Pisztrángok földjén - idehaza

Idén tavaszra/nyárra három olyan utazást terveztünk a feleségemmel, amely nyaralásként funkcionál. Az elsőre, mely Finnország és Svédország gyönyörű tájaira vitt minket, májusban került sor. Második utunk egy gyönyörű magyar vidékre, a Bükk egyik legnevezetesebb településére és környezetébe: Szilvásváradra vezetett.

Már évek óta az a nagy, de egyszerű tervünk, hogy valamennyi hegységünket bebarangoljuk, felfedezzük, magunkba szívjuk illatát és kipróbáljuk esetleges speciális étkeit. Szilvásvárad és környéke valamennyi ilyetén várakozásunkat maradéktalanul kielégítette. Mindehhez kiváló bázist adott szállónk, mely mély alvásokhoz, tartalmas étkezésekhez és - a wellness részlegének köszönhetően - a kikapcsolódáshoz is ideális helyszínként szolgált. A délután, melyet csak a medence, a medence parti nyugágy és a szauna illatos fenyőpadja között ingázva töltöttünk, maradandó emlék. A hotelből minden este, a vacsorát helyre tevő sétára kelhettünk, naplementét szemlélhettünk. Egyszóval kikapcsolódtunk. (A mellékelt fotón én épp a medencében pihenem ki az aktuális szaunázást.)

Szilvásvárad, mondhatni, a lovak köré épült. Pedig a Bábolnáról áttelepített lipicai ménes alig hatvan éve éli csak mindennapjait a Bükk gyönyörű tájain, fennsíkjain, vagy a városi lovardában. (Érdekesség, hogy a kancák és a mének egymástól 22 kilométeres távolságra kerültek elhelyezésre, ez ugyanis a minimum ahhoz, hogy, ha "love is in the air", a fiúk ne csámborogjanak el, s kutassák fel a lányokat.) Rendkívül színvonalas a szilvásváradi lovardában elhelyezett szekérmúzeum, érdekes élmény az ugyancsak ott tartott vemhes nőstények istállója, a videós vetítés pedig majdnem minden kérdést megválaszolt, mely felmerült bennünk a ménest illetően. Amire viszont nem tért ki a felvétel, azt minden elképzelhetőnél mélyebben elmondta nekünk egy úr, aki a mének istállóinak felügyelője volt. Hogy a fiúk táborában ki a vezér és az alvezérek. Mi van akkor, ha egy lovat kiválasztanak eladásra, s ekkor hol kell tartani. Évente átlagosan hány csikó születik, és mi lesz a sorsuk. És a sort még folytatni lehetne.

A Bükk eme része kirándulásra is kiválóan alkalmas: a Szalajka-völgy, az ősemberbarlang (a mellékelt fotó épp ezen a túraútvonalon készült), Istállóskő, a szilvásváradi kilátónak helyet adó hegytető, és természetesen ide sorolhatjuk Lillafüredet is. Nem mondom, a lillafüredi kisvasút viteldíját a Deutsche Bahn is megirigyelhetné, ám a végállomáshoz közel működtetett pisztrángos étterem mindenért kárpótolt. (Engem, mert én odavagyok a halétkekért, Franciskának csak sült krumpli jutott.) Nem mellékesen a hely és a teljes utazás varázsát a minden napra jutó halétkek is növelték. Az egy hétre jutó halfogyasztásom (pisztráng, cápa, harcsa, süllő és tengeri halfilé) azt hiszem minden addigi átlagot meghaladt. (Talán csak finn útjaim képesek ezzel felvenni a versenyt.) Szilvásvárad további kalandokkal vár: ezek csúcsa a kalandpark. No, valójában nem nyújt annyit, mint a turkui Flow Park, melyről épp májusban számoltam be, de így is pár órás elfoglaltságot jelentett és izzasztó bűvészmutatványokat eredményezett.

Egy szó mint száz: Szilvásvárad - visszajövünk még!

(UI: még egyszer köszönet Béla cimborának a hasznos tanácsokért a programot illetően!)

Családi nyaralás a Zemplénben

Tavaly augusztusban Visegrád városában gyűlt össze a család egy több napos, élményekben gazdag, pihentető nyaralásra. Az idei helyszín az ország másik régiójában található Zempléni hegység, s azon belül is Telkibánya volt. Ahogy tavaly, úgy idén is sok kalandban volt része a csapatnak.

A kirándulásnak egyetlen nehezítő tényezője volt: a távolság. Nekünk oda s vissza több mint 800 kilométert kellett levezetnünk. Ha azonban ettől eltekintünk és az utazás tartalmába pillantunk bele, akkor az élmények feledtetik ezt a körülményt. Először is: Telkibánya nagyon takaros, tiszta, csendes település, a szállásunk (Aranyhegyi Vendégház) pedig minden igényt kielégítő szálláshely. Nemcsak tiszta, de minden komforttal felszerelt házat kaptunk, igényes dekorációkkal, hatalmas kerttel, kemencével, foci/röplabdapályával (melyet mi inkább tollaslabdázásra használtunk), vadlessel, kerti játékokkal – csak hogy a legfontosabbakat említsem. S mindezt rendkívül jutányos áron.

Érkezésünk napja leginkább a bepakolással, a hatalmas udvar felfedezésével, játékkal, Telkibánya feltérképezésével, fahasogatással telt – és persze a kora délutáni órákban Berki Krisztián, az esti órákban pedig Pars Krisztián olimpiai győzelmének megtekintésével. Jobb vasárnapot kívánni sem lehetett volna.

Kutyaszorító
(Telkibányához közel)

Hétfőn a Pálházáról induló kisvasúttal Rostalló végállomásig utaztunk, hogy aztán az ebédet a Kőkapu Hotel melletti étteremben költsük el. Míg az étterem nyitására vártunk, a szomszédos tavat csodálhattuk meg vagy hűsölhettünk az árnyat adó fák tövében. Délután a csapat háromfelé vált. Ki a kisvonattal, ki gyalog indult Pálházára, a kocsikhoz. Mi Franciskával gyalogszerrel indultunk vissza Telkibánya felé. Ha nem is kellett olyan szintkülönbségeket leküzdenünk, mint a Mátra, a Börzsöny vagy a Pilis területén, az útvonal szépségekben (és éhes szúnyogokban) gazdag volt, s a 12-13 kilométeres séta határozottan jót tett testnek és léleknek egyaránt.

Hétfő délután még szakácsszerepet is kaptam: paprikás krumplit, igazi tábori ételt kellett készítenem. Bízok benne, hogy sikerrel jártam. Késő délután ismét a sporté lett a főszerep: Tóni simán elvert mindenkit lengőtekében, Ancsa pedig megizzasztott tollasban.

A füzérradványi Károlyi kastély

Kedden igazi történelmi hangulatú utazásra indultunk. Pálházán keresztül előbb a füzéri várhoz, majd a füzérradványi Károlyi kastélyhoz kocsikáztunk. Mind a kettő kötelező látnivaló a Zemplénbe látogatók számára. Az egykoron még a Szent Koronát is őrző füzéri várból dél felé (és persze keletre meg nyugatra) hegyek/dombok ormait, vagy épp a pálházai kőbányát lehet kiválóan látni, észak felé pedig a Nagy Milicre tekintve jó tudni, hogy a túloldal már Szlovákia. A füzérradványi kastély, bár messze még a teljes felújítástól, következésképp az illúzió sem teljes, kiváló betekintést enged egy dolgos nemesi család múltjának egyes korszakaiba. (A kandallógyűjteményük kimondottan figyelemre méltó.)

A kedd délutáni szakács feladatokat Tóni vállalta magára, hogy a kemencében tarját és mindenféle zöldségeket süssön. A nyársalónál pedig a Mórahalmon termett kukoricát főztük meg, s tálaltuk a vacsora mellé. S mivel ez az este volt az utolsó, ezért a sport helyét sokkal inkább a beszélgetés vette át. Persze azért fél szemünkkel nyomon követtük a vízilabdás lányok mérkőzését (sajnos nem jutottak döntőbe).

Szerdára pedig a pakoláson túl nem maradt más, mint a hazaút – legnagyobb örömünkre két aranyéremmel fűszerezve ezeket az órákat a kajak-kenu pályáról. S bár az idő sosem elég arra, hogy eleget pihenjen, rokonozzon az ember, ez a néhány nap is kimondottan jól esett. Folytatás remélhetőleg jövőre!

Szilveszter Villányban

2011-ben több alkalommal látogattam/látogattunk már el kiváló hazai pihenőhelyekre. Áprilisban a feleségem szervezett egy börzsönyi kirándulást, augusztusban a családdal töltöttem el pár napot a Dunakanyarban, szeptemberben pedig a hullámzó Balatont látogattuk meg Franciskával. Sűrű évünk kiváló levezetéseként ellátogattunk ismét Villányba, kedvenc borrégiónkba. Mely ezúttal sem csak a kiváló Polgár borokról lesz emlékezetes, hanem a körítéstől és különösen a szilveszteri mulatságtól.

Alig telt el néhány perc pénteki érkezésünk után, s máris lépcsőkön haladtunk lefelé a Polgár Panzió alatt húzódó pince mélyére, egy "technikai pincetúrára". Tavaly a névadó Polgár Zoltán kísért minket körbe, ezúttal egy másik főnökúr. A borkészítés trükkjeiről, a szerencsés 2011-es és a balszerencsés 2010-es évről hallhattunk sokat, mindezeket négyféle bor kóstolásával kiegészítve. Rendkívül érdekes élmény egy idei szüretelésű, érés alatt álló Merlot-t kóstolni, miközben tudjuk, hogy a nedű majd csak úgy egy év múlva, vagy talán még később kerül csak palackba. A formálódó ízek és az érdekes mód sajtos jegyeket tükröző illatok még csak az első lépést jelentik a borrá válás hosszú folyamatában.

A szombat ködfátyolos reggele túrázást ígért az év utolsó napjára. Közel két órán át gyűjtöttük a cipőnk talpára Villány túrázásra alkalmas dűlőinek és a szomszédos Kisjakabfalva irányába elterülő erdő ösvényeinek ragadós sarát. A kirándulás csekély fáradalmait a hangulatos Fülemüle Csárdában, majd a panzió szoláriumában pihenhettük ki. És a szilveszteri mulatság is elég hamar elérkezett. A kiválóbbnál kiválóbb ételeket Polgár borok hosszú sora kísérte, alig lehetett a tempót tartani. DJ Bogár, vagy ahogy a tósztot mondó Polgár úr említette: "dizsi Bogár", kiváló retró hangulatú zenéivel pedig többször is a parkettra csábított minket. (Bár Aradszky "Nem csak a húszéveseké a világ" című örökzöldjétől mi is kedvet kaptunk egy kis éjszakai frissítő sétára.)

Úgy tartják, hogy az egész év olyan lesz, mint az új év első 24 órája. Ha e szeszélyes gondolat igaz volna, akkor idén valószínűleg több pihenésben lesz részem, mint a 2011-es évben. Ezt többek közt a kellemes, sokáig tartó pihenés, a siklósi termál wellness fürdőben töltött órák, a kellemes vacsora és a lazulós este alapozhatják meg.

A bejegyzés zárásaként Hamvas Bélától szeretnék idézni "A bor filozófiája" című könyvéből, melyet még születésnapomra kaptam, és erre az alkalomra tartogattam. Olyan idillikus nyugalom mellett olvashattam ki a kötetet a panzió kandallójának melegében és a siklósi fürdő párás csarnokában, ahogy Hamvas gondolatából is következik:

"A borországok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák  között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné a halál."

Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.

A Dunakanyar arcai

Fellegvár. Bobpálya. Tollaslabda. Csillaghullás. Túrázás. Rám-szakadék. Társasjáték. Paprikás krumpli. Naplemente a Duna partján. Éjszakai vízi baseball. És persze a rokonok. Mindez egyszerre a Dunakanyarban.

Az elmúlt másfél évben harmadjára látogattam vissza e csodás régióba, ám még most is legalább annyi meglepetés várt rám itt, mint tavaly májusban, mikor dobogókői hosszú hétvégénken eljutottunk a feleségemmel a Rám-szakadékba, vagy épp idén áprilisban börzsönyi kirándulásunkból visszatérve betértünk Visegrádra. Áprilisban a "klasszikus" Dunakanyaros fotót töltöttem fel a blogra. Ezúttal a várból jobbra tekintve, a Szentendrei-sziget északi csücskét is felvillantó tájat mutatja e bejegyzés első fényképe.

Míg azonban áprilisban kocsival szerpentineztünk fel a gyönyörű hegy(ecské)re, ezúttal túraútvonalat választottunk. Rövidsége ellenére kalandos volt a kaptató: a mellékelt fotón látható kálvária templomtól sziklák és fagyökerek között emelkedtünk fel a várig, s hol azért tartottunk kis szünetet, hogy keresztlányom felmászhasson egy-egy sziklára egy fotó erejéig, hol sógornőm pihegését kellett bevárnunk. Fent azonban az idősebb generáció már izgatottan várta, hogy megérkezzünk, és együtt beléphessünk a várkapun. Turistákból most sem volt kevés, mégsem ment ez a nézelődés és a fotózás kárára. Valószínű azonban, hogy a kis csapat ennél is jobban várta, hogy utunkat a nyári bob felé vegyük, ahol mindannyian többször csúsztunk, még keresztlányom is, aki pontosan négyszer száguldott le a hétszáz méteres alpesi bobpályán.

Péntek esténk ezek után kellemes kerti lazulás és a nyári táborok hangulatát idéző pingpongozás és tollaslabdázás ötvözetével telt, hogy aztán a sötétség beálltával fejünket az ég felé emeljük, és az aznapra beígért csillaghullást próbáljuk nyomon követni. Na persze a telihold tett arról, hogy ne legyen teljes a sötétség, mindenesetre így is sikerült több kívánságnyi csillagot észlelni.

A szombat álmos ébredése után csapatunk a Visegrádi-hegység talán legszebb pontjának meghódítására indult: irány a Rám-szakadék. A szülők csak egy szakaszon tartottak velünk, de jobbnak tűnt keresztlányomat is hátrahagyni. A gyönyörű szakadék azért mégsem feltétlenül neki való terep. S bár létezik olyan, hogy "ajánlott közlekedési irány", nem kevés emberel találkoztunk szembe az úton. Cipő nem maradt szárazon, sőt homlok sem, mindenesetre egyszer sem csobbantunk, szívtréningnek pedig egyenesen kiváló volt a szurdokvölgy (melyben 112 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni). Mondjuk az igazat megvallva sosem értettem azokat, akik egy ilyen helyre egy Tesco műanyag szatyorral vagy egy üveg jeges teával érkeznek. Különösen elszomorított, hogy legalább kettő eldobott műanyag flaskát láttam a szurdokban...

A délután egy részét kellemes és nevettető társasjátékozás, másik részét pedig paprikás krumpli készítésével töltöttem. Elégedetten kerekedő pocakkal ezután utunkat a "belváros" felé vettük. Részben tudatosan, fagylaltozási célból, részben spontán, melynek eredményeként a Duna partján kötöttünk ki, ahol kacsázással, majd Tóni só' (alias sógor) ötletéből kiindulva vízi baseballal kacagtattuk meg magunkat. (Ez utóbbi nem jelentett mást, mint hogy a parton talált kavicsokat egy fabottal a vízbe ütöttük.) A kissé homályos, bár talán ettől misztikusabb kép, melyet Anikó sógornőm készített, épp az egyik ütésemet örökítette meg.

Mindent egybe vetve csodás hétvégét töltöttünk egy focicsapatnyian a Duna-kanyarban, megismerve annak több arcát is. Lefogadom, hogy még rengeteg van, ami miatt érdemes lesz visszatérnünk a közeljövőben!

Hegyek között, völgyek között...

Sajnos nem zakatolt a vonat... 

Ahogy arra előző bejegyzésemben utaltam, a feleségem szervezett egy meglepetés utat jogi szakvizsgájának örömére. S mint kiderült, a cél a Börzsöny volt, amely a hazai erdei vasutazás egyik fellegvára volt valaha. Sajnos már nem, mint magunk is tapasztaltuk. Ennek ellenére a kemencei térség csupa csodával kecsegtet minden arra járónak!

Egy kis autópályás száguldozást követően Vác környékétől igazán izgalmassá vált a táj. A Kemencére vezető út sajnos nem a minőségéről híres, ennek megfelelően szakadékok is keresztezték utunkat: az úton. Némelyik kátyú hatalmasra sikeredett. Mindezen problémákat egy szempillantás alatt elfeledtette a táj, ahová érkeztünk. A Feketevölgy Panzió ugyan Kemencéhez tartozik, mégis a Fekete-völgyben található, vagyis amerre csak a szem ellát, erdők! Rögtön ki is használtuk pénteki óráinkat egy kis erdei sétával. Az első csoda ekkor ért minket, ugyanis a természetben még nem láttam foltos szalamandrát. Most a hétvége alatt összesen tizenkettőt számoltunk össze. Csámpás kis jószágok, némileg lelassulva, de hát nekik van igazuk: az erdőben csakis "take it easy" mentalitással lehet élni!

Szombaton pedig belevágtunk a nagy túrába. A táv közel 20km volt, amelynek során felfedeztük a Börzsöny nem kevés hágóját és völgyét, hol a térdünket, hol a combunkat edzve. Eljutottunk a Csóványosra, illetve a Nagy Hideg-hegyre. Közben gyönyörködtünk a kilátásban, távcsővel kémleltük a magasban szálló ragadozó madarakat, fényképeztük a napon sütkérező, mégis éber gyíkokat (na ők azért fürgébbek a szalamandráknál). Ráadásul az erdő növényzete is csodás volt, a váltakozó fafajták mellett sűrű szeder és csipkebogyó dzsungelek mellett haladtunk el, néhol pedig a semmiből bukkantak elő hatalmas sziklák (melyek teljesen a pilisi tájra emlékeztettek). A Csóványostól (illetve úgy általában 700-800 méteres magasságtól) kezdve mindenfelé hóvirágok és más illatos virágok színezték be az erdő aljnövényzetét. Egy helyen pedig, melyet a második fotó örökített meg, egy gyönyörű napsütéses, mégis tetőtől-talpig mohába öltözött rétre értünk. Ilyen mohás tájat még nem láttam sosem, íme legalább a második csoda.

A túrázásnak természetesen az a csodás előnye, hogy ha egyszer eltávolodsz a szállásodtól, ugyanoda vissza is kell jutnod. Lehetőleg másik úton. Nos, mi ezt így tettük. A korábbi zöld, kék és piros jelzésekről egy másik kék útra térve - egy igen térdfájdítós ereszkedőt követően - egyenes úton, egyre csak terebélyesedő patakok mentén haladtunk hazafelé. Mint kiderült, a régi kemencei erdei vasút vonalát követtük, melynek története ugyan a XIX. századig nyúlik vissza, annál is szomorúbb azonban jelene. A 2000-és a 2010-es árvizek ugyanis olyan durván alámosták a vonat pályáját, hogy az gyakorlatilag használhatatlanná vált legnagyobb részben. A harmadik fotó alapvetően erre kíván utalni. Az ilyen, semmibe vesző sínpárok elég gyakran előfordulnak. Akárcsak a vízbe belezuhant sínek is. Ezen a szakaszon legalább nyolcszor kellett átkelnünk az azóta robajossá duzzadt patakon. Eleinte sok, majd kevesebb sikerrel, már ami az elázást illeti. Szerencsére azonban mindez nem okozott problémát, mert hideg sem volt, majd a panzió szaunája és kandallója kellően átmelegített minket.

Vasárnap pedig irány haza, de nem ám hogy egyenesen. Hanem másik irányba. Egészen pontosan majdnem körbe kerültük a Börzsönyt, hogy Nagymarosnál kompra szállva Visegrádba átérjünk. Irány a fellegvár, a gyönyörű táj, a Dunakanyar, mely legalább olyan csoda, mint a többi, eddig említett. A kellemes reneszánsz ebédet követően pedig mégis csak irány haza, egészen pontosan előbb még kitérő a telkünkre, munka és gyümölcsfa ellenőrzés céljából.

Nagyjából így telt el egy gyönyörű, tartalmas, és kikapcsoló hétvége. Még sok ilyet, persze szakvizsgából már csak keveset!

Út az ismeretlenbe

Már jó ideje nem készült bejegyzés a blogon, habár ez alapvetően betudható annak, hogy a dolgos mindennapok vártak rám Lyonból visszaérkezvén. Most azonban van újdonság. 

Feleségem szakvizsgára való felkészülésének egyik (majdnem egyetlen) örömteli velejárója, hogy a részvizsgákat követően hosszú hétvégés kirándulásokra megyünk.Tavaly, az első részlet után Villányba utaztunk gasztronómiai és lazítós túrára. A mellékelt kép az egyik sétánk során készült.

Nos, most ott tartunk, hogy megvan a második részvizsga is, így indulhatunk a következő célállomás felé. Csakhogy ezúttal nem én voltam a szervező, és ezért fogalmam sincs a részletekről. Csak annyi biztos, hogy hegyvidékibb tájra megyünk. Úgyhogy a hétvége feltehetőleg kalandokban fog bővelkedni. Hamarosan írni is fogok róluk!