Négy sziget, három múzeum, két nap, egy nagyszerű város

Ha már a finn bejegyzésemet a számmisztika jegyében kezdtem, akkor ezúttal sem maradhattak el a számok. Turkui élményeink megkoronázása céljából áthajóztunk a svéd fővárosba, s eltöltöttünk ott két nagyon szép (teljes) napot (és az aprót).

Az előző posztot épp a hajókirándulásra való utalással zártam. Viszont legalább egy bekezdést megérdemel ez a durván 11 órás utazás, mert felejthetetlen élményt jelentett számunkra. A Viking Lines hajós társaság Amorella nevű, 11 szintes kompján reggel, kilenc óra magasságában hajóztunk ki a turkui kikötőből. Érkezésünk svéd (és egyben magyar) idő szerinti este hét órára volt várható, ami összesen 11 órát jelentett. Szinte fel sem tűnt, olyan gyorsan és kellemesen telt ez az idő. A fedélzetről a kilátás ugyan gyönyörű (lásd a mellékelt képet), a szél viszont kevésbé elviselhető volt, a felhők mögül hosszabb-rövidebb időkre kikandikáló nap azonban sokat javított a hangulaton. A hetes és nyolcas szint a szórakozást és az étkezést szolgálta. A bolgár No Mercy zenekar rendkívül színvonalas rockfeldolgozásokkal kápráztatta el öttagú táncközönségét, habár a gitáros angol kiejtése legkevesebb problémásnak volt nevezhető. A bingó, a karaoke ugyancsak kiváló szórakozást jelentett. És az a kellemes kilencedik szint. Ha már ilyen hosszú útra vállalkoztunk, ráadásul csomagokkal, helyesnek tűnt - és utóbb kiderült, tökéletesnek bizonyult - az ötlet, hogy kabint béreljünk. Az ablakon keresztül a tenger hullámai is sokkal szebbnek tűnnek.

A teljes kirándulásunk egyetlen kellemetlen pillanata a stockholmi érkezéskor fogadott minket. A hajón megváltott buszjegyünket a buszunk idő előtti távozása okán (köszönhetően a hajó késedelmes kikötésének) nem tudtuk igénybe venni, így sétálhattunk egy kellemeset a metróig. Onnan már gyerekjáték volt a közlekedés, habár tagadhatatlanul izzasztó három bőrönddel. A szállásunk ugyanakkor csak ránk várt. Elfoglalása után még egy kis sétára is futotta a belvárosi sétálóutcánál, a parlamentnél (Riksdag), a királyi palotánál (amely ugyanakkor ma már múzeumként szolgál) és már szemünk elé tárult az elkövetkezendő két nap legtöbb célállomása: a Djurgarden sziget és az óváros is.

Péntekre jutott az előbb említett sziget, mely hosszú évszázadokon keresztül a svéd király vadászbirtokaként szolgált. Ma már inkább múzeumsziget funkcióval bír: skanzennal, hajó-, gyerek/mese-, történeti-, zenei múzeumokkal, vidámparkkal. Mi az 1628-ban megépített, vízre bocsátott és 1500 méter után elsüllyedt Vasa hajónak szentelt kiváló múzeumot és a skanzent választottuk. A két ágyúsoros hajót 1961-ben emelték ki hullámsírjából és három évtizedes restaurációt követően 1991-ben építettek neki egy méltó múzeumot. A kiváló miniatűrökkel, makettekkel, faliképekkel, audiovizuális teremmel, kivetítésekkel és az odaveszettek feltárt csontjaiból álló kiállításokkal nagy élményt jelentett  a Vasa-múzeum. A sziget másik kiemelkedő élményét a skanzenben tett látogatásunk jelentette. Az állatkertet is magába foglaló park elsődlegesen a tradícionális svéd építészet (lásd a képen a vízimalmot), mindennapi élet, környezet bemutatását célozta, mindezt élő szereplős, kosztümökbe öltözött színészekkel, üvegfúvással, és a sort még folytatni lehetne.

A szombatunkat az óváros, a Gamla Stan feltérképezését tűztük ki célul magunk elé, ugyanakkor a svéd nyugalom és a hétvége megakadályozott minket abban, hogy reggeltől ezen a szigeten töltsük el időnket. Gyakorlatilag minden hely 10-11 között nyitott. Megunva az üres utcák monoton hangulatát a kicsit távolabbi hadtörténeti múzeum felé vettük utunkat. Hogy helyzetünk ne legyen annyira könnyű, ennek a múzeumnak a nyitvatartása sem igazodott teljesen a szűkös időkeretünkhöz. Némi várakozás után végül azért csak bejutottunk, és végig sétáltuk a kiállításokat, melyet a svéd hadtörténet egyes stádiumait mutatták be, ókortól a modern korig. Még Raoul Wallenberg terem is berendezésre került, ahol kimondottan érdekes adalékokat lehetett megtudni a diplomata '45-ös budapesti eltűnése és vélhető oroszországi raboskodása kapcsán. Ezt követően ismét visszasétáltunk a Gamla Stanra, ami eddigre (kora délután) pezsgő-nyüzsgő, turistákkal teli forgataggá változott (lásd a képet, mely a Nobel-múzeumnak is helyet adó központi téren készült). Végül, erőt érezve lábunkban, még sétáltunk egy keveset a közeli dombokhoz, ahonnan Stockholmot madártávlatból is szemrevételezhettük. A nap zárásaként még betértünk egy kiváló olasz-svéd étterembe, és olyan finomságokat ettünk, amelyeknél vélhetően jobbat már csak az olasz csizmán lehetne kapni.

És ezzel a skandináv túránk második állomása bemutatásának végére értem. Ami turkui és stockholmi utunk közös hozadéka és ténye, hogy e helyekre egyszer a jövőben még biztosan visszatérünk még - közösen.

Három egyperces

Tíz igen kellemes és hasznos napon vagyok túl idei utolsó külföldi utazásom keretében. Ennek örömére mindhárom országról még egy-egy röpke kis emléket gyűjtöttem össze: egy svéd dalt, egy dán hableányt és egy finn naplementét.

Svédország - A lundi élmények többségében a doktori értekezéshez köthetők, szerencsére mégsem erről marad emlékezetes az október 14-e. A védést követő este ugyanis Stefan és családi, baráti és kollegiális társasága körében egy nagyon kellemes vacsorát tölthettem el, s megtapasztaltam, hogy a svédeket csak a futball pályán nem szerethetik a magyarok. Amúgy rendkívül közlékeny és érdeklődő népség. Az estéből mégis egy versecskét emelnék ki, melyet bár én nem hallhattam előadni, mint utóbb kiderült, azután se szavalták el, miután én leléptem. A Måsen svédül sirályt jelent. Erik, akivel egy nagyon tartalmasat beszéltem este, küldte el nekem a vers szövegét. Sajnos a Google fordító alkalmatlan egy feladatra, de az első sor talán valami olyat jelent, hogy egy sirály ül az orrvitorlán.

Det satt en mås på en klyvarbom
och tom i krävan var kräket.
Tungan lådde vid skepparns gom,
där han satt uti bleket.
Jag vill ha sill hördes måsen rope
och skepparn svarte: Jag vill ha O P
Om blott jag får, om blott jag får.

Dánia - Első nap, mikor Koppenhága utcáit jártam, még nem tudtam, hogy mit hagytam ki. Csak mikor visszaértem a hotelbe, döbbentem rá, hogy alig pár száz méterre voltam az Andersen által híressé tett, és (legismertebbként) Ariel és Ficánka kalandjaival megfilmesített Kis Hableány szobrától (a rák szereplő nevére nem emlékszek). A szobor mára betöltötte 102. életévét (Carl Jacobsen készítette), és még mindig gyönyörű, holott a vízparton áll. Külön érdekesség nem csak a megformálása (a lábai helyén például messze nincs olyan "uszony", mint azt a mesékben láthattuk, a tekintete azonban mindent elárul érzéseiről. Az egész szobor körül a legfurcsább csupán a temérdek turista. De hát ez van, ha valaki e város legnagyobb nevezetességének kiállt ki egy szobrot.

Finnország - Nem mondom, hogy kiszúrt velem az időjárás Turkuban, de ezúttal többet esett az eső, mint bármikor korábban, mikor itt jártam. Ennek ellenére utolsó előadásomat követően minden ideális volt, hogy túrázzak egyet. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, a helyszín Naantali kikötője volt. A mellékelt fényképet ott készítettem. Bár nyáron e település valószínűleg zsibong a Mumin-parkba igyekvő gyermeksereg hangjától, ezúttal nagyjából én voltam a kikötőben, és két házaspár, akik épp kutyát sétáltattak. Ez a fotóról nem jöhet vissza, de ami igaz, az igaz: a nyugalom szigete volt a kikötő ekkor.

Két ország két nap alatt

Az ősz - a tavaszhoz képest - nem bővelkedik külföldi utakban. Nem bánom, mert jó otthon, a legjobb otthon. Ennek ellenére szinte szokásossá váló őszi finn utamat ezúttal sem hagyhattam ki. És ez az egyetlen őszi külföldi utam minden értelemben felér hárommal: Turku mellett két másik skandináv várost is felfedezhetek: Lundot Svédországban és Koppenhágát Dániában. E két város legfontosabb szépségein már túl is vagyok.

Lundi és koppenhágai utam története egyszerűen ennyi: vakszerencse. Mármint az, hogy épp akkor került sor egy kiváló svéd jogszociológus doktori értekezésének nyilvános vitájára, amikor én épp Turkuba indultam volna. Így nem okozott különösebb problémát, hogy kitérőt téve "megálljak" Lundban, egy ódon kis utcácskákkal tarkított óvárossal rendelkező egyetemi városban. A péntek délután és a szombat délelőtt telt itt. A szombat délután (és majd a holnap egy jelentős része) pedig egy "szomszédos" nagyvárosban, Koppenhágában. Nézzük sorjában az eseményeket.

Lundi utam nem épp a pihenésről szólt. Hajnali negyed négykor kelés, Ferihegyig alvás. Aztán kellemes repülőút, majd kalandos vasutazás Dániából Svédországba. A nap csodásan sütött, a taxis szeme is csak úgy csillogott, mikor legombolta rólam a két fős lazacos vacsorára való fuvardíjat. Mindez persze nem szegte kedvemet, ugyanis jelenésem volt. Gyors elegánsba átváltozást követően nyakamba vettem a várost, és egy kicsit turistáskodtam. A második képen egy gyönyörű kis templom látható, amelyet ódon temető vett körül, másfél száz évvel ezelőtt eltemetett emberek sírjaival. Mindezeket követően bevettem magamat a kolléga védésének helyszínére.

A majd három órás esemény végeztével tovább róttam az utakat, hogy a lehetőségekhez képest mind többet láthassak az egyetemi városkából (íme a második kép a lundi belváros egyik teréről). Mivel azonban este héttől jelenésem volt a kolléga tiszteletére szervezett vacsorán, idővel a megadott cím felé vettem utamat. Nem vicc: egy egyetemi épület földszintjét bérelték ki a szervezők, és igazi ikeás stílusban mindent kihoztak a szűk térből, hogy a közel 60 ember elférjen. A vacsora mennyei volt (naná, házi, Stefan anyósa és barátnője készített mindent), a bor bársonyos és nagyon vörös, a társaság előtt pedig le a kalappal. Egy ember, az ünnepelt ismert addig csak, de a társaság egy jelentős részével lehetőségem nyílt szót váltani. Kollégákkal, barátokkal, sőt még rokonokkal is. Végül nem maradt más hátra, mint éjfélhez közeledvén elindulni a hotel felé. Sosem volt gondom a tájékozódással, így ezúttal sem esett nehezemre a lámpák fényétől sárga utcákon a jó irányba haladni. Persze azért a pontosan 55 perces sétát végül megérezte a lábam.

Ma sem akartam azonban lazábbra venni a tempót, és még délelőtt beletöltöttem néhány kilométert a lábamba. Aztán persze összepakoltam és betápláltam a fejem GPS-ébe a koppenhágai célállomás koordinátáit. (Meg kell állapítanom, ez a svéd-dán közlekedés NAGYON rendezett és könnyű, sőt a koppenhágai metró mintha a bizalomra építene: sehol nincs jegyellenőrzés...) A szállás elfoglalása után pedig pihenésért kiáltó talpaimra fittyet sem hányva a belváros felé vettem az utamat. Nem kellett túlzottan messzire mennem, hogy rögtön a harmadik fotón megörökített szép látképre bukkanjak. Tó a város közepén!

Amennyire kiválóan szervezett a koppenhágai metró és amilyen gyönyörűek a dán épületek, olyan hatalmas pofonként ért, hogy mekkora mocsok van a belvárosi sétálóutcán. Amerre csak néztem, emberek és szemét tömkelege töltötte ki a teret. Igyekeztem persze ettől elvonatkoztatni, és szememet inkább csak előre és felfelé irányítani. Mert volt mit nézni, így a negyedik kép is egy gyönyörű szobrot örökített meg, mögötte meg valamilyen bástya maradványait. Sajnos nem vagyok otthon a dán történelemben, így ennél pontosabb leírást nem tudnék adni.

A séta során templomok és más épületek sokaságáról készítettem fotó, de a sétálóutcák megteltek az elmaradhatatlan utcai zenészekkel (köztük kedvenceimmel, a Szegeden lesátrazókhoz képest persze ezerszer jobb indián kántálókkal) és utcai mutatványosokkal. Begyűjtöttem elmaradhatatlan hűtőmágnesemet is. A térképeken nagy zöld pacaként elterülő parkokat is végig jártam, sőt - ahogy azt az ötödik képen is láthatjuk - a Rosenborg királyi palotát is körbejártam. Az ismeretlent felfedező utam végét pedig egy gyönyörűen kiépített, ötágú csillag formáját felöltő kastély vagy erődítmény (dánul mondjuk citadel, szóval a csuda se tudja mi ez) jelentette.

Hogy holnap - mielőtt délután elröppennék Finnországba - mi következik? Majd kiderül, mi az erősebb: az akaratom vagy a lábam akarata.

Ja, zárásként egy rendkívül érdekes hír: a svéd 20 koronáson Nils Holgersson látható (és a mese írója, Selma Lagerlöf). Eltettem három darabot is belőle:-)