Szilveszter Villányban

2011-ben több alkalommal látogattam/látogattunk már el kiváló hazai pihenőhelyekre. Áprilisban a feleségem szervezett egy börzsönyi kirándulást, augusztusban a családdal töltöttem el pár napot a Dunakanyarban, szeptemberben pedig a hullámzó Balatont látogattuk meg Franciskával. Sűrű évünk kiváló levezetéseként ellátogattunk ismét Villányba, kedvenc borrégiónkba. Mely ezúttal sem csak a kiváló Polgár borokról lesz emlékezetes, hanem a körítéstől és különösen a szilveszteri mulatságtól.

Alig telt el néhány perc pénteki érkezésünk után, s máris lépcsőkön haladtunk lefelé a Polgár Panzió alatt húzódó pince mélyére, egy "technikai pincetúrára". Tavaly a névadó Polgár Zoltán kísért minket körbe, ezúttal egy másik főnökúr. A borkészítés trükkjeiről, a szerencsés 2011-es és a balszerencsés 2010-es évről hallhattunk sokat, mindezeket négyféle bor kóstolásával kiegészítve. Rendkívül érdekes élmény egy idei szüretelésű, érés alatt álló Merlot-t kóstolni, miközben tudjuk, hogy a nedű majd csak úgy egy év múlva, vagy talán még később kerül csak palackba. A formálódó ízek és az érdekes mód sajtos jegyeket tükröző illatok még csak az első lépést jelentik a borrá válás hosszú folyamatában.

A szombat ködfátyolos reggele túrázást ígért az év utolsó napjára. Közel két órán át gyűjtöttük a cipőnk talpára Villány túrázásra alkalmas dűlőinek és a szomszédos Kisjakabfalva irányába elterülő erdő ösvényeinek ragadós sarát. A kirándulás csekély fáradalmait a hangulatos Fülemüle Csárdában, majd a panzió szoláriumában pihenhettük ki. És a szilveszteri mulatság is elég hamar elérkezett. A kiválóbbnál kiválóbb ételeket Polgár borok hosszú sora kísérte, alig lehetett a tempót tartani. DJ Bogár, vagy ahogy a tósztot mondó Polgár úr említette: "dizsi Bogár", kiváló retró hangulatú zenéivel pedig többször is a parkettra csábított minket. (Bár Aradszky "Nem csak a húszéveseké a világ" című örökzöldjétől mi is kedvet kaptunk egy kis éjszakai frissítő sétára.)

Úgy tartják, hogy az egész év olyan lesz, mint az új év első 24 órája. Ha e szeszélyes gondolat igaz volna, akkor idén valószínűleg több pihenésben lesz részem, mint a 2011-es évben. Ezt többek közt a kellemes, sokáig tartó pihenés, a siklósi termál wellness fürdőben töltött órák, a kellemes vacsora és a lazulós este alapozhatják meg.

A bejegyzés zárásaként Hamvas Bélától szeretnék idézni "A bor filozófiája" című könyvéből, melyet még születésnapomra kaptam, és erre az alkalomra tartogattam. Olyan idillikus nyugalom mellett olvashattam ki a kötetet a panzió kandallójának melegében és a siklósi fürdő párás csarnokában, ahogy Hamvas gondolatából is következik:

"A borországok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák  között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné a halál."

Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.