Lyon hatodjára

A finnországi Turku városa mellett szakmai útjaim másik klasszikus célállomása a franciaországi Lyon. 2015. szeptember végén immáron hatodik alkalommal látogattam el ebbe a csodálatos - madnem teljesen - dél-francia központba. Az idei oktatási élményeim messze lekörözték bármely korábbi tapasztalatomat, és még ezen felül is hárultak rám szakmai feladatok (olvasni való és találkozók), ám Lyon kulturális és gasztronómiai feltérképezése ezúttal sem maradhatott el.

Business menü a Lufthansa gépén

Az utazásom azonban egyből egy meglepetéssel kezdődött, legalábbis a Frankfurt-Lyon útvonalon. Számomra - számos magyarázat ellenére - továbbta is megmagyarázhatatlan, hogy miként került erre sor, ám a Lufthansa a turista jegyemet felfejlesztette egy business osztályos helyre. És bár a lábamnak nem sokkal több hely jutott, a csomagjaim jobban elfértek, és - persze, naná, természetesen - az étel sokkal maradandóbbnak bizonyult. A mozzarella, a lazac, a rákocska, de főleg a fürj mellfilé mind maradandó élményt jelentett. A menüsor már az irodai faliújságomon olvasható, ott is fog maradni.

A Lyonban töltött négy teljes napom ugyanakkor nagyjából egy kaptafára épült fel, ahogy ez lenni szokott. Reggel és délután előadás. Ebéd időben (ami az én esetemben megdöbbentő, két órás időtartalom jelent), illetve az esti órákban pedig a kulináris élmények gyűjtése vár rendre rám. Ezúttal is eljutottam a kedvenc sushi éttermembe, lehetőségem nyílt több helyen is megízlelni a helyben oly bevett, ám mégis oly ízletes lyoni salátát (melyet otthon magam is rendszeresen készítek, persze még erőteljesen tanonc módon), édes és sós palacsinta is landolt előttem, akárcsak egy esetben egy fantasztikus hamburger (nos, kedves amerikai kollégák, mindig van mit tanulni - franciáktól is), ám a kacsamell sem maradhatott el.

Az utolsó óra utaán irány a város
- csak az eső ne jöjjön

Igen, talán úgy tűnik, és nem is áll oly messze a valóságtól kijelenteni, hogy egy-egy lyoni út alkalmával az élmények csak és kizárólag az ételek körül mozognak. Persze azért nem maradhatott ki, hogy az Óváros sikátorain ezúttal is végig sétáljak, hogy felkapaszkodjak a Lyon fölé magasodó dombra, és letekintsek a Notre Dame templom mellől a városra (és észleljem az ezúttal jól kivehető svájci hegyeket is). Arról nem is beszélve - persze ezúttal is részben a gasztronómia dominanciája mellett -, hogy egy estét eltölthettem a helyi kolléga családjánál, és több órán át kellemes beszélgetést folytathattam velük és a lengyel származású kollégával.

Lyon, mint mindig, ezúttal is kellemes élményt jelentett - és visszavár.

Múltidézés Baltimore-ban

Végül Toledo és Louisville után harmadik állomásként idei amerikai körutam során Baltimore-ba érkeztem. Abba a városba, ahol öt évvel ezelőtt két hónapot töltöttem, és amely élményeim rögzítése iránti lelkesedés vezetett anno e blog indítására. Az ismét csak nagyon sűrű, de kellemes és egyben kikapcsoló napok kiválóan zárták le a több mint két hetes utamat.

Mellékkörülmény, és ezúttal sem kívánok senkit untatni az utazással kapcsolatos nehézségekkel. Legyen elég annyi, hogy egy rövid, de annál hevesebb baltimore-i zápor miatt több mint két órás csúszással szálltam fel Louisville-ből, illetve érkeztem meg Baltimore-ba. Ily módon egy lehetséges, beszélgetős estétől elestem, de a többi nap kárpótolt mindezekért.

A Chesapeake belvárosi öble

Ismét lehetőségem nyílt ugyanis arra, hogy régi ismerősömnél, Philnél szálljak meg, ami garantálta, hogy kellemes, zöld környezetben, kedves emberek között, és - ami ugyancsak fontos - kiváló közlekedési körülmények mellett tölthessem el a napokat. Ennek keretében lehetőségem nyílt felidézni egyik öt évvel ezelőtti kedvenc szórakozásomat: az Inner Harborban való sétálást. A Chesapeake-öböl egyik nyúlványának tekinthető öböl köré ugyanis turistalátványosságok, kiváló éttermek települtek, s mindezeket a Federal Hillről (amely korábban - többek között - polgárháborús erődítménynek adott otthont) gyönyörű kilátás mellett lehetett megszemlélni. Sőt, hogy teljes legyen az idill, még azt is bevállaltam, hogy az öböltől visszasétáltam a Universiy of Baltimore jogi karának új épületéig (amely utat öt éve többször is megtettem).

Szerdai napom leginkább az egyetemi munka szellemében telt, ugyanis újabb előadást tartottam, illetve vendéglátóm egiyk előadását is végighallgattam. Nem mulasztottam el ugyanakkor, hogy mindezeket követően lefényképezzem az ultra modern épület valamennyi zeg-zugát.

A Kapitóliumban

Csütörtökön ellátogattam Washingtonba, hármas céllal. Egy csekély szakmai program ezúttal is szerepelt a programpontok között, ám e blogra leginkább az kívánkozik, miszerint csütörtökön előbb az Air & Space, majd a Szépművészeti Múzeumot jártam végig, pénteken pedig ellátogattam a Kapitólium épületébe. (Igaz, hogy utóbbi helyen nem mindent lehetett megnézni, a méltán híres rotundát sajnos épp felújítják, így arról lemaradtam.) A másik két múzeum is megérne egy hosszas elemzést, amire most sajnos nincs idő, ám ajánlani mindenképpen tudom mindenki számára. A harmadik nagy programpont pedig egy látogatás volt kedves barátaimhoz, Olíviához és Krisztiánhoz, akik - igazán vicces módon harminc méterre laknak Washington D.C.-től. A náluk eltöltött kellemes este, a finom vacsora, a családjuk ifjú, harmadik tagjával való ismerkedés egyik csúcspontja volt az amerikai útnak.

Ám még ezek után is maradtak programok a hazaút előtt. Előbb péntek délután csirkepaprikást készítettem a vendéglátóim és egy meghívott házaspár részére (szépen fogyott a csirkecomb és a nokedli is). Majd szombaton egy kis kézilabdázást követően gasztro-körútra indultunk vendéglátómmal, amit egy csekély lazítás (és részemről csomagolás) erejéig szakítottunk meg. Viszont még ekkor is sikerült kifogni a Szellemirtókat a televízióban, amelynek a hangulata garantálta, hogy vidáman induljak utamra.

Haza. Az édes otthon felé!

Le Beaujolois Nouveau est arrivé

Negyedik alkalommal utaztam Lyonba, oktatási célokból. Ennek részleteiről a szerzői jogi blogomon röviden beszámoltam. E helyütt arra nyílik lehetőségem, hogy az utazás személyes élményeit is megörökítsem. Valószínűleg a szürkébb időjárásnak, a "talajmenti fagyoknak" és a cipőáztató esőnek tudható be, hogy a kellemes, biztonságos, mondhatni várt és keresett élmények mellett csupán néhány újdonsággal sikerült tapasztalataimat bővíteni.

Egy kiváló helyi bouchon,
a Chez Louise

Ha kiszámítható élményekről beszélek, akkor elsősorban gasztrokulturális kirándulásaimra gondolok. Az éttermek, melyekbe volt szerencsém betérni, már nevükben kellemes csengésűek (Chez Fyfy, Chez Louise, Le Vivarais, Courtepaille, s elfér mindezek mellett a Hippopotamus - Víziló - grillbár is). A felszolgált étkek pedig, különösen a helyi specialitások, a rózsaszínűre sütött kacsamell vagy a lyoni saláta, minden kóstolás alkalmával maradandót nyújtanak. Mindezek mellett szinte kihagyhatatlanok a francia konyhától eltávolodó "multikulti" falatok, mint az errefelé kiváló minőségben kínált sushi, az amerikaival is versenyre kelő baconös sajtburger vagy a Nutellában tocsogó (bár erre semmi szükség nem lenne) Churros. Kulináris kísérleteim közül a keddi ebédnek különös varázst kölcsönzött a tény, hogy azt a helyi képzés aktuális vezetőjével fogaszthattam el. Lukasz - nevével összhangban - lengyel származású, következésképp a közös hang megtalálása is rettentő egyszerűen ment, kellemes egy órás lazulást biztosítva két előadás között.

Mire akartam ugyanakkor utalni a bejegyzés címével? Vannak tudatos döntések és vannak óriási véletlenek. Előbbire szolgál példaként, hogy feszes oktatási feladataim csak ezen a héten engedték a lyoni utat. Utóbbit pedig az példázza kiválóan, hogy pont csütörtöki búcsúestémre időzítették a helyi borászok az "új beaujolois" ("bozsolé") bor hivatalos bemutatását. A környék valamennyi borásza a csütörtöki napot választotta ki arra, hogy primőr boraikkal elárasszák a piacot. Nincs is olyan étterem, amely csütörtökön ne kínálta volna e friss nedűt. A magyar borok szerelmeseként persze azt kell, hogy mondjam: hatalmas meglepetéseket nem kell várni egy ilyen friss italtól. A beaujolois nouveau-t karaktere, illata és íze egyaránt kellemes társalgási bornak predesztinálja. Annál nem kevesebb, de nem is több. Meg kell hagyni, ezzel együtt is különösen érdekel, hogy mit tudott a Vylyan Pincészet alkotni az idei évtől piacra dobott új "Bogyólé" (remélem az áthallás megvan) borával. Melyből volt szerencsém már a piaci terjesztés megelőzően, rögtön a címkézés után egy "tiszteletpéldányt" kapni.

Azért térjünk vissza egy pillanatra a lyoni mindennapokra. A szerda reggeli havasesővel ugyan nehezen barátkoztam meg, ám az elemekkel való közdelem közepette különös tapasztalatokra tettem szert a francia embereket illetően. A roller errefelé még mindig menő. Kivéve, mikor szakad az eső. A járda a gyalogosok számára nem más, mint egy jelentés nélküli zebracsíkos dísz. (Ebben persze hasonlítanak ránk, magyarokra.) A közlekedési lámpákra ezzel ellentétben a karácsonyi díszkivilágítás szerves részeként tekintenek mind a gyalogosok, mind az autósok. A sofőrök ráadásul szemlátomást csak akkor érzik magukat boldognak, ha ritmusosan használhatják a dudájukat.

Notre Dame de Fourviére

Ja, és szerencsére az idei utamból sem maradt ki a napsütés. Ha csak két órára is, de láttam a fényes égitestet. Valószínű az elemek így akarhatták, ugyanis e két óra pont az előadásom végeztével vette kezdetét. Így gyorsan átvedlettem előadóból túristává, és nyakamba vettem a várost. Kihagyhatatlan célállomás a helyi Notre Dame de Fourviére, amely persze nem akkora, mint a párizsi, ám legalább olyan szép. A dombon magasodó templom tövéből a városra nyíló kilátással egyetlen hasonló emlékem vetekedhet: egy hasonlóan francia ajkú város, a kanadai Montréal "Mount Real" hegyének (inkább dombjának) panorámája. Az óvárosi kis sikátorok, a hangulatos butikok, a harmonikás zenészek, a fecsegő-tipegő helyiek mind sikerrel segítettek a teljesített munkáról végérvényesen elterelni a figyelmemet.

Negyedjére jártam Lyonban, de már most remélem, hogy egy év múlva ismét ellátogathatok ide. Mégis, ennél is erősebb érzés kerített hatalmába ötödik estém végéhez közeledve: ideje lesz lezárni az évet és immáron otthon a karácsonyi szezonra készülni.

Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!

Selamat pagi, terima kasih!

Selamat pagi (ejtsd: szelimá pági)! Vagyis jó reggelt mindenkinek (még ha épp nem is reggel van az olvasás pillanatában). Első ázsiai utamról, mely ki tudja persze, talán egyben utolsó is, szeretném megosztani csekély, de annál tartalmasabb élményeimet. Az oka az útnak ezúttal is egy konferencia volt, mellyel fölöslegesen nem fárasztok senkit, emellett azonban lehetőségem nyílt, ha csak nagyon rövid időre is, de belepillantani egy 15-20 milliós város forgatagába.

11350 kilométert s több mint egy napot (kb. 28 órát) utaztam egy-egy irányba, hogy eltöltsek nem teljes három napot az indonéz fővárosban. Az első, ami egyből megragadta a figyelmemet, az a helyi emberek arcáról szinte lemoshatatlan udvarias mosoly, mely elkísért, bárhová is mentem. A hotel is nagyon rendben volt. A cég jelszavaként a simple, unique, friendly szavakat választotta, mely ígéreteket mind híven be is tartotta helyszín és a személyzet. A hotel kicsiny medencéje is megmutatta, mit élhetnek át a több mint harminc fokot és magas páratartalmat élvező turisták. Az indonéz gasztronómiát a hotel étterme mellett két hamisítatlan indonéz, utcai kifőzdében is megtapasztalhattam. Az egyiknek a falát tapétaként díszítették a gyíkok, padlóját pedig térkőként az éhes macskák, a másiknak a faláról "csupán" a helyi séf nevezetes emberekkel készült fotói függtek alá. Az ételekben ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált se a szemem, se  a gyomrom, különösen a csirkéből készült ételeik újszerű ízvilága ragadott magával.

Jakarta ezzel együtt egy hatalmas katyvasz benyomását keltette. A város a buja, zöldellő, virágokkal színezett fák és bokrok mellett tornyosuló felhőkarcolók, s az azok tövében roskadozó vityillók halmaza. Az utakon nehezen leküzdhető, folyamatos forgalmi dugó akadályozza a nyugalmat, miközben viszont az utaktól eltekintve az élet boldog meghittség (szinte már nemtörődöm lazaság) hatását kelti. A gazdag emberek mind csinosan öltöznek, kulturális örökségük részét képező inget, illetve hölgyek blúzt és más ruhaneműt, úgynevezett batikot viselnek (amely, ha jól sejtem, az alapanyag, pl. selyem, vagy olcsóbb kivitel esetén a pamut, kézzel történő festésére utal), addig az utca embere kissé kopottas küllemmel a járdára épített butikjából árulja a portékáját (ételt, italt, hamis lemezeket). A magyar és indonéz nyelv tragikomikus összecsengését tükrözi az a portól roskadozó kalyiba, amelynek oldalát a "putri" felirat díszítette. Ez magyarul korrekt leírása lett volna az életképnek, indonézül a szó azonban hercegnőt jelent.

A város felfedezésére rendelkezésemre álló csekély idő legjavát így is kocsiban töltöttem, s szívtam magamba az emlékeket. Vendéglátóim ugyanis egyik helyről a másikra furikáztam Jakarta irdatlan autóáradatában. Jártam az ország első számú, több mint száz méter magas emlékhelyénél (lásd a képet), megtekintettem az elnöki palotát, a Legfelsőbb Bíróság, illetve az Alkotmánybíróság pompás épületét (utóbbi kifejezetten csodás panteonban került elhelyezésre, lévén csak néhány éve kezdte meg a működését), sőt - kulturális élményeim csúcsaként - betérhettem Indonézia legnagyobb mecsetébe. Cipő levétele, láb megmosása, áhítattal imádkozó-fohászkodó hívők szemlélése, nem hívő talpaim kiűzetése a hívőknek fenntartott szőnyegekről - nos, nagyjából ennyi fért bele ebbe a tíz percbe. Boldog megdöbbenést eredményezett ugyanakkor részemről, hogy bárki szólt is felém a mecsetben, angol válaszomra tört angolsággal ugyan, de mindenki felelt, s beszédbe akart elegyedni velem. Sőt a rendszeres "honnan jöttél" kérdésre adott "Hungary" válaszomra jött a mosollyal teli gyors reakció: "Hungaria". Csodás élmény!

Akárcsak az a fényképezővel megörökíthetetlen élmény, amikor a helyi sofőr a dugóktól sokkolt autóutak helyett a kalyibákkal szegélyezett, motorosok seregével tömött, egyirányúnak nyilvánított, de mégis kétirányú utcákon át, és a semmittevéstől és a párás hőségtől bágyadozó, avagy épp a munkától megrokkanni készülő emberektől hemzsegő, a nyomor legmélyebb bugyraiba is bepillantást engedő sikátorokon keresztül kormányozta a kocsinkat.

Nehezen feldolgozható látványt jelentett számomra az a nagyjából 8 éves kisfiú, aki elhaladtunkkor épp egy pompás szobaajtót tákolt össze, avagy azok a gyerekek, akik Jakarta egyik folyójára épített, cölöpökön nyugvó faviskókról csobbantak a vélhetően hűsítő, de bizonyosan mocskos vízbe.

Ezt képzeld el: térdig érő fűvel benőtt focipálya, a kapukról szakadtan lóg alá a háló, s mindez két felhőkarcoló között. Ez Jakarta.

Ezt is képzeld el: a hotel medencéje mellett a hőség és a szitakötők zömmügése bágyaszt, amikor negyed négyet üt az óra, és egy közeli mecsetből felhangzó imádság hangjait veri vissza a nyolcemeletes épület. Mintha épp tüntetnének az utcán, de ez csak a hit hangja. Ez Jakarta.

És persze ott van a gazdagság: nálunk is megirigyelhető minőségű autók, elegánsabbnál elegánsabb ruhákba öltözött hölgyek/urak az üzleti negyedben, csupa üveggel borított felhőkarcolók, (vélhetően sok esetben hamis, de mégis) gyönyörűen csillogó órákkal, ékszerekkel díszített kirakatok. A 250 milliós ország színe-javát felvonultató Jakarta a fejlődő világ mintaképe lehet, s nem csak a közel 8 (értjük, nyolc) százalékos országos gazdasági növekedés okán, hanem a nyitottság miatt is. Sőt, meglepő módon koszt sem lehet annyit látni, mint például Nápolyban. A 24 órás forgalmi dugók mellett fogalmam sincs, hogy ürítik a kukákat, és hogy egyáltalán persze mennyi kuka van - de kosz látványosan nincs sok.

Egy szó mint száz: én csak a felszínt, és azt is röviden láttam. Itt lényegesen több időt lehetne eltölteni, de egymagamban, idegenvezető nélkül nem indokolt útra kelni a városban, feltéve, ha egy kicsit is be szeretnénk pillantani a máz alá, és meg szeretnénk tapasztalni Jakarta mindkét arcát.

Végül: terima kasih (ejtsd: trimá kászi), vagyis köszönöm (most épp a figyelmet mára)!

Lyon III

Université Jean Moulin Lyon III. E becses nevet viseli az az egyetem, amelyet utolsó 2012-es külföldi utam alkalmával látogattam meg. A bejegyzés címadása is részben ehhez köthető. Másrészt viszont ahhoz is, hogy az októberi látogatás volt sorban a harmadik lyoni kirándulásom.

Valljuk be: azok után, hogy tavasszal a feleségemmel együtt tértem vissza a második legnagyobb (és sokak többsége szerint éttermeit tekintve első számú) francia városba, a dél-francia Lyonba, furcsa érzés volt ezúttal egyedül megérkezni a Saint-Exupéry reptérre, buszra szállni, a környező hegyek ormai mögött narancsló színben lenyugvó napsugarakat nézni, leszállni a Part-Dieu vasút (és busz)állomáson, elsétálni a közeli hotelbe - és ismét csak útra kelni, hogy a vendéglátók jóvoltából elkölthessem vacsorára kapott napidíjamat. Az októberi út kulináris szempontból két nagy pilléren nyugodott. Mindkét pillér alapvetően eltér a hazai gasztronómiai lehetőségeimtől, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy csillapíthassam érdeklődésemet a sushi és a sült kacsamell ízei iránt. (Az első képet kedvenc sushi éttermem teraszáról lőttem Lyon egyik leghíresebb gasztro utcájáról, a rue des Marronniers-ről, melyet jobbról és balról egyaránt éttermek díszítenek.) Mindazok a lehetőségek, amelyek ezúttal előttem nyíltak, lenyűgözőre sikeredtek. Nem hazudtolták meg magukat a helyi kis bouchonok (családi éttermek) szakácsai, ezúttal is csodák érkeztek elém a tányéromon. Legkevesebb két olyan étterem iratkozott fel képzeletbeli naplómba, ahová visszatérést fontolgatok.

Októberi utam célja természetesen ezúttal is a Lyon III jogi kar LLM képzéses hallgatóinak okítása volt, ezúttal is 19 rapid, fárasztó órán keresztül. Ez általában nem jelent mást, mint korai keléseket, órák után röpke ebédszüneteket (amelyekbe azért mindig sikerült némi városnézést belecsempésznem, így a második kép is egy ilyen kirándulás során készült a Bartholdi szökőkútról), ismét előadásokat, végül bevásárlással és vacsorákkal fűszerezett esti órákat. Az októberi Lyon, melynek arcát eddig  nem ismertem, legalább annyira elvarázsolt, mint a tavaszi napokban megismert város. Ezúttal is emberek forgataga járt-kelt az utcákon, az éttermek menülapjait érdeklődően gondolkodó turisták hada állta körbe, dudaszó jobbról és balról, croissant itt, crépes ott. Ódon épületek és (majdnem) tiszta sétálóutcák, vásárlásra csábító ajándékboltok.

Ugyan nehéz volna előre megmondani, hogy következő lyoni utamra 2013-ban, vagy csak egy évre rá kerül sor, ez most nem is olyan lényeges. Azt tudom bizton: van miért továbbra is visszatérnem ebben a csodás városba, és örömmel fogok kapni az alkalmon, amikor eljön.

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)

Social networking in Turku

Ahogy azt vártam, a turkui út második fele a sűrű programokkal telt el. Konferencia, majd egy pihenőnap. Mindeközben sűrű kapcsolatépítés, illetve -ápolás. Mindez csodálatos helyeken, kedves emberek társaságában és persze kiváló ételekkel megfűszerezve.

Csütörtökön és pénteken életem eddigi egyik legjobb konferenciáját ültem végig. (Senkit nem kényszerítek erre, de ha esetleg érdekli, íme a szakmai összefoglaló.) Mikor épp nem a szellemi tulajdonvédelem érdekes témáit boncolgattuk a szekcióüléseken, akkor a szünetekben kávé, tea vagy víz mellett, illetve ebéd közben mindenféle finom fogás mellett beszélgethettem érdekes és kedves emberekkel. Társadalmi szempontból nézve persze a két napos rendezvény csúcspontja a két vacsora volt.

Az első vacsora vendéglátójaként a turkui önkormányzat a város kezelésében álló, több mint száz éves Suomen Joutsen (Finn Hattyú) fedélzetére invitált minket. Az önkormányzat képviseletében egy kedves hölgy, illetve a városi "főjogász" (amolyan jegyző féleség lehet) köszöntött minket, akik szíves vendéglátását Jukka Mahönen dékán nem győzött meghálálni. A vacsora során hosszú ideje nem látott kedves kollégákkal nyílt lehetőségem újra beszélgetni. A képen látható (balról jobbra) Llew Gibbons és Bruce Kennedy egyaránt a szeged és toledói jogi karok közötti kiváló együttműködés keretében juthatott el kis hazánkba, legutóbb pedig már majdnem két éve találkoztunk Toledóban (amikor egy kis közös kirándulást is szerveztünk).

A pénteki vacsorára ugyancsak úszó éttermen, a Cindy hajón került sor. A zsibongó teremben szabad ültetéses rendszer működött, így ezúttal egy kedves régi turkui ismerős (Daniel Acquah, aki 2010 során még a hallgatóm volt) és két új emberkével kerültem hallótávolságba. És az együtt eltöltött három óra, valamint a krémlevest, lazacot és sült almát, valamint ízletes dél-amerikai vörösbort felvonultató vacsora alatt témák sokaságát jártuk körbe. Élmény volt hallgatni, hogy miként vélekedik a finn, az amerikai a ghánai és a magyar ugyanazon kérdésről. (Kedves Google, ki e blogot is fenntartod, nem mondom el, rólad milyen véleményt alkottunk mi négyen.)

Végül eljött a szombat, mely a szabadság és a pihenés, sőt a kirándulás ígéretével csábított. Délelőtt persze még sort kerítettem az utolsó ajándékok beszerzésére, hogy aztán találkozzak a turkui jogi kar nemzetközi ügyekért felelős koordinátorával, aki a saját és egy japán kutató kolléga családja társaságában elvitt engem egy Turkutól 20 percre fekvő, eldugott kis erdei tisztásra, hogy hot-dogot süssünk, s igazi sushi rizsből készített labdákat falatozzunk (ez utóbbi mennyei meglepetésként szolgált). A négy gyermeket is felvonultató kis csapat, miután a gyomrok korgását csillapította, egy másik helyszín felé vette az irányt. Többfelé is ismeretesek olyan kődombra épített "erődítmények", melyek segítségével a finnek évszázadokkal ezelőtt védték a területeiket. Habár a fasáncok ma már nem látszódnak, akadálytalanul el tudtam képzelni, milyen nehéz feladat elé állíthatták az ilyen dombok a támadókat, s milyen sok esélyt jelentett a védekezőknek a meredek sziklafal. A kilátás ugyanakkor festői volt. A tenger egy csekélyke öble, repcetáblák (ami itt még csak mostanában kezdett el virágozni), fenyőktől és más fák lombjától zöldellő erdők mind a lábunk előtt hevertek, és a szikrázó napsütésben sasszemem (új kontaktlencsém) is precízen működött. (A fenti képről csak Maki, a japán professzor felesége hiányzik.)

Az utamnak még nincs vége. Sőt utolsó estémen éjfél környékén igyekszek majd a félhomályban feljutni a város legmagasabb pontjára, hogy a horizont mögött épphogy csak eltűnő nap keltette fényeket fényképezzem. Ugyanakkor erről már csak akkor fogok beszámolni, ha a esetleg a fényképezés sikerrel jár majd. Egyebekben már csak egy nap, és otthon leszek!

Bouchon járás Lyonban

Tavaly februárban azzal a reménnyel jöttem el Lyonból, hogy talán egyszer még visszatérhetek ide. E vágyam beteljesült, mikor első 2012-es külföldi utazásom gyanánt a francia ízek egyik fellegvárába visszarepültem. S ezúttal nem egyedül, hanem feleségem is velem tartott.

Ily módon a mostani beszámoló részben az ő élményeire is épül. Lyon ugyanis talán a legkomolyabb szakmai kihívását jelenti eddigi munkámnak: 4 nap alatt 19 órányi angol előadást kell tartanom válogatott nemzetközi diákseregnek (értsd: ők általában sokat kérdeznek). Így ennyi munkaóra mellett a kikapcsolódásra és pihenésre csak elhanyagolható időm maradt. Ennek ellenére volt a társaságomban egy túratárs. Franciskám minden nap magára kapta a több réteg ruhát, nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és körbejárta a város legszebb részeit. Eljutott olyan helyekre, ahol én is voltam. Rendkívül kellemes gondolat, hogy az általa lőtt fényképeket szemlélve látható, hogy nagyjából ugyanott ültünk le a római kori amfiteátrum kőlépcsőin - csak épp 13 hónapnyi eltéréssel. Ő is megmászta a Lyon felett magasodó dombot, és megcsodálta a Fourviére katedrálist, ahonnan a város egésze belátható. Ő is átsétált oly sok hídon, melyeket magam is felfedeztem korábban. Ő is megcsodálta a Rhone folyó kékségét és ő is megkóstolta a francia óriáspalacsintát.

A helyzet persze úgy hozta, hogy az ebédidő közös volt, így ekkor is lehetőség nyílt az élmények megosztására, habár az információk többségében felém áramlottak, miközben én csak az unalmas tantermi eseményekről számolhattam be. A délutánok aztán újabb sétálással teltek Franciska oldalán és tömény három órányi előadással az én oldalamon. Az én történetemet mellőzzük, beszéljünk inkább azokról a helyekről, ahol Franciska járt. Így a városi parkban (és állatkertben), a miniatűr alkotások múzeumában (ahonnan még én is kaptam fénykép meglepetést az Alienekről, Willy Wonkáról, Tom Hanksről és a felülmúlhatatlan Arnold Schwarzeneggerről), a mellékelt képen jobb oldalt látható Szépművészeti Múzeumban, mely a kép bal oldalán látható városháza mellett helyezkedett el. A következő közös nevező a késő délutáni találkozó volt a hotelben, amikor kissé felszabadultabban találtunk ismét egymásra (vagyis csütörtökig némiképp az új nap előadásának egyre halványodó rémétől kísértve).

Másrészt igazából ekkor vette kezdetét az igazi közös pihenés. (Habár nem a talpunknak.) Minden este útra keltünk, hogy megtegyük napi szokásos bouchon (ejtsd: buson) járásunkat. (Innen ez az elhanyagolható, mégis vicces szójáték a busó járásra utalva.) A bouchon ugyanis itt Lyonban a helyi tradicionális éttermet jelenti, hagyományosan kevés asztallal, következésképp igazi családi légkörrel és persze ettől függetlenül kiváló tradicionális ételekkel. Valójában egy kivételtől eltekintve valamennyi étteremben igazán szerencsével jártunk, és a méltán híres francia konyha remekeit kóstoltuk meg. (Az abszolút kedvenc kitüntető díját egyértelműen a karamellizált bőrű kacsamell nyerte el, rögtön az elsőként meglátogatott Chez Louise bouchonban.) És ugyan az időjárás nem teljesen kényeztetett el minket (a mi hetünk előtt és után 15-20 fokok uralkodtak/fognak uralkodni Lyonban), azért - ahogy a harmadik fotón is látható - a tavasz jeleire már ott is ráleltünk. Bízzunk benne, hogy lesz még ennek folytatása. Talán már jövőre visszatérhetünk - KÖZÖSEN!

Visszapillantó - Szentpétervár (2005)

Nyár lévén a szakmai utakat most jegelem. Ezen a nyáron nem is utaztam külföldre tanítani, úgy mint tavaly. Nyaralásos élmények majd augusztusban és szeptemberben lesznek, a következő külföldi utam pedig csak októberben következik. Ezért, hogy a blog az élet jeleit mutassa, egy új rovatot indítok "Visszapillantó" névvel. 

A rovat célja nagyon egyszerű. Az "Away to..." blog 2010-es indítását megelőzően nem egy tartalmas és élménydús utazásban volt részem a világ (egészen pontosan Európa és Észak-Amerika) egyes országaiban. Nem célom, hogy ezekről az utakról részletekbe menő beszámolót írjak, hiszen nehezen lehetne a letisztult, talán már túl is idealizált emlékeken túl igazi mély élményeket átadni. (Azért néhány emlék csak feltört belőlem, lásd lentebb.) Épp ezért inkább beszéljenek helyettem a bejegyzésekhez mellékelt, s az utazásokról készült videók vagy fényképklipek. (Idővel ez utóbbiak válnak majd dominánssá, mivel jóval idő és energiatakarékosabb megoldásnak bizonyult, mint a filmek készítése.)

Az első - jelen esetben - videó a 2005. decemberi szentpétervári utamról fog szólni. Tizenegy felejthetetlen nap egy gyönyörű, európai típusú, mégis rendkívül orosz városban. Ha lecsukom a szemem, még mindig gond nélkül fel tudom idézni, hogyan kellett eljutnom a szállásomról a kézilabdacsarnokokig, ahol a női válogatott Vb-3. lett (engem pedig a bátyámék láttak a magyar televíziós közvetítés során a tévében), milyen volt meglátni az Aurórát a Néva vizén, milyen kellemes élményt jelentett e-mailezni formálódó kapcsolatom elején a párommal, aki azóta a feleségem, milyen eszméletlen élményt jelentett a Mása és a Medve nevű étteremben borscsot enni, vagy milyen kellemes beszélgetéseket folytattam egy újonnan szerzett finn-orosz baráttal (Dimával) egy-egy szamovárnyi tea mellett. Persze az is előttem van, hogy mit jelentett két napig várni a bőröndömre, mely Frankfurtban elkeveredett, és az ing, melyet az előbbi okból szűkösnek nevezhető ruhatáram felfrissítése céljából vettem, még mindig változatlan minőségben tündököl néha rajtam. (Mondjuk meg is kérték az árát, amit viszont nem bántam, mivel utóbb a biztosítóval kifizettettem az árát;-) Jaj, és persze a Picasso kalandjai. A zseniális svéd film nyújtotta a fagyos, hóeséstől nem mentes sötét esték szórakozását.

Az alábbi videó ezeket az élményeket mozgalmasan foglalja keretbe. Lássuk!

Utcazenészek, kőszínház

A vasárnapi érkezésemet követően jó néhány órát fordítottam arra, hogy felfedezzem Lyon legfontosabb helyszíneit. Már akkor feltűnt, hogy Lyon nem "ezerarcú" város. Jelen esetben ez határozottan pozitívum. Bár nagyváros lévén kosz van benne becsülettel, ennek ellenére egyáltalán nem mutat szélsőséges arcokat: gyakorlatilag mindenütt ugyanolyan elbűvölő. Mivel ezen utam elsősorban az oktatásról szól, ezért nem meglepő, hogy hétfőn kevés időm volt körbenézni. Épp ezért hatalmas szerencse, hogy míg tegnap végig esett az eső, ma, miután felkerekedtem a túrámra, kisütött a nap. Szinte már meleg volt az idő. Az elsőként mellékelt fotó egyébként e túra egyik állomásán, egy belvárosi téren készült, ahol gyönyörű régi házak ölelik körbe a végletekig kimunkált szökőkutat.

A francia kollégák javaslatára nem hagyhattam ki a Rue Mércier nevű utcát, ahol a város leghangulatosabb éttermei közül található sok. Be kell vallanom, olyan utcán még nem jártam, ami alig szélesebb egy autónál, emberek tömege hömpölyög rajta, és amerre csak nézel, hangulatosabbnál hangulatosabb éttermeket látsz. Ráadásul a legtöbb étterem alig nagyobb száz négyzetméternél (a szerencsésebbeknek van emelete), ódon fával díszített a belső terük, klasszikus francia pincérek rohangálnak boroskancsókkal és ételekkel púpozott tányérokkal. És van olyan is, mint a mellékelt képen látható, amely még az "utcai díszítésre" is különös gondot fordít. (Az általam végül választott Restaurant de Saint Joseph-ben ráadásul kiélhettem a halételek iránti vágyamat.) És nem szabad elfeledkezni az ezeken az utcákon elhagyhatatlannak tűnő utcazenészekről. A tangó harmonika itt alap, de olyan duót is láttam már, ahol a páros fiú tagja valamilyen karibi dobon (amelyről azóta kiderítettem, hogy - legalábbis egy youtube videó szerint - "panart" a neve) adta a ritmust, a hölgy pedig fuvolán kapcsolódott be a műsorba.

Jóllakottan folytattam hát az utamat. Ismételten dombot mászni mentem, mivel tudtam, hogy a Notre-Dame de Fourviére templom közelében ókori római kőszínház található. (Vagy ahogy a térkép írja, Théátres Gallo-romains.) Tréningnek tökéletes volt a lépcsők megmászása, innen pedig már tartott soká, hogy eljussak a fényképen is ábrázolt területre. (A háttérben a katedrális tornyai láthatók.) Az ilyen történelmi helyszíneken mindig el tudok kalandozni a gondolataimban. Nem csoda, hisz a képzelőerőm elég nagy. Így fel se tűnt, hogy majd egy fél órát ültem a kora tavaszi napsütésben a kőszínházban.

Napsütés ide, kellemesen ható hőfok oda, sajnos a szél elég erősen fújt, így egy idő után vissza indultam a városba. Hosszas bolyongás, "hangulat gyűjtés" után végül is a szálló felé vettem az irányt, és - adva a szakmának - lassan nekiállok átnézni a holnapi (ismét rázós, öt és fél órás) előadásom anyagait.

Néhány óra egy szép városban

Ígéretemhez híven alig néhány órával Lyonba érkezésem után, és percekkel a négy órás városnéző túrát követően máris igyekszek megosztani a dél-francia nagyvárossal kapcsolatos első élményeimet.

Lyon gyönyörű nagyváros. E két szó minden kapcsolódó jellegzetességével. Gyönyörű, mert mint a mostani bejegyzéshez csatolt (és felteszem a néhány további, mostani utam során készített posztban megjelenő) valamennyi fénykép hűen visszaadja: elbűvölő házak, réges-régi, mégis jól karban tartott templomok (épp egy ilyen fényképet mellékeltem most: a St. Jean Katedrális oldala egy másik épületben folytatódik, az meg egy kikövezett térben), sármos kis utcácskák tarkítják a Rajna partján található várost. Mely természetes forgalmas, széles sugárútjain száguldoznak a különféle autók, buszok, sőt már TGV-t is láttam, ha nem is több száz kilométeres sebességgel repeszteni, mivel épp egy hídon kellett, hogy áthaladjon.

Sajnos könnyen lehet, hogy a hét első napjaiban eső érkezik Lyonba, úgyhogy - bár eléggé fáradt voltam a megérkezéskor, köszönhetően az ötórai ébredésnek - kétség nem férhetett hozzá, hogy fényképezőmmel a kezemben városnézésre indulok. Szállásom mondjuk nem épp idilli környezetben van, egy háztömb választ csupán el egy elég szigorú külsejű börtöntől, s a bizalomgerjesztő turista övezethez csöppet sem bizalomgerjesztő aluljárókon keresztül vezet az út. A város egyik szépnek ígérkező pontja, a Place Bellecour felé vettem elsőként az irányt. Sajnos francia nyelvtudás híján nem mertem kipuhatolni, miért van az, hogy mindenhol óriáskerekeket állítottak fel, mindenesetre a Place Bellecour szélén felállított óriáskerék vetekszik a pesti Vidámpark hasonló attrakciójával. Innen a térről már tökéletesen látható amúgy a Notre-Dame de Fourviére, melyet a második fényképpel igyekszek - egy szögből - megmutatni. Mivel a templom egy dombtetőre épült, a mai edzés is ki lett pipálva.

Dombra föl után dombra le következett. Ekkor jött azonban csak a java. A lyoni óváros (Vieux Lyon) hozta meg azt a hangulatot, amelyet minden valamire való, történelemmel rendelkező város igyekszik kidomborítani: a néhány száz éves épületek kacskaringós sikátorai, melyek kisebb-nagyobb terekbe érkeznek, majd mennek tovább, az ezeket az utcákat és tereket betöltő, hömpölygő tömeg, boltok és éttermek változatos kínálata, tangó harmónikás zenészek játéka, utcai palacsinta és gofrisütő standok (melyeknél irtózatosan hosszú sorok álltak), és még folytatni lehetne a sort. A hosszú út természetesen kiválóan érzékeltette hatását, és már öt órát követően szemeim az éttermek kínálatát fürkészte. A harmadik fotón a választott helyszín, a Chez Louise lyoni tradicionális étterem (bouchon lyonnaise) látható. Belülről legalább olyan hangulatos, mint kívülről tűnik. A vacsora elfogyasztása után, lévén az este is eljött, ráadásul a fáradtság is egyre jobban erőt vett rajtam, a hotel felé vettem az irányt.

További élményekkel kedden jelentkezek!