Végre egy szabad nap...

A hétfőtől szerdáig tartó iskolai felkészülés és komoly koncentráció után végre megérdemelten a csütörtöki napom pihenéssel telt. Már ha lehet annak nevezni, hogy korai kelés és reggelizés után útra keltem, hogy Hunt Valley híres-neves plázáját felkeressem. Némileg talán elsiettem az érkezést, mivel a felkeresni kívánt cipőbolt csak 10-től nyitott. Így hát nem volt mit csinálni, be kellett térnem egy élelmiszerboltba, ami nem volt rossz választás... Jól megpakoltan léptem ki a bolt ajtaján és csupán néhány percet kellett várnom, hogy a cipőbolt is kinyisson. Na mármost érdemes látni férfi jellemem tanúbizonyságát: az élelmiszerboltban 40, a cipőboltban 20 percet töltöttem. Hát igen, nem szokásom elnyújtani a ruhanemű vásárt.

Ezek után visszaindultam a szállásomra, majd nemzetközi csetelésbe bocsátkoztam, ami otthon kezdődött, de a jogi kar előtti téren ért véget. Ezek után, hogy úgy hajthassam majd álomra a fejemet, hogy tettem is ma valamit, befejeztem egy röpke cikket, de a szakma nem erre a honlapra való.

Izgatottan vártuk ám már Olívia kolléganővel az esti vacsorameghívás beteljesülését, ugyanis amerikai nagybácsink, Phil dékán úr, lovagiasságáról tanúbizonyságot téve, elvitt minket (és Olívia férjét és egy bónusz vendéget) Sammy olasz éttermébe. Az itt eltöltött több mint két óra alatt kóstoltam prosciutto sonkát, rákos tésztát (a sajátom az citromos szósszal ellátott, hosszú tésztán tálalt óriás garnéla, Ms. Bónusztól kapott bónusz falatom pedig homárral töltött ravioli tészta volt), az Olívia által jól kiválasztott lasagne-t, házi (avagy inkább éttermi) tiramisut (ami versenyre kelt sógornőm igazi házi tiramisujával), végül sajtos süteményt. Sejthető, hogy az alig valamicske Pinot Grigio bor és vagy három pohár jeges víz után eltelve érzem magam. Illetve kicsit Krúdy hangulatba is kerültem. E kedvenc íróim egyike ugyanis nem egyszer írt ízes ételekről ízes stílusban. Nos, az én irodalmi képességeim persze elmaradnak az övétől, de az ízekre emlékezni legalább annyira jól tudok.