Selamat pagi, terima kasih!

Selamat pagi (ejtsd: szelimá pági)! Vagyis jó reggelt mindenkinek (még ha épp nem is reggel van az olvasás pillanatában). Első ázsiai utamról, mely ki tudja persze, talán egyben utolsó is, szeretném megosztani csekély, de annál tartalmasabb élményeimet. Az oka az útnak ezúttal is egy konferencia volt, mellyel fölöslegesen nem fárasztok senkit, emellett azonban lehetőségem nyílt, ha csak nagyon rövid időre is, de belepillantani egy 15-20 milliós város forgatagába.

11350 kilométert s több mint egy napot (kb. 28 órát) utaztam egy-egy irányba, hogy eltöltsek nem teljes három napot az indonéz fővárosban. Az első, ami egyből megragadta a figyelmemet, az a helyi emberek arcáról szinte lemoshatatlan udvarias mosoly, mely elkísért, bárhová is mentem. A hotel is nagyon rendben volt. A cég jelszavaként a simple, unique, friendly szavakat választotta, mely ígéreteket mind híven be is tartotta helyszín és a személyzet. A hotel kicsiny medencéje is megmutatta, mit élhetnek át a több mint harminc fokot és magas páratartalmat élvező turisták. Az indonéz gasztronómiát a hotel étterme mellett két hamisítatlan indonéz, utcai kifőzdében is megtapasztalhattam. Az egyiknek a falát tapétaként díszítették a gyíkok, padlóját pedig térkőként az éhes macskák, a másiknak a faláról "csupán" a helyi séf nevezetes emberekkel készült fotói függtek alá. Az ételekben ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált se a szemem, se  a gyomrom, különösen a csirkéből készült ételeik újszerű ízvilága ragadott magával.

Jakarta ezzel együtt egy hatalmas katyvasz benyomását keltette. A város a buja, zöldellő, virágokkal színezett fák és bokrok mellett tornyosuló felhőkarcolók, s az azok tövében roskadozó vityillók halmaza. Az utakon nehezen leküzdhető, folyamatos forgalmi dugó akadályozza a nyugalmat, miközben viszont az utaktól eltekintve az élet boldog meghittség (szinte már nemtörődöm lazaság) hatását kelti. A gazdag emberek mind csinosan öltöznek, kulturális örökségük részét képező inget, illetve hölgyek blúzt és más ruhaneműt, úgynevezett batikot viselnek (amely, ha jól sejtem, az alapanyag, pl. selyem, vagy olcsóbb kivitel esetén a pamut, kézzel történő festésére utal), addig az utca embere kissé kopottas küllemmel a járdára épített butikjából árulja a portékáját (ételt, italt, hamis lemezeket). A magyar és indonéz nyelv tragikomikus összecsengését tükrözi az a portól roskadozó kalyiba, amelynek oldalát a "putri" felirat díszítette. Ez magyarul korrekt leírása lett volna az életképnek, indonézül a szó azonban hercegnőt jelent.

A város felfedezésére rendelkezésemre álló csekély idő legjavát így is kocsiban töltöttem, s szívtam magamba az emlékeket. Vendéglátóim ugyanis egyik helyről a másikra furikáztam Jakarta irdatlan autóáradatában. Jártam az ország első számú, több mint száz méter magas emlékhelyénél (lásd a képet), megtekintettem az elnöki palotát, a Legfelsőbb Bíróság, illetve az Alkotmánybíróság pompás épületét (utóbbi kifejezetten csodás panteonban került elhelyezésre, lévén csak néhány éve kezdte meg a működését), sőt - kulturális élményeim csúcsaként - betérhettem Indonézia legnagyobb mecsetébe. Cipő levétele, láb megmosása, áhítattal imádkozó-fohászkodó hívők szemlélése, nem hívő talpaim kiűzetése a hívőknek fenntartott szőnyegekről - nos, nagyjából ennyi fért bele ebbe a tíz percbe. Boldog megdöbbenést eredményezett ugyanakkor részemről, hogy bárki szólt is felém a mecsetben, angol válaszomra tört angolsággal ugyan, de mindenki felelt, s beszédbe akart elegyedni velem. Sőt a rendszeres "honnan jöttél" kérdésre adott "Hungary" válaszomra jött a mosollyal teli gyors reakció: "Hungaria". Csodás élmény!

Akárcsak az a fényképezővel megörökíthetetlen élmény, amikor a helyi sofőr a dugóktól sokkolt autóutak helyett a kalyibákkal szegélyezett, motorosok seregével tömött, egyirányúnak nyilvánított, de mégis kétirányú utcákon át, és a semmittevéstől és a párás hőségtől bágyadozó, avagy épp a munkától megrokkanni készülő emberektől hemzsegő, a nyomor legmélyebb bugyraiba is bepillantást engedő sikátorokon keresztül kormányozta a kocsinkat.

Nehezen feldolgozható látványt jelentett számomra az a nagyjából 8 éves kisfiú, aki elhaladtunkkor épp egy pompás szobaajtót tákolt össze, avagy azok a gyerekek, akik Jakarta egyik folyójára épített, cölöpökön nyugvó faviskókról csobbantak a vélhetően hűsítő, de bizonyosan mocskos vízbe.

Ezt képzeld el: térdig érő fűvel benőtt focipálya, a kapukról szakadtan lóg alá a háló, s mindez két felhőkarcoló között. Ez Jakarta.

Ezt is képzeld el: a hotel medencéje mellett a hőség és a szitakötők zömmügése bágyaszt, amikor negyed négyet üt az óra, és egy közeli mecsetből felhangzó imádság hangjait veri vissza a nyolcemeletes épület. Mintha épp tüntetnének az utcán, de ez csak a hit hangja. Ez Jakarta.

És persze ott van a gazdagság: nálunk is megirigyelhető minőségű autók, elegánsabbnál elegánsabb ruhákba öltözött hölgyek/urak az üzleti negyedben, csupa üveggel borított felhőkarcolók, (vélhetően sok esetben hamis, de mégis) gyönyörűen csillogó órákkal, ékszerekkel díszített kirakatok. A 250 milliós ország színe-javát felvonultató Jakarta a fejlődő világ mintaképe lehet, s nem csak a közel 8 (értjük, nyolc) százalékos országos gazdasági növekedés okán, hanem a nyitottság miatt is. Sőt, meglepő módon koszt sem lehet annyit látni, mint például Nápolyban. A 24 órás forgalmi dugók mellett fogalmam sincs, hogy ürítik a kukákat, és hogy egyáltalán persze mennyi kuka van - de kosz látványosan nincs sok.

Egy szó mint száz: én csak a felszínt, és azt is röviden láttam. Itt lényegesen több időt lehetne eltölteni, de egymagamban, idegenvezető nélkül nem indokolt útra kelni a városban, feltéve, ha egy kicsit is be szeretnénk pillantani a máz alá, és meg szeretnénk tapasztalni Jakarta mindkét arcát.

Végül: terima kasih (ejtsd: trimá kászi), vagyis köszönöm (most épp a figyelmet mára)!