Hazafelé Turkuból

Eltelt ez a hét is. Gyors volt, kellően tartalmas, és még az órám is jól ért véget.

Ez utóbbiról elég, hogy több hallgató is megköszönte az előadást, sőt, a 35 bejáró hallgatóból 31 úgy döntött, hogy a vizsgázást is bevállalja. Így hát tegnap nagy csoportos vizsgáztatást is szerveztem, ahol csak egy gyenge láncszem akadt. Egy szegény spanyol hallgató hölgy jött oda hozzám a vizsga végén, szegényke remegett az idegtől, és elnézést kért, hogy ha nem gond, ő nem adná be ezt a vizsgalapot. Részemről rendben, majd megpróbálja legközelebb, így is 30 vizsgalap lapul a hátitáskámban. Fotót remélhetőleg azonnal tudok mellékelni, amint lassan már megszokottá váló turkui találkozásaink során Kaarina, szegedi joghallgató (tavasszal turkui Erasmus hallgató) készített a csoportról.

A csütörtök persze itt még nem ért véget. Nagy izgalommal vártam a beharangozott floorball mérkőzést, amiben nem csalatkoztam. Otthon már-már megszoktam a kispályás foci fel s alá rohangálós stílusát, de ezt szorozzuk meg párszor, és megkapjuk, milyen az, ha három három ellen játszik, ráadásul - bár lehetne - nem igazán tudtam még azt a pici labdát lábbal is kezelgetni, szóval maradt az ütő, és a rohangálás. Olyan szinten kifáradtam, hogy hazafelé, aminek része egy 50 lépcsős kaptató, csak szép öregurasan sikerült haladnom. Az már másodlagos, hogy irdatlan izomláz van testem néhány olyan helyén, amire nem is számítottam.

Mára pedig már csak az összepakolás maradt, még néhány apróság beszerzése, a csomagolás, plusz, ami külön izgalmasra sikeredett, bőröndöm teljesen elkopott kerekének ideiglenes megjavítása. A szikszalag, amit rá tudtam tenni (sőt ilyet is alig tudtam venni), 200 méter után a nedves úton teljesen átázott, és már csomókban mállott le róla. De most már ki fogja bírni hazáig, remélem:-)

A repülőm fél óra múlva száll fel, aztán türelemjáték Helsinkiben, végül ismét repülő (ami számításaim szerint 21. felszállásom lesz, s majd még megtoldjuk kettővel a jövő heti röpke svájci út során), majd vonat Szolnokra, szülőkhöz, akikkel együtt indulás Mórahalomra, ugyanis - VÉGRE - újabb látványos szakaszhoz érkezik az építkezés: a külső nyílászárókat berakja a szakember. S mivel a tetőm is alakulgat, legalábbis remélem, ezért lassan igazi ház formája lesz leendő otthonunknak.

Na de hogy az évet még ne itt zárjuk, előre jelzem, hogy jövő héten még 1-2 bejegyzés várható, mert Genfbe utazok egy két napos konferenciára a Szellemi Tulajdon Világszervezetéhez. Arról majd a szerzői jogos blogomon is írni fogok, hiszen a téma inkább oda illik.

Szép őszi napok Turkuban

Legutóbbi bejelentkezésem után a vasárnap az ősz, a többi nap pedig a szép szó jegyében telt. Vasárnap áztató, hosszú, szürke és álmosító esős idő zárt be a szobámba.

Nem nagyon volt hová menni, nem is nagyon lehetett volna hová menni. Maradt tehát az olvasás és a készülés a hétfőn rajtoló órára. Ami nem is hozott csalódást. Bár eredendően 39-en jelentkeztek a kurzusra, mindösszesen 35-en mutatták meg magukat, azzal, hogy ők sem mind egyszerre voltak a teremben. Még így is rekord persze a harminc feletti tartós jelenlét (legalábbis az angol nyelvű órák tekintetében).

A hétköznapok persze lényegesen kellemesebben teltek, mint az esős vasárnap. A mellékelt fénykép Hirvensalo sziklás tájain készült. Egy teremtett lélek sehol, kár persze, hogy a mini túra max. egy kilométeres, ha volt. De megérte, néha csak lecsuktam a szemem, és a madarakat hallgattam, meg azt, ahogy a szél a fenyőfák közt megbúvó lombhullató fák sárguló leveleit mozgatta. Ezen felül időm egy részét mindig a helyi piacon töltöttem, ahol ajándékok mellett a napi betevőt vásároltam meg. Saját magamnak tett ígéretemet tartva annyi halat (v)eszek, amennyit csak lehet. Ennek keretében még kardhal is akadt a kardomra. Nem mondom, rendkívül finom volt. Fehér húsú, mintha a tonhalra emlékeztetne, az íze pedig isteni.

Az esték legjava is kellemesen telt. Hétfőn szauna, szerdán vendégség töltötte ki kellemesen óráimat. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert ismét tiszteletemet tettem helyi kolléganőm családjánál, akinek két kislánya persze tette a szépet (nem tehetek róla, a gyerekek nem tudnak nekem ellenállni:-) Oona és Unna a két leányzó (összeadva is harmadannyi évesek, mint én), és persze előttem kellett labdázgatni, ugrándozni, spárgázni. A vicc az, hogy mintha már beszélném a helyi nyelvet. Mindig értettem, mikor és miért szidta le őket az anyukájuk:-)

Most, hogy már az út felén is túl vagyok, nincs sok program előttem, de azért remélem holnap kellemes élményekkel térek haza a helyi floorball edzésről, habár elsőre tartok tőle. Állítólag van két vadállat: egy alacsony kopasz és egy nagydarab szőrös. A neveket ne kérdezze senki, de állítólag már eltörték egymás egy-két csontját. Na bízzunk a legjobbakban. Annál is inkább, mert floorball ütő max. tízszer volt a kezemben, és utoljára is minimum 11 és fél éve, még a gimiben...