Megkésett beszámoló egy turkui hétről

Nincs mentség... Még ha e blogot alapvetően csak a magam szórakoztatására is vezetem, a két hónapos csúszás sok... Azért egy tömör, lényegre törő összefoglalót megosztok nyilvánosan arról, miként telt el hét márciusi napom kedvenc finn úticélomon.

Helsinki belvárosában

Könnyen, jól, pihentetősen. Akár ennyiből is állhatna a blogbejegyzés. Persze ennél valamivel több történt velem. Igaz, a jól bevált sétákról, kellemes bevásárló körutakról, egyetemi előadásokról szerintem már untig elege lehet mindenkinek. Pedig Turku nagyjából erről szól. A tény, hogy számos további szakmai megbeszélésen vettem részt, könyvtáraztam, nem segíti az összefoglalóm "eladhatóságát". Ami ugyanakkor igenis érdekes lehet, hogy - valójában sokadik finn utam ellenére - először fordult elő, hogy a turkui repülőre történő várakozás helyett a rendelkezésemre álló hosszú órákat kihasználandó beutaztam Helsinkibe. Nyolc év után tértem ide vissza, de mit sem változott a finn főváros. (Na jó, egy-két építkezést láttam, szerencsére a ritka csúnya parlamenti épülettel is lehet valami, mert hatalmas takaróba burkolták.) Persze a lényeget a kellemes hideg, ám verőfényes táj jelentette, egy kellemes tea és egy emlék-ébresztő Pizza Hut ebéd.

A Monk jazz bárban

Turkuban pedig ezúttal is adtam az "élvezetekre", már ami egy-egy ilyen útba beleillik. Ezek közül kiemelkedő, kedvenc helyszínem a Monk jazz bár. Ezúttal is egy kiváló formáció zenélt, nagyon tehetséges muzsikusok és kiváló hangú énekesek. Vélhetően ismét a helyi konzervatórium diákjai. Ehhez hasonlóan kellemes élményt jelentett a lassan törzshelyemmé váló Shamrock Café - és egy újabb speciális hamburgerük. Felfedeztem a jogi kar épületének átépítése miatt ideiglenesen kijelölt új otthonukat (így azt, ahol én is tanítani fogok majd ősszel). És a többi, és a többi. De higgye el nekem mindenki, Turku kellemes, békés helyszín, ahová bármikor öröm visszatérni. Most is így volt.

Zöldülő Finnország

Tizennegyedik finn utam újdonsággal szolgált: ezúttal nem csak Turkuba, de egy annál is északabbra fekvő városba, Joensuuba is ellátogattam. Némi esőzéstől eltekintve csodás tavaszi idő fogadott. Élmény volt újra átélni a tavaszi zöldülést.

Az utazás oka ezúttal is a munka volt, de ez sosem lehet akadálya annak, hogy némi pihenést iktassak be a programomba. Így indultam neki legalábbis, ám az első időszak nem épp ebbe az irányba tendált. A tény, hogy megérkezésem Turkuba kedd hajnali két órára volt tehető, ugyanakkor első előadásomat kedden reggel kilenc órakor kellett megkezdenem, előre vetítette, hogy kevés időm lesz pihenni. Erre rátett egy lapáttal az egyetemi vendégház, a Villa Hortus másik új lakója: a saját szobája kulcsa helyett az enyémet vette el. Erre azonban csak reggel derült fény, így szoba nélkül maradván életemben először egy társalgóban elhelyezett heverőn, kabátomba burkolózva kellett aludnom. Kellett volna, de nem igazán sikerült. Ebbéli törekvéseimet a korai napfelkelte is nagyban akadályozta. (Ilyenkor az éjszaka alig néhány órát tart. Pár hét múlva már ennyi ideig se lesz sötét.)

Egy kis erő maradt mosolyogni is...

A keddi előadások után, bízva a megérdemelt pihenés lehetőségében, még a vacsorát is előrébb hoztam. Talán nem kellett volna, mivel néhány percre a finom falatok eltüntetését követően jött az üzenet: mi lenne, ha futni mennék. Egye fene, edzek egyet Tuomas kollégával, aki egyébként professzionális maratonfutó. Én nem, de ez nem számít. Az edzés lényege az volt, hogy egy felvezető kört követően tíz perc futás, két perc pihenés. Majd nyolc perc gyorsabb tempó, két perc pihenés. Hat perc még gyorsabb futás, újabb két perc lihegés. Négy perc nagy tempóval, még két perc erőgyűjtés. Végül két perc mindent bele. Szép lassan, de biztosan kiderült, hogy merész vállalást tettem Tuomasnak. Sikerrel vettem az edzést, bár se fizikai erőnlétem pillanatnyi állapota, se az elmúlt 16 óra eseményei nem segítettek a rekordok megdöntésében. Gyakorlatilag minden egyes etapot utolsóként zártam, hangulatomon ráadásul a rendre lehagyó tíz éves fiú sem segítette. Ezzel együtt is elmondhatom, hogy maratonistákkal edzettem. (Rendre a hátukat látva, de azért mégis csak velük.)

Joensuu belvárosa

S bár Turku ezen felül is tartogatott nekem néhány kellemes élményt (egy kis bevásárlás, a szokásos májusi kirakodós vásár, ebédek és egy ízben vacsora a helyi kollégákkal), most mégis ugorjunk az út második állomására. Joensuu Turkutól több mint hat órás vonatútra, ezzel együtt a 62. szélességi körnél is északabbra fekszik, vagyis mindeddig legészakabbi úticélomnak bizonyult. A település, bár alapvetően egy csendes egyetemi város, kifejezetten pozitív benyomást tett rám. Forgalmas belvárosa, nyüzsgő emberei, tágas terei, a jelentős zöldterületek mind kiváló összhangot mutatnak. A színvonalat tovább emeli az egyetemi campus, amelyet több irányból is fák öveznek (az erdészeti és faipari kar épülete az eddigi legkiválóbb példája a természetközeli oktatásnak), illetve mindenféle sportolási lehetőséget biztosító csarnokok és sportpályák terülnek el mellette. Az időjárás talán kevésbé volt kegyes hozzám, és ezúttal lehetőségem sem nyílt arra, hogy a környező tórendszert, illetve az azt övező túraútvonalakat megismerjem, ezzel együtt is őszintén mondom, hogy egy finnországi utazás esetén érdemes bárkinek erre kanyarodnia.

Évzáró haknitúra - kis szabadidővel

Mondhatni erősen megcsúsztam a beszámolók készítésével. Egyrészt az év végi feltorlódó feladatok okán, másrészt amiatt, mert ezúttal mindhárom év végi utazásom a sűrű szakmai programokról, egyúttal a kevés szabadidőről szólt, gyakorlatilag egyik utazásról sem lehetett volna önálló bejegyzést készíteni. Ezért egybevonva őket íme egy tömör összefoglaló turkui, varsói és lyoni élményeimről.

Koncert a Monkban

Turku örök kedvenc, ráadásul ezúttal - október végén - már 14. alkalommal látogattam el ide. Az utazás ezúttal leginkább a szakmai kihívások miatt marad emlékezetes, ám emellett is jutott idő egy kis jazz bár látogatásra (a Monk egy zseniális hely), piacozásra és ajándékvásárlásra (a helyi kakaó otthon mindenki kedvence), futásra mind egymagamban, mind a helyi - egyébként maratonokhoz szokott - kollégával (velem azért nem futott maratont, én nem bírtam volna). Utóbbinál ráadásul még látogatást is tettem egy vacsora erejéig, ami belsőséges hangulata és a finn szokások megismerésének lehetősége miatt nagyon kellemes élményt jelentett.

A varsói "új" Óváros

Az ősz mondhatni egyetlen újdonságát Varsó jelentette, ahová - novemberben - konferenciára érkeztem, sajnos csak három éjszakára. A hírekkel összhangban bizonyára vannak Varsónak kevésbé elbűvölő részei is, de amit nekem szerencsém volt megnézni, az magával ragadó, nagyvárosi hangulatot árasztott. A szállásom a konferencia helyszínétől, egy belvárosi mozitól (!) alig két háznyira helyezkedett el. Ebből - és a konferencia rugalmas, délutáni kezdő időpontjai okán - az is következett, hogy legalább egy csekélyke időm jutott első teljes napomon arra, hogy a közeli varsói óvárost megtekintsem. Persze jó tudni, hogy ez úgy Óváros, mint Budapest egyes kerületei, sőt még annyira se. Varsóval nem bánt kegyesen a történelem a II. világháború alatt, és ezt a jelenlegi formájában egyébként gyönyörű "negyedet" a német megszállók a földig rombolták. (Szó szerint! E brutalitásnak az egyik legújabb filmes megjelenítése a Zongorista című kiváló darabban található meg, annak is a legvégén, mikor a csonttá aszott Adrian Brody karaktere a "háború végeztével" végigbotorkál a lerombolt Óvároson.) Azóta teljességgel újjáépítették ezt a területet, ráadásul az óvárosi épületektől egy részben sétálóutcának kialakított sugárúton sétálva minden szépet láthatunk, amit csak Varsó kínálhat nekünk.

Látkép Lyonról,
a háttérben a Notre Dame

Ugyancsak novemberben került sor az év utolsó utazására, ezúttal Lyonba, ide már ötödjére. A szokásos előadást tartottam meg a Jean Moulin egyetem jogi karának angol nyelvű LLM képzésén. A képzés struktúrája nem sok szabadidőt enged. Reggel kezdés, ebédszünet, délután folytatás, vacsora és pihenés. Úgyhogy én rendre az ebéd- és vacsora időt fogom fel aktív pihenésként, amikor egy-egy étkezés előtt és után a város szép részeit keresem fel. Ezúttal is lehetőségem nyílt ugyanakkor egy helyi kolléga otthonában vacsorázni, akinek családja legalább olyan kedves és figyelmes volt, a közel 10 éves kislány pedig már angolul igyekezett kommunikálni velem. (Ami ezerszer jobban ment neki, mint ha én franciául próbáltam volna megszólalni...)

A 2014-es évet ezekkel az utakkal zártam. 2015 sem lesz kevésbé forgalmas: hazai és külföldi utak már most biztosra vehetők, a jelek szerint ez hazánkkal együtt öt országot fog érinteni. Részletek kellő időben! BÚÉK!

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről

Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt

Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)

És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

Tizenkettő, nem egy tucat

De nem ám. Tizenkettedjére érkeztem Turku városába, hogy a helyi egyetemen okíthassam a finn és más európai, illetve Európán kívüli országok diákjait. A munka mellett egy-egy ilyen finn út a kikapcsolódást is jelenti számomra, és a kultúra folyamatos - apró szeletekben történő - megismerése mellett lehetőséget teremt arra is, hogy egy-két, lassan megszokottá váló hóbortomnak élhessek. Amiket egyszerűen nem lehet megunni.

Ruissalo szigetén

A mostani utazás legnehezebb elemét az a puszta tény adta, hogy míg tavasszal volt kísérőm, addig ezúttal egyedül tértem vissza. A programok persze nem maradtak el, s a mostani utamat leginkább a kapcsolatok ápolása jellemezte. Rögtön szombaton egy turkui (volt) kolléga invitált Ruissalo szigetére, hogy töltsünk el egy órát beszélgetéssel - négyesben. Mi ketten és két kutyus. A sziget, mint mindig, ismét csodás volt. Az időjárás a hűvös tartomány alját súrolta ugyan, de a nap sütött, s mindent egybe véve nem csak a két kutya élvezte a hőfokot. A beszélgetés a kollégával hasonlóképp jól alakul. A hölgy egy kiváló jövő évi konferencia részleteit mesélte el, amelyen nekem is jelenésem lesz, a szállásomat már foglalták is. A célpont Leeds, Anglia. (Beszámoló júliusban.)

A vasárnap a bevásárlás, illetve az előadásaimra történő készülés jegyében telt, ugyanakkor késő délután őszinte reményekkel telten vettem az irányt egy műfüves focipálya felé, ahol rendre mérkőzéseket szoktak szervezni, a hét valamennyi napján. Ezúttal sem csalódtam. Senki ne kérdezze, milyen mérkőzést láttam, csak annyit tudok, hogy két félamatőr csapat egy kupáért küzdött meg. A hajtás hatalmas volt, a technikai képzettség csekély, összességében a hangulatra nem lehetett panasz.

Hétfői napom fénypontját a The Monk jazz bár meglátogatása jelentette, ahol a JAR nevű zenekar tette felejthetetlenné e látogatásomat. Egy pelyhedző állú basszusgitáros, egy lelkes, a húszas éveinek elején járó másik gitáros, és egy félelmetesen képzett dobos (a csapat átlagéletkora nagyjából 21 lehetett) olyan fúziós jazz dalokat játszottak, ráadásul olyan virtuóz improvizációkkal tűzdelve, amelyektől majd leesett az állam. Ha itt Finnországban ez szokás lenne, visszatapsoltam volna őket. Sajnos nem szokás.

Kedden az egyik szegedi hallgatómmal, szerdán egy - az órámat három évvel ezelőtt végig ülő, Hollandiában és az Egyesült Államokban diplomázott, Izraelben gyakorlatot töltött, finn feleséggel rendelkező, német származású, mondhatni kicsit globalizált - volt diákommal töltöttem néhány beszélgetős órát. Engem felfrissített mindkét élmény.

Bruschetta a
Trattoria Romana-ban

A csütörtöki nap sem telt unatkozással. Részben már a hazaútra készültem, de még elbúcsúztam a kollégáktól, illetve csatlakoztam néhány tanárhoz és PhD hallgatóhoz, és floorballoztunk egy teljes órát. Kikészültem ugyan, és ez csak a minimális megfogalmazás, de nagyon kellemes élményt jelentett a fel és alá rohangálás. Nem mondom, iszonyú verést kaptunk, részben miattam is, és még csak gólt sem ütöttem, de néhány kalóriát biztos elégettem. Amit aztán röviddel utána vissza is gyűjtöttem, mivel amolyan "búcsúvacsoraként" ellátogattam a kiváló Trattoria Romanaba, ahol az olasz szakács lelkes buon giorno-zás közepette fogadott mindenkit, ráadásul nem is mindent számoltak fel. Vagyis nem csak a gyomrom, de a pénztárcám is jól járt egy picikét.

Majd este jött az elmaradhatatlan szauna. De ezúttal a történet nem egyszerűen izzadás és lehűlés ciklikus ismétlését eredményezte. A szaunát ellepték az orosz kutatók, akik közül egyről kiderült, valójában udmurt, és mint ilyen, a finnugor (főleg a magyar és a finn) nyelv kutatója. Mindig is tartottam, hogy bárhol is járok, találkozok magyarokkal vagy magyarul beszélőkkel, ez most is így történt. Érdekes információkkal bővítettem alapszintűnek nevezhető finnugor ismereteimet, illetve az oroszországi Udmurt Köztársaság (Udmurtföld) mindennapjairól rendelkezésre álló adataimat. Ám a történet még mindig nem ért véget. Udvariasságuk tükröződéseként meghívtak az "after-szauna-party-ra". Ennek keretében ételek autentikus orosz válogatását kínálták fel, és természetesen az alkohol sem hiányzott az asztalról. Kövezzen meg ezért bárki, aki másként látja, de nekem nem okozott örömöt a torokmaró ukrán mentavodka. De most már elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam. Hajnali indulásomra hivatkozással végül fél éjfél körül kimentettem magamat, és némi szédelgés és fejfájás mellett a sjaát szobám felé vettem az irányt.

Valahogy így telt egy újabb hat teljes nap Finnországban. Folytatás jövő májusban, amikor talán a most lehullott levelek helyére új zöld hajtások érkeznek majd, és az esőfelhők helyét a napsütés váltja majd fel.

Négy sziget, három múzeum, két nap, egy nagyszerű város

Ha már a finn bejegyzésemet a számmisztika jegyében kezdtem, akkor ezúttal sem maradhattak el a számok. Turkui élményeink megkoronázása céljából áthajóztunk a svéd fővárosba, s eltöltöttünk ott két nagyon szép (teljes) napot (és az aprót).

Az előző posztot épp a hajókirándulásra való utalással zártam. Viszont legalább egy bekezdést megérdemel ez a durván 11 órás utazás, mert felejthetetlen élményt jelentett számunkra. A Viking Lines hajós társaság Amorella nevű, 11 szintes kompján reggel, kilenc óra magasságában hajóztunk ki a turkui kikötőből. Érkezésünk svéd (és egyben magyar) idő szerinti este hét órára volt várható, ami összesen 11 órát jelentett. Szinte fel sem tűnt, olyan gyorsan és kellemesen telt ez az idő. A fedélzetről a kilátás ugyan gyönyörű (lásd a mellékelt képet), a szél viszont kevésbé elviselhető volt, a felhők mögül hosszabb-rövidebb időkre kikandikáló nap azonban sokat javított a hangulaton. A hetes és nyolcas szint a szórakozást és az étkezést szolgálta. A bolgár No Mercy zenekar rendkívül színvonalas rockfeldolgozásokkal kápráztatta el öttagú táncközönségét, habár a gitáros angol kiejtése legkevesebb problémásnak volt nevezhető. A bingó, a karaoke ugyancsak kiváló szórakozást jelentett. És az a kellemes kilencedik szint. Ha már ilyen hosszú útra vállalkoztunk, ráadásul csomagokkal, helyesnek tűnt - és utóbb kiderült, tökéletesnek bizonyult - az ötlet, hogy kabint béreljünk. Az ablakon keresztül a tenger hullámai is sokkal szebbnek tűnnek.

A teljes kirándulásunk egyetlen kellemetlen pillanata a stockholmi érkezéskor fogadott minket. A hajón megváltott buszjegyünket a buszunk idő előtti távozása okán (köszönhetően a hajó késedelmes kikötésének) nem tudtuk igénybe venni, így sétálhattunk egy kellemeset a metróig. Onnan már gyerekjáték volt a közlekedés, habár tagadhatatlanul izzasztó három bőrönddel. A szállásunk ugyanakkor csak ránk várt. Elfoglalása után még egy kis sétára is futotta a belvárosi sétálóutcánál, a parlamentnél (Riksdag), a királyi palotánál (amely ugyanakkor ma már múzeumként szolgál) és már szemünk elé tárult az elkövetkezendő két nap legtöbb célállomása: a Djurgarden sziget és az óváros is.

Péntekre jutott az előbb említett sziget, mely hosszú évszázadokon keresztül a svéd király vadászbirtokaként szolgált. Ma már inkább múzeumsziget funkcióval bír: skanzennal, hajó-, gyerek/mese-, történeti-, zenei múzeumokkal, vidámparkkal. Mi az 1628-ban megépített, vízre bocsátott és 1500 méter után elsüllyedt Vasa hajónak szentelt kiváló múzeumot és a skanzent választottuk. A két ágyúsoros hajót 1961-ben emelték ki hullámsírjából és három évtizedes restaurációt követően 1991-ben építettek neki egy méltó múzeumot. A kiváló miniatűrökkel, makettekkel, faliképekkel, audiovizuális teremmel, kivetítésekkel és az odaveszettek feltárt csontjaiból álló kiállításokkal nagy élményt jelentett  a Vasa-múzeum. A sziget másik kiemelkedő élményét a skanzenben tett látogatásunk jelentette. Az állatkertet is magába foglaló park elsődlegesen a tradícionális svéd építészet (lásd a képen a vízimalmot), mindennapi élet, környezet bemutatását célozta, mindezt élő szereplős, kosztümökbe öltözött színészekkel, üvegfúvással, és a sort még folytatni lehetne.

A szombatunkat az óváros, a Gamla Stan feltérképezését tűztük ki célul magunk elé, ugyanakkor a svéd nyugalom és a hétvége megakadályozott minket abban, hogy reggeltől ezen a szigeten töltsük el időnket. Gyakorlatilag minden hely 10-11 között nyitott. Megunva az üres utcák monoton hangulatát a kicsit távolabbi hadtörténeti múzeum felé vettük utunkat. Hogy helyzetünk ne legyen annyira könnyű, ennek a múzeumnak a nyitvatartása sem igazodott teljesen a szűkös időkeretünkhöz. Némi várakozás után végül azért csak bejutottunk, és végig sétáltuk a kiállításokat, melyet a svéd hadtörténet egyes stádiumait mutatták be, ókortól a modern korig. Még Raoul Wallenberg terem is berendezésre került, ahol kimondottan érdekes adalékokat lehetett megtudni a diplomata '45-ös budapesti eltűnése és vélhető oroszországi raboskodása kapcsán. Ezt követően ismét visszasétáltunk a Gamla Stanra, ami eddigre (kora délután) pezsgő-nyüzsgő, turistákkal teli forgataggá változott (lásd a képet, mely a Nobel-múzeumnak is helyet adó központi téren készült). Végül, erőt érezve lábunkban, még sétáltunk egy keveset a közeli dombokhoz, ahonnan Stockholmot madártávlatból is szemrevételezhettük. A nap zárásaként még betértünk egy kiváló olasz-svéd étterembe, és olyan finomságokat ettünk, amelyeknél vélhetően jobbat már csak az olasz csizmán lehetne kapni.

És ezzel a skandináv túránk második állomása bemutatásának végére értem. Ami turkui és stockholmi utunk közös hozadéka és ténye, hogy e helyekre egyszer a jövőben még biztosan visszatérünk még - közösen.

Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!

Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

Social networking in Turku

Ahogy azt vártam, a turkui út második fele a sűrű programokkal telt el. Konferencia, majd egy pihenőnap. Mindeközben sűrű kapcsolatépítés, illetve -ápolás. Mindez csodálatos helyeken, kedves emberek társaságában és persze kiváló ételekkel megfűszerezve.

Csütörtökön és pénteken életem eddigi egyik legjobb konferenciáját ültem végig. (Senkit nem kényszerítek erre, de ha esetleg érdekli, íme a szakmai összefoglaló.) Mikor épp nem a szellemi tulajdonvédelem érdekes témáit boncolgattuk a szekcióüléseken, akkor a szünetekben kávé, tea vagy víz mellett, illetve ebéd közben mindenféle finom fogás mellett beszélgethettem érdekes és kedves emberekkel. Társadalmi szempontból nézve persze a két napos rendezvény csúcspontja a két vacsora volt.

Az első vacsora vendéglátójaként a turkui önkormányzat a város kezelésében álló, több mint száz éves Suomen Joutsen (Finn Hattyú) fedélzetére invitált minket. Az önkormányzat képviseletében egy kedves hölgy, illetve a városi "főjogász" (amolyan jegyző féleség lehet) köszöntött minket, akik szíves vendéglátását Jukka Mahönen dékán nem győzött meghálálni. A vacsora során hosszú ideje nem látott kedves kollégákkal nyílt lehetőségem újra beszélgetni. A képen látható (balról jobbra) Llew Gibbons és Bruce Kennedy egyaránt a szeged és toledói jogi karok közötti kiváló együttműködés keretében juthatott el kis hazánkba, legutóbb pedig már majdnem két éve találkoztunk Toledóban (amikor egy kis közös kirándulást is szerveztünk).

A pénteki vacsorára ugyancsak úszó éttermen, a Cindy hajón került sor. A zsibongó teremben szabad ültetéses rendszer működött, így ezúttal egy kedves régi turkui ismerős (Daniel Acquah, aki 2010 során még a hallgatóm volt) és két új emberkével kerültem hallótávolságba. És az együtt eltöltött három óra, valamint a krémlevest, lazacot és sült almát, valamint ízletes dél-amerikai vörösbort felvonultató vacsora alatt témák sokaságát jártuk körbe. Élmény volt hallgatni, hogy miként vélekedik a finn, az amerikai a ghánai és a magyar ugyanazon kérdésről. (Kedves Google, ki e blogot is fenntartod, nem mondom el, rólad milyen véleményt alkottunk mi négyen.)

Végül eljött a szombat, mely a szabadság és a pihenés, sőt a kirándulás ígéretével csábított. Délelőtt persze még sort kerítettem az utolsó ajándékok beszerzésére, hogy aztán találkozzak a turkui jogi kar nemzetközi ügyekért felelős koordinátorával, aki a saját és egy japán kutató kolléga családja társaságában elvitt engem egy Turkutól 20 percre fekvő, eldugott kis erdei tisztásra, hogy hot-dogot süssünk, s igazi sushi rizsből készített labdákat falatozzunk (ez utóbbi mennyei meglepetésként szolgált). A négy gyermeket is felvonultató kis csapat, miután a gyomrok korgását csillapította, egy másik helyszín felé vette az irányt. Többfelé is ismeretesek olyan kődombra épített "erődítmények", melyek segítségével a finnek évszázadokkal ezelőtt védték a területeiket. Habár a fasáncok ma már nem látszódnak, akadálytalanul el tudtam képzelni, milyen nehéz feladat elé állíthatták az ilyen dombok a támadókat, s milyen sok esélyt jelentett a védekezőknek a meredek sziklafal. A kilátás ugyanakkor festői volt. A tenger egy csekélyke öble, repcetáblák (ami itt még csak mostanában kezdett el virágozni), fenyőktől és más fák lombjától zöldellő erdők mind a lábunk előtt hevertek, és a szikrázó napsütésben sasszemem (új kontaktlencsém) is precízen működött. (A fenti képről csak Maki, a japán professzor felesége hiányzik.)

Az utamnak még nincs vége. Sőt utolsó estémen éjfél környékén igyekszek majd a félhomályban feljutni a város legmagasabb pontjára, hogy a horizont mögött épphogy csak eltűnő nap keltette fényeket fényképezzem. Ugyanakkor erről már csak akkor fogok beszámolni, ha a esetleg a fényképezés sikerrel jár majd. Egyebekben már csak egy nap, és otthon leszek!

Májusi nyár Turkuban

Hosszú ideje már, hogy lyoni utam kapcsán elkészítettem utolsó bejegyzésemet. Most azonban elérkeztem turkui (immáron kilencedik) utam feléhez. Ideje számot vetni, hogyan teltek az első igazi nyári napjaim Finnországban.

Tavaly májusban tökéletes képet kaptam arról, hogy mi várhat rám az egyre hosszabb nappalok világában. Akkor még csak durván 10-11 óráig volt világos. Most már gyakorlatilag egész éjjel csak szürkeség van. Sőt, itteni idő szerint fél 11 körül kezdtem az írásba, és előtte még néhány perccel a naplementében sétáltam vissza a szobámba. A nap szó azonban más szempontból is meghatározó. Végre igazán érezteti a hatását a fénylő korong. Meleg van! Az elmúlt napokban kétszer is 27 fokot mutatott az utcai hőmérő. Az emberek az utcán sétálnak, az Aura folyó partján napoznak, az éttermi és kocsmai célokat szolgáló hajókon tobzódnak - egy szó mint száz: élik az életet. És milyen jól teszik! (Merthogy a finnek elég depressziós hajlamúak. Ilyenkor a napsugarak már kezdik feltölteni téli tartalékaikat.)

A munka mellett persze minden nap jutott időm arra, hogy megszokott, azonban meg nem unható kedvteléseimnek éljek: a piac körbejárása (különösen hal vásárlása céljából), az otthoni csokoládéadag levadászása, izzasztó egy órás szauna - és persze a kirándulás. Ezúttal Ruissalo szigetére esett a választásom. Relatíve "régen" jártam ott, és tudtam, hogy ott lesz lehetőségem leginkább arra, hogy a sziklás parton elterüljek, és élvezzem a napsugarak kényeztető melegségét.

Nem csalódtam. Bár nagyjából annyi finn emberkét láttam a kedvenc félszigetemen, mint eddigi 4 kirándulásom alatt együttvéve (andalgó párok; kutyát sétáltatók; fürdőruhában napozók; macsó baseball sapkás, kacsakövező lovag és asszonykája; horgász srácok), a közelségük nem zavart. Feledtette a látvány és a többi élmény: a naptól csillogó tenger, a motorcsónakok keltette hullámok zaja, a halakra vadászó madarak sikítozása, vagy épp kicsinyeiket terelgető kacsák hápogása, a távolban elvonuló 10 emeletes tengerjáró hajó, a fenyőfák illata és még néhány egyéb természeti csoda.

Májusi arcát így még sosem láttam a finn tájnak. Most már sikerült. A folytatást is várom nagyon. Mert bár most két nap konferencia következik, ugyanakkor holnap este a Suomen Joutsen (Finn hattyú) fedélzetén koktél party, pénteken pedig a Cindy étteremhajón vacsora vár majd rám. A szombat pedig reményeim szerint a túrázás jegyében telik majd. Egész nap!

Összeállt a 2012-es program

Nagyjából a mai nappal véglegesítettem az idei szakmai programok listáját, így tisztán látom, hogy milyen utazások várnak rám a 2012-es évben. Away to... Lyon, Turku és Toledo - ismét.

Valószínűleg nem csak én élveztem annyira tavaly februárban a lyoni előadásomat, hanem a diákoknak is tetszhetett, ugyanis ezúttal is kiválasztásra került digitális szerzői jogi órám. Így március elején megismételhetem utamat az ódon utcákkal, kiváló éttermekkel, gyönyörű kék folyóval, nem is olyan rossz focicsapattal, rendkívül kedves kollégákkal teli tömött Lyonba. Ráadásul a feleségem is velem fog tartani, ami külön pozitívum. Neki mindenképp, hiszen amíg én a tanteremben küzdök majd 19 órán át a hallgatóimmal, ő addig is nyakába veheti a várost. És talán eljut a képen látható Notre-Dame de Fourviére-hez is. (Az élmények végett lásd az alábbi bejegyzést.)

Nem lehet meglepetés, hogy idén is eljutok Turkuba, de az Erasmus program kiváló lehetőséget teremt minderre. Ráadásul a kurzusom mellett ezúttal egy konferencia is vár rám. No meg persze finom halételek, májusban már csodálatos napsütés, ettől persze még a szauna sem maradhat el, és talán egy focimeccsre is eljuthatok. Egyelőre bizonytalan mikor, de az ősszel is tervezek egy turkui utat. Hihetetlen, de az őszi utam lesz a tizedik finn kalandom. És ugyanolyan lelkesedéssel várom még ma is, mint a legelsőt!

És ami az igazi meglepetés: úgy fest, hogy augusztusban - a 2010 augusztusi utamhoz hasonlóan - ismét eljutok Toledoba, Szeged testvérvárosába, illetve az amerikai jogi képzésünk partneregyetemére. A rám váró tanítástól nem tartok, jól bevált paneljeim vannak, melyeket rendkívül könnyű újabb és újabb jogesetekkel és példákkal fűszerezni. Így az igazi kérdés az lesz, hogy a szabadidőmben vajon mit fogok csinálni? Ismét elmegyek kenuzni, esetleg túrázni az Erie-tóhoz? Bevallom őszintén, nem tudok golfozni, valószínű idehaza erre pénzem sem lenne, de talán leginkább a golfütőt lenne a legjobb ismét kezembe kaparintani.

És ennyi. Talán. Mert némi esély arra is van, hogy további országok felkerüljenek az úti céljainkra. És akkor a kikapcsoló magyar kirándulásokról nem is szóltam. Ez utóbbiak maradjanak egyelőre titokban. Mindenesetre lesz miről beszámolnom a '12-es évben is!

Update: És a nemzetközi helyzet azóta csak fokozódott: szeptemberben Turku, októberben Lyon - ismét! Hurrá!

Három egyperces

Tíz igen kellemes és hasznos napon vagyok túl idei utolsó külföldi utazásom keretében. Ennek örömére mindhárom országról még egy-egy röpke kis emléket gyűjtöttem össze: egy svéd dalt, egy dán hableányt és egy finn naplementét.

Svédország - A lundi élmények többségében a doktori értekezéshez köthetők, szerencsére mégsem erről marad emlékezetes az október 14-e. A védést követő este ugyanis Stefan és családi, baráti és kollegiális társasága körében egy nagyon kellemes vacsorát tölthettem el, s megtapasztaltam, hogy a svédeket csak a futball pályán nem szerethetik a magyarok. Amúgy rendkívül közlékeny és érdeklődő népség. Az estéből mégis egy versecskét emelnék ki, melyet bár én nem hallhattam előadni, mint utóbb kiderült, azután se szavalták el, miután én leléptem. A Måsen svédül sirályt jelent. Erik, akivel egy nagyon tartalmasat beszéltem este, küldte el nekem a vers szövegét. Sajnos a Google fordító alkalmatlan egy feladatra, de az első sor talán valami olyat jelent, hogy egy sirály ül az orrvitorlán.

Det satt en mås på en klyvarbom
och tom i krävan var kräket.
Tungan lådde vid skepparns gom,
där han satt uti bleket.
Jag vill ha sill hördes måsen rope
och skepparn svarte: Jag vill ha O P
Om blott jag får, om blott jag får.

Dánia - Első nap, mikor Koppenhága utcáit jártam, még nem tudtam, hogy mit hagytam ki. Csak mikor visszaértem a hotelbe, döbbentem rá, hogy alig pár száz méterre voltam az Andersen által híressé tett, és (legismertebbként) Ariel és Ficánka kalandjaival megfilmesített Kis Hableány szobrától (a rák szereplő nevére nem emlékszek). A szobor mára betöltötte 102. életévét (Carl Jacobsen készítette), és még mindig gyönyörű, holott a vízparton áll. Külön érdekesség nem csak a megformálása (a lábai helyén például messze nincs olyan "uszony", mint azt a mesékben láthattuk, a tekintete azonban mindent elárul érzéseiről. Az egész szobor körül a legfurcsább csupán a temérdek turista. De hát ez van, ha valaki e város legnagyobb nevezetességének kiállt ki egy szobrot.

Finnország - Nem mondom, hogy kiszúrt velem az időjárás Turkuban, de ezúttal többet esett az eső, mint bármikor korábban, mikor itt jártam. Ennek ellenére utolsó előadásomat követően minden ideális volt, hogy túrázzak egyet. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, a helyszín Naantali kikötője volt. A mellékelt fényképet ott készítettem. Bár nyáron e település valószínűleg zsibong a Mumin-parkba igyekvő gyermeksereg hangjától, ezúttal nagyjából én voltam a kikötőben, és két házaspár, akik épp kutyát sétáltattak. Ez a fotóról nem jöhet vissza, de ami igaz, az igaz: a nyugalom szigete volt a kikötő ekkor.

Újra ismerős földön

Jó pár nap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Magyarázatként csak részben szolgál a tény, hogy az óráimra koncentráltam. Másrészt az is igaz, hogy ha valaki sokadjára (esetemben már nyolcadjára) érkezik egy helyre, annak a legnagyobb zugait már mind ismeri. Attól még szépen telt az elmúlt öt nap.

Kezdjük ott, hogy a legutolsó bejegyzés elkészítése idején még Koppenhágában voltam. Ám akkor még várt rám egy második nap is a dán fővárosban. Ekkor sem hagyott nyugodni a láz, hogy addig teljesen ismeretlen terepet fedezzek fel magamnak. Így a szombaton nem érintett parkokat végigjártam, illetve elsétáltam a Kis hableány szobrához is. (Erről majd később, a hét végén fogok írni külön.) A mellékelt első fénykép ezen az úton készült, az előtérben egy korábbi dán király szobrával, a háttérben pedig egy anglikán templommal. Nem panaszkodhatok. Sok-sok szép dolgot láttam ebben a városban, noha tagadhatatlan, hogy a mocsok is bevésődött az emlékeimbe.

Vasárnap aztán fogtam a cuccomat, és elindultam Finnországba (végre). Bár a reptéren volt időm a felszállásig (talán kissé sok is), azt is hasznosan kihasználtam. Aztán belerepültem a sötétségbe. Mire Helsinkibe értem, már este volt. Végül egy szűk repülő alig harminc perc alatt elrepített visszatérő célállomásaim egyikére.

A hét első napjai tulajdonképpen mind ugyanúgy teltek: készülés az előadásaimra, az előadás megtartása, ebéd (a tegnapi tonhalsteak megismételhetetlen), illetve minden nap kellemes kis séta, az otthoni meglepetések beszerzésével vegyítve. Mára tulajdonképpen ott tartok, hogy minden megvan. Az sem véletlen, hogy ma - mikor utolsó előadásomat is megtartottam - az eddigieknél kissé többre vágytam. Felszálltam hát a 11-es buszra, és átutaztam Naantali kikötőjébe (ismét).

Immáron három éve, hogy először itt jártam, tavaly is visszanéztem ide, és most is ide húzott a szívem. A Mumin-parkot végigjártam (meglepetésemre a teljes "vidámparkot", merthogy ez afféle Disney utánzat a helyi finn Mumin mese figuráira építve, átalakították), és képek garmadáját készítettem. A mellékelt az egyike a nekem leginkább tetszőknek. Bár a nap már lemenőben volt, rendkívül érdekes árnyas képeket sikerült készítenem. (Ezek közül egyet hamarosan még megosztok.)

A hátralévő napokban is szerencsére lesznek események: vacsora meghívás, doktori védés (na jó, az szakma, de azután is lesz egy party) és azért még a sétálásról sem tettem le. Így tehát még egyszer folyt.köv., hamarosan!

Ott repül Márton lúdon...

Nem állítom, hogy ez lett volna minden idők legtartalmasabb turkui utazásom (végtére is ez már a hetedik, kevés az újdonság), habár részem lehetett egy finn vacsorapartiban, illetve láttam labdarúgó mérkőzést is. Mégis, kellemes érzéssel fogom itt hagyni kedvenc úti céljaim egyikét: olyat tapasztaltam meg ezúttal, amire nem is gondoltam volna. Eljött a tavasz Turkuba!

Gyakorlatilag vasárnaptól máig minden napom ugyanazzal telt: sok sétával, ajándékok vásárlásával és munkával. Nem mondom, ez utóbbi nem hiányzott annyira, mint finneknek a napsütés, az otthoni levelek mégis megtaláltak. Na, de mindez mellékes. A napról akartam beszélni. Az időjósok még 18 fokokat emlegettek múlt héten, azonban a hőmérő gond nélkül 20 fok fölé szaladt, ma ráadásul a nehezen hihető, mégis igaz 25 fokig kúszott a higanyszál. Nem is lehet meglepő, hogy a finnek levetették magukról szürke köpönyegüket, és színes ruhába öltözve korzóztak naphosszat. Nem mondom, hogy mosolyogtak, azt ritkán szoktak. Mégis, fürdőruhában kifeküdtek az Aura-folyó partjára, rövidnadrágban fagyiztak, kigördültek oldtimer autóikkal a turkui utakra, ami persze nem kevés irigységgel töltött el.

Vasárnap tettem egy hatalmas sétát az Aura-folyó mentén, egészen a turkui kastélyig (vagy várig). A mellékelt fotón ez látható. Bár ezt az építményt is láttam már korábban, a napsütés és a friss levegő öröméért mégis megérte megtenni a néhány kilométeres (oda-vissza) utat.

A hétfői nap egy jelentős részét a helyi kapcsolatok ápolásával töltöttem. Így egy kedves kollégával ebédeltem, aki jelezte, reméli, hogy az őszi turkui utam épp akkorra esik majd, amikor neki a doktori védése lesz. Ezek szerint október vége felé jövök legközelebb. A hétfő másik jelentős részét, akárcsak a mai napból több órát is, a belvárosi boltok kínálatának alapos tanulmányozása töltötte ki. Végül is elégedetten térek majd haza, kinek-kinek a leginkább megfelelő vásárfiával a csomagomban.

A hazautat megelőző órák vitathatatlanul legkellemesebb élményét pedig az az utcazenész okozta, aki a városi könyvtár falának dőlve egy olyan dalt játszott, amit sose reméltem volna, hogy máshol hallhatok, mint a televízióban, nosztalgikus mesék iránti vágyam kiélése közben. A zenész a Nils Holgersson nyitódalát játszotta! Apróság, mégis milyen találó. (Még akkor is, ha bár Nils - nem biztos, hogy jól emlékszek - Lappföldről jött, neve alapján mégsem finn. Ez most mellékes.) Szerintem hallgassuk végig a jól ismert nótát.

Elrepült tehát a teljes hét. Immár alig egy óra, és indulhatok a reptéri buszhoz, hogy aztán éjfélre Budapestre érjek. Pörgős napok jönnek ezután, mégsem panaszkodok. Energiával feltöltődve várom a következő hetek-hónapok kihívásait. És persze a további kikapcsoló eseményeket is. Rögtön a hétvégén egy gimnáziumi 25 éves jubileumi ünnepséget, majd június elején az utat a tengeren (óceánon) túlra, San Franciscóba.

Felhőtlen lazítás

Szó szerint! A szerdai esős időszak elmúltával a péntek és a szombat már egyértelműen a tavasz jegyében telt: sok napsütés, emelkedő hőfok és kevés felhő. Így vágtam neki az előadások megtartása után rám szakadt temérdek szabad időnek.

Már korábban is kacérkodtam a gondolattal, hogy ha már itt járok Turkuban, ahol két első osztályú focicsapat is van, akkor el kellene menni egy mérkőzésre. Néha egészen közel jutottam hozzá, de eddig mindig elmaradt. Azt kell, hogy mondjam: megérte a végletekig húzni az első élményt.

Finn kollégáimtól értesültem arról, hogy pénteken lesz az idénynyitó a finn bajnokságban, és a TPS itthon fog játszani. Mint utólag kiderült, a tavalyi bajnok Helsinki JK volt az ellenfél. A finn futballról nem sokat tudok, leszámítva természetesen az 1997-es és a tavalyi eseményeket, amikor előbb drámai döntetlen, majd legutóbb Dzsudzsák góljával drámai győzelmet arattunk Helsinkiben. Ja, és persze Jari Litmanen. A finn fociról nagyjából ennyi az átlagos ismeret, amivel egy magyar rendelkezik (tisztelet a kivételnek, de aki ennél többet tud, az szerintem már szakavatott finn ismerő). Ennyi tudással indultam tehát neki a mérkőzésnek.

Eredeti gondolatom az volt, hogy egy erős magyar bajnokihoz hasonló mérkőzést láthatok majd. Ez annyiban módosult az első 45 perc után, hogy egy átlagos magyar bajnokira emlékeztetett a két csapat játéka. Összesen volt három kapura lövés, melyekből a turkuiak mindkettőt gólra váltották: az egyik egy ziccerben tökéletesen elcsavart lövés, a másik egy 20 méterről meglőtt, de egy védőről a kapus felett, a kapufát is érintve a hálóba csapódó gól volt. Az első képen a második találatot követő boldog turkui csapat látható, előtérben néhány fekete-fehér sálas rajongóval.

A szünetben megmozdult a lelátó. Finn nyelvrokonaink úgy döntöttek, megöntözik nyelvüket és torkukat. A stadion háromnegyede elvonult, hogy ki-ki sörrel vagy üdítővel öblögessen, és a kolbászos zsemle mellett a félidő két gólját is megeméssze. A szünetet követően azonban olyan meglepetés ért, amire nem is számítottam: a helsinki csapatnál Jari Litmanen jelentkezett játékra! Mondom, engem minősít, de nem tudtam, hogy Litmanen itt vezet le. Szerintem mindenki sejti, mit jelent nemzeti hősnek lenni. Ahogy felhangzott a korábbi Ajax zseni neve, a stadion teljes közönsége, még én is, talpra állt, és fél percen át tapsolta a játékost. Pedig ez csak egy bajnoki volt, csak egy félidő, és világos, hogy Litmanen már messze túl van a csúcson. De akkor is. Egyébként akkor is látszik, ha valaki profi (vagy az volt). Litmanen beállásával a vendégcsapat veszélyesebbé vált. Míg az első félidőben egy (azaz a nullánál alig több) kapura lövése volt a HJK-nak, a második félidőben legalább féltucat lövésig jutottak. Ezek kétharmada Litmanentől indult. Persze gólt nem szereztek, nekem viszont maradandó élményt feltétlenül.

A szombati napom délelőttje kellemes bevásárlással telt. Lassan minden meglesz az otthoni egységcsomagba. Kora délután pedig érkezett helyi kollégám, Tuomas. A cél a Littoinen-tó volt. Ha körbe nehéz is lett volna sétálni, mivel kerülete több kilométerre rúgott, azért túráztunk, amíg jól esett. A harmadik kép egy sziklameredélyről készült. S bár igyekeztünk, nem sikerült lencsevégre kapnunk a csukákat, amik állítólag mostanság rakják ikráikat. A nádasban láttuk őket mozogni, de ez ugyebár nem perdöntő... A kellemes sétát követően pedig utunkat Turku belvárosába vettük, és egy kellemes étteremben ebédeltünk, s folytattam a beszélgetést Tuomasszal, aki szerencsére megadta a kiváló ötletet a holnapi programra.

Erről viszont már egy másik bejegyzés fog szólni.

Út a kulturális fővárosba

2011-ben - Pécs után - egy olyan újabb helyszín tölti be Európa kulturális fővárosának tisztét, amelyet van szerencsém (közelről) ismerni. Tegnap útra keltem, és immáron hetedik alkalommal látogattam el Turku városába, Finnországba. (Legutóbbi utamról írt fontosabb bejegyzéseket lásd itt és itt.)

Az eddigi útjaim során mindannyiszor Helsinkit keresztül vezetett az utam Turkuba, így némileg hiányzott is a kiválóan felépített Vantaa Airport. Ezúttal fapadost választottam. Nem is lenne vele semmi baj, bár a menetrend időpontja nem túl szerencsés. A Turku 2-es terminál ugyancsak fapados csomagkiadója - melyről egyelőre nem akar feltöltődni a fotó - persze megnevettetett a maga kb. 6 méteres teljes hosszával. Az estét aztán az immáron rendszeressé (és unalmassá) váló El Clásico második félidejének (és így mindkét gólnak) a megtekintésével zártam.

A szerdai nap pedig a munkával kezdődött. Mostantól péntekig egy - az őszihez képest lényegesen - kisebb csoportot fogok összehasonlító és digitális szerzői jogi kérdésekre tanítani. Remélem kitart a lelkesedésük a zenei példákig. A jól sikerült munkát persze este megpecsételtem egy kellemesen fárasztó szaunázással. S hogy mennyire kicsi a világ? Pont a szauna előtt találkoztam egy olyan olasz professzorral (Vittorio Olgiati), akit eddig először és utoljára Berlinben, még 2007-ben láttam egy konferencián...

A csütörtök délelőttje ismét a tanteremben telt. Maroknyi csapatomtól elégedettséggel váltam el, s vettem utamat egyik - ha nem épp a - kedvenc turkui helyszínem: a vásárcsarnok felé. Rendszeressé vált ugyanis az évek alatt, hogy a vásárcsarnokba járok friss halért (ezúttal - az esti vacsorameghívás tényére is tekintettel - csak lazac volt a listámon), melyből ma is isteni ebédet készítettem magamnak. Levezetés gyanánt séta, illetve némi ügyintézés Szeged irányába. Az idő azonban gyorsan telik, és hamar hat óra lett, amikorra elém jött Tuomas, a helyi fő szakmai partnerem. Utunkat a turkui tűzoltók báltermébe vettük, és egy kellemes kis kitérőt követően (a Sevilla nevű tapas bárba) már el is foglalhattuk helyeinket a bálteremben feldíszített ünnepi asztaloknál.

Sosem volt még lehetőségem eddig olyan emberek körében vacsorázni, akik épphogy beszélik az angolt, a némethez (és persze a magyarhoz) pedig hozzá se tudnak szólni. Most eljött ez a pillanat, mégis élveztem minden percét annak, amit Eva és Jaakko, Kevät és Ilkka, illetve Iris és Reine társaságában tölthettem. Mindig is tetszett a finn nyelv, pörgős beszélgetésük - melyből csupán az általam eddig is ismert szavakat értettem meg - magával ragadott. Az este pedig telt, hamar eljutottunk a finom desszertig, melyet követően jött is a zenekar, kik kellemes háttérzenét szolgáltattak az immáron fesztelen (asztalhoz nem kötött) beszélgetéshez. S bár nem jutottam hozzá, még egy 2007-es, berlini konferenciás ismerőssel is lett volna módomban találkozni. A turkui jogi kar tiszteletben doktorával, a louisville-i jogi kar oktatójával, John Cross-szal ugyanis ugyanazon panelben adtunk elő négy éve. Talán majd egy hónap múlva összefutunk San Francisco-ban. Ki tudja?

A  folytatásról (merthogy vannak ám hétvégi tervek, többek között egy futóversenyen való részvétel) külön posztban jelentkezek szombaton vagy vasárnap!

Összeállt a tavaszi menetrendem

Mostanra fixálódott, hogy a 2011-es tavaszom is sok kellemes utazást fog hozni, persze mind szakmai alapokon szerveződik, ergó nem csak a pihenésé lesz a főszerep.

Január végén indulok Kitzbühelbe. Csodás egy hely, hegyek között, völgyek között, kiváló szálláson. Konferencia előadást fogok itt tartani. De a fotókért megéri majd betérni, az egyszer biztos. A mellékelt kép egyébként a 2009-es utam alatt készült, egy sípálya kellős közepén.

Február közepén Lyon, Franciaország a következő célpont. A Jean Moulin (Lyon 3) egyetem angol nyelvű master képzésében kaptam feladatot, hogy a kedvenc témámról tartsak 19 órás előadást. (Nem egy nap alatt!!!) Ez egyben azt is jelenti, hogy hosszú idő után újra be tudom szerezni a lyoniak helyi specialitását, a "lyoni párnácskákat" (nem tudok franciául, ezért csak magyarul tudom leírni), ami egy rendkívül finom édesség.

Májusban újfent Turku, a megszokott, de nagyon várt oktatással. Előny: akkor már remélhetőleg igazi tavasz lesz kint, amit eddig még nem éltem meg (voltam már ott márciusban és áprilisban is, de nem májusban).

Végül június elején irány a Golden Gate Bridge! San Franciscoban lesz a soros Law and Society konferencia, ahol ismét előadok. Elsődleges cél az Alcatraz, és hogy jussak is vissza. Amerikai ismerős már van kint, akárcsak vacsorameghívás:-) Sőt azóta kiderült, hogy az USA egyik vezető szerzői jogászával (Paul Goldsteinnel) találkozok a Stanford Egyetem kampuszán. Ez aztán a szakmai program!

Szóval négy nagyon különböző célpont, négy nagyon különböző feladattal és hangulattal. Ergó a 2011 első felében is lesz miről olvasni itt!

Hazafelé Turkuból

Eltelt ez a hét is. Gyors volt, kellően tartalmas, és még az órám is jól ért véget.

Ez utóbbiról elég, hogy több hallgató is megköszönte az előadást, sőt, a 35 bejáró hallgatóból 31 úgy döntött, hogy a vizsgázást is bevállalja. Így hát tegnap nagy csoportos vizsgáztatást is szerveztem, ahol csak egy gyenge láncszem akadt. Egy szegény spanyol hallgató hölgy jött oda hozzám a vizsga végén, szegényke remegett az idegtől, és elnézést kért, hogy ha nem gond, ő nem adná be ezt a vizsgalapot. Részemről rendben, majd megpróbálja legközelebb, így is 30 vizsgalap lapul a hátitáskámban. Fotót remélhetőleg azonnal tudok mellékelni, amint lassan már megszokottá váló turkui találkozásaink során Kaarina, szegedi joghallgató (tavasszal turkui Erasmus hallgató) készített a csoportról.

A csütörtök persze itt még nem ért véget. Nagy izgalommal vártam a beharangozott floorball mérkőzést, amiben nem csalatkoztam. Otthon már-már megszoktam a kispályás foci fel s alá rohangálós stílusát, de ezt szorozzuk meg párszor, és megkapjuk, milyen az, ha három három ellen játszik, ráadásul - bár lehetne - nem igazán tudtam még azt a pici labdát lábbal is kezelgetni, szóval maradt az ütő, és a rohangálás. Olyan szinten kifáradtam, hogy hazafelé, aminek része egy 50 lépcsős kaptató, csak szép öregurasan sikerült haladnom. Az már másodlagos, hogy irdatlan izomláz van testem néhány olyan helyén, amire nem is számítottam.

Mára pedig már csak az összepakolás maradt, még néhány apróság beszerzése, a csomagolás, plusz, ami külön izgalmasra sikeredett, bőröndöm teljesen elkopott kerekének ideiglenes megjavítása. A szikszalag, amit rá tudtam tenni (sőt ilyet is alig tudtam venni), 200 méter után a nedves úton teljesen átázott, és már csomókban mállott le róla. De most már ki fogja bírni hazáig, remélem:-)

A repülőm fél óra múlva száll fel, aztán türelemjáték Helsinkiben, végül ismét repülő (ami számításaim szerint 21. felszállásom lesz, s majd még megtoldjuk kettővel a jövő heti röpke svájci út során), majd vonat Szolnokra, szülőkhöz, akikkel együtt indulás Mórahalomra, ugyanis - VÉGRE - újabb látványos szakaszhoz érkezik az építkezés: a külső nyílászárókat berakja a szakember. S mivel a tetőm is alakulgat, legalábbis remélem, ezért lassan igazi ház formája lesz leendő otthonunknak.

Na de hogy az évet még ne itt zárjuk, előre jelzem, hogy jövő héten még 1-2 bejegyzés várható, mert Genfbe utazok egy két napos konferenciára a Szellemi Tulajdon Világszervezetéhez. Arról majd a szerzői jogos blogomon is írni fogok, hiszen a téma inkább oda illik.

Szép őszi napok Turkuban

Legutóbbi bejelentkezésem után a vasárnap az ősz, a többi nap pedig a szép szó jegyében telt. Vasárnap áztató, hosszú, szürke és álmosító esős idő zárt be a szobámba.

Nem nagyon volt hová menni, nem is nagyon lehetett volna hová menni. Maradt tehát az olvasás és a készülés a hétfőn rajtoló órára. Ami nem is hozott csalódást. Bár eredendően 39-en jelentkeztek a kurzusra, mindösszesen 35-en mutatták meg magukat, azzal, hogy ők sem mind egyszerre voltak a teremben. Még így is rekord persze a harminc feletti tartós jelenlét (legalábbis az angol nyelvű órák tekintetében).

A hétköznapok persze lényegesen kellemesebben teltek, mint az esős vasárnap. A mellékelt fénykép Hirvensalo sziklás tájain készült. Egy teremtett lélek sehol, kár persze, hogy a mini túra max. egy kilométeres, ha volt. De megérte, néha csak lecsuktam a szemem, és a madarakat hallgattam, meg azt, ahogy a szél a fenyőfák közt megbúvó lombhullató fák sárguló leveleit mozgatta. Ezen felül időm egy részét mindig a helyi piacon töltöttem, ahol ajándékok mellett a napi betevőt vásároltam meg. Saját magamnak tett ígéretemet tartva annyi halat (v)eszek, amennyit csak lehet. Ennek keretében még kardhal is akadt a kardomra. Nem mondom, rendkívül finom volt. Fehér húsú, mintha a tonhalra emlékeztetne, az íze pedig isteni.

Az esték legjava is kellemesen telt. Hétfőn szauna, szerdán vendégség töltötte ki kellemesen óráimat. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert ismét tiszteletemet tettem helyi kolléganőm családjánál, akinek két kislánya persze tette a szépet (nem tehetek róla, a gyerekek nem tudnak nekem ellenállni:-) Oona és Unna a két leányzó (összeadva is harmadannyi évesek, mint én), és persze előttem kellett labdázgatni, ugrándozni, spárgázni. A vicc az, hogy mintha már beszélném a helyi nyelvet. Mindig értettem, mikor és miért szidta le őket az anyukájuk:-)

Most, hogy már az út felén is túl vagyok, nincs sok program előttem, de azért remélem holnap kellemes élményekkel térek haza a helyi floorball edzésről, habár elsőre tartok tőle. Állítólag van két vadállat: egy alacsony kopasz és egy nagydarab szőrös. A neveket ne kérdezze senki, de állítólag már eltörték egymás egy-két csontját. Na bízzunk a legjobbakban. Annál is inkább, mert floorball ütő max. tízszer volt a kezemben, és utoljára is minimum 11 és fél éve, még a gimiben...

A finn napsütésben

Az utam Turkuba úgy telt, ahogy kellett: gyorsan és kényelmesen, meglepetések nélkül. Kellemes, napsütéses 0 fok várt, ami annak tudatában, hogy felkészültem erre a hőfokra, nem okozott meglepetést. Annál inkább a nap, mert legutóbb, áprilisban, egyetlen napot sikerült kifognom napsütéssel.

Na egyből kettőre emelkedett e napok száma a szombattal, mert gyönyörű, felhőmentes reggelem volt, ami késő délutánig kitartott. Adózva egy jó ideje remélt vágyamnak, első dolgom az volt ma, hogy elmenjek a piacra, és megvásároljam a vacsorának való halakat. Ezúttal lazacra és tőkehalra esett a választásom, és nem is csalatkoztam bennük, kellemesen jól laktam velük:-)

Na de ennél sokkal érdekesebb hír, hogy a mai napon végre (hiába hatodik út a mostani) láttam olyan piacot is Turkuban, ami a szegedi fesztiválokra hasonlító módon standok mentén árulták a helyben szokásos füstölt halat (lásd a mellékelt képet, a szürkeség egyébként füst:-), gyümölcsöket, lekvárokat, mézeket, kenyereket, sajtokat, és persze ruhaneműket, elsősorban a téli felszereléseket. Én is lecsaptam egy kis bogyós gyümölcsre. Este kóstolás.

Ezek után irány a főtér, ahol felszálltam a Naantaliba tartó buszra. Utoljára két éve jártam itt, akkor a feleségemmel (vagyis akkor még nem volt a feleségem), most szinte csak egymagamba élveztem a hihetetlen napsütést a gyönyörű kikötőben, ódon faházak mentén (melyek mindegyiket nevet visel, gondolom a tulajdonos családnevét), szunyókáló vadkacsák és hattyúk között. A helyben tett kis sétám során sikerült lefényképeznek a téli elemózsiából nassoló cinegét is.

Sajnos az időjósok már sokkal szürkébb időt emlegetnek holnaptól, így nem meglepő, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül töltöttem oly sok időt a szabadban, és inkább holnapra hagytam a jelentősebbb munkálatokat hétfőn kezdődő előadásaimra.