Egymillió lépés...

Legalábbis legalább olyan érzetet keltenek fáradtan pihenő lábaim. Nem csodálom, hosszú nap volt, sok látnivalóval és annál több fényképpel. A konferencia utolsó mérvadó szekcióülését követően nyakamba vettem a várost, és meg sem álltam este hétig. Ez kb. 6 órás sétát jelent. Rögtön az elején szemtanúja lehettem az Egyesült Államok dicső hadseregének utánpótlásáról. Egy végeláthatatlanul hosszú katonai felvonulást tartottak a katonai középiskolások, felteszem csakis Illinois államból. Érdekes volt látni a gyerek zenekarokat, a játékpuskával menetelő kadétokat, Hummereken közlekedő férfi és Chopperen kocogó női veteránokat, játékrepülőn guruló katonákat, left-rigth-left-right vezényszavakat komoly ábrázattal adó tiszt(jelölteket), plecsni és zászlóhordozókat, velem egy helyen pedig tapsoló családokat, akik szinte csak annyit mondanak, hogy "thank you" és "God bless you". Különösen érdekes volt látni, hogy a fiatalok többsége afro-amerikai. Elgondolkodtató legalábbis.

Mindenesetre 20 percnyi nemzeti identitás erősítő program után elindultam a Millenniumi Park irányába, hogy felfedezzem magamnak a térképeken csak nagy zölddel ábrázolt terület eddig feltáratlan részeit (hiszen a Buckingham-szökőkutat már láttam). Rögtön megtaláltam a Bean elnevezésű fémszobrot (vagy micsodát???), ami rendkívül viccesen torzítja el a külvilágot, a házakat és a szemlélőit. Ráadásul a belsejében is van még egy lyuk, ami így meg még jó néhányszor megtöri az egyébként is összetett látványt.

Ugyancsak hihetetlen érdekes látványt nyújt az a szabadtéri koncerthelyszín, amelyről szintén mellékelek egy képet. Ahogy az jól látható, a chicagói emberek kihasználták a forró időt, felhőtlen eget, és élményekkel töltötték fel memóriájukat. Figyeltem az embereket, és nagyon jó volt látni a sportoló fiatalokat, a beszélgető öregeket, és mindez olyan nemzetiségi kavalkáddal, amilyet nem sokfelé lehet látni. Rengeteg indiait láttam, távol-keletieket, oroszokat, és mit ad isten, egy magyar házaspár és két kisfiuk mellett is elsétáltam. A szabadtéri koncerthelyszín mögött egy hihetetlen gyönyörű virágoskertre bukkantam, ahol a gyönyörű virágok, illatozó fák és dongó méhecskék mellett egy kis "lábáztatóra" is leltem, ahol addigra már pihenést igénylő lábaimat lehűthettem. Közben megtekinthettem, milyen is egy helyi esküvői fotózkodás... Az fotót személyiségi és udvariassági okokból nem rakom ki, nehogy a sors visszacsapjon... Szombat lévén egyébként a Michigan-tó partján tucatjával fényképezkedtek az ifjú párok, és a filmekből jól ismert jelenségként minden menyasszonynak legalább 5 koszorúslánya volt.

Innen aztán elsétáltam a viszonylag távolabb lévő Planetáriumig, ami azért volt jó döntés, mert a kis félsziget, amire építették, egészen jól ebnyúlt a tóba, és így kedvező szögben lehetett visszatekinteni a városra, és fényképezni azt. Le is heveredtem a gyepre, hogy táskát és cipőt letéve élvezzem a közel harminc fokot és a mellé járó simogató hűs szelet. Közben hallgattam a sirályok énekét, a Planetárium tövében szabadtéri esküvőre készülő emberek várakozással teli hangú beszélgetését, a tavon motorcsónakozó újgazdagok Mercury motorjainak bőgését (egy ízben egy fiatalokból álló társaság egyik tagja magas fokú értelmi színvonaláról tanúbizonyságot téve letolta nadrágját és az addig romantikus esküvőben reménykedő násznépnek kívánt kellemes délutánt).

És hát ezek után irány vissza, még egy búcsú a Bundy család trademarkjának tartható szökőkúttól, még egy lábáztatás a virágoskertben, és irány a diákszállásra. S most itt ülök, hallgatom a nálam már mindenképpen fiatalabb válogatott (távol-keleti, afro-amerikai, francia - sőt tegnap még magyar hangot is hallottam) népek boldog kacaját a biliárd és a pingpong asztal mellől. Én pedig boldogan summázhatom, hogy életem első chicagói útja nagyon kellemesen telt és élményeim gyűjteménye egy vaskos monográfiát is megtölthetne. Holnap reggel pedig repülés vissza, de előbb még nem Baltimore-ba, hanem Mr. Washinton woodbridge-i otthonába, mosómedve lesre (a hátsó udvarában, ami jó néhány holdas pagony, állítólag vannak).

A munka gyümölcse

Második chicagói napom a konferencia előadásom árnyékában telt. Mivel azonban csak dél után kezdtünk, ezért sok-sok órának kellett eltelnie a kezdésig. Ennek megfelelően bejártam a Chicago folyó partját, újabb fényképek készítése céljából. Ennek keretében elsétáltam a Sears Tower tövébe és jógaórát tartottam magamnak, mire ugyanis sikerült a ház tetejéig feltekintenek, majdnem belezsibbadt a nyakam. Aztán leereszteni, majd hitetlenkedésemben újra felemelni a fejem: kész tornaóra. A fényképre még csak rá sem fért a teljes épület, jó néhány emelet lemaradt alulról.

A belváros (Loop) felfedezésével töltött sétám másik részeként ráleltem arra a helyszínre, amely szerepelt az Aki legyőzte Al Caponét című filmben is (csak igazi ínyenceknek mondom, hogy akkor, amikor az Érinthetetlenek első sikeres házkutatásukat, vagy inkább raktárkutatásukat hajtották végre). Érdekesség amúgy, hogy a filmhez felépítették a teljesen élethű (illetve inkább korhű) mását az utcarészletnek, mivel ma már nem teljesen úgy néz ki, mint annó. Aztán láttam vörös vizű szökőkutat (???, mindenesetre a kép hűen ábrázolja), láttam egy belvárosi bírósági épületet (talán Posner bíró is itt dolgozik?) és még sok érdekességet. Ja, amúgy a szökőkút pont a bíróság mellett volt, talán pont az érzékelteti, milyen véres kezűek a bírók???

Szekcióm és a későbbi panelek érdekességeiről természetesen nem ezen a helyen fogok értekezni, de kétségtelen, hogy a délután egészen gyorsan eltelt (én is túléltem a kérdéseket), és közeledett az esti "IP vacsora", ahová úgy 20 szerzői jogász emberkével együtt mentünk egy egészen puccos étterembe, a Province-ba. Honlapjuk nyitóoldalán jól látható a belső tér, és a háttérben egy üvegfal mögé rejtett boros részleg. Na, mi pont mögötte kaptunk asztalt. A vacsora természetesen nagyon finom volt, majdnem elegendő is, de az este mindenképpen legnagyobb élményét egy argentín bor (2008-as Malbec Tomero) kóstolása jelentette, ami már majdnem versenyre képes kelni kedvenc villányi boraimmal (illatra igazság szerint veri is őket), de mindenképpen a legfinomabb külföldi vörösbor volt, amit valaha is ittam. A hazaút innen már rutin volt, és fáradt szemeimet ismét 23 óra után, vagyis olyankor csuktam le, amikor egyesek odahaza már vígan reggelizhettek. (El is képzeltem hirtelen, hogy igazán korán kelő édesapám ekkortájt éppen a nappaliban ülhetett és valamit ehetett a National Geographic érdekes műsora közben.)

Afternoon in Chicago

A szerzői jogos blogomon közvetített szekcióülést követően chicagói magyar ismerősömmel (csak a biztonság és a személyiségi jogok tiszteletben tartása kedvéért, Tiborral) találkoztam, aki jó házigazdaként megismertetett Chicago néhány fontos helyszínével. Ennek megfelelően utunkat rögtön a John Hancock Center felé vettük, ahová a város legjobbjának ígért kilátás reményében tértünk be. Hát, nem is lehetett csalódni. Urbanizált embereknek ez hihetetlen élmény. Amerre a szem ellát (észak-nyugat-dél irányban) házak, hol kisebbek, hol nagyobbak, de házak. Kelet felé pedig Lake Michigan, ameddig a szem ellát. Érdekes párhuzam:-)

Korgó gyomrunknak engedve, nem túlzottan nehéz döntést követően Tibor egyik, ha nem a leginkább kedvelt hamburgerezője felé vettük az irányt. A Kuma's Corner két tulajdonsággal bír: a) a burgere minden valamire való Tarantino filmben említést érdemelne, olyan szinten jó, illetve b) a helyszín. Nos a mellékelt fénykép még csak nem is árulkodik kellően róla (érdemes a honlapjukat megnézni), de az egészet egy heavy metál burgerezőnek kell elképzelni, ahol a jó felszolgáló második tulajdonsága, hogy testfelületének több-kevesebb részét tetoválás kell, hogy borítsa, a falakon fülledten erotikus, néhol véres gótikus képeket helyeztek el, a hangfalakból pedig az emberi kommunikációt szinte a kézjelekre szorító hangerővel üvölt a heavy metal. A burgerek is híres zenekarokról kapták nevüket. Én azt hiszem az Yvo hamburgert választottam, amiben nem lehetett csalódni, de a zenekart ettől még nem fogom szeretni.

Mindezek után elbúcsúztunk Tiborral, de én még engedve a napsütésnek és Chicago hívogató Millenniumi Parkjának, úgy döntöttem, hogy tiszteletemet teszem egy olyan helyen, amit előtte csak a televízióban láttam, nem is kevésszer. Ez a mellékelt képen is látható Buckingham szökőkút, amely alapvető eleme volt a Rém rendes család epizódjait nyitó felvezetőnek. A szökőkút egyébként hatalmas, a vízsugár sacperkábé 20-30 méterre tör fel az egekbe... Szóval lenyűgöző. Ezek után még megnéztem az ekkortájt indított maratonfutó verseny első tizenkétezer futóját, aztán úgy döntöttem, hogy beveszem magamat a szállásomra, amely - ellentétben finnországi legutóbbi hostel-foglalásommal - ezúttal nem végződött katasztrofális eredménnyel, sőt. Azt kell, hogy mondjam, hogy a HI Chicago a neten olvasott 90%os értékeléséért mindent meg is tesz.

Az első kép Chicagóból

Mivel lassan kezdődik az első szekcióülés a konferencián, ezért csak nagyon rövid leszek, de azért gyorsan megosztom az első képek egyikét, amit Chicagóban készítettem.

Azt hiszem, hogy ez az első olyan város, ahol szinte lehetetlen, hogy fektetett képet készítsek, mert itt minden épület hatalmas. (A mellékelt kép épp fektetett, de ez tényleg kivétel.) Viszont a Vészhelyzetes folyó tényleg olyan zöld, mint a tévében:-)

Away to Chicago...

Eltelt egy újabb hétfő-szerda párosítás, vagyis túl vagyok 3. és 4. órámon. Ez a hét azért izzasztott, és a diákok nekem is adtak házi feladatot, de jövő héttől végre szerzői jog, és azt nagyon fogom élvezni.

Ellenben a hét hátralevő részét máshol, egészen pontosan Chicagóban fogom tölteni. A konferenciával kapcsolatos szakmai bejegyzéseimet a szerzői jogos blogomon fogja majd tartalmazni, de azt hiszem, hogy "turista élményekben" is gazdag lesz az elkövetkezendő néhány nap. A konferencia végeztével aztán vendégeskedés következik Mr. Washington otthonában (Woodbridge, Virginia), ahol valószínű hamisítatlan amerikai grill party fog várni.

Szóval a következő napok képekben és élményekben gazdagok lesznek!

Na de ki az a Mary Ellen Whitman?

Első teljes hétvége, első teljes program. Általános iskolai fogalmazások retró érzését keltette belőlem a bejegyzésem első verziójának indítása: "A hétvége kellemesen telt, sok hasznos programmal." Még akkor is, ha igaz, így nem lehet indítani, próbáljuk meg másként.

Kora reggeli kelés után irány a Farmers' Market, a csütörtöki vacsora party bónusz vendégének társaságában. A kínálat egyedi (és a Mars-téri mellett - végre egyszer valami Amerikában! - eltörpül), de izgalmas. A helyi sárgadinnye figyelemre méltó, a helyi eper megmosolyogtató. A házi készítésű áfonyás joghurt isteni, a paradicsom már nem annyira. Ami hihetetlen: olyan házi kenyeret árulnak, ami versenyre kel a magyarral! Talán csak a finn kenyér lehet mindennek párja (mármint a rangsorban második helyért). Mondjuk ez nem meglepő, hisz ehhez képest egy német magvas kenyér legyűrése egyenlő egy harakirivel, a belga kenyér az igazi amerikai toast kenyér, a lett kenyér... nem is tudom, ettem-e annó... Aztán ott van a spanyol. Na jó, az külön kaszt.

A piac után Ms. Bónusz kertjében ettünk füstölt lazacot, csirkével töltött argentín péksüteményt, és csirkés thai ételt. Mindent, ami egy egészséges reggelihez kell:-) Aki ismer, az persze tudja, hogy a thai bónuszfalatokat hová kívántam.

Az idő persze robogott, és közeledett a dél, amikor egy washingtoni úr (azt hiszem 32 év fórral) érkezett értem, és irány a lovi, életemben először. Nos, én nem lettem a rabja, nem csekély részben azért, mert egyedüli fogadásomat Mr. Washington javaslatára egy 1 a 30-hoz fizető lóra tettem. Persze nem lett utolsó a ló. Szegény pára a mellékelt képen egyébként 8-as számmal látható, és csak a realitás kedvéért jelzem, hogy hatodikként ért célba. Szegényke régen állítólag sebes volt. Ma már csak abrakra hajt valószínűleg.

Egyébként külön kategória ez a sok száz meg ezer fanatikus, aki vérpofin, vagy inkább annak tűnő módon állnak egyik képernyő alatt, jegyzetelik az oddsok alakulását, majd alig két perccel a futam kezdete előtt megteszik tétjeiket, sikerre éhes szemmel tapadnak a képernyőre, üvöltik sikeres befutójuk remélt kombinációját, majd ennek teljes kudarcát követően ostorozni kezdik magukat, miért erre a lassú gebére tettek. (Amúgy nem tudom, hogy van a gebe angolul, csak sejtem...) Majd indul újra a kör, a következő képernyővel, időnként a Pimlico Race zöld gyepén izzadó zsokékra és lovakra is rátekintenek (és buknak néhány dollárt). Mr. Washington legkevesebb 500 dolcsit játszott el szemrebbenés nélkül, de hozzá vehetjük az én rossz tippre leadott két dolcsimat is... Ja, a kép amúgy a törzsgárdát mutatja, kedvencem a fehér nadrágos, Hawaii mintás inges úriember.

Az este hátralévő részét a Phillip's Seefood étteremben töltöttük, mindkettőnk gyomra megelégedésére.

A vasárnap némi pihenéssel, majdnem sikeres cseteléssel, illetve a környék gyalogszerrel, illetve futótempóban való felfedezéséből állt. Gyalogtúrám alkalmával, újfent nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzem le az errefelé a legyek gyakoriságával előforduló mókuspopuláció egyik jelesebb tagját.

S bár eddig hallgattam róla, fel kell tennem a kérdés: na de mégis ki az a Mary Ellen Whitman? Valószínű, hogy fényképezőgépem okán, de sétám közben leállított egy idős hölgy, hogy megérdeklődje, nem akarok-e venni magamnak egy kis telket a helyi park jövő szombaton kiárusított részén, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy valakinek fizetek, aztán gondozhatom csekélyke parcellámat őszig, amikor másnak eladják. Értetlenségemet látva megkérdezte, honnan szalajtottak, amikor megemlítettem, hogy magyar vagyok, elmondta: imádja a magyarokat, egyszer járt is Budapesten. Úgyhogy beszélgettünk egy jót, még meg is mutatta, merre lakik, sőt, mondta, hogy ha van kedvem, a forró napokon akár még menjek is át fürdeni a medencéjébe. A kis vén kujon. Mindenesetre ez már a második "kalandom". Erről a hölgyről viszont (egyelőre) nincs fotóm, de a számát megkaptam, és jelezte: lesznek nála házibulik:-)

Downtown afternoon...

A pénteki meló is véget ért egyszer, így jutalmul egész hetes kitartó munkámért (khm...) elhatároztam, hogy teszek egy sétát a belvárosi kikötő, mint ismerős helyszín felé. Az út nem túlzottan hosszú, talán ha fél óra van, és mivel már néhányszor megjártam ezt az utat (persze utoljára 2008-ban), ezért egészen sok minden ismerősként ért. Így útközben elhaladtam egy nagyon szép (ha jól tudom, talán az időben első) Washington emlékmű előtt (amely elvileg még a Washington DC-ben található obeliszk, az ottani Washington Memorialnál is korábban állíttatott), nagyon szép templomok, 2008-ban, II. János Pál pápa emlékére kialakított "meditációs kert", és hatalmas felhőkarcolók mellett. Amíg persze nem járok New Yorkban, ezek lesznek azt hiszem az általam látott eddigi legnagyobb épületek.

Útközben "megismerkedtem" egy helyi primadonnával, aki olyannyira belemelegedett az érdeklődésbe, hogy honnan jöttem (sajna igaz: mondom "Hungary", válasz: "what?", mondom: "do you know where is Austria?", reakció: "and what's that?", na jó, mondom: "South-East Europe", hatás: "Europe?"), és merre megyek. Ez némileg felelevenítette bennem a Hét mesterlövész egyik híres jelenetét, amikor Yul Brynner - alias Chris - és Steve McQueen - alias Vin - beszélgetnek:

Vin: Merről jöttél?
Chris: Nyugatról.
Vin: És merre tartasz?
Chris: Keletre.

Persze azzal, hogy a hölgynek sajnos fogalma sem volt, nálam mi a kelet és mi a nyugat. Mindenesetre a fotó, amit csatoltam, testközelivé teszi a hölggyel való eszmecserémet.

Mindezek után végre leértem a partra, Inner Harbor városrészbe. Na, ott aztán igazán van forgatag. Főleg így péntek délután, de valószínűleg fél Maryland állam végigsétált vagy kocogott a korzón, igénybe vette a különféle városnéző vízi taxik szolgáltatását, beült valamely étterembe fogyasztani (lehetőleg tengeri herkentyűket és soft drinket). A korzót egyébként rendőrök és helyi biztonsági felügyelők is járták, vigyázzák a rendet és a biztonságot.

Ugyancsak az egész hetem jutalmaként végül megajándékoztam magamat egy rendkívül finom rákburgerrel, amelyhez természetesen igazi amerikai módra minden más járt, így sült krumpli, rántott rákocskák, valami sajátos, rántáshoz használt panírhoz hasonló anyagból készült golyócskák, saláta és szószok...

Úgyhogy jól esett ez a kis lazítás, és holnap belevágok utam második hetébe!

Kosárlabda a dékánnal

Nem először, és feltehetőleg nem utoljára játszottam a dékánnal (aki, mint közölte, lassan 60) kosárlabdát, és nem először, és remélhetőleg nem is utoljára vertem meg őt. Két meccset játszottunk, és az elsőt hoztam 13-12-re. Ez leginkább több dolognak köszönhető:
1. a háta sérült, és pont abba az irányba nem tud védekezni, amerre én egyedül tudok támadni;
2. vagy csak mondta, és azt akarta, hogy örüljek a fejemnek (bár ez a fajta stílus az amcsikra nem jellemző);
3. életemben először végre sikerült egynél több hárompontost is dobnom (egészen pontosan mindkét meccsen hármat);
4. sajátosan hoztam önmagam, vagyis ha nem is tudtam rendesen támadni (ami valóban sajátosságom), akkor is blokkoltam meccsenként vagy háromszor, és loptam is tőle néhány labdát);
5. új sportcipőm van és a kezdők szerencséje is közrejátszott;
6. igazi kosárlabda pálya volt, vagyis fapallókból készített talaj, rendes hálós gyűrű, igazi Wilson bőrlabda.

Na persze az is biztos, hogy nem először és nem is utoljára kaptam ki a második meccsen. Én csak lihegtem, pihegtem, ő meg ontotta a kosarakat. (Bár 7-1-re ott is vezettem, de onnan már mozdulni nem tudtam...)

Remélhetőleg folyt.köv., hasonló sikerekkel.

Végre egy szabad nap...

A hétfőtől szerdáig tartó iskolai felkészülés és komoly koncentráció után végre megérdemelten a csütörtöki napom pihenéssel telt. Már ha lehet annak nevezni, hogy korai kelés és reggelizés után útra keltem, hogy Hunt Valley híres-neves plázáját felkeressem. Némileg talán elsiettem az érkezést, mivel a felkeresni kívánt cipőbolt csak 10-től nyitott. Így hát nem volt mit csinálni, be kellett térnem egy élelmiszerboltba, ami nem volt rossz választás... Jól megpakoltan léptem ki a bolt ajtaján és csupán néhány percet kellett várnom, hogy a cipőbolt is kinyisson. Na mármost érdemes látni férfi jellemem tanúbizonyságát: az élelmiszerboltban 40, a cipőboltban 20 percet töltöttem. Hát igen, nem szokásom elnyújtani a ruhanemű vásárt.

Ezek után visszaindultam a szállásomra, majd nemzetközi csetelésbe bocsátkoztam, ami otthon kezdődött, de a jogi kar előtti téren ért véget. Ezek után, hogy úgy hajthassam majd álomra a fejemet, hogy tettem is ma valamit, befejeztem egy röpke cikket, de a szakma nem erre a honlapra való.

Izgatottan vártuk ám már Olívia kolléganővel az esti vacsorameghívás beteljesülését, ugyanis amerikai nagybácsink, Phil dékán úr, lovagiasságáról tanúbizonyságot téve, elvitt minket (és Olívia férjét és egy bónusz vendéget) Sammy olasz éttermébe. Az itt eltöltött több mint két óra alatt kóstoltam prosciutto sonkát, rákos tésztát (a sajátom az citromos szósszal ellátott, hosszú tésztán tálalt óriás garnéla, Ms. Bónusztól kapott bónusz falatom pedig homárral töltött ravioli tészta volt), az Olívia által jól kiválasztott lasagne-t, házi (avagy inkább éttermi) tiramisut (ami versenyre kelt sógornőm igazi házi tiramisujával), végül sajtos süteményt. Sejthető, hogy az alig valamicske Pinot Grigio bor és vagy három pohár jeges víz után eltelve érzem magam. Illetve kicsit Krúdy hangulatba is kerültem. E kedvenc íróim egyike ugyanis nem egyszer írt ízes ételekről ízes stílusban. Nos, az én irodalmi képességeim persze elmaradnak az övétől, de az ízekre emlékezni legalább annyira jól tudok.

Azok az amerikai diákok...

A mai első bejegyzés rövid és velős lesz, melyben az iránti örömömet tudom kifejteni, hogy mennyire könnyű úgy oktatni, hogy ha a diák tanul, készül, kérdez és adott esetben még magyaráz is. Nos, ez mind igaz az én kis 8 fős csoportomra Baltimore-ban. A 8 főből egyébként egészen vicces módon kettő indiai, egy mexikói származású, és van egy muszlim úr is. Hallgatóimat egyébként már most sikerült tartósan beazonosítanom. Egyikőjüknek csak akkor jutott szó, ha Angliáról esett szó, így hát ő Mr. England lett. (Na jó, persze ezt nem nekik mondom, hiszen a minimálisnál nagyobb tisztelet illeti őket, hogy képesek nekem Professor Mezeit mondani, ráadásul akcentus nélkül.) Az egyik indiai úr keresztnevének rövidítéseként a Sid nevet viseli a naplómban, a másik pedig Dr. House-os mintára a 3-as számot kapta. (Mivel a neve Streenatan, arra kért, hívjam csak szrínek.) A többieknek egyelőre nincs külön nevük, habár Ms. Metz neve nem igényel különösebb átalakítást, bár saját belátása szerint még nem volt Franciaországban.

Szóval könnyű lesz ezzel a 8 emberkével együtt dolgozni, amit csak tovább erősít az a tény, hogy a tegnapi órám nagyon jól sikerült, ők és én is jól dolgoztunk. Legyen így továbbra is.

Hétfőtől szerdáig

Ahogy előre láttam és sejtettem, hétfőtől szerdáig különösebben nem fog turisztikai esemény történni velem. Mivel hétfőn és szerdán vannak óráim, ezért ezekre becsülettel készülni kell előtte. Na de a lényeg, hogy már körvonalazódik a heti program. Holnap meglátogatok egy bevásárló központot. Férfiember lévén, nem sokat fogok időzni ott, csak sportcipő kell, ugyanis pénteken visz a dékán kosarazni. Lesz ott ne mulass, rég kosaraztam, meg hát a helyiek könyökkel nyomják... Szombaton pedig összetett, egész napi programom lesz: reggel piacozás, déltől pedig lovi:-) A vasárnap valószínűleg a környék további felfedezéséből fog majd állni, ergó baromi nagy házakról és baromi nagy kocsikról, valamint aranyos mókusokról fogok rengeteg fotót készíteni.

Az első nap Baltimore-ban

A legutóbbi bejegyzés óta most már azt is elmondhatom, milyen egy repülőtéren hat és fél órát várakozni. Merthogy az eredeti indulási időpont helyett folyamatosan csak csúszott és csúszott a baltimore-i csatlakozásom indulási ideje... De végül is nagy nehezen eljutottam B-More-ba, ahol persze az utazás legrövidebb, mindössze 45 perces várakozási ideje kellett ahhoz, hogy - fogadóbizottság híján - egy SuperShuttle kocsiba üljek, és száguldjak, persze sebességhatárt betartva, a szállás felé.

A filmekből jól ismert lakáj szerelésbe bújtatott afro-amerikai úr várt az épület portáján, hiába "csupán" társasház, ahol lakok, annyi lakás van benne, hogy a 7/24-es portaszolgálat elfér benne.

Az első kép, amelyet mellékelek egy szinte "természetes" küllemű, helyi házat ábrázol. És még vagy 100 ilyen van a környéken. Persze olyan nagy lakóházak is, mint amiben vagyok, de azért az mégsem olyan szép, hogy berakjam a blogba.

Egyébként Amerikában mindig is egy sajátos kettősség nyűgözött le leginkább. Egyrészt vannak az eszeveszett nagy járgányok, mint a mellékelt ábrán is látható "mittudoménhányköbcentisaverda defrankócsávóvagyok" jármű, mindemellett a főutak mentén ugrándoznak a rigók és egyéb madarak (amúgy a vörös mellű rigó a baltimore-i baseball csapat hivatalos névadója: Oriole), illetve az általam mindig is kiváló fényképalanynak talált mókusok.

Ez a példány, ami a fényképen szerepel, egyébként a Johns Hopkins Egyetem campusának dűlőjén ugrabugrált, amely kb. 140 holdas (nem pagony!) telket a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója (sajnos elfelejtettem a nevét) vette a fiának (akit szintén Charles-nak hívnak, ergó lassan megfejtjük, valami Karcsi volt az úr) nászajándék gyanánt. Hm...

A mai nap már csak lazulással (igazából a több, mint 26 órás utazás fáradalmainak a kipihenésével, talán a Lakers-Suns nyugati főcsoportdöntő (NBA) első mérkőzésével fog telni. Holnap viszont azonnal irány Washington DC, egy konferencia erejéig (ezért az ezzel kapcsolatos bejegyzés nem túrisztikai, hanem szakmai lesz, a másik blogomon: elérhetőség itt).

In New York

Egy ideje megérkeztem már New Yorkba, de a formalitásokat le kellett tudni, beleértve valami kis élelmiszer utánpótlást is, mivel a repcsis koszt elég szolid.

A repülőút egyébként, függetlenül attól, hogy 8 és fél órás volt, rendkívül gyorsan eltelt, legalábbis úgy éreztem. (Az első kép Új-Skócia partjait mutatja.) Az ilyenkor meglévő szokásokkal összhangban különféle muzsikákat lehetett a gépen, filmeket is lehetett volna nézni, de a fülhallgatóm nem igazán tette lehetővé, pedig a Book of Eli (vagy valami ilyesmi), megérdemelt volna egy misét. Ebben Denzel Washington egy poszt-apokaliptikus történet keretében próbál túlélni. (Az első 10 percből kb. ennyi jött le, melyben mondjuk túl sok párbeszéd nem volt, de némi vér és az új világ társadalmi rendjének hű ábrázolása igen.) Na majd megpróbáljuk beszerezni, vagy megnézni más úton. (Egyébként elsőre az az érzetem volt, hogy - hasonlóan ahhoz, ahogy Hollywood millió egy esetben próbálta már, egy stúdió sikeres filmjét látva egy másik próbál egy hasonlót készíteni, újabb bőrt lehúzva az ötletről. Bár nem néztem végig, ismétlem, de elsőre a Cormac McCarthy-s "Az út"-ra emlékeztetett a gondolatvilág.

Ja, és akkor álljon itt még egy kép. Ez valahol a kanadai rejtett csodavilágban készült. Érdekelne, amolyan valós tartalmú Rorschach (?) tesztként, hogy kinek mi jut eszébe a tavacska formájáról. Válaszokat facebook-on vagy alább kommentben is fogadom!

Úgyhogy még 2 óra, és repülök tovább, szóval lassan célba érek. Egy kb. 24 órás kirándulás csúcspontjaként.

Ja, és akkor el ne felejtsem ezt az utolsó képet feltenni. Elég közel volt a United Airlines járata, de elkerültük egymást. Olyan érdekes, hogy ilyen gyorsan száguldozó gépekből is milyen sokáig lehet a másik járatot látni...

At the Airport

De még csak a ferihegyin. Kelés reggel 3:45kor, alvás a vonaton, sorban állás a check-innél (mondjuk szerencsére az elején voltam), majd reklamáció a Delta office-ban a tegnapiak miatt. jó tudni amúgy, hogy ilyenkor szó nélkül helyben visszaadják a vonatjegy árát. (Pestieknek valószínű benzinátalányt fizetnének.)

Íme egy fotó a reptérről, rendkívül izgalmas. De most már a fényképészettel is belelendülök, kíváncsi leszek hány száznál, vagy inkább ezernél fogok megállni.

Murphy törvénye

Ez azért tényleg Murphy törvényének tekitnhető. Nyomon követtem a Delta járatainak alakulását az elmúlt napokban, minden klappolt. Erre ma reggel felébredek, mondom még egy vulkáni hamu kontroll, erre mit látok a postafiókomban: your flight has been cancelled. Király. Hívom Ferihegyet, hát ők nem tudnak róla. Még jobb. Akkor mondom nincs más, fel kell menni Pestre. Ott aztán közölték, hogy a pilóta megbetegedett, és nincs másik.

Vajon hányszor fordulhat ez elő 100-ból?

Szóval a helyzet az, hogy egyelőre csúszok egy napot a kiutazással, és így persze egész sokminden borul... De nézzük pozitívan: jobb, hogy a földön lett rosszul a pilóta és nem a levegőben. Különben még úgy jártam volna, mint az Airplane szereplői...

Első bejegyzés

Részint azért, mert megtetszett a blogolás, részint azért, mert a szerzői jogi bejegyzések csupán egy szegletet adhatnak belőlem, és leginkább a munkámból, részint azért, mert ennél kicsivel izgalmasabb az élet:-), végül részint azért, mert nem csekély számú külföldi utamról nem csekély számú élménybeszámolót kellene írnom mindig, mindenkinek, úgy döntöttem, hogy a külföldi élményeket egy csokorba gyűjtve "Away to..." címmel külön blogot indítok. Ebben csupán olyan bejegyzések lesznek, amelyek a külföldi utak szabadidős elfoglaltságait foglalják össze, legnagyobb örömömre persze fényképekkel színesítve.

A soron következő bejegyzés elég hamarosan jönni fog, hiszen pénteken útra kelek az Egyesült Államokba, Baltimore városába, ahol oktatni fogok nemzetközi szellemi alkotások jogát, illetve mindemellett lesz azért kikapcsolódási lehetőség is. Előre láthatólag például eljutok a Broadwayre musicalt nézni, elmegyek Philadelphia és Annapolis városaiba, Baltimore-ban tartózkodó kedvenc kollégámmal és férjével (gondolom magukra ismernek most:-) valószínű polgárháborús emlékhelyeket keresünk fel, Washington DC-ről már ne is beszéljünk, konferenciára fogok utazni Chicagóba, és a többi, és a többi... Szóval jönnek majd a bejegyzések, remélhetőleg mindenki örömére!