Nem először, és feltehetőleg nem utoljára játszottam a dékánnal (aki, mint közölte, lassan 60) kosárlabdát, és nem először, és remélhetőleg nem is utoljára vertem meg őt. Két meccset játszottunk, és az elsőt hoztam 13-12-re. Ez leginkább több dolognak köszönhető:
1. a háta sérült, és pont abba az irányba nem tud védekezni, amerre én egyedül tudok támadni;
2. vagy csak mondta, és azt akarta, hogy örüljek a fejemnek (bár ez a fajta stílus az amcsikra nem jellemző);
3. életemben először végre sikerült egynél több hárompontost is dobnom (egészen pontosan mindkét meccsen hármat);
4. sajátosan hoztam önmagam, vagyis ha nem is tudtam rendesen támadni (ami valóban sajátosságom), akkor is blokkoltam meccsenként vagy háromszor, és loptam is tőle néhány labdát);
5. új sportcipőm van és a kezdők szerencséje is közrejátszott;
6. igazi kosárlabda pálya volt, vagyis fapallókból készített talaj, rendes hálós gyűrű, igazi Wilson bőrlabda.
Na persze az is biztos, hogy nem először és nem is utoljára kaptam ki a második meccsen. Én csak lihegtem, pihegtem, ő meg ontotta a kosarakat. (Bár 7-1-re ott is vezettem, de onnan már mozdulni nem tudtam...)
Remélhetőleg folyt.köv., hasonló sikerekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése