2014. május 11., vasárnap

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről
Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt
Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)
És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése