Na de ki az a Mary Ellen Whitman?

Első teljes hétvége, első teljes program. Általános iskolai fogalmazások retró érzését keltette belőlem a bejegyzésem első verziójának indítása: "A hétvége kellemesen telt, sok hasznos programmal." Még akkor is, ha igaz, így nem lehet indítani, próbáljuk meg másként.

Kora reggeli kelés után irány a Farmers' Market, a csütörtöki vacsora party bónusz vendégének társaságában. A kínálat egyedi (és a Mars-téri mellett - végre egyszer valami Amerikában! - eltörpül), de izgalmas. A helyi sárgadinnye figyelemre méltó, a helyi eper megmosolyogtató. A házi készítésű áfonyás joghurt isteni, a paradicsom már nem annyira. Ami hihetetlen: olyan házi kenyeret árulnak, ami versenyre kel a magyarral! Talán csak a finn kenyér lehet mindennek párja (mármint a rangsorban második helyért). Mondjuk ez nem meglepő, hisz ehhez képest egy német magvas kenyér legyűrése egyenlő egy harakirivel, a belga kenyér az igazi amerikai toast kenyér, a lett kenyér... nem is tudom, ettem-e annó... Aztán ott van a spanyol. Na jó, az külön kaszt.

A piac után Ms. Bónusz kertjében ettünk füstölt lazacot, csirkével töltött argentín péksüteményt, és csirkés thai ételt. Mindent, ami egy egészséges reggelihez kell:-) Aki ismer, az persze tudja, hogy a thai bónuszfalatokat hová kívántam.

Az idő persze robogott, és közeledett a dél, amikor egy washingtoni úr (azt hiszem 32 év fórral) érkezett értem, és irány a lovi, életemben először. Nos, én nem lettem a rabja, nem csekély részben azért, mert egyedüli fogadásomat Mr. Washington javaslatára egy 1 a 30-hoz fizető lóra tettem. Persze nem lett utolsó a ló. Szegény pára a mellékelt képen egyébként 8-as számmal látható, és csak a realitás kedvéért jelzem, hogy hatodikként ért célba. Szegényke régen állítólag sebes volt. Ma már csak abrakra hajt valószínűleg.

Egyébként külön kategória ez a sok száz meg ezer fanatikus, aki vérpofin, vagy inkább annak tűnő módon állnak egyik képernyő alatt, jegyzetelik az oddsok alakulását, majd alig két perccel a futam kezdete előtt megteszik tétjeiket, sikerre éhes szemmel tapadnak a képernyőre, üvöltik sikeres befutójuk remélt kombinációját, majd ennek teljes kudarcát követően ostorozni kezdik magukat, miért erre a lassú gebére tettek. (Amúgy nem tudom, hogy van a gebe angolul, csak sejtem...) Majd indul újra a kör, a következő képernyővel, időnként a Pimlico Race zöld gyepén izzadó zsokékra és lovakra is rátekintenek (és buknak néhány dollárt). Mr. Washington legkevesebb 500 dolcsit játszott el szemrebbenés nélkül, de hozzá vehetjük az én rossz tippre leadott két dolcsimat is... Ja, a kép amúgy a törzsgárdát mutatja, kedvencem a fehér nadrágos, Hawaii mintás inges úriember.

Az este hátralévő részét a Phillip's Seefood étteremben töltöttük, mindkettőnk gyomra megelégedésére.

A vasárnap némi pihenéssel, majdnem sikeres cseteléssel, illetve a környék gyalogszerrel, illetve futótempóban való felfedezéséből állt. Gyalogtúrám alkalmával, újfent nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzem le az errefelé a legyek gyakoriságával előforduló mókuspopuláció egyik jelesebb tagját.

S bár eddig hallgattam róla, fel kell tennem a kérdés: na de mégis ki az a Mary Ellen Whitman? Valószínű, hogy fényképezőgépem okán, de sétám közben leállított egy idős hölgy, hogy megérdeklődje, nem akarok-e venni magamnak egy kis telket a helyi park jövő szombaton kiárusított részén, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy valakinek fizetek, aztán gondozhatom csekélyke parcellámat őszig, amikor másnak eladják. Értetlenségemet látva megkérdezte, honnan szalajtottak, amikor megemlítettem, hogy magyar vagyok, elmondta: imádja a magyarokat, egyszer járt is Budapesten. Úgyhogy beszélgettünk egy jót, még meg is mutatta, merre lakik, sőt, mondta, hogy ha van kedvem, a forró napokon akár még menjek is át fürdeni a medencéjébe. A kis vén kujon. Mindenesetre ez már a második "kalandom". Erről a hölgyről viszont (egyelőre) nincs fotóm, de a számát megkaptam, és jelezte: lesznek nála házibulik:-)

Végre egy szabad nap...

A hétfőtől szerdáig tartó iskolai felkészülés és komoly koncentráció után végre megérdemelten a csütörtöki napom pihenéssel telt. Már ha lehet annak nevezni, hogy korai kelés és reggelizés után útra keltem, hogy Hunt Valley híres-neves plázáját felkeressem. Némileg talán elsiettem az érkezést, mivel a felkeresni kívánt cipőbolt csak 10-től nyitott. Így hát nem volt mit csinálni, be kellett térnem egy élelmiszerboltba, ami nem volt rossz választás... Jól megpakoltan léptem ki a bolt ajtaján és csupán néhány percet kellett várnom, hogy a cipőbolt is kinyisson. Na mármost érdemes látni férfi jellemem tanúbizonyságát: az élelmiszerboltban 40, a cipőboltban 20 percet töltöttem. Hát igen, nem szokásom elnyújtani a ruhanemű vásárt.

Ezek után visszaindultam a szállásomra, majd nemzetközi csetelésbe bocsátkoztam, ami otthon kezdődött, de a jogi kar előtti téren ért véget. Ezek után, hogy úgy hajthassam majd álomra a fejemet, hogy tettem is ma valamit, befejeztem egy röpke cikket, de a szakma nem erre a honlapra való.

Izgatottan vártuk ám már Olívia kolléganővel az esti vacsorameghívás beteljesülését, ugyanis amerikai nagybácsink, Phil dékán úr, lovagiasságáról tanúbizonyságot téve, elvitt minket (és Olívia férjét és egy bónusz vendéget) Sammy olasz éttermébe. Az itt eltöltött több mint két óra alatt kóstoltam prosciutto sonkát, rákos tésztát (a sajátom az citromos szósszal ellátott, hosszú tésztán tálalt óriás garnéla, Ms. Bónusztól kapott bónusz falatom pedig homárral töltött ravioli tészta volt), az Olívia által jól kiválasztott lasagne-t, házi (avagy inkább éttermi) tiramisut (ami versenyre kelt sógornőm igazi házi tiramisujával), végül sajtos süteményt. Sejthető, hogy az alig valamicske Pinot Grigio bor és vagy három pohár jeges víz után eltelve érzem magam. Illetve kicsit Krúdy hangulatba is kerültem. E kedvenc íróim egyike ugyanis nem egyszer írt ízes ételekről ízes stílusban. Nos, az én irodalmi képességeim persze elmaradnak az övétől, de az ízekre emlékezni legalább annyira jól tudok.