Megkésett beszámoló egy turkui hétről

Nincs mentség... Még ha e blogot alapvetően csak a magam szórakoztatására is vezetem, a két hónapos csúszás sok... Azért egy tömör, lényegre törő összefoglalót megosztok nyilvánosan arról, miként telt el hét márciusi napom kedvenc finn úticélomon.

Helsinki belvárosában

Könnyen, jól, pihentetősen. Akár ennyiből is állhatna a blogbejegyzés. Persze ennél valamivel több történt velem. Igaz, a jól bevált sétákról, kellemes bevásárló körutakról, egyetemi előadásokról szerintem már untig elege lehet mindenkinek. Pedig Turku nagyjából erről szól. A tény, hogy számos további szakmai megbeszélésen vettem részt, könyvtáraztam, nem segíti az összefoglalóm "eladhatóságát". Ami ugyanakkor igenis érdekes lehet, hogy - valójában sokadik finn utam ellenére - először fordult elő, hogy a turkui repülőre történő várakozás helyett a rendelkezésemre álló hosszú órákat kihasználandó beutaztam Helsinkibe. Nyolc év után tértem ide vissza, de mit sem változott a finn főváros. (Na jó, egy-két építkezést láttam, szerencsére a ritka csúnya parlamenti épülettel is lehet valami, mert hatalmas takaróba burkolták.) Persze a lényeget a kellemes hideg, ám verőfényes táj jelentette, egy kellemes tea és egy emlék-ébresztő Pizza Hut ebéd.

A Monk jazz bárban

Turkuban pedig ezúttal is adtam az "élvezetekre", már ami egy-egy ilyen útba beleillik. Ezek közül kiemelkedő, kedvenc helyszínem a Monk jazz bár. Ezúttal is egy kiváló formáció zenélt, nagyon tehetséges muzsikusok és kiváló hangú énekesek. Vélhetően ismét a helyi konzervatórium diákjai. Ehhez hasonlóan kellemes élményt jelentett a lassan törzshelyemmé váló Shamrock Café - és egy újabb speciális hamburgerük. Felfedeztem a jogi kar épületének átépítése miatt ideiglenesen kijelölt új otthonukat (így azt, ahol én is tanítani fogok majd ősszel). És a többi, és a többi. De higgye el nekem mindenki, Turku kellemes, békés helyszín, ahová bármikor öröm visszatérni. Most is így volt.

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről

Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt

Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)

És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

Prága, jazz és a többi

Mozgalmas évnek nézek ismét elé, meglepő módon az első idei bejegyzés mégis egy magánszervezésű útról készül. Feleségem vetette fel az ötletet, közösen kiviteleztük és éltük át: négy napos kirándulásra indultunk az ezertornyú Prágába.

Az utazás ugyan nem kevés időt vett el a teljes négy napból, de ez még ott van a tűréshatáron, nem biztos, hogy megérte volna repülőre szállni. (Ha ennél tovább kellene menni, akkor már érdemes eljátszani a repülő gondolatával. A kivétel erősíti a szabályt: alig két hét múlva újra erre fogok vonatozni, csak kicsit még tovább maradok a Hungária EC szerelvényein. De ez egy másik bejegyzés története lesz.) Ezzel együtt is rengeteg időnk maradt arra, hogy Prága turistacsalogató látványosságait sorra vegyük és sorra fényképezzük. Belvárosi szállodánkból séta a Karolinum épülete felé, majd kis hurokkal a Károly-hídhoz, onnan vissza az óváros irányába, de egyelőre meghagyva több apróságot a következő napoknak.

Csütörtök elsődlegesen a Hradzsin és környéke meglátogatására lett szentelve. Míg felértünk a dombra, már elteltünk élményekkel. Templom ér templomot, gyönyörű homlokzatú épületek nyújtanak kezet egymásnak, szuvenír boltok próbálják a kirándulók hadát vásárlásra bírni. És mindenki más is szolgáltatni akar: az oldtimer járműről kínált városnézés, portré a Károly-híd grafikusaitól, utcazenészek, hajókirándulásra csábító matrózok (akik fotóalanyként kevésbé lelkesek), hogy néhány példát hozzak. Az éttermek külön mondatot érdemelnek: minden sarkon, minden stílusban, minden árfekvéssel igyekeznek az éhes vándorok kedvében járni. Szinte már a választást teszik lehetetlenné. (Az összképen errefelé kevésbé rontanak a kommersz hamburgerekre vagy rántott csirke szárnyakra szakosodott nyugati tucat márkák, akikbe a Moldva túlpartján, főleg a Vencel-téren, lépten-nyomon botlani lehet. A folyó Hradzsin felől eső oldalán szerencsére még mindig a tradíció az úr.) Fel a várig legkevesebb a Szent Miklós templomot, a Loretta teret, a kettő között húzódó parkot érdemes felkeresni, kis kunkorral (mi ezt most nem tettük meg) a Strahovsky kolostorig is el lehet zarándokolni. S hogy mily szerencsések is voltunk emiatt: nem sokkal a déli harangszó előtt érkeztünk a várba, ahol néhány percen belül kezdetét vette az őrségváltás. Játékpuskákkal ugyan, de díszes-nemes léptekkel mutattak virtust a Palotaőrség tagjai a több száz bámészkodónak. Kiváló program, ha valaki kicsit is tervezni akarja prágai időtöltését, és nem bízza magát az egyébként oly kegyes véletlenre.

Prága fő- és egyben világváros, ezt a belvárosi területet mégis relatíve könnyű gyorsan és célirányosan bejárni. Így már csütörtökön lehetőségünk nyílt az Óvárosi-térre ellátogatni (este még egyszer visszatértünk, a mellékelt fotó ekkor ábrázolja a Tyn előtti Szűz Mária templomot), s annak minden emlékezetes pontját megtekinteni, nem elfeledkezve az utcazenészek és egyéb mutatványosok seregéről sem. A csütörtök mégsem ért még itt véget. Aznap estére jegyünk volt az Agartha jazz klubba. És mennyire megérte! Lubos Andrst zenekarát hallgattuk meg, az első három dalt ráadásul a zenekari vezető nélkül, aki valahol útközben elakadhatott. A kvartettbe állítólag újonnan belépett basszusgitáros kiváló alapot szolgáltatott, nem érződött rajta a csapattagsággal járó rutin hiánya. A dobos, aki talán az eddigi legjobb volt, akit én hallottam, maga volt a zenekar szíve, fáradhatatlanul szolgáltatta a ritmust a többieknek. A kiváló képességű zongorista volt a lélek, melyet nem csak a klimpírozásából, de testjátékából és mimikájából, s mindezeken felül kreativitásából is le lehetett szűrni. S végtére is beesett Lubos Andrst, aki nagyon tehetséges gitáros (a blues koronázott élő királyával, B.B. Kinggel is zenélt együtt), habár talán hiányzik belőle egy csepp csapatszellem. A gyakran negyed órás, a blues és a karibi zenei elemeket is esetenként vegyítő kompozíciók egy percre sem engedték lankadni figyelmünket, nagyszerű zenei élményt jelentett.

A péntek reggeli felhősebb időjárás arra sarkallt minket, hogy egy ideig keressünk magunknak fedett térben zajló programot. Ha csak részben is, de sikerült ilyet találni: felkerestük a Zsidó Múzeumot. Végig haladtunk a holokauszt cseh áldozatainak nevével teleírt falú Pinkas Zsinagógán és a régi zsidó temetőn. A Klausen Zsinagógában és a mellette található Ceremóniák Termében pedig e nép és vallás kulturális szokásainak egyvelegét tekinthettük át. Innen kis kitérővel még két zsinagógát lehetett felkeresni, a Maiselt és a Spanyolt. Kissé lemerítő ez a visszaemlékezés a múltba (főleg a terezini gettó gyermek áldozatainak rajzai fényében), de rendkívül tanulságos. Ráadásul meglepő módon ez volt az egyetlen hely, ahol kellően fiatalnak néztek ahhoz minket, hogy nemzetközi diákigazolvány nélkül is kedvezményes jegyet kapjunk a pénztárban. Ugyancsak erre a napra jutott a Kampa-negyed és a Cseh Nemzeti Zenei Múzeum meglátogatása is, végül pedig megmásztuk a Letna-parkból kimagasló dombot, hogy felülnézetből is rácsodálkozhassunk Prága szépségeire.

A bejegyzés címválasztása nem véletlen: péntekre is jutott egy jazz koncert. Ezúttal a Reduta bárba mentünk, ahol valaha még Bill Clinton is fújta a szaxofont. (A kifüggesztett képen Václáv Klaus és Madleine Albright társaságában volt jelent az exelnök a klubban, tehát valószínű kevés diplomáciai előkészítést igényelt, hogy a jamelést is beépítsék a programba.) A csapatot, akiket mi hallgattunk, a J.J. Jazzman névre keresztelték. Keresve se lehetett volna a csütörtökitől eltérőbb jazz stílust találni: ezúttal a fúvósokon volt a hangsúly, ugyanakkor a zongorás, a bőgős és a dobos is rendre szólistává lépett elő. Ugyancsak eltérés, hogy nemcsak a harsonás énekelt a koncerten, de külön énekesnő is tartozott a társasághoz.

És még egy apróság: egy szó sem esett arról, hogy ténylegesen miféle gasztronómiai élményekben volt részünk. Egy biztos: nem panaszkodhattunk egy percig sem. Bár a választást minden nap alapos körültekintés előzte meg, gyakorlatilag bárhová is ültünk be, ott finom ételeket kaptunk. (A kiszolgálás is egy kivétellel tökéletesnek volt mondható.) A tradicionális cseh konyha több remekét is felszolgálták nekünk (a knédli egyenesen tökéletes volt), s bár lepcsánkát már én is készítettem többször, most új dimenzióval sikerült bővíteni ez irányú fegyvertáramat.

Mindent egybevetve e helyütt semmi szükség különösebb konklúzióra. Tizenegy és fél év után tértem vissza Prágába. Ennyi ideig nem tart majd, míg legközelebb is elutazunk e csodálatos városba.

Tizenkettő, nem egy tucat

De nem ám. Tizenkettedjére érkeztem Turku városába, hogy a helyi egyetemen okíthassam a finn és más európai, illetve Európán kívüli országok diákjait. A munka mellett egy-egy ilyen finn út a kikapcsolódást is jelenti számomra, és a kultúra folyamatos - apró szeletekben történő - megismerése mellett lehetőséget teremt arra is, hogy egy-két, lassan megszokottá váló hóbortomnak élhessek. Amiket egyszerűen nem lehet megunni.

Ruissalo szigetén

A mostani utazás legnehezebb elemét az a puszta tény adta, hogy míg tavasszal volt kísérőm, addig ezúttal egyedül tértem vissza. A programok persze nem maradtak el, s a mostani utamat leginkább a kapcsolatok ápolása jellemezte. Rögtön szombaton egy turkui (volt) kolléga invitált Ruissalo szigetére, hogy töltsünk el egy órát beszélgetéssel - négyesben. Mi ketten és két kutyus. A sziget, mint mindig, ismét csodás volt. Az időjárás a hűvös tartomány alját súrolta ugyan, de a nap sütött, s mindent egybe véve nem csak a két kutya élvezte a hőfokot. A beszélgetés a kollégával hasonlóképp jól alakul. A hölgy egy kiváló jövő évi konferencia részleteit mesélte el, amelyen nekem is jelenésem lesz, a szállásomat már foglalták is. A célpont Leeds, Anglia. (Beszámoló júliusban.)

A vasárnap a bevásárlás, illetve az előadásaimra történő készülés jegyében telt, ugyanakkor késő délután őszinte reményekkel telten vettem az irányt egy műfüves focipálya felé, ahol rendre mérkőzéseket szoktak szervezni, a hét valamennyi napján. Ezúttal sem csalódtam. Senki ne kérdezze, milyen mérkőzést láttam, csak annyit tudok, hogy két félamatőr csapat egy kupáért küzdött meg. A hajtás hatalmas volt, a technikai képzettség csekély, összességében a hangulatra nem lehetett panasz.

Hétfői napom fénypontját a The Monk jazz bár meglátogatása jelentette, ahol a JAR nevű zenekar tette felejthetetlenné e látogatásomat. Egy pelyhedző állú basszusgitáros, egy lelkes, a húszas éveinek elején járó másik gitáros, és egy félelmetesen képzett dobos (a csapat átlagéletkora nagyjából 21 lehetett) olyan fúziós jazz dalokat játszottak, ráadásul olyan virtuóz improvizációkkal tűzdelve, amelyektől majd leesett az állam. Ha itt Finnországban ez szokás lenne, visszatapsoltam volna őket. Sajnos nem szokás.

Kedden az egyik szegedi hallgatómmal, szerdán egy - az órámat három évvel ezelőtt végig ülő, Hollandiában és az Egyesült Államokban diplomázott, Izraelben gyakorlatot töltött, finn feleséggel rendelkező, német származású, mondhatni kicsit globalizált - volt diákommal töltöttem néhány beszélgetős órát. Engem felfrissített mindkét élmény.

Bruschetta a
Trattoria Romana-ban

A csütörtöki nap sem telt unatkozással. Részben már a hazaútra készültem, de még elbúcsúztam a kollégáktól, illetve csatlakoztam néhány tanárhoz és PhD hallgatóhoz, és floorballoztunk egy teljes órát. Kikészültem ugyan, és ez csak a minimális megfogalmazás, de nagyon kellemes élményt jelentett a fel és alá rohangálás. Nem mondom, iszonyú verést kaptunk, részben miattam is, és még csak gólt sem ütöttem, de néhány kalóriát biztos elégettem. Amit aztán röviddel utána vissza is gyűjtöttem, mivel amolyan "búcsúvacsoraként" ellátogattam a kiváló Trattoria Romanaba, ahol az olasz szakács lelkes buon giorno-zás közepette fogadott mindenkit, ráadásul nem is mindent számoltak fel. Vagyis nem csak a gyomrom, de a pénztárcám is jól járt egy picikét.

Majd este jött az elmaradhatatlan szauna. De ezúttal a történet nem egyszerűen izzadás és lehűlés ciklikus ismétlését eredményezte. A szaunát ellepték az orosz kutatók, akik közül egyről kiderült, valójában udmurt, és mint ilyen, a finnugor (főleg a magyar és a finn) nyelv kutatója. Mindig is tartottam, hogy bárhol is járok, találkozok magyarokkal vagy magyarul beszélőkkel, ez most is így történt. Érdekes információkkal bővítettem alapszintűnek nevezhető finnugor ismereteimet, illetve az oroszországi Udmurt Köztársaság (Udmurtföld) mindennapjairól rendelkezésre álló adataimat. Ám a történet még mindig nem ért véget. Udvariasságuk tükröződéseként meghívtak az "after-szauna-party-ra". Ennek keretében ételek autentikus orosz válogatását kínálták fel, és természetesen az alkohol sem hiányzott az asztalról. Kövezzen meg ezért bárki, aki másként látja, de nekem nem okozott örömöt a torokmaró ukrán mentavodka. De most már elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam. Hajnali indulásomra hivatkozással végül fél éjfél körül kimentettem magamat, és némi szédelgés és fejfájás mellett a sjaát szobám felé vettem az irányt.

Valahogy így telt egy újabb hat teljes nap Finnországban. Folytatás jövő májusban, amikor talán a most lehullott levelek helyére új zöld hajtások érkeznek majd, és az esőfelhők helyét a napsütés váltja majd fel.

Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!