és világos, hogy Litmanen már messze túl van a csúcson. De akkor is. Egyébként akkor is látszik, ha valaki profi (vagy az volt). Litmanen beállásával a vendégcsapat veszélyesebbé vált. Míg az első félidőben egy (azaz a nullánál alig több) kapura lövése volt a HJK-nak, a második félidőben legalább féltucat lövésig jutottak. Ezek kétharmada Litmanentől indult. Persze gólt nem szereztek, nekem viszont maradandó élményt feltétlenül.

A szombati napom délelőttje kellemes bevásárlással telt. Lassan minden meglesz az otthoni egységcsomagba. Kora délután pedig érkezett helyi kollégám, Tuomas. A cél a Littoinen-tó volt. Ha körbe nehéz is lett volna sétálni, mivel kerülete több kilométerre rúgott, azért túráztunk, amíg jól esett. A harmadik kép egy sziklameredélyről készült. S bár igyekeztünk, nem sikerült lencsevégre kapnunk a csukákat, amik állítólag mostanság rakják ikráikat. A nádasban láttuk őket mozogni, de ez ugyebár nem perdöntő... A kellemes sétát követően pedig utunkat Turku belvárosába vettük, és egy kellemes étteremben ebédeltünk, s folytattam a beszélgetést Tuomasszal, aki szerencsére megadta a kiváló ötletet a holnapi programra.

Erről viszont már egy másik bejegyzés fog szólni.

Hegyek között, völgyek között...

Sajnos nem zakatolt a vonat... 

Ahogy arra előző bejegyzésemben utaltam, a feleségem szervezett egy meglepetés utat jogi szakvizsgájának örömére. S mint kiderült, a cél a Börzsöny volt, amely a hazai erdei vasutazás egyik fellegvára volt valaha. Sajnos már nem, mint magunk is tapasztaltuk. Ennek ellenére a kemencei térség csupa csodával kecsegtet minden arra járónak!

Egy kis autópályás száguldozást követően Vác környékétől igazán izgalmassá vált a táj. A Kemencére vezető út sajnos nem a minőségéről híres, ennek megfelelően szakadékok is keresztezték utunkat: az úton. Némelyik kátyú hatalmasra sikeredett. Mindezen problémákat egy szempillantás alatt elfeledtette a táj, ahová érkeztünk. A Feketevölgy Panzió ugyan Kemencéhez tartozik, mégis a Fekete-völgyben található, vagyis amerre csak a szem ellát, erdők! Rögtön ki is használtuk pénteki óráinkat egy kis erdei sétával. Az első csoda ekkor ért minket, ugyanis a természetben még nem láttam foltos szalamandrát. Most a hétvége alatt összesen tizenkettőt számoltunk össze. Csámpás kis jószágok, némileg lelassulva, de hát nekik van igazuk: az erdőben csakis "take it easy" mentalitással lehet élni!

Szombaton pedig belevágtunk a nagy túrába. A táv közel 20km volt, amelynek során felfedeztük a Börzsöny nem kevés hágóját és völgyét, hol a térdünket, hol a combunkat edzve. Eljutottunk a Csóványosra, illetve a Nagy Hideg-hegyre. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, távcsővel kémleltük a magasban szálló ragadozó madarakat, fényképeztük a napon sütkérező, mégis éber gyíkokat (na ők azért fürgébbek a szalamandráknál). Ráadásul az erdő növényzete is csodás volt, a váltakozó fafajták mellett sűrű szeder és csipkebogyó dzsungelek mellett haladtunk el, néhol pedig a semmiből bukkantak elő hatalmas sziklák (melyek teljesen a pilisi tájra emlékeztettek). A Csóványostól (illetve úgy általában 700-800 méteres magasságtól) kezdve mindenfelé hóvirágok és más illatos virágok színezték be az erdő aljnövényzetét. Egy helyen pedig, melyet a második fotó örökített meg, egy gyönyörű napsütéses, mégis tetőtől-talpig mohába öltözött rétre értünk. Ilyen mohás tájat még nem láttam sosem, íme legalább a második csoda.

A túrázásnak természetesen az a csodás előnye, hogy ha egyszer eltávolodsz a szállásodtól, ugyanoda vissza is kell jutnod. Lehetőleg másik úton. Nos, mi ezt így tettük. A korábbi zöld, kék és piros jelzésekről egy másik kék útra térve - egy igen térdfájdítós ereszkedőt követően - egyenes úton, egyre csak terebélyesedő patakok mentén haladtunk hazafelé. Mint kiderült, a régi kemencei erdei vasút vonalát követtük, melynek története ugyan a XIX. századig nyúlik vissza, annál is szomorúbb azonban jelene. A 2000-és a 2010-es árvizek ugyanis olyan durván alámosták a vonat pályáját, hogy az gyakorlatilag használhatatlanná vált legnagyobb részben. A harmadik fotó alapvetően erre kíván utalni. Az ilyen, semmibe vesző sínpárok elég gyakran előfordulnak. Akárcsak a vízbe belezuhant sínek is. Ezen a szakaszon legalább nyolcszor kellett átkelnünk az azóta robajossá duzzadt patakon. Eleinte sok, majd kevesebb sikerrel, már ami az elázást illeti. Szerencsére azonban mindez nem okozott problémát, mert hideg sem volt, majd a panzió szaunája és kandallója kellően átmelegített minket.

Vasárnap pedig irány haza, de nem ám hogy egyenesen. Hanem másik irányba. Egészen pontosan majdnem körbe kerültük a Börzsönyt, hogy Nagymarosnál kompra szállva Visegrádba átérjünk. Irány a fellegvár, a gyönyörű táj, a Dunakanyar, mely legalább olyan csoda, mint a többi, eddig említett. A kellemes reneszánsz ebédet követően pedig mégis csak irány haza, egészen pontosan előbb még kitérő a telkünkre, munka és gyümölcsfa ellenőrzés céljából.

Nagyjából így telt el egy gyönyörű, tartalmas, és kikapcsoló hétvége. Még sok ilyet, persze szakvizsgából már csak keveset!

Út az ismeretlenbe

Már jó ideje nem készült bejegyzés a blogon, habár ez alapvetően betudható annak, hogy a dolgos mindennapok vártak rám Lyonból visszaérkezvén. Most azonban van újdonság. 

Feleségem szakvizsgára való felkészülésének egyik (majdnem egyetlen) örömteli velejárója, hogy a részvizsgákat követően hosszú hétvégés kirándulásokra megyünk.Tavaly, az első részlet után Villányba utaztunk gasztronómiai és lazítós túrára. A mellékelt kép az egyik sétánk során készült.

Nos, most ott tartunk, hogy megvan a második részvizsga is, így indulhatunk a következő célállomás felé. Csakhogy ezúttal nem én voltam a szervező, és ezért fogalmam sincs a részletekről. Csak annyi biztos, hogy hegyvidékibb tájra megyünk. Úgyhogy a hétvége feltehetőleg kalandokban fog bővelkedni. Hamarosan írni is fogok róluk!

Hegytetőkön, szaunában

Lassan eltelnek az első, ténylegesen tartalmas napok Ausztriában, így már bőven van miről bejegyzést írni, és fényképeket feltölteni. A konferencia szerintem mellőzhető, nem erről szól a jelen blog, hanem a szekció ülések közötti, és az azt követő órákról.

A hétfői városnézést követően kedden a Hahnenkamm volt a célpont. Egészen pontosan a Hahnenkamm csak az első lépcső, innen gyalogösvényen lehet tovább haladni egy irányba, illetve sílécekkel, snowboarddal bármerre! A túra nem csak kimerített, de egyben fel is töltött, testben és lélekben egyaránt. Bármerre nézel, havas hegyoldalakat látsz, zöld fenyőerdőkkel tarkítva, a tájat pedig tüskés sziklák láncolata foglalja keretbe. Mindezeket olyan kis romantikus elemek egészítik ki, mint a fényképen is látható, hóval körbezárt, nyári házikó, a vadak hóban hagyott lábnyoma. S bár sokfelől lehet hallani a síelők vidám hangját, vannak olyan eldugott szegletei a hegyoldalaknak, ahová nem jut el semmilyen zavaró hang, s csak magad vagy a csönddel, illetve gondolataiddal. No, nem is meglepő e bejegyzés eddigi elgondolkodó stílusa.

Persze nem csak a hegyi túráról akartam írni. Amiben a Hotel Schloss Lebenberg eddigi tapasztalataim szerint verhetetlen, az a hetedik emeleti panorámás wellness részleg. Mindenképpen fogok több képet is feltölteni ezzel kapcsolatban, de elsőként a finn szaunából "elérhető" panorámáról készült képet szeretném megosztani. Az elmúlt napokban nem kevés percet töltöttem itt 80-90 fokos melegben tisztítva magamat, és bámulva a völgy és a hegyek harmonikus összhangját, avagy Kitzbühel esti fényeit.

A vacsorákról nem szóltam még. Mondjuk nehéz is lenne tömören, de érdekesen összefoglalni, milyen az, amikor a vacsora klasszikus keveset kapsz, de az nagyon finom előételből, levesből, salátabárból, főételből és desszertből áll. Úgy fest, hogy kiélhetem a halételek iránti oldhatatlan vágyamat is, így már eldőlt, hogy a mai előételként valami kaviáros lazacot, főételként pedig pisztrángot fogok választani. (A mellékelt fényképen az utolsó - búcsú - vacsora keretében beszélgetek egy lengyel jogásszal, jobbomon pedig egy kiváló, egyébként pont fájlcserélésben is jártas német ügyvéddel.)

Szép őszi napok Turkuban

Legutóbbi bejelentkezésem után a vasárnap az ősz, a többi nap pedig a szép szó jegyében telt. Vasárnap áztató, hosszú, szürke és álmosító esős idő zárt be a szobámba.

Nem nagyon volt hová menni, nem is nagyon lehetett volna hová menni. Maradt tehát az olvasás és a készülés a hétfőn rajtoló órára. Ami nem is hozott csalódást. Bár eredendően 39-en jelentkeztek a kurzusra, mindösszesen 35-en mutatták meg magukat, azzal, hogy ők sem mind egyszerre voltak a teremben. Még így is rekord persze a harminc feletti tartós jelenlét (legalábbis az angol nyelvű órák tekintetében).

A hétköznapok persze lényegesen kellemesebben teltek, mint az esős vasárnap. A mellékelt fénykép Hirvensalo sziklás tájain készült. Egy teremtett lélek sehol, kár persze, hogy a mini túra max. egy kilométeres, ha volt. De megérte, néha csak lecsuktam a szemem, és a madarakat hallgattam, meg azt, ahogy a szél a fenyőfák közt megbúvó lombhullató fák sárguló leveleit mozgatta. Ezen felül időm egy részét mindig a helyi piacon töltöttem, ahol ajándékok mellett a napi betevőt vásároltam meg. Saját magamnak tett ígéretemet tartva annyi halat (v)eszek, amennyit csak lehet. Ennek keretében még kardhal is akadt a kardomra. Nem mondom, rendkívül finom volt. Fehér húsú, mintha a tonhalra emlékeztetne, az íze pedig isteni.

Az esték legjava is kellemesen telt. Hétfőn szauna, szerdán vendégség töltötte ki kellemesen óráimat. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert ismét tiszteletemet tettem helyi kolléganőm családjánál, akinek két kislánya persze tette a szépet (nem tehetek róla, a gyerekek nem tudnak nekem ellenállni:-) Oona és Unna a két leányzó (összeadva is harmadannyi évesek, mint én), és persze előttem kellett labdázgatni, ugrándozni, spárgázni. A vicc az, hogy mintha már beszélném a helyi nyelvet. Mindig értettem, mikor és miért szidta le őket az anyukájuk:-)

Most, hogy már az út felén is túl vagyok, nincs sok program előttem, de azért remélem holnap kellemes élményekkel térek haza a helyi floorball edzésről, habár elsőre tartok tőle. Állítólag van két vadállat: egy alacsony kopasz és egy nagydarab szőrös. A neveket ne kérdezze senki, de állítólag már eltörték egymás egy-két csontját. Na bízzunk a legjobbakban. Annál is inkább, mert floorball ütő max. tízszer volt a kezemben, és utoljára is minimum 11 és fél éve, még a gimiben...