Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)