24 óra vonaton, 36 óra Drezdában

Másodízben látogattam Drezda városába úgy, hogy lehetőségem is nyíljék egy keveset látni ebből a gyönyörű városból. Az utazásom oka ezúttal is szakmai volt, de néhány nagyon kellemes órát így is sikerült ssétálással, illetve Dresden Neustadt felfedezésével eltölteni.

Szakmai programomról a szakmai blogomon röviden beszámoltam. Mivel ezen felül nagyon kevés idő állt rendelkezésemre, a mai bejegyzés is rövidke lesz csupán. Persze sokat beszélhetnék a Szeged-Budapest (Zugló), és a Keleti Pályaudvar - Drezda útvonal összesen nagyjából 12 órát kitevő vonatozásáról. Legyen elég annyi, hogy a legérdekesebb része a Prága és Drezda közötti, az Elba partját követő meanderes szakasz, amelyről - kissé a Majna menti vonatozásra emlékeztető módon, de annál azért "egyszerűbb" kivitelben - sziklameredélyek, az azok csúcsára épített néhány kastély, zöldellő rétek, szép épületek és lágyan hullámzó folyó marad meg az emlékeimben. (És persze legalább olyan jó volt újra látni Prága egyes részeit, még ha ezúttal csupán egyedül is tettem ezt, és csupán pár perc erejéig.)

Drezdába érésem után haladéktalanul sort kerítettem egy gyors bevásárlásra (nem tudhattam, kerülök-e még bolt közelébe). Az ajándékok közül a legjobban szerintem Csoki kutya örül majd az Unterwegs falatoknak, minden más, amit terveztem és reméltem, sajnos nem volt a polcokon.

A péntek könyvtározással, a helyi szellemi tulajdonvédelmi program egyik oktatójával való teázással, majd a program igazgatójával (egyben bíróval és dékánnal), továbbá más kollégákkal elköltött ebéddel, végül az előadásom megtartásával telt. Ezek után jött pár olyan órácska, ami a kikapcsolódást biztosította számomra. Egy volt diákommal találkoztam, aki az ősszel még nálunk tanult Szegeden. Vele sétáltam keresztül az óvároson, majd jutottunk át az újvárosba, ahol egy nagyon hangulatos pizzériába tévedtünk be, ahol csodák-csodájára élő blues koncert vette kezdetét. A kis térben kissé hangos, de egyébként zseniális koncert mellett pedig egy nagyon jót beszélgettünk Floriannal szakmáról és az élet sok más kérdéséről.

A hosszúra nyúlt beszélgetést pedig már csak egy séta követte a szállásomig, majd egy erőgyűjtést is célzó alvással zártam a napot. Az erő bizony kellett, mert a hazaút ugyanolyan hosszúnak ígérkezett, mint az odaút. (Végül sikerrel vettem ezt az akadályt is, és ennyi vonatozás után hatványozottan megerősítem, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon!)

Kis testbe öltött világváros

Évekkel ezelőtt egy barátom javaslatára vettem meg utolsó doktoranduszi könyvtámogatásomból Kurt Vonnegut "Ötös számú vágóhíd" című kötetét. Olyan szinten lenyűgözött a német származású, de amerikai állampolgárként a második világháborút a szövetséges hadseregben megjárt szerző könyve, hogy azóta az összes írását végig olvastam. S most vissza a gyökerekhez: úti cél Drezda, ahol Vonnegut csodával határos, viszont az életét gyökeresen megváltoztató módon élte túl e csodás város szövetségesek általi (igencsak megkérdőjelezhető) bombázását.

Az Elba partján

Az ötös számú vágóhídhoz, amelynek pincéjében Vonnegut, néhány másik amerikai hadifogoly és német fogva tartóik meghúzták magukat 1945. február 13-án, nem jutottam el, valószínűleg már nem is létezik az épület. Viszont eljutottam olyan helyekre, melyek a német újjáépítés kiváló példái, melyek szimbolizálják, hogy a szocialista évtizedek után miként lehet visszaadni a "szász Svájcnak" is nevezett tartomány fővárosának eredeti szépségét. (Ezt rögtön érzékeltesse az Elba partján elterülő gyönyörű palota és katedrális tornyainak, és a mellettük húzódó sétánynak, valamint az ott kialakított szökőkútnak a romantikus egyvelege.) Egyébként a szocialista évtizedek említése már csak azért is fontos, mert épp a mai napon, vagyis hazaindulásom napján ünnepli az immáron egységes Német Szövetségi Köztársaság a régi NSZK és az NDK összeolvadásának 23. évfordulóját. Sajnálom, hogy a várható esti ünnepségeknek már nem lehetek tanúja, de így is örömteli, hogy a németek talán legfontosabb nemzeti ünnepének egy részét az országban tölthettem.

A város életét az 1945-ös légi csapás után a kelet-német Szászország szocialista fennhatóság alá kerülése is komoly csapásként érte. Amit biztosan tudok, az az, hogy a fellendülést részben a tudományok és az oktatás megerősítésével érték el. A bombák által kevésbé sújtott egyetemi kampusz mára több négyzetkilométernyi területet ölel fel, benne egy olyan modern könyvtárral, amilyenben még nem jártam. A világhírű Max Planck Institut saját központtal rendelkezik itt, és - hogy a kedvencemet említsem - külön épületben végzi munkáját a Fatechnológiai Intézet ("Institute für Holztechnologie").

A Frauenkirche

A belváros helyreállításáig azonban a rendszerváltásig várni kellett. Különösen igaz ez a szépséges Frauenkirche épületére. A mellékelt képen Luther Márton büszke teste mögött a régi pompájában díszelgő épület látható. Ugyanakkor 1945 és durván 1995 között a templom helyén csak a romok álltak, egy letűnt kor mementójaként. A rendszerváltás után, többek közt emberek és cégek ezreinek felajánlásaiból is gazdálkodva az altemplomtól egészen a hatalmas kupoláig mindent újraépítettek. A belső tér aranyos ragyogása, a hatalmas orgona, a körkörös padsorok, és persze a fölöttük elhelyezkedő "páholyok" lenyűgöző látványt keltenek, akárcsak a lépten-nyomon elhelyezett műalkotások, melyek a rombolás és az újjáépítés párhuzamát szimbolizálják. A Frauenkirche körüli tér majdnem egészében középkori hangulatot tükröz. Ugyan egy-egy telek üresen tátong (melyet a városi térképek jótékonyan szürkével jelölnek, jelezve a valaha ott állt, s talán a jövőben ismét felhúzandó épületeket), s a földszinti ajándékboltok, kávézók és éttermek sem épp Luther korából erednek, de maga a tér világszínvonalú szépségeket rejt.

A Residenzschloss

Az óváros ugyan rövid percek alatt bejárható volna, de részletgazdagsága, az épületek pompája, a tágas terek, az utcai zenészek, esetleg egy hamisítatlan német kolbász uzsonnai elfogyasztása akár pár órára is lekötheti a figyelmet. A részletgazdagságot igyekszik szemléltetni a harmadik kép, amely a valaha volt szász herceg és király palotáját, ma pedig múzeumot (Residenzschloss), illetve az előtte álló kerítés díszítő motívumát ábrázolja. Valójában Drezdáról csak annyit lehet mondani: kis testbe öltött világváros. Óvárosa, terei, az óvárosi piacon felhúzott őszi vására és sétáló utcája (amely az általam eddig látott legtartalmasabb bevásárló negyed is egyben) elragadó, a tény pedig, hogy gyakorlatilag néhány buszmegálló távolságon belül minden megtalálható, hihetetlen előnyös. Néhány felhőtlen nap eltöltésére ajánlom mindenki figyelmébe ezt a gyönyörű várost.