Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről

Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt

Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)

És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

24 óra vonaton, 36 óra Drezdában

Másodízben látogattam Drezda városába úgy, hogy lehetőségem is nyíljék egy keveset látni ebből a gyönyörű városból. Az utazásom oka ezúttal is szakmai volt, de néhány nagyon kellemes órát így is sikerült ssétálással, illetve Dresden Neustadt felfedezésével eltölteni.

Szakmai programomról a szakmai blogomon röviden beszámoltam. Mivel ezen felül nagyon kevés idő állt rendelkezésemre, a mai bejegyzés is rövidke lesz csupán. Persze sokat beszélhetnék a Szeged-Budapest (Zugló), és a Keleti Pályaudvar - Drezda útvonal összesen nagyjából 12 órát kitevő vonatozásáról. Legyen elég annyi, hogy a legérdekesebb része a Prága és Drezda közötti, az Elba partját követő meanderes szakasz, amelyről - kissé a Majna menti vonatozásra emlékeztető módon, de annál azért "egyszerűbb" kivitelben - sziklameredélyek, az azok csúcsára épített néhány kastély, zöldellő rétek, szép épületek és lágyan hullámzó folyó marad meg az emlékeimben. (És persze legalább olyan jó volt újra látni Prága egyes részeit, még ha ezúttal csupán egyedül is tettem ezt, és csupán pár perc erejéig.)

Drezdába érésem után haladéktalanul sort kerítettem egy gyors bevásárlásra (nem tudhattam, kerülök-e még bolt közelébe). Az ajándékok közül a legjobban szerintem Csoki kutya örül majd az Unterwegs falatoknak, minden más, amit terveztem és reméltem, sajnos nem volt a polcokon.

A péntek könyvtározással, a helyi szellemi tulajdonvédelmi program egyik oktatójával való teázással, majd a program igazgatójával (egyben bíróval és dékánnal), továbbá más kollégákkal elköltött ebéddel, végül az előadásom megtartásával telt. Ezek után jött pár olyan órácska, ami a kikapcsolódást biztosította számomra. Egy volt diákommal találkoztam, aki az ősszel még nálunk tanult Szegeden. Vele sétáltam keresztül az óvároson, majd jutottunk át az újvárosba, ahol egy nagyon hangulatos pizzériába tévedtünk be, ahol csodák-csodájára élő blues koncert vette kezdetét. A kis térben kissé hangos, de egyébként zseniális koncert mellett pedig egy nagyon jót beszélgettünk Floriannal szakmáról és az élet sok más kérdéséről.

A hosszúra nyúlt beszélgetést pedig már csak egy séta követte a szállásomig, majd egy erőgyűjtést is célzó alvással zártam a napot. Az erő bizony kellett, mert a hazaút ugyanolyan hosszúnak ígérkezett, mint az odaút. (Végül sikerrel vettem ezt az akadályt is, és ennyi vonatozás után hatványozottan megerősítem, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon!)

Harmadik felvonás: Washington D.C.

Csütörtök reggel korai volt a kelés: indulni kellett a reptérre, ugyanis egy reggeli járattal utaztunk át Washingtonba. Csütörtökön mindössze néhány órácskánk volt felfedezni a Kapitóliumot és környékét, valamint egészen elsétáltunk a Washington Emlékműhöz, valamint a II. világháborús emlékműhöz, ahol - bűn, nem bűn - a lábunkat hűtöttük a szökőkútban, hasonlóan emberek tucatjaihoz.

Kora délután azonban indulni kellett Mr. Washingtonhoz, ugyanis estére koncertjegyünk volt, ezúttal egy country zenész (Mary Chapin Carpenter) előadására. A koncert annak ellenére kellemes élményt jelentett, hogy fáradtak voltunk, és a helyünk sem volt ideális.

Pénteken teljes napos washingtoni kirándulás elé néztünk, ezúttal a nemzetközi kémmúzeumot fedeztük fel, majd a fehér ház felé vettük az irányt, és csodák csodájára még magával Barack Obamával is találkozhattunk. A fényképet lásd íme. Maradandó élményt jelent a kép megszerzésének módja, az egyszer biztos. Épülő házunkban pedig kiemelt helyet fog kapni a fotó.

Mindezek után a Lincoln és a Roosevelt emlékművek következtek (a bal oldali kép ott készült, épp munkát próbálok találni), majd kibuszoztunk Georgetown városrészbe, ami rendkívül aranyos, klasszikus, régi házacskákból álló városrész. A délután során még Mr. Washingtonnal találkoztunk Laurel városkában, ahol lóversenyt láthattunk. Amikor Baltimore-ban láttam Little Ice Patch nevű lovát, a paci 4. lett. Két héttel a verseny előtt egy másikat megnyert. Így minden érintett nagy izgalommal várta az eseményt (mindenki ugyanazt a ruhát viselte), ennek ellenére LIP tök utolsó lett... Én hozom rá a bajt, úgy fest...

A szombat csirkepaprikás főzésével telt Mr. és Mrs. Washington részére (enyém volt a pörkölt, Franciskáé a nokedli, az uborkasaláta közös teljesítmény volt), nagy sikerrel. A mellékelt fotón egyébként ők láthatóak. Ugyanezen a napon még kocsikáztunk a vidéki Virginiában is, és Middleburg városkájában végigsétáltunk a luxus főutcán. Pár ezres település, mégis kb. 5 antik bútorboltja van. Nonszensz...

Vasárnap ellátogattunk Annapolisba, találkoztunk azokkal az emberkékkel, akikkel pár hónappal előtte is találkoztam már. Ezúttal is megnéztük a tengerészeti akadémiát, és a belvárost is felfedeztük, viszont a délutánt elmosta egy hatalmas zuhé... Az este már ismét Mr. Washingtonéknál telt, grillhusival, majd egy érdekes dokumentumfilm megtekintésével (Every Little Step), ami egy musical válogatás nehézségeit mutatta be.

A poszt hosszúsága miatt azonban e ponton abbahagyom, de a hazautunk két napját, beleértve a genfi néhány órás városnézésünket, újabb bejegyzésben osztom meg az olvasókkal.

Második felvonás: Cleveland

A toledói egy hét történései után eljött a várva várt péntek, amikor Franciska is útra kelt Szegedről, hogy kilátogasson az Egyesült Államokba. A várakozás feszült órái alatt elindultunk egy professzorral Cleveland felé, de még mielőtt magára a reptérre értem volna, az autókölcsönzők felé vettük az irányt, és életem első autókölcsönzését lebonyolítva egy Chevrolet Cobalttal vártam Franciskát (fénykép mellékelve). Az automata sebváltó is első élmény volt, természetesen elsőre akkorát fékeztem, hogy a légzsák majdnem bekapcsolt, de végül csak megszoktam a kuplung és váltás nélküli autókázást. Franciska is megjött, a csomagja is, szóval minden tökély.

A szombat a vidéki Ohio felfedezéséről szólt. Elsőként elkocsikáztunk az Erie-tó egyik népszerű strandjára, majd elutaztunk a Cuyahoga Nemzeti Parkba, ahol az érkező esőfelhők miatt túrázásra nem, csak egy borospince (bár itt inkább dombtetőn álló faházakban zajlik a kiszolgálás) nyújtotta kikapcsolódásra és kora esti vacsorára futotta. Mivel szerencsére az esőfelhők elvonultak, ezért sikerült végignézni Yo-Yo-Ma "Silk Road" koncertjét, ahol a zseniális előadók zseniális távol-keleti, közel-keleti, kelet-európai dalokat játszottak, teljesen elvarázsolva a több tízezres tömeget. Na persze a hazaút este a forgalmas highway-eken viccesre sikeredett, néhányszor rossz helyen fordultunk le, de azért csak hazaértünk.

Vasárnap két programunk volt. Egyrészt a protokolláris: a jogi kar emberkéivel hajókirándulásra mentünk a Cuyahoga folyón (a clevelandi látképről itt látható egy fotó), ami inkább Cleveland csodás, lepukkant ipari negyedének a bemutatásával telt, de azért kellemes élmény volt. Másrészt a családi: meglátogattuk Franciska nem is oly távoli rokonait Clevelandben, ami kellemes délutánt eredményezett aranyos emberek társaságában.

Hétfő óta pedig a program osztott: amíg én délelőttönként tanítok, addig Franciska a kampuszt és az ottani múzeumokat járja végig, délutánonként pedig közös programot szervezünk: hétfőn a Rock 'n' Roll Hall of Fame volt a célpont (ahol hihetetlen, de Trabantok is díszelegtek), valamint vacsora a Mallorca étteremben, kedden kis shopingolás, illetve a Cheesecake Factory felfedezése volt a program.

A szerda pedig határtalan örömmel szolgált: aznap befejeztem a tanítást. Ennek örömére egy ebéd után a jogi karral szemközti botanikus kertet fedeztük fel, ahol sok-sok madárka, pillangó, kaktusz és egyéb növény, valamint egy rendkívül színes kaméleon boldogított minket. Ezután pedig irány a szálló, ugyanis készülnünk kellett az esti trópusi Erie-tavi hajókirándulásunkra. Ami bár nem jár táncolással, de mivel ezúttal a tavon és nem a dokkokban hajókáztunk, maga az út elég romantikusra sikeredett.

Munka, kosárlabda, fesztivál és medence

Nagyjából ezek töltötték ki az igen mozgalmas hetemet azóta, hogy legutolsó, woodbridge-i bejegyzésemet feltöltöttem. A munka ugyanis nem áll meg, szerdán, végre valahára, belekezdhettem a szerzői jogba, aminek rendkívül kellemes eredményeként egy nagyon sikeres órát tudhatok a hátam mögött. Szerencsére a következő témák is mind-mind érdekfeszítőek lesznek, úgyhogy remélem, hogy a hallgatóim sem fogják elunni magukat.

Szerdán ráadásul úgy döntöttem, hogy a sikeres órára való felkészülés jegyében energia-levezetést is tartok, így hát átmentem a jogi kari épület melletti épületben található tornacsarnokba kosarazni. Szerencsére egyedül voltam, így nagy lebőgés nem volt néhány irtózatos homály dobásom után. Olyan szinten jól esett azonban a játék (ami szerintem tényleg hozzájárult a laza óratartáshoz), hogy rendszert csináltam a dologból és csütörtökön, majd pénteken is mentem. És milyen jól tettem! Pénteken ugyanis három afro-amerikai srác is volt a csarnokban, akik invitáltak, hogy játsszak velük egy mérkőzést. És szerencsére nagyon kijött a játék, hat kosarat is szereztem, ráadásul köztük a győzteset, úgy ráadásul, hogy ellenfelem egy eddig nem tapasztalt testtömegű (125 kiló 183 centibe zsúfolva) emberke volt, aki mellett lepattanóban leginkább akkor volt élményem, mikor én pattantam le asztallap mellkasáról. Malcolm-nak hívják a srácot (fotót azóta találtam róla a neten (ezen a linken elérhető képeken épp a jogász oldalát hozza), és korábban amerikai focizott is (ezen a linken elérhető oldal közepén ő a fehér 22-es linebacker, aki igyekszik szerelni a fekete 6-ost), szóval nem lennék meglepődve, ha a napi penzum két egész csirke lenne nála - reggelire. Folyt. köv. következő pénteken!

Mindezek mellett végre intenzíven igénybe kezdtem venni a házban lévő úszómedencét. vagyis inkább pancsoló medencét, mert 10 méteres hosszával úszásra kevésbé alkalmas, de hűsítő vizével kellemes órákat szerzett a meleg napokon.

A szombat és vasárnap egy része egyébként fesztiváli lazítással telt, ugyanis a tőlem alig egy kilométerre lévő Charles Village Festival-nak nem nagyon lehetett ellenállni. Jól is tettem, hogy elmentem, a szombat esti koncerten a new orleans-i The Iguanas (kép mellékelve) nagyon kitett magárét. A latínó elemeket hol ötvözték a klasszikus jazzel, hogy külön karibi vagy klasszikus salsa dalokat játszottak. És hát a búcsú daluk egy hamisítatlan blues jam volt, gitár, szintetizátor (nem vagyok szakértő, de talán orgona hangokkal?) és szaxofon szólókkal - megérte (mellékelek egy RapidShare linket a dallal, ha bárkit érdekel, a videó felvételt megnézheti - csak jelzem, hogy ezzel itt kint nem követtem el jogsértést!!!). S mindezt úgy, hogy a koncert alatt végig hulla hoppoztak (jót mosolyogtam, angolul hola hoop) a kicsik és nagyok. Ráadásul sikerült egy nagy relikviát is kerítenem: Ray Charles egyik 1966-os koncertjének plakátját! Persze nem eredeti, hanem utánnyomott, de hát kérem szépen, ilyet odahaza nem lehet kapni, szóval nagyon jó vásárfia volt!

S bár holnap újabb előadás és így a blog is néma marad pár napig, de hamarosan visszatérek.