Ahol Al Capone is megfordult

Eredendően úgy gondoltam, hogy az utolsó két napom élményeit egyetlen bejegyzésben foglalom össze. Aztán kiderült, hogy akkora hatással volt rám a hely, ahol Al Capone is éveket húzott le, hogy már nem akartam összesűríteni mindezt a hétfői stanfordi utammal.

Vasárnap délben véget ért a konferencia, amiért ide utaztam. Mivel azonban a repülőm csak hétfőn este indult haza, rengeteg időm maradt hasznos elfoglaltságokra. Ezek egyike volt a délutáni kirándulás az Egyesült Államok történetének egyik leghírhedtebb börtönébe. A San Franciscótól másfél mérföldre az öböl vizéből kinövő "Szikla" 1934 és 1963 között a legelvetemültebb bűnözők lerakataként működött. Gyilkosok, fegyveres rablók, adócsalók és egyéb figurák élték napjaikat a celláikban, melyekben épphogy csak ki lehetett nyújtózkodni.

Hihetetlen, mégis igaz, hogy a rabok celláinak otthont adó épület falain kívül a sziget maga a földi paradicsom. Tagadhatatlan, hogy a penetráns halszag, mely a kikötőbe érkező turistákat fogadja, nem épp a legbarátságosabb (nem meglepő, hogy évszázadokkal ezelőtt a helyi indiánok állítólag az itt fészkelő halászmadarak tojásaiért csónakáztak ide), de néhány méterre eltávolodva a sirályok és albatroszok hadseregének otthont adó sziklafaltól ez sem jelent problémát. A Szikla eredendően amúgy védelmi erődként szolgált, utóbb kaszárnyának alakították át (bár már ekkor őriztek itt katona elítélteket), az 1930-as években időszakában pedig átalakították a legveszélyesebb bűnözők őrzésére alkalmas komplexummá. A hely, ahol a kiváló ételen (a rabok ugyanazt ették, mint a fegyőrök), a szálláson, az orvosi ellátáson felül azonban minden kiváltság volt. Csak akkor mehettek a rabok a friss levegőre, ha kiérdemelték. Csak akkor kaphattak levelet, ha kiérdemelték. Csak akkor mehettek a könyvtárba, ha kiérdemelték. Az elkülönítőbe és a sötét zárkába kerülni persze annál könnyebb volt.

Az Egyesült Államok harmincas évei elsősorban a nagy gazdasági világválság okozta problémákról (tetszetős a "great depression" szó minderre), valamint az alkoholfogyasztási tilalomról (csak úgy önmagában "prohibition") szólt. Erről a korszakról rengeteg film is készült, s nem kevésben központi szerepet szántak az alkoholcsempészetből meggazdagodó Al Caponénak. Az 1931 végén elítélt, majd kb. fél évre rá börtönbe vonuló, s az Alcatraz megnyitását követően nem sokkal oda átszállított Capone a mellékelt fotón látható elkülönítőben is sok időt töltött.

Sokáig élt az az ábránd, hogy az Alcatrazból nem lehet megszökni. Érdekes, hogy a rengeteg kísérlet közül több is sikerrel járt, habár tagadhatatlan, hogy a szökevények többségét órákon belül elfogták. Nem úgy azt a három férfit, akik 1962-ben lógtak meg a börtönből. A tervük több volt, mint precíz. Ágyukat kitömték (még arra is jutott idejük, hogy viszonylag igényes, szappanból és a borbélytól begyűjtött hajból gyúrt "álfejeket" is gyártsanak), a cellájuk végében található szellőzőnyílást kanalakkal felfeszítették (a zajok elfedése érdekében olyankor, amikor épp hangos zene szólt a cellablokkban), amikor eljött az idő, átpréselték magukat rajta (nekem nem ment volna), a cellák között elnyúló 90 centiméter széles szervízfolyosó csövein felmásztak a tetőig, s ott egy nyíláson át elhagyták az épületet. Kiérve az esőcsatornákon ereszkedtek le, a a szögesdrótkerítést is átmászva már csak a vízhez kellett sietniük. Ott esőkabátokból varrt gumicsónakot tangóharmonikával pumpáltak teli levegővel, és eleveztek... Egyesek szerint Dél-Amerikába, habár többen is úgy vélik, nem értek partot. Legenda a javából! Illetve szög a koporsóban. Ekkorra már érett ugyanis a börtön bezárása. Ezt indokolta az épület állapotának folyamatos romlása, illetve a hatvanas évek elején hatalomra jutó Kennedy család is egyetértett mindezzel.

A sziget története azonban ekkor még messze nem zárult le. Hat évvel a börtön bezárását követően indiánok egy csoportja szállt partra a szigeten, hogy maguknak követelje a területet. Az indiánok egy csoportja 1971-ig kitartott, akkor azonban szövetségi ügynökök felszámolták az engedély nélküli "kisajátítást". A résztvevők azonban egyöntetűen állítják azóta is: megérte. Nixon ugyanis ekkor tett olyan engedményeket több indián törzsnek is, illetve az indián identitás hangoztatása is felerősödött az Egyesült Államokban ezután.

De most már legyen elég a mesélésből. Mindössze két fontos megjegyzés: Al Capone, aki a falak mögött is befolyásos maradt, mindössze négy és fél évet töltött a Sziklán. Ekkor ugyanis szifiliszt diagnosztizáltak nála, és átszállították egy másik fegyintézetbe. S ha már Szikla! Eddig is tudtam, hogy Hollywood úgy csapja be a nézőket, ahogy akarja. Na, de hogy "A Szikla" c. filmben mekkora átverések vannak... Olyan helyszíneket terveztek abba a filmbe, amelyek mesébe illően messze állnak a valóságtól. A biztonság kedvéért, ha hazamegyek, megnézem a filmet, és kijegyzetelem, hány valós helyszínt lehet felfedezni benne!

Golden Gate: kipipálva

Hasonlóan a csütörtöki naphoz, a péntek és a szombat is kettős volt: konferencia, majd pihenés. Az előbbi az agyam, utóbbi pedig a lábam tűrőképességét vette igénybe. Egyiket se bántam. Egyrészt már túl vagyok az előadásomon, másrészt teljesült egy nagy vágyam: élőben láttam a Golden Gate hidat.

Utólag belátom, hogy a tervem elég merésznek bizonyult, mikor a szakmai feladatok letudását követően felültem az "F" vonal ősrégi (eredetileg Baltimore-ban használt) villamosára, s elzötyögtem az 33-as kikötőnél működő Alcatraz Cruises-hoz, hogy majd a következő hajóra felszállok, és megnézem a börtönszigetet. Péntek délben ugyanis már csak a szombat délutáni hajók valamelyikére volt jegy! Sebaj a programom vasárnap délután is szabad volt, így aznap fogok utazni.

Ennek fényében nem maradt már, mint a másik nagy tervemet valóra váltani, és elsétálni a Golden Gate hídhoz. Mivel ez alaphangon is legalább 5-6 kilométer volt az egyik irányba, ezért először az energiát gyűjtöttem be, és a Pier 39 pláza egyik éttermében megebédeltem. Ezt követően még percekig mosolyogtam a helyi mutatványos vidám előadásán, melyet a fapadozaton árgus szemekkel, egy-egy vicc esetén pedig hangos sikongatás közepette kísért nyomon a kis gyermekek hada (illetve a padokon ülve a felszabadult szülők tömege). A mellékelt képen épp egy szabaduló trükköt készül bemutatni a mutatványos.

Na és akkor ezek után irány a híd. Az utam rengeteg további kikötő, étterem, ajándékbolt mellett vezetett. Az út során egy kiváló látványpékség óriási üvegablakán keresztül vehettem szemügyre, San Franciscóban miként gyúrják a kenyeret. (Na jó, nem a látványért, hanem a frissen sülő kenyér illatáért ácsingóztam ott pár percig.) majd jött a hajókiállítás, parkok, egy öböl, amelyet vízi sportolásra is használhatnak, mert hatalmas nézőteret építettek elé a partra. Mindezek mögött a helyi csokinagyágyú, a Ghirardelli nagy gyára (amely még Willy Wonka gyárával is vetekedett). Újabb parkok, dombok, emelkedők, amiben a legcsodálatosabb az volt, hogy mindenhonnan lehetett látni az Alcatrazt. (Mintha csak kacérkodna a szemlélődővel a börtön.)

Ezek után egy újabb városrész tárult elém: Marina. Csodás házak, pálmafák és Crissy Fields. Ez utóbbi egy alapítvány segédletéve felújított tengerparti sétány, amely a helyi természeti adottságokat igyekezett visszacsempészni a mindennapokba. (Lévén mindent felforgattak ezek az amerikaiak, és csak manapság ébrednek fel, hogy a természet mennyire fontos.) A Golden gate híd, mely innen már mindenhonnan teljes pompájával látható volt, épp egy ilyen crissy filedsi bucka mögött nyújtózik San Franciscóból Marin City irányába. (Nagy kár, hogy viszonylag felhős nap volt - de legalább nem esett az eső.)

A visszaúton részben más irányt választottam, mivel már Marine városrész elém tárulkoztakor egy hihetetlen építményt vettem észre a távolban. Mint utóbb kiderült, egy szépművészeti múzeum hatalmas kupolájáról volt szó. Nem is nagyon lehet egyetlen fotóba belesűríteni mindazt, amit ott felépített valaha egy (feltehetőleg) nagy álmodozó, a mellékelt fotó valószínűleg azért mégiscsak visszaad valamit abból a monumentalitásból, nyugalomból és szépségből, ami jellemzi ezt a helyet (ahol épp egy "just married" házaspár fotózkodott - teljesen meg tudom őket érteni). Egyébként a mellékelt fotón látható épület kupoláját láttam a távolból.

S bár a péntekről már rengeteget szóltam eddig, érdemes röviden azt is elmondanom, hogy az esős reggellel induló, majd a konferencia-előadásommal folytatódó szombaton volt szerencsém egy tavaly - New Yorkban - megismert fiatalemberrel, Mattel is találkoznom. Sétáltunk egy kellemeset Noe Valley városrészben, egy zöld parkból szemléltük San Francisco belvárosát, majd leültünk egy étteremben beszélgetni. A találkozó végére odaért a felesége és az alig három hónapos kisbabájuk. Kellemes, kikapcsoló délutáni/esti program volt a kimerítő szakmai feladatok után.

Folytatás pedig vasárnap az Alcatrazzal, illetve hétfőn a Stanford Egyetem kampuszának, illetve az USA egyik vezető IP professzorának a meglátogatásával!

Huckleberry Finn nyomában

"Egyszerre csak hangos kiabálásra lettem figyelmes, körülnéztem - hát látom, hogy a város zuhan alattunk! Minden porcikám megdermedt, úgy megrémültem. Jim csak sápadozott, egy hang nem jött ki a száján, Tom se szólt egy kukkot se, csak nézett izgatottam. A város zuhant és zuhant és zuhant, mi meg mintha helyben maradnánk és állnánk a levegőben mozdulatlanul. A házak egyre kisebbek és kisebbek lettek, a város összébb-összébb zsugorodott, az emberek és a kocsik olyanok lettek, mintha hangyák és bogarak mászkálnának összevissza, az utcák meg mint megannyi apró repedés és cérnaszál. Aztán minden egybeolvadt és nem volt többé város: csak egy piszkos folt a földön."

E kedves kis idézet abból a kiváló olvasmányból ered, mely a  London és San Francisco közötti közel 11 órás repülőúton volt a társaságom. Mark Twain "Tom Sawyer léghajón" című kisregényében Tom Sawyer, Huckleberry Finn és néger barátjuk, Jim, hihetetlen vicces és fordulatos kalandok közepette utazta be a világ egy nagyobbacska részét egy léghajó hátán. Nem kellett sok képzelőerő, hogy magam is átéljem a három kalandor élményeit a hatalmas repülőnk 45H számú ülésében.

San Franciscóba érkezésem délutánján mégsem ezzel foglalkoztam már, hanem csakis a környék feltérképezésével. Nem tartott soká, és rátaláltam a hotelemtől alig két utcányira kezdődő Chinatown híres bejáratára. Ily módon a legforgalmasabbnak tűnő, egyben a legszebb utcát jártam végig, és csodáltam az amerikai társadalom kellős közepén elhelyezkedő kínai világ csodáit. Boltok tarka sokasága, nyelvek megfejthetetlen kavalkádja, turisták hada kötötte le a figyelmemet. A legnagyobb problémát, s ezt már most látom, az idő rövidsége és a látnivalók sokasága fogja jelenteni. Ennek ellenére igyekszek a konferencia mellett felszabaduló perceimet a lehető legjobban tölteni.

Így történt, hogy csütörtök reggel, a konferenciára való regisztrációt követően azonnal nyakamba vettem a várost, és ezúttal a san franciscói kikötő irányába sétáltam. Felhőkarcolók hada között vezetett az út a hatalmas kikötőhöz, ahol hajók mellett utcai árusok és (újabb és újabb) boltok hívogattak. Mindhiába, merthogy csak mentem és fényképeztem. E második kép a Sutter streeten készült (pont azon, ahol a hotelem van), csak már sokkal közelebb a parthoz. Klasszikusnak tűnő tájkép, mivel a belváros nem kevés zöld ponttal rendelkezik, ahol a fák persze eltörpülnek a magas épületek tövében.

Csütörtök délután - az első konferencia panel végeztét követően - az öböl felé vettem az irányt. Szokásomhoz híven nem ültem fel a buszokra, már csak dacból sem. Mint ugyanis kiderült pont ezen a héten nem közlekednek a régi villamosok. Dühös is vagyok, mert nagy vágyam lett volna őket kipróbálni. Ennek ellenére a séta sem volt veszélyes, alig 40 perc alatt a kikötőbe értem. Itt aztán három kellemes órán át csodáltam az öböl szépségét, az Alcatrazt (a mellékelt fotó bemutatás nélkül is világos, hogy mit ábrázol), a különféle éttermeket és ajándékboltokat megtöltő emberáradatot, a hajómúzeum kiállítási darabjait, és végül a Pier 39 fantázianevű szabadtéri plázát (ami nem egy nagy épületben, hanem gyakorlatilag a 39-es stégre lett építve). S mivel ennyi látnivaló, illetve lassan fáradó lábaim mellett lehetőségem sem nyílt, hogy a Golden Gate felé sétáljak, azt hiszem, még egyszer vissza kell ide térnem.

Folytatás rövidesen!

If you're going... to San Francisco

Nagyjából húsz éve lehetett, hogy először hallottam Scott McKenzie "To San Francisco" című dalát. Akkor tettem egy fogadalmat, hogy nekem is el kell jutnom a csilingelő villamosok, az autósüldözéses dombos, Alcatrazos, Golden Gate hidas városba. Ma ez megtörtént. Megérkeztem Friscóba.

Kora hajnali kelésem, és meleg otthonom elhagyása sosem kellemes élmény, így már a hazatérés öröme is itt motoszkál a fejemben, az elkövetkezendő hétben azonban olyan élmények várnak rám, amelyek egy jó ideig nem fognak visszatérni. Az egyébként valamennyi napomra 2-6 órás mennyiségben kiható szakmai programomon felül (melyről a szerzői jogos blogomon készítek bejegyzést) ugyanis a minimumelvárás a bevezetőben említett "jelzők" megtapasztalása, végig járása. Egyelőre - a konferencia programja okán - csak a vasárnapi Alcatraz kirándulás a biztos, a többi az időjárástól is függően alakuló improvizáció lesz. A legkellemesebb élményekről azonban folyamatosan hírt adok majd a blogon.

És csupán a biztonság kedvéért azoknak, akik kíváncsiak a McKenzie dalra, íme a YouTube videó. És még Jimmy Hendrix is szerepel a klipben!