Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

Visszapillantó - Szentpétervár (2005)

Nyár lévén a szakmai utakat most jegelem. Ezen a nyáron nem is utaztam külföldre tanítani, úgy mint tavaly. Nyaralásos élmények majd augusztusban és szeptemberben lesznek, a következő külföldi utam pedig csak októberben következik. Ezért, hogy a blog az élet jeleit mutassa, egy új rovatot indítok "Visszapillantó" névvel. 

A rovat célja nagyon egyszerű. Az "Away to..." blog 2010-es indítását megelőzően nem egy tartalmas és élménydús utazásban volt részem a világ (egészen pontosan Európa és Észak-Amerika) egyes országaiban. Nem célom, hogy ezekről az utakról részletekbe menő beszámolót írjak, hiszen nehezen lehetne a letisztult, talán már túl is idealizált emlékeken túl igazi mély élményeket átadni. (Azért néhány emlék csak feltört belőlem, lásd lentebb.) Épp ezért inkább beszéljenek helyettem a bejegyzésekhez mellékelt, s az utazásokról készült videók vagy fényképklipek. (Idővel ez utóbbiak válnak majd dominánssá, mivel jóval idő és energiatakarékosabb megoldásnak bizonyult, mint a filmek készítése.)

Az első - jelen esetben - videó a 2005. decemberi szentpétervári utamról fog szólni. Tizenegy felejthetetlen nap egy gyönyörű, európai típusú, mégis rendkívül orosz városban. Ha lecsukom a szemem, még mindig gond nélkül fel tudom idézni, hogyan kellett eljutnom a szállásomról a kézilabdacsarnokokig, ahol a női válogatott Vb-3. lett (engem pedig a bátyámék láttak a magyar televíziós közvetítés során a tévében), milyen volt meglátni az Aurórát a Néva vizén, milyen kellemes élményt jelentett e-mailezni formálódó kapcsolatom elején a párommal, aki azóta a feleségem, milyen eszméletlen élményt jelentett a Mása és a Medve nevű étteremben borscsot enni, vagy milyen kellemes beszélgetéseket folytattam egy újonnan szerzett finn-orosz baráttal (Dimával) egy-egy szamovárnyi tea mellett. Persze az is előttem van, hogy mit jelentett két napig várni a bőröndömre, mely Frankfurtban elkeveredett, és az ing, melyet az előbbi okból szűkösnek nevezhető ruhatáram felfrissítése céljából vettem, még mindig változatlan minőségben tündököl néha rajtam. (Mondjuk meg is kérték az árát, amit viszont nem bántam, mivel utóbb a biztosítóval kifizettettem az árát;-) Jaj, és persze a Picasso kalandjai. A zseniális svéd film nyújtotta a fagyos, hóeséstől nem mentes sötét esték szórakozását.

Az alábbi videó ezeket az élményeket mozgalmasan foglalja keretbe. Lássuk!

Felhőtlen lazítás

Szó szerint! A szerdai esős időszak elmúltával a péntek és a szombat már egyértelműen a tavasz jegyében telt: sok napsütés, emelkedő hőfok és kevés felhő. Így vágtam neki az előadások megtartása után rám szakadt temérdek szabad időnek.

Már korábban is kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már itt járok Turkuban, ahol két első osztályú focicsapat is van, akkor el kellene menni egy mérkőzésre. Néha egészen közel jutottam hozzá, de eddig mindig elmaradt. Azt kell, hogy mondjam: megérte a végletekig húzni az első élményt.

Finn kollégáimtól értesültem arról, hogy pénteken lesz az idénynyitó a finn bajnokságban, és a TPS itthon fog játszani. Mint utólag kiderült, a tavalyi bajnok Helsinki JK volt az ellenfél. A finn futballról nem sokat tudok, leszámítva természetesen az 1997-es és a tavalyi eseményeket, amikor előbb drámai döntetlen, majd legutóbb Dzsudzsák góljával drámai győzelmet arattunk Helsinkiben. Ja, és persze Jari Litmanen. A finn fociról nagyjából ennyi az átlagos ismeret, amivel egy magyar rendelkezik (tisztelet a kivételnek, de aki ennél többet tud, az szerintem már szakavatott finn ismerő). Ennyi tudással indultam tehát neki a mérkőzésnek.

Eredeti gondolatom az volt, hogy egy erős magyar bajnokihoz hasonló mérkőzést láthatok majd. Ez annyiban módosult az első 45 perc után, hogy egy átlagos magyar bajnokira emlékeztetett a két csapat játéka. Összesen volt három kapura lövés, melyekből a turkuiak mindkettőt gólra váltották: az egyik egy ziccerben tökéletesen elcsavart lövés, a másik egy 20 méterről meglőtt, de egy védőről a kapus felett, a kapufát is érintve a hálóba csapódó gól volt. Az első képen a második találatot követő boldog turkui csapat látható, előtérben néhány fekete-fehér sálas rajongóval.

A szünetben megmozdult a lelátó. Finn nyelvrokonaink úgy döntöttek, megöntözik nyelvüket és torkukat. A stadion háromnegyede elvonult, hogy ki-ki sörrel vagy üdítővel öblögessen, és a kolbászos zsemle mellett a félidő két gólját is megeméssze. A szünetet követően azonban olyan meglepetés ért, amire nem is számítottam: a helsinki csapatnál Jari Litmanen jelentkezett játékra! Mondom, engem minősít, de nem tudtam, hogy Litmanen itt vezet le. Szerintem mindenki sejti, mit jelent nemzeti hősnek lenni. Ahogy felhangzott a korábbi Ajax zseni neve, a stadion teljes közönsége, még én is, talpra állt, és fél percen át tapsolta a játékost. Pedig ez csak egy bajnoki volt, csak egy félidő, és világos, hogy Litmanen már messze túl van a csúcson. De akkor is. Egyébként akkor is látszik, ha valaki profi (vagy az volt). Litmanen beállásával a vendégcsapat veszélyesebbé vált. Míg az első félidőben egy (azaz a nullánál alig több) kapura lövése volt a HJK-nak, a második félidőben legalább féltucat lövésig jutottak. Ezek kétharmada Litmanentől indult. Persze gólt nem szereztek, nekem viszont maradandó élményt feltétlenül.

A szombati napom délelőttje kellemes bevásárlással telt. Lassan minden meglesz az otthoni egységcsomagba. Kora délután pedig érkezett helyi kollégám, Tuomas. A cél a Littoinen-tó volt. Ha körbe nehéz is lett volna sétálni, mivel kerülete több kilométerre rúgott, azért túráztunk, amíg jól esett. A harmadik kép egy sziklameredélyről készült. S bár igyekeztünk, nem sikerült lencsevégre kapnunk a csukákat, amik állítólag mostanság rakják ikráikat. A nádasban láttuk őket mozogni, de ez ugyebár nem perdöntő... A kellemes sétát követően pedig utunkat Turku belvárosába vettük, és egy kellemes étteremben ebédeltünk, s folytattam a beszélgetést Tuomasszal, aki szerencsére megadta a kiváló ötletet a holnapi programra.

Erről viszont már egy másik bejegyzés fog szólni.

Út a kulturális fővárosba

2011-ben - Pécs után - egy olyan újabb helyszín tölti be Európa kulturális fővárosának tisztét, amelyet van szerencsém (közelről) ismerni. Tegnap útra keltem, és immáron hetedik alkalommal látogattam el Turku városába, Finnországba. (Legutóbbi utamról írt fontosabb bejegyzéseket lásd itt és itt.)

Az eddigi útjaim során mindannyiszor Helsinkit keresztül vezetett az utam Turkuba, így némileg hiányzott is a kiválóan felépített Vantaa Airport. Ezúttal fapadost választottam. Nem is lenne vele semmi baj, bár a menetrend időpontja nem túl szerencsés. A Turku 2-es terminál ugyancsak fapados csomagkiadója - melyről egyelőre nem akar feltöltődni a fotó - persze megnevettetett a maga kb. 6 méteres teljes hosszával. Az estét aztán az immáron rendszeressé (és unalmassá) váló El Clásico második félidejének (és így mindkét gólnak) a megtekintésével zártam.

A szerdai nap pedig a munkával kezdődött. Mostantól péntekig egy - az őszihez képest lényegesen - kisebb csoportot fogok összehasonlító és digitális szerzői jogi kérdésekre tanítani. Remélem kitart a lelkesedésük a zenei példákig. A jól sikerült munkát persze este megpecsételtem egy kellemesen fárasztó szaunázással. S hogy mennyire kicsi a világ? Pont a szauna előtt találkoztam egy olyan olasz professzorral (Vittorio Olgiati), akit eddig először és utoljára Berlinben, még 2007-ben láttam egy konferencián...

A csütörtök délelőttje ismét a tanteremben telt. Maroknyi csapatomtól elégedettséggel váltam el, s vettem utamat egyik - ha nem épp a - kedvenc turkui helyszínem: a vásárcsarnok felé. Rendszeressé vált ugyanis az évek alatt, hogy a vásárcsarnokba járok friss halért (ezúttal - az esti vacsorameghívás tényére is tekintettel - csak lazac volt a listámon), melyből ma is isteni ebédet készítettem magamnak. Levezetés gyanánt séta, illetve némi ügyintézés Szeged irányába. Az idő azonban gyorsan telik, és hamar hat óra lett, amikorra elém jött Tuomas, a helyi fő szakmai partnerem. Utunkat a turkui tűzoltók báltermébe vettük, és egy kellemes kis kitérőt követően (a Sevilla nevű tapas bárba) már el is foglalhattuk helyeinket a bálteremben feldíszített ünnepi asztaloknál.

Sosem volt még lehetőségem eddig olyan emberek körében vacsorázni, akik épphogy beszélik az angolt, a némethez (és persze a magyarhoz) pedig hozzá se tudnak szólni. Most eljött ez a pillanat, mégis élveztem minden percét annak, amit Eva és Jaakko, Kevät és Ilkka, illetve Iris és Reine társaságában tölthettem. Mindig is tetszett a finn nyelv, pörgős beszélgetésük - melyből csupán az általam eddig is ismert szavakat értettem meg - magával ragadott. Az este pedig telt, hamar eljutottunk a finom desszertig, melyet követően jött is a zenekar, kik kellemes háttérzenét szolgáltattak az immáron fesztelen (asztalhoz nem kötött) beszélgetéshez. S bár nem jutottam hozzá, még egy 2007-es, berlini konferenciás ismerőssel is lett volna módomban találkozni. A turkui jogi kar tiszteletben doktorával, a louisville-i jogi kar oktatójával, John Cross-szal ugyanis ugyanazon panelben adtunk elő négy éve. Talán majd egy hónap múlva összefutunk San Francisco-ban. Ki tudja?

A  folytatásról (merthogy vannak ám hétvégi tervek, többek között egy futóversenyen való részvétel) külön posztban jelentkezek szombaton vagy vasárnap!