Múltidézés Baltimore-ban

Végül Toledo és Louisville után harmadik állomásként idei amerikai körutam során Baltimore-ba érkeztem. Abba a városba, ahol öt évvel ezelőtt két hónapot töltöttem, és amely élményeim rögzítése iránti lelkesedés vezetett anno e blog indítására. Az ismét csak nagyon sűrű, de kellemes és egyben kikapcsoló napok kiválóan zárták le a több mint két hetes utamat.

Mellékkörülmény, és ezúttal sem kívánok senkit untatni az utazással kapcsolatos nehézségekkel. Legyen elég annyi, hogy egy rövid, de annál hevesebb baltimore-i zápor miatt több mint két órás csúszással szálltam fel Louisville-ből, illetve érkeztem meg Baltimore-ba. Ily módon egy lehetséges, beszélgetős estétől elestem, de a többi nap kárpótolt mindezekért.

A Chesapeake belvárosi öble

Ismét lehetőségem nyílt ugyanis arra, hogy régi ismerősömnél, Philnél szálljak meg, ami garantálta, hogy kellemes, zöld környezetben, kedves emberek között, és - ami ugyancsak fontos - kiváló közlekedési körülmények mellett tölthessem el a napokat. Ennek keretében lehetőségem nyílt felidézni egyik öt évvel ezelőtti kedvenc szórakozásomat: az Inner Harborban való sétálást. A Chesapeake-öböl egyik nyúlványának tekinthető öböl köré ugyanis turistalátványosságok, kiváló éttermek települtek, s mindezeket a Federal Hillről (amely korábban - többek között - polgárháborús erődítménynek adott otthont) gyönyörű kilátás mellett lehetett megszemlélni. Sőt, hogy teljes legyen az idill, még azt is bevállaltam, hogy az öböltől visszasétáltam a Universiy of Baltimore jogi karának új épületéig (amely utat öt éve többször is megtettem).

Szerdai napom leginkább az egyetemi munka szellemében telt, ugyanis újabb előadást tartottam, illetve vendéglátóm egiyk előadását is végighallgattam. Nem mulasztottam el ugyanakkor, hogy mindezeket követően lefényképezzem az ultra modern épület valamennyi zeg-zugát.

A Kapitóliumban

Csütörtökön ellátogattam Washingtonba, hármas céllal. Egy csekély szakmai program ezúttal is szerepelt a programpontok között, ám e blogra leginkább az kívánkozik, miszerint csütörtökön előbb az Air & Space, majd a Szépművészeti Múzeumot jártam végig, pénteken pedig ellátogattam a Kapitólium épületébe. (Igaz, hogy utóbbi helyen nem mindent lehetett megnézni, a méltán híres rotundát sajnos épp felújítják, így arról lemaradtam.) A másik két múzeum is megérne egy hosszas elemzést, amire most sajnos nincs idő, ám ajánlani mindenképpen tudom mindenki számára. A harmadik nagy programpont pedig egy látogatás volt kedves barátaimhoz, Olíviához és Krisztiánhoz, akik - igazán vicces módon harminc méterre laknak Washington D.C.-től. A náluk eltöltött kellemes este, a finom vacsora, a családjuk ifjú, harmadik tagjával való ismerkedés egyik csúcspontja volt az amerikai útnak.

Ám még ezek után is maradtak programok a hazaút előtt. Előbb péntek délután csirkepaprikást készítettem a vendéglátóim és egy meghívott házaspár részére (szépen fogyott a csirkecomb és a nokedli is). Majd szombaton egy kis kézilabdázást követően gasztro-körútra indultunk vendéglátómmal, amit egy csekély lazítás (és részemről csomagolás) erejéig szakítottunk meg. Viszont még ekkor is sikerült kifogni a Szellemirtókat a televízióban, amelynek a hangulata garantálta, hogy vidáman induljak utamra.

Haza. Az édes otthon felé!

Fotóklip - USA '10

Megkéstem vele, tagadhatatlan, mégiscsak most jutott időm arra, hogy összevágjam a 2010 május és július közötti baltimore-i utam során készített fotókból összeállított klipet.

A klipen a baltimore-i, a washingtoni, a new yorki, az annapolisi, a chicagói és néhány virginiai (woodbridge-i) utazás, élmény képei láthatók. Jó szórakozást mindenkinek, aki veszi a fáradtságot és végig nézi a 7-8 percet:-)

Back from Baltimore...

Az utolsó baltimore-i napok nem úgy teltek, hogy az lehetővé tette volna a blogolást. Ennek megfelelően sajnos lemaradtam annak lejegyzéséről, hogy az utolsó héten washingtoni kirándulást tettem az Amerikai Történeti Múzeumba és az Indián Múzeumba (nos a kettő nem teljesen fedte át egymást az indiánokkal szembeni csaták, a lemészárolt indiánok száma és a mindezek mögött megnyugvó politika terén...), vendégeskedtem Olikáéknál, ahol rendkívül finom chillit kaptam, és majdnem az elejétől végignéztem a spanyol-német elődöntőt (felvételről ugyan, és én a végeredményt tudtam, de attól még jó volt látni a meccset), utoljára megmártóztam az udvari medencében, megszenvedtem a becsomagolással, és természetesen rákészültem az utazásra.

Ami nem volt egy nyugodt, laza, izgalmaktól mentes út. Már Baltimore-ban, a repülőre való felszállás után bejelentette a pilóta, hogy most speciel úgy egy órát állni fogunk, mert időjárási okokból nem szállhatunk fel. Kint verőfényes napsütéses délután... Aztán bejelentik, hogy ja, persze Detroitban van rossz idő. Ami meg azért volt furcsa, mert mire kb. 2 órával később odaértünk, verőfényes, napsütéses kora este volt ott. Mindenesetre volt 25-30 percem megkeresni és elérni a párizsi járatot. Nekem sikerült, de a csomagom miatt aggódtam. (Aztán szerencsére Pesten kiderült, ő is elérte a csatlakozást.)

A transzatlanti repülőút gyorsan telt, lévén végre tudtam aludni:-) Aztán Párizsban újabb 4 órát várakozhattam, ami azonban az ódivatú, nem túl elegáns, bezártságérzetet keltő, és ráadásul nagyon meleg De Gaulle reptér kellemetlenségei miatt nagyon lassan telt. De végül csak felszálltunk, és újabb rövid alvás után megérkeztem Pestre!

És a történet ezzel véget is ér. De a blog hamarosan új tartalmakkal bővül, hiszen már nincs is két hét, és újra útra kelek, ezúttal Toledo és Cleveland városaiban fogok augusztus során tanítani, majd még egy kis túra Washington felé. Őszre pedig már most van egy finn repjegyem, és október során valamikor még várható egy villányi relax és bortúra. Szóval lesznek még képek és élmények hamarosan!

Túl a nehezén...

Csütörtökön este végeztem az előadásaimmal. Nehéz elhinni, de el is telt hét hét, 14 előadással, 35 tanórával, rengeteg kérdéssel, néhány izzasztó helyzettel, de mindent egybevetve kellemes sikerélménnyel, és nagyon sok tapasztalat összegyűjtésével. A kis csoportom 5/8-a jelent meg az utolsó órán, lévén a július 4-ei hétvége miatt néhányan már kivették a szabit, és hazautaztak a családjukhoz, vagy a családjuk jött Baltimore-ba. Ezen 5/8-adról íme itt egy kis fénykép:-) Egyedül a sokat, de jókat beszélő Mr. Sid hiányzik igazán, a másik két hiányzó annyira nem volt fajsúlyos szereplő az órán.

És akkor most jöhet egy kis pihenés végre! Ennek keretében ajándékvásárlás, utazgatás, fényképkészítés, medencés lazulás, pihenés, végre hosszú alvás és a többi várható:-) Rögtön egy óra múlva indulok Annapolisba, rákot enni és a Haditengerészet Akadémiáját (is) meglátogatni.

Baseball a Camden Yardsban...

Habár siker nélkül...

Olika találóan megjegyezte, hogy talán a férje miatt van... Kígyó ugyanis még nem látott hazai baseball csapatot nyerni. És biztos van benne valami, mivel én viszont eddig csak hazai csapatot láttam nyerni, az én varázserőm most viszont mit sem ért. sajnos a helyi Orioles ritka rossz idényt fut, és ezt tegnap is bizonyították. A dobójátékosuk (mármint a kezdő) még ki is tett magáért, de az ütőjátékosok mindannyian lúzerek voltak. A legkomolyabb teljesítményt Luke Scott nyújtotta, aki két olyan ütést is teljesített, amikkel a második alappontig futhatott. Bár emlékeim szerint egyikből sem lett pont... Láthattuk az Orioles kabalafiguráját, a csókkamera pont a mögöttünk ülő párt mutatta és a tévé párszor épp nem vett fel minket, és még majdnem bunyó is volt (az Oakland Athletics dobója szándékosan megdobta az egyik Oriole-t, kb. törlesztésként, mivel az előző inningben a hazai dobó találta el véletlenül az oaklandi ütőjátékost).

Na de mindez semmi: mivel az egész meccset az első sorból, egészen jó szögből követtük végig, a hazaiak gyengesége ellenére is nagy élmény volt ez a névnapi baseball meccs:-)

Hosszú hét volt...

Nem jelentkeztem egy ideje, mert hosszú, tartalmas hét áll mögöttem, és nem jutott alapvetően idő írásra (kivéve a korábbi gagyi 50 törvény bejegyzést, de az gyorsan ment). Nem állítom, hogy turista élményekben bővelkedtem volna az elmúlt napokban. Hétfőtől szerdáig szokás szerint az oktatás kötötte le teljesen a figyelmemet, más kérdés, hogy energialevezetés gyanánt hétfőn és szerdán is voltam kosarazni. A fejlődés látványos, most már néha egészen szép találataim is vannak az arcpirító homályok mellett. Csütörtökön élesben is kipróbálhattam magamat ismét, ezúttal két kínai figura ellen bűvöltük a labdát egy Michael Jordan hasonmással, Larry-vel. Mondjuk kétszeres fölényes sikerünket elsősorban a leggyengébb láncszemként tébláboló kínai srácnak köszönhettük, aki nem igazán tudta, mikor éppen hol van a labda...

Pénteken aztán belekóstolhattam a Lexington Market (szociológiai paradicsom az a környék!) egyik híres kifőzdéjének crab cake menüjébe. Megérte. Ráadásul elsőre csak a legalapabb verziót kóstoltam, ennél még finomabbak vannak, amik ezek után fognak sorra kerülni.

A szombat délelőttöm ismét piacozással (sajnos a sárga dinnye kifutóban van...), illetve a délutánra való lelki felkészülés jegyében telt, este ugyanis a dékán családjának és Olikáéknak készítettem nokedlit (amihez Olívia férjének fenséges csirkepaprikása dukált). Sikerült, még a dékán - a mellékelt fényképen apró szőkeségként a jobb alsó sarokban feltűnő - gyereke is megköszönt (akárcsak Olívia sajttortáját, illetve Kígyó paprikás csirkéjét). Az estét ezen kívül a vacsora előtt/alatt kínált fehér és vörös bor tette még színesebbé, illetve a vacsora előtti rendkívül izzasztós menekülős játék: gyakorlatilag mint Schwarzenegger a Menekülő emberben, próbáltam elbújni a kétlövetű pisztollyal rám vadászó kis Mátyás (na jó, Matthias) elől. Néha sikerült, szegényke néha elmerült az előretekintésben, és észre sem vette, hogy mögötte sétálok, vagy felmentem az emeletre levegőért...

A vasárnapom lazítással, a hőség elleni medencébe meneküléssel, és adózva a baltimore-i művészetek előtt a helyi szépművészeti múzeum meglátogatásával telt. A gyűjteményük nem rossz, mondjuk másfél óra alatt végeztem is. Meglepő módon rengeteg Rodin szobra van a múzeumnak (még a Gondolkodó emberkéből is van példányuk - lévén kicsit zavarba ejtene, ha az eredeti-eredeti itt lenne, és nem valami világhíres múzeumban), illetve a Matisse gyűjteményük is hatalmas. A kortárs művészetek igencsak komoly elvonatkoztatást igénylő darabjainak elemzése helyett inkább a mellékletben látható, és hasonló klasszikus darabok fényképezésével töltöttem perceimet, egészen a fényképező elemeinek teljes lemerüléséig.

Munka, kosárlabda, fesztivál és medence

Nagyjából ezek töltötték ki az igen mozgalmas hetemet azóta, hogy legutolsó, woodbridge-i bejegyzésemet feltöltöttem. A munka ugyanis nem áll meg, szerdán, végre valahára, belekezdhettem a szerzői jogba, aminek rendkívül kellemes eredményeként egy nagyon sikeres órát tudhatok a hátam mögött. Szerencsére a következő témák is mind-mind érdekfeszítőek lesznek, úgyhogy remélem, hogy a hallgatóim sem fogják elunni magukat.

Szerdán ráadásul úgy döntöttem, hogy a sikeres órára való felkészülés jegyében energia-levezetést is tartok, így hát átmentem a jogi kari épület melletti épületben található tornacsarnokba kosarazni. Szerencsére egyedül voltam, így nagy lebőgés nem volt néhány irtózatos homály dobásom után. Olyan szinten jól esett azonban a játék (ami szerintem tényleg hozzájárult a laza óratartáshoz), hogy rendszert csináltam a dologból és csütörtökön, majd pénteken is mentem. És milyen jól tettem! Pénteken ugyanis három afro-amerikai srác is volt a csarnokban, akik invitáltak, hogy játsszak velük egy mérkőzést. És szerencsére nagyon kijött a játék, hat kosarat is szereztem, ráadásul köztük a győzteset, úgy ráadásul, hogy ellenfelem egy eddig nem tapasztalt testtömegű (125 kiló 183 centibe zsúfolva) emberke volt, aki mellett lepattanóban leginkább akkor volt élményem, mikor én pattantam le asztallap mellkasáról. Malcolm-nak hívják a srácot (fotót azóta találtam róla a neten (ezen a linken elérhető képeken épp a jogász oldalát hozza), és korábban amerikai focizott is (ezen a linken elérhető oldal közepén ő a fehér 22-es linebacker, aki igyekszik szerelni a fekete 6-ost), szóval nem lennék meglepődve, ha a napi penzum két egész csirke lenne nála - reggelire. Folyt. köv. következő pénteken!

Mindezek mellett végre intenzíven igénybe kezdtem venni a házban lévő úszómedencét. vagyis inkább pancsoló medencét, mert 10 méteres hosszával úszásra kevésbé alkalmas, de hűsítő vizével kellemes órákat szerzett a meleg napokon.

A szombat és vasárnap egy része egyébként fesztiváli lazítással telt, ugyanis a tőlem alig egy kilométerre lévő Charles Village Festival-nak nem nagyon lehetett ellenállni. Jól is tettem, hogy elmentem, a szombat esti koncerten a new orleans-i The Iguanas (kép mellékelve) nagyon kitett magárét. A latínó elemeket hol ötvözték a klasszikus jazzel, hogy külön karibi vagy klasszikus salsa dalokat játszottak. És hát a búcsú daluk egy hamisítatlan blues jam volt, gitár, szintetizátor (nem vagyok szakértő, de talán orgona hangokkal?) és szaxofon szólókkal - megérte (mellékelek egy RapidShare linket a dallal, ha bárkit érdekel, a videó felvételt megnézheti - csak jelzem, hogy ezzel itt kint nem követtem el jogsértést!!!). S mindezt úgy, hogy a koncert alatt végig hulla hoppoztak (jót mosolyogtam, angolul hola hoop) a kicsik és nagyok. Ráadásul sikerült egy nagy relikviát is kerítenem: Ray Charles egyik 1966-os koncertjének plakátját! Persze nem eredeti, hanem utánnyomott, de hát kérem szépen, ilyet odahaza nem lehet kapni, szóval nagyon jó vásárfia volt!

S bár holnap újabb előadás és így a blog is néma marad pár napig, de hamarosan visszatérek.

Na de ki az a Mary Ellen Whitman?

Első teljes hétvége, első teljes program. Általános iskolai fogalmazások retró érzését keltette belőlem a bejegyzésem első verziójának indítása: "A hétvége kellemesen telt, sok hasznos programmal." Még akkor is, ha igaz, így nem lehet indítani, próbáljuk meg másként.

Kora reggeli kelés után irány a Farmers' Market, a csütörtöki vacsora party bónusz vendégének társaságában. A kínálat egyedi (és a Mars-téri mellett - végre egyszer valami Amerikában! - eltörpül), de izgalmas. A helyi sárgadinnye figyelemre méltó, a helyi eper megmosolyogtató. A házi készítésű áfonyás joghurt isteni, a paradicsom már nem annyira. Ami hihetetlen: olyan házi kenyeret árulnak, ami versenyre kel a magyarral! Talán csak a finn kenyér lehet mindennek párja (mármint a rangsorban második helyért). Mondjuk ez nem meglepő, hisz ehhez képest egy német magvas kenyér legyűrése egyenlő egy harakirivel, a belga kenyér az igazi amerikai toast kenyér, a lett kenyér... nem is tudom, ettem-e annó... Aztán ott van a spanyol. Na jó, az külön kaszt.

A piac után Ms. Bónusz kertjében ettünk füstölt lazacot, csirkével töltött argentín péksüteményt, és csirkés thai ételt. Mindent, ami egy egészséges reggelihez kell:-) Aki ismer, az persze tudja, hogy a thai bónuszfalatokat hová kívántam.

Az idő persze robogott, és közeledett a dél, amikor egy washingtoni úr (azt hiszem 32 év fórral) érkezett értem, és irány a lovi, életemben először. Nos, én nem lettem a rabja, nem csekély részben azért, mert egyedüli fogadásomat Mr. Washington javaslatára egy 1 a 30-hoz fizető lóra tettem. Persze nem lett utolsó a ló. Szegény pára a mellékelt képen egyébként 8-as számmal látható, és csak a realitás kedvéért jelzem, hogy hatodikként ért célba. Szegényke régen állítólag sebes volt. Ma már csak abrakra hajt valószínűleg.

Egyébként külön kategória ez a sok száz meg ezer fanatikus, aki vérpofin, vagy inkább annak tűnő módon állnak egyik képernyő alatt, jegyzetelik az oddsok alakulását, majd alig két perccel a futam kezdete előtt megteszik tétjeiket, sikerre éhes szemmel tapadnak a képernyőre, üvöltik sikeres befutójuk remélt kombinációját, majd ennek teljes kudarcát követően ostorozni kezdik magukat, miért erre a lassú gebére tettek. (Amúgy nem tudom, hogy van a gebe angolul, csak sejtem...) Majd indul újra a kör, a következő képernyővel, időnként a Pimlico Race zöld gyepén izzadó zsokékra és lovakra is rátekintenek (és buknak néhány dollárt). Mr. Washington legkevesebb 500 dolcsit játszott el szemrebbenés nélkül, de hozzá vehetjük az én rossz tippre leadott két dolcsimat is... Ja, a kép amúgy a törzsgárdát mutatja, kedvencem a fehér nadrágos, Hawaii mintás inges úriember.

Az este hátralévő részét a Phillip's Seefood étteremben töltöttük, mindkettőnk gyomra megelégedésére.

A vasárnap némi pihenéssel, majdnem sikeres cseteléssel, illetve a környék gyalogszerrel, illetve futótempóban való felfedezéséből állt. Gyalogtúrám alkalmával, újfent nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzem le az errefelé a legyek gyakoriságával előforduló mókuspopuláció egyik jelesebb tagját.

S bár eddig hallgattam róla, fel kell tennem a kérdés: na de mégis ki az a Mary Ellen Whitman? Valószínű, hogy fényképezőgépem okán, de sétám közben leállított egy idős hölgy, hogy megérdeklődje, nem akarok-e venni magamnak egy kis telket a helyi park jövő szombaton kiárusított részén, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy valakinek fizetek, aztán gondozhatom csekélyke parcellámat őszig, amikor másnak eladják. Értetlenségemet látva megkérdezte, honnan szalajtottak, amikor megemlítettem, hogy magyar vagyok, elmondta: imádja a magyarokat, egyszer járt is Budapesten. Úgyhogy beszélgettünk egy jót, még meg is mutatta, merre lakik, sőt, mondta, hogy ha van kedvem, a forró napokon akár még menjek is át fürdeni a medencéjébe. A kis vén kujon. Mindenesetre ez már a második "kalandom". Erről a hölgyről viszont (egyelőre) nincs fotóm, de a számát megkaptam, és jelezte: lesznek nála házibulik:-)

Downtown afternoon...

A pénteki meló is véget ért egyszer, így jutalmul egész hetes kitartó munkámért (khm...) elhatároztam, hogy teszek egy sétát a belvárosi kikötő, mint ismerős helyszín felé. Az út nem túlzottan hosszú, talán ha fél óra van, és mivel már néhányszor megjártam ezt az utat (persze utoljára 2008-ban), ezért egészen sok minden ismerősként ért. Így útközben elhaladtam egy nagyon szép (ha jól tudom, talán az időben első) Washington emlékmű előtt (amely elvileg még a Washington DC-ben található obeliszk, az ottani Washington Memorialnál is korábban állíttatott), nagyon szép templomok, 2008-ban, II. János Pál pápa emlékére kialakított "meditációs kert", és hatalmas felhőkarcolók mellett. Amíg persze nem járok New Yorkban, ezek lesznek azt hiszem az általam látott eddigi legnagyobb épületek.

Útközben "megismerkedtem" egy helyi primadonnával, aki olyannyira belemelegedett az érdeklődésbe, hogy honnan jöttem (sajna igaz: mondom "Hungary", válasz: "what?", mondom: "do you know where is Austria?", reakció: "and what's that?", na jó, mondom: "South-East Europe", hatás: "Europe?"), és merre megyek. Ez némileg felelevenítette bennem a Hét mesterlövész egyik híres jelenetét, amikor Yul Brynner - alias Chris - és Steve McQueen - alias Vin - beszélgetnek:

Vin: Merről jöttél?
Chris: Nyugatról.
Vin: És merre tartasz?
Chris: Keletre.

Persze azzal, hogy a hölgynek sajnos fogalma sem volt, nálam mi a kelet és mi a nyugat. Mindenesetre a fotó, amit csatoltam, testközelivé teszi a hölggyel való eszmecserémet.

Mindezek után végre leértem a partra, Inner Harbor városrészbe. Na, ott aztán igazán van forgatag. Főleg így péntek délután, de valószínűleg fél Maryland állam végigsétált vagy kocogott a korzón, igénybe vette a különféle városnéző vízi taxik szolgáltatását, beült valamely étterembe fogyasztani (lehetőleg tengeri herkentyűket és soft drinket). A korzót egyébként rendőrök és helyi biztonsági felügyelők is járták, vigyázzák a rendet és a biztonságot.

Ugyancsak az egész hetem jutalmaként végül megajándékoztam magamat egy rendkívül finom rákburgerrel, amelyhez természetesen igazi amerikai módra minden más járt, így sült krumpli, rántott rákocskák, valami sajátos, rántáshoz használt panírhoz hasonló anyagból készült golyócskák, saláta és szószok...

Úgyhogy jól esett ez a kis lazítás, és holnap belevágok utam második hetébe!

Kosárlabda a dékánnal

Nem először, és feltehetőleg nem utoljára játszottam a dékánnal (aki, mint közölte, lassan 60) kosárlabdát, és nem először, és remélhetőleg nem is utoljára vertem meg őt. Két meccset játszottunk, és az elsőt hoztam 13-12-re. Ez leginkább több dolognak köszönhető:
1. a háta sérült, és pont abba az irányba nem tud védekezni, amerre én egyedül tudok támadni;
2. vagy csak mondta, és azt akarta, hogy örüljek a fejemnek (bár ez a fajta stílus az amcsikra nem jellemző);
3. életemben először végre sikerült egynél több hárompontost is dobnom (egészen pontosan mindkét meccsen hármat);
4. sajátosan hoztam önmagam, vagyis ha nem is tudtam rendesen támadni (ami valóban sajátosságom), akkor is blokkoltam meccsenként vagy háromszor, és loptam is tőle néhány labdát);
5. új sportcipőm van és a kezdők szerencséje is közrejátszott;
6. igazi kosárlabda pálya volt, vagyis fapallókból készített talaj, rendes hálós gyűrű, igazi Wilson bőrlabda.

Na persze az is biztos, hogy nem először és nem is utoljára kaptam ki a második meccsen. Én csak lihegtem, pihegtem, ő meg ontotta a kosarakat. (Bár 7-1-re ott is vezettem, de onnan már mozdulni nem tudtam...)

Remélhetőleg folyt.köv., hasonló sikerekkel.

Végre egy szabad nap...

A hétfőtől szerdáig tartó iskolai felkészülés és komoly koncentráció után végre megérdemelten a csütörtöki napom pihenéssel telt. Már ha lehet annak nevezni, hogy korai kelés és reggelizés után útra keltem, hogy Hunt Valley híres-neves plázáját felkeressem. Némileg talán elsiettem az érkezést, mivel a felkeresni kívánt cipőbolt csak 10-től nyitott. Így hát nem volt mit csinálni, be kellett térnem egy élelmiszerboltba, ami nem volt rossz választás... Jól megpakoltan léptem ki a bolt ajtaján és csupán néhány percet kellett várnom, hogy a cipőbolt is kinyisson. Na mármost érdemes látni férfi jellemem tanúbizonyságát: az élelmiszerboltban 40, a cipőboltban 20 percet töltöttem. Hát igen, nem szokásom elnyújtani a ruhanemű vásárt.

Ezek után visszaindultam a szállásomra, majd nemzetközi csetelésbe bocsátkoztam, ami otthon kezdődött, de a jogi kar előtti téren ért véget. Ezek után, hogy úgy hajthassam majd álomra a fejemet, hogy tettem is ma valamit, befejeztem egy röpke cikket, de a szakma nem erre a honlapra való.

Izgatottan vártuk ám már Olívia kolléganővel az esti vacsorameghívás beteljesülését, ugyanis amerikai nagybácsink, Phil dékán úr, lovagiasságáról tanúbizonyságot téve, elvitt minket (és Olívia férjét és egy bónusz vendéget) Sammy olasz éttermébe. Az itt eltöltött több mint két óra alatt kóstoltam prosciutto sonkát, rákos tésztát (a sajátom az citromos szósszal ellátott, hosszú tésztán tálalt óriás garnéla, Ms. Bónusztól kapott bónusz falatom pedig homárral töltött ravioli tészta volt), az Olívia által jól kiválasztott lasagne-t, házi (avagy inkább éttermi) tiramisut (ami versenyre kelt sógornőm igazi házi tiramisujával), végül sajtos süteményt. Sejthető, hogy az alig valamicske Pinot Grigio bor és vagy három pohár jeges víz után eltelve érzem magam. Illetve kicsit Krúdy hangulatba is kerültem. E kedvenc íróim egyike ugyanis nem egyszer írt ízes ételekről ízes stílusban. Nos, az én irodalmi képességeim persze elmaradnak az övétől, de az ízekre emlékezni legalább annyira jól tudok.

Azok az amerikai diákok...

A mai első bejegyzés rövid és velős lesz, melyben az iránti örömömet tudom kifejteni, hogy mennyire könnyű úgy oktatni, hogy ha a diák tanul, készül, kérdez és adott esetben még magyaráz is. Nos, ez mind igaz az én kis 8 fős csoportomra Baltimore-ban. A 8 főből egyébként egészen vicces módon kettő indiai, egy mexikói származású, és van egy muszlim úr is. Hallgatóimat egyébként már most sikerült tartósan beazonosítanom. Egyikőjüknek csak akkor jutott szó, ha Angliáról esett szó, így hát ő Mr. England lett. (Na jó, persze ezt nem nekik mondom, hiszen a minimálisnál nagyobb tisztelet illeti őket, hogy képesek nekem Professor Mezeit mondani, ráadásul akcentus nélkül.) Az egyik indiai úr keresztnevének rövidítéseként a Sid nevet viseli a naplómban, a másik pedig Dr. House-os mintára a 3-as számot kapta. (Mivel a neve Streenatan, arra kért, hívjam csak szrínek.) A többieknek egyelőre nincs külön nevük, habár Ms. Metz neve nem igényel különösebb átalakítást, bár saját belátása szerint még nem volt Franciaországban.

Szóval könnyű lesz ezzel a 8 emberkével együtt dolgozni, amit csak tovább erősít az a tény, hogy a tegnapi órám nagyon jól sikerült, ők és én is jól dolgoztunk. Legyen így továbbra is.

Hétfőtől szerdáig

Ahogy előre láttam és sejtettem, hétfőtől szerdáig különösebben nem fog turisztikai esemény történni velem. Mivel hétfőn és szerdán vannak óráim, ezért ezekre becsülettel készülni kell előtte. Na de a lényeg, hogy már körvonalazódik a heti program. Holnap meglátogatok egy bevásárló központot. Férfiember lévén, nem sokat fogok időzni ott, csak sportcipő kell, ugyanis pénteken visz a dékán kosarazni. Lesz ott ne mulass, rég kosaraztam, meg hát a helyiek könyökkel nyomják... Szombaton pedig összetett, egész napi programom lesz: reggel piacozás, déltől pedig lovi:-) A vasárnap valószínűleg a környék további felfedezéséből fog majd állni, ergó baromi nagy házakról és baromi nagy kocsikról, valamint aranyos mókusokról fogok rengeteg fotót készíteni.

Az első nap Baltimore-ban

A legutóbbi bejegyzés óta most már azt is elmondhatom, milyen egy repülőtéren hat és fél órát várakozni. Merthogy az eredeti indulási időpont helyett folyamatosan csak csúszott és csúszott a baltimore-i csatlakozásom indulási ideje... De végül is nagy nehezen eljutottam B-More-ba, ahol persze az utazás legrövidebb, mindössze 45 perces várakozási ideje kellett ahhoz, hogy - fogadóbizottság híján - egy SuperShuttle kocsiba üljek, és száguldjak, persze sebességhatárt betartva, a szállás felé.

A filmekből jól ismert lakáj szerelésbe bújtatott afro-amerikai úr várt az épület portáján, hiába "csupán" társasház, ahol lakok, annyi lakás van benne, hogy a 7/24-es portaszolgálat elfér benne.

Az első kép, amelyet mellékelek egy szinte "természetes" küllemű, helyi házat ábrázol. És még vagy 100 ilyen van a környéken. Persze olyan nagy lakóházak is, mint amiben vagyok, de azért az mégsem olyan szép, hogy berakjam a blogba.

Egyébként Amerikában mindig is egy sajátos kettősség nyűgözött le leginkább. Egyrészt vannak az eszeveszett nagy járgányok, mint a mellékelt ábrán is látható "mittudoménhányköbcentisaverda defrankócsávóvagyok" jármű, mindemellett a főutak mentén ugrándoznak a rigók és egyéb madarak (amúgy a vörös mellű rigó a baltimore-i baseball csapat hivatalos névadója: Oriole), illetve az általam mindig is kiváló fényképalanynak talált mókusok.

Ez a példány, ami a fényképen szerepel, egyébként a Johns Hopkins Egyetem campusának dűlőjén ugrabugrált, amely kb. 140 holdas (nem pagony!) telket a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója (sajnos elfelejtettem a nevét) vette a fiának (akit szintén Charles-nak hívnak, ergó lassan megfejtjük, valami Karcsi volt az úr) nászajándék gyanánt. Hm...

A mai nap már csak lazulással (igazából a több, mint 26 órás utazás fáradalmainak a kipihenésével, talán a Lakers-Suns nyugati főcsoportdöntő (NBA) első mérkőzésével fog telni. Holnap viszont azonnal irány Washington DC, egy konferencia erejéig (ezért az ezzel kapcsolatos bejegyzés nem túrisztikai, hanem szakmai lesz, a másik blogomon: elérhetőség itt).