Összeállt a tavaszi menetrendem

Mostanra fixálódott, hogy a 2011-es tavaszom is sok kellemes utazást fog hozni, persze mind szakmai alapokon szerveződik, ergó nem csak a pihenésé lesz a főszerep.

Január végén indulok Kitzbühelbe. Csodás egy hely, hegyek között, völgyek között, kiváló szálláson. Konferencia előadást fogok itt tartani. De a fotókért megéri majd betérni, az egyszer biztos. A mellékelt kép egyébként a 2009-es utam alatt készült, egy sípálya kellős közepén.

Február közepén Lyon, Franciaország a következő célpont. A Jean Moulin (Lyon 3) egyetem angol nyelvű master képzésében kaptam feladatot, hogy a kedvenc témámról tartsak 19 órás előadást. (Nem egy nap alatt!!!) Ez egyben azt is jelenti, hogy hosszú idő után újra be tudom szerezni a lyoniak helyi specialitását, a "lyoni párnácskákat" (nem tudok franciául, ezért csak magyarul tudom leírni), ami egy rendkívül finom édesség.

Májusban újfent Turku, a megszokott, de nagyon várt oktatással. Előny: akkor már remélhetőleg igazi tavasz lesz kint, amit eddig még nem éltem meg (voltam már ott márciusban és áprilisban is, de nem májusban).

Végül június elején irány a Golden Gate Bridge! San Franciscoban lesz a soros Law and Society konferencia, ahol ismét előadok. Elsődleges cél az Alcatraz, és hogy jussak is vissza. Amerikai ismerős már van kint, akárcsak vacsorameghívás:-) Sőt azóta kiderült, hogy az USA egyik vezető szerzői jogászával (Paul Goldsteinnel) találkozok a Stanford Egyetem kampuszán. Ez aztán a szakmai program!

Szóval négy nagyon különböző célpont, négy nagyon különböző feladattal és hangulattal. Ergó a 2011 első felében is lesz miről olvasni itt!

Kevés időből a legtöbbet

Ez volt nagyjából a mottóm tegnap délután, lévén a konferencia két órás ebédszünetéből nagyjából 75 percem maradt arra, hogy kicsit sétálgassak és a verőfényes napsütést élvezzem Genf azon szegletében, ahol a WIPO székház van. E rövidke túra során láttam az ENSZ palotáját (bár őszintén nem tudom, hogy pontosan milyen palota volt ez, bár idegenvezetős túrára lehetett volna menni, és a világ zászlói is ott voltak mind, de hát nem vagyok ENSZ szakértő).

Tovább sétálva egy gyönyörű Botanikus Kerthez jutottam, ahol a világ mindenféle növényeit gyűjtötték egybe. Erre még francia nyelvtudás híján is rájöttem. A mellékelt kép a botanikus kert egyik ösvényén készült.

A konferencia végeztével pedig, immáron kellemes utcai viseletbe átöltözve, sétálgattam Genf belvárosában. Itt megtapasztalhattam, hogy nem csak nálunk van szegénység. Egy hölgy ételért kunyerált egy sétáló utcán, de a végén annyira magába roskadt, hogy a kulacsát a földhöz vágta, és leült a hideg kőre... Nem volt szegényke százas, de ez inkább szomorú, semmint vicces.

A mai reggelt pedig egy jó ötlettel indítottam. Vásároltam egy kis reggelit, és utamat egy - már nyáron is megismert - stég felé vettem. Ott leültem egy padra, és a napfelkeltét nézve reggeliztem. A Genf feletti hegy felhőkben úszott, a tavat is belepte a szürke köd, a házak sárgállottak a nap felkelő fényében, és még Vili és a többi veréb is ott csipogott a lábamnál kis morzsákért. Kaptak. Mint ahogy én is erőt arra, hogy ma tovább hallgassam a konferenciát, és aztán nagy-nagy örömmel hazarepüljek.

Napfényes reggel Genfben

A tegnapi repülőút kellemesen és gyorsan telt, mivel azonban szállásomon az internet nem ingyenes, így mellőztem a blogírást tegnap. Azt sejtettem amúgy is, hogy itt, a WIPO székházban majd lesz internet rendesen. Úgyhogy innen, még a konferencia kezdette előtt, röviden összefoglalom első estét és reggeles élményeimet.

Amikor diákszálláson kell, hogy megszálljak, mindig, mielőtt belépnék a főbejáraton, két emléket idézek fel: Montréalt és Helsinkit. Mindkét hely olyan élmény volt, melyek megismétlésétől tartózkodnék. De ez a genfi szálló minden tekintetben kimagasló, bármely korábbi szállásomhoz képest. Úgyhogy ez a része rendben. Reggel, ébredés után kis felfedező körútra indultam. Olyan részre, ahol a nyáron nem jártunk. Mégis, a park, amiben sétáltam, és ahonnan a mellékelt fénykép is készült Genf belvárosibb részéről, gyakorlatilag ugyanazt a kellemes élményt nyújtotta, mint augusztusi látogatásunk. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal a napsütés tényleg lélekemelő, és a hőfok is tökéletes, talán még Szegednél is melegebb lesz.

A parktól a WIPO székházig tartó séta is kellemes volt, határozottan jól esett. Hogy persze a program mellett még mire lesz ma idő, nem tudom, de ha bármi kellemes élményben részem lesz még, megírom!

Utolsó reptéri várakozás

Idei utolsó utamra indulok. Több oka is van, hogy ezt fáradtan teszem, kissé talán sok volt már idén a jóból, másrészt a héten nagyon nehéz kiesni (ismét) a munkából, sőt az építkezésre is jó lett volna kijutni. De nem hápogok tovább, lévén a konferencia, amire utazok, témába vágó, érdekes, hónapok óta erre várok. Olyan előadókkal is találkozhatok majd, akiktől eddig csak olvastam. És hát Genf. Nem is olyan rég még ott jártam feleségemmel, bebarangoltuk a szép utcákat, svájci csokira vadásztunk, fotókat készítettünk. Most azért az időjárás is más lesz, de valószínűleg így is kellemes élményekben lesz részem. Ezúttal szinte csak szakmaikban, de azért igyekszek ide is lejegyezni majd néhány érdekességet.

Hazafelé Turkuból

Eltelt ez a hét is. Gyors volt, kellően tartalmas, és még az órám is jól ért véget.

Ez utóbbiról elég, hogy több hallgató is megköszönte az előadást, sőt, a 35 bejáró hallgatóból 31 úgy döntött, hogy a vizsgázást is bevállalja. Így hát tegnap nagy csoportos vizsgáztatást is szerveztem, ahol csak egy gyenge láncszem akadt. Egy szegény spanyol hallgató hölgy jött oda hozzám a vizsga végén, szegényke remegett az idegtől, és elnézést kért, hogy ha nem gond, ő nem adná be ezt a vizsgalapot. Részemről rendben, majd megpróbálja legközelebb, így is 30 vizsgalap lapul a hátitáskámban. Fotót remélhetőleg azonnal tudok mellékelni, amint lassan már megszokottá váló turkui találkozásaink során Kaarina, szegedi joghallgató (tavasszal turkui Erasmus hallgató) készített a csoportról.

A csütörtök persze itt még nem ért véget. Nagy izgalommal vártam a beharangozott floorball mérkőzést, amiben nem csalatkoztam. Otthon már-már megszoktam a kispályás foci fel s alá rohangálós stílusát, de ezt szorozzuk meg párszor, és megkapjuk, milyen az, ha három három ellen játszik, ráadásul - bár lehetne - nem igazán tudtam még azt a pici labdát lábbal is kezelgetni, szóval maradt az ütő, és a rohangálás. Olyan szinten kifáradtam, hogy hazafelé, aminek része egy 50 lépcsős kaptató, csak szép öregurasan sikerült haladnom. Az már másodlagos, hogy irdatlan izomláz van testem néhány olyan helyén, amire nem is számítottam.

Mára pedig már csak az összepakolás maradt, még néhány apróság beszerzése, a csomagolás, plusz, ami külön izgalmasra sikeredett, bőröndöm teljesen elkopott kerekének ideiglenes megjavítása. A szikszalag, amit rá tudtam tenni (sőt ilyet is alig tudtam venni), 200 méter után a nedves úton teljesen átázott, és már csomókban mállott le róla. De most már ki fogja bírni hazáig, remélem:-)

A repülőm fél óra múlva száll fel, aztán türelemjáték Helsinkiben, végül ismét repülő (ami számításaim szerint 21. felszállásom lesz, s majd még megtoldjuk kettővel a jövő heti röpke svájci út során), majd vonat Szolnokra, szülőkhöz, akikkel együtt indulás Mórahalomra, ugyanis - VÉGRE - újabb látványos szakaszhoz érkezik az építkezés: a külső nyílászárókat berakja a szakember. S mivel a tetőm is alakulgat, legalábbis remélem, ezért lassan igazi ház formája lesz leendő otthonunknak.

Na de hogy az évet még ne itt zárjuk, előre jelzem, hogy jövő héten még 1-2 bejegyzés várható, mert Genfbe utazok egy két napos konferenciára a Szellemi Tulajdon Világszervezetéhez. Arról majd a szerzői jogos blogomon is írni fogok, hiszen a téma inkább oda illik.

Szép őszi napok Turkuban

Legutóbbi bejelentkezésem után a vasárnap az ősz, a többi nap pedig a szép szó jegyében telt. Vasárnap áztató, hosszú, szürke és álmosító esős idő zárt be a szobámba.

Nem nagyon volt hová menni, nem is nagyon lehetett volna hová menni. Maradt tehát az olvasás és a készülés a hétfőn rajtoló órára. Ami nem is hozott csalódást. Bár eredendően 39-en jelentkeztek a kurzusra, mindösszesen 35-en mutatták meg magukat, azzal, hogy ők sem mind egyszerre voltak a teremben. Még így is rekord persze a harminc feletti tartós jelenlét (legalábbis az angol nyelvű órák tekintetében).

A hétköznapok persze lényegesen kellemesebben teltek, mint az esős vasárnap. A mellékelt fénykép Hirvensalo sziklás tájain készült. Egy teremtett lélek sehol, kár persze, hogy a mini túra max. egy kilométeres, ha volt. De megérte, néha csak lecsuktam a szemem, és a madarakat hallgattam, meg azt, ahogy a szél a fenyőfák közt megbúvó lombhullató fák sárguló leveleit mozgatta. Ezen felül időm egy részét mindig a helyi piacon töltöttem, ahol ajándékok mellett a napi betevőt vásároltam meg. Saját magamnak tett ígéretemet tartva annyi halat (v)eszek, amennyit csak lehet. Ennek keretében még kardhal is akadt a kardomra. Nem mondom, rendkívül finom volt. Fehér húsú, mintha a tonhalra emlékeztetne, az íze pedig isteni.

Az esték legjava is kellemesen telt. Hétfőn szauna, szerdán vendégség töltötte ki kellemesen óráimat. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert ismét tiszteletemet tettem helyi kolléganőm családjánál, akinek két kislánya persze tette a szépet (nem tehetek róla, a gyerekek nem tudnak nekem ellenállni:-) Oona és Unna a két leányzó (összeadva is harmadannyi évesek, mint én), és persze előttem kellett labdázgatni, ugrándozni, spárgázni. A vicc az, hogy mintha már beszélném a helyi nyelvet. Mindig értettem, mikor és miért szidta le őket az anyukájuk:-)

Most, hogy már az út felén is túl vagyok, nincs sok program előttem, de azért remélem holnap kellemes élményekkel térek haza a helyi floorball edzésről, habár elsőre tartok tőle. Állítólag van két vadállat: egy alacsony kopasz és egy nagydarab szőrös. A neveket ne kérdezze senki, de állítólag már eltörték egymás egy-két csontját. Na bízzunk a legjobbakban. Annál is inkább, mert floorball ütő max. tízszer volt a kezemben, és utoljára is minimum 11 és fél éve, még a gimiben...

A finn napsütésben

Az utam Turkuba úgy telt, ahogy kellett: gyorsan és kényelmesen, meglepetések nélkül. Kellemes, napsütéses 0 fok várt, ami annak tudatában, hogy felkészültem erre a hőfokra, nem okozott meglepetést. Annál inkább a nap, mert legutóbb, áprilisban, egyetlen napot sikerült kifognom napsütéssel.

Na egyből kettőre emelkedett e napok száma a szombattal, mert gyönyörű, felhőmentes reggelem volt, ami késő délutánig kitartott. Adózva egy jó ideje remélt vágyamnak, első dolgom az volt ma, hogy elmenjek a piacra, és megvásároljam a vacsorának való halakat. Ezúttal lazacra és tőkehalra esett a választásom, és nem is csalatkoztam bennük, kellemesen jól laktam velük:-)

Na de ennél sokkal érdekesebb hír, hogy a mai napon végre (hiába hatodik út a mostani) láttam olyan piacot is Turkuban, ami a szegedi fesztiválokra hasonlító módon standok mentén árulták a helyben szokásos füstölt halat (lásd a mellékelt képet, a szürkeség egyébként füst:-), gyümölcsöket, lekvárokat, mézeket, kenyereket, sajtokat, és persze ruhaneműket, elsősorban a téli felszereléseket. Én is lecsaptam egy kis bogyós gyümölcsre. Este kóstolás.

Ezek után irány a főtér, ahol felszálltam a Naantaliba tartó buszra. Utoljára két éve jártam itt, akkor a feleségemmel (vagyis akkor még nem volt a feleségem), most szinte csak egymagamba élveztem a hihetetlen napsütést a gyönyörű kikötőben, ódon faházak mentén (melyek mindegyiket nevet visel, gondolom a tulajdonos családnevét), szunyókáló vadkacsák és hattyúk között. A helyben tett kis sétám során sikerült lefényképeznek a téli elemózsiából nassoló cinegét is.

Sajnos az időjósok már sokkal szürkébb időt emlegetnek holnaptól, így nem meglepő, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül töltöttem oly sok időt a szabadban, és inkább holnapra hagytam a jelentősebbb munkálatokat hétfőn kezdődő előadásaimra.

Holnap kezdődik a 6. finn túra

Holnap reggel nekivágok, hétmérföldes csizmát húzok és felszállok a Finnair gépére. Ami aztán elrepíthet, immáron hatodik alkalommal Finnország hűvöske, gyorsan sötétedő, de általam igazán kedvelt földjére. Turku városába. Ahol szokás szerint okítani fogom az ezúttal rekord nagyságú csoportomat, ami közel 40 fős lesz.

Képeket, röpke élményeket és érdekességeket igyekszek megosztani itt és a Facebookon is, s bár csupán egy hetes lesz a program, azért lesz néhány bejegyzés:-)

Negyedik felvonás: Hazaút és Genf

Utolsó reggelünkre hétfőn virradtunk az USA-ban, de legalább kellemesen hosszút alhattunk. Majdnem délkor került elénk a reggeli (Mr. Washingtonék a napi két étkezésnek a hívei, mit gondolna erről egy hobbit...), és nem sokkal ezután már indulhattunk is a reptér felé, ugyanis az út előtt még be volt tervezve a Dulles reptértől alig valamennyire lévő Steven F. Udvar-Hazy (nem tévedés, Pesten született ez a magyar Pisti) Air and Space Múzeum meglátogatása.

Itt aztán sok-sok érdekes (korú és küllemű) repülővel és helikopterrel találkoztunk, többek között az Enola Gay-jel, lopakodóval (fénykép mellékelve), valamint az Enterprise nevű űrsiklóval, ami - neve ellenére - sosem jutott ki az űrbe, ez csak egy tesztrepcsi volt. Ha minden igaz legalábbis, mert nem vagyok a téma szakértője.

A reptéren ezek után nem kellett sok időt töltenünk, az átvizsgáláson pedig még csak ki sem szúrták a két narancslevet, a kézfertőtlenítőt és a fogkrémet a helyi hatóságok... Ennyit arról, hogy Ferihegy elhasalt, mi pedig az amerikaiak fővárosából szálltunk fel fél liternyi folyékony anyaggal probléma nélkül...

A repülőn szerencsére pont elült mellőlem egy dohányszagú utas, így aludni is tudtunk pár órácskát. Az ételek persze ismét feledhetők voltak, de ez sem bír különösebb jelentőséggel, mivel végső soron frissen érkeztünk meg Genfbe, ahol a csatlakozásunk délutáni időpontja folytán több óránk is volt a belváros felfedezésére. Egyrészt az elején még szürkeség volt, és némi eső is esett, másrészt a genfi svájciak csak franciául beszélnek (és nem is igazán szeretnek másként beszélni), ezért némi nehézségeink akadtak, de ennek ellenére élmény volt látni a gyönyörű tiszta vizű tavat, a régi épületek miatt nagyon szép látványt nyújtó kis utcákat, a mólót, ahol szokásomhoz híven minden madarat lefényképeztem, és még csokivásárlásra is futotta időnkből. (Ami valószínűleg messze nem olyan jó biznisz, mint a svájcival minőségben mindenben megegyező Finnországból hozni csokit...)

Mindenesetre akkor is elmondható, hogy a hazautunk kellemesen telt, mint ahogy maga az egész amerikai kaland.

Folytatás? Naná! Októberben újabb, immáron szokásosnak nevezhető finnországi kalandom lesz, majd novemberben ismét visszatérek Genfbe egy konferencia erejéig. Sőt, november környékén örömmel fogok tudósítani egy villányi bortúráról is.

Harmadik felvonás: Washington D.C.

Csütörtök reggel korai volt a kelés: indulni kellett a reptérre, ugyanis egy reggeli járattal utaztunk át Washingtonba. Csütörtökön mindössze néhány órácskánk volt felfedezni a Kapitóliumot és környékét, valamint egészen elsétáltunk a Washington Emlékműhöz, valamint a II. világháborús emlékműhöz, ahol - bűn, nem bűn - a lábunkat hűtöttük a szökőkútban, hasonlóan emberek tucatjaihoz.

Kora délután azonban indulni kellett Mr. Washingtonhoz, ugyanis estére koncertjegyünk volt, ezúttal egy country zenész (Mary Chapin Carpenter) előadására. A koncert annak ellenére kellemes élményt jelentett, hogy fáradtak voltunk, és a helyünk sem volt ideális.

Pénteken teljes napos washingtoni kirándulás elé néztünk, ezúttal a nemzetközi kémmúzeumot fedeztük fel, majd a fehér ház felé vettük az irányt, és csodák csodájára még magával Barack Obamával is találkozhattunk. A fényképet lásd íme. Maradandó élményt jelent a kép megszerzésének módja, az egyszer biztos. Épülő házunkban pedig kiemelt helyet fog kapni a fotó.

Mindezek után a Lincoln és a Roosevelt emlékművek következtek (a bal oldali kép ott készült, épp munkát próbálok találni), majd kibuszoztunk Georgetown városrészbe, ami rendkívül aranyos, klasszikus, régi házacskákból álló városrész. A délután során még Mr. Washingtonnal találkoztunk Laurel városkában, ahol lóversenyt láthattunk. Amikor Baltimore-ban láttam Little Ice Patch nevű lovát, a paci 4. lett. Két héttel a verseny előtt egy másikat megnyert. Így minden érintett nagy izgalommal várta az eseményt (mindenki ugyanazt a ruhát viselte), ennek ellenére LIP tök utolsó lett... Én hozom rá a bajt, úgy fest...

A szombat csirkepaprikás főzésével telt Mr. és Mrs. Washington részére (enyém volt a pörkölt, Franciskáé a nokedli, az uborkasaláta közös teljesítmény volt), nagy sikerrel. A mellékelt fotón egyébként ők láthatóak. Ugyanezen a napon még kocsikáztunk a vidéki Virginiában is, és Middleburg városkájában végigsétáltunk a luxus főutcán. Pár ezres település, mégis kb. 5 antik bútorboltja van. Nonszensz...

Vasárnap ellátogattunk Annapolisba, találkoztunk azokkal az emberkékkel, akikkel pár hónappal előtte is találkoztam már. Ezúttal is megnéztük a tengerészeti akadémiát, és a belvárost is felfedeztük, viszont a délutánt elmosta egy hatalmas zuhé... Az este már ismét Mr. Washingtonéknál telt, grillhusival, majd egy érdekes dokumentumfilm megtekintésével (Every Little Step), ami egy musical válogatás nehézségeit mutatta be.

A poszt hosszúsága miatt azonban e ponton abbahagyom, de a hazautunk két napját, beleértve a genfi néhány órás városnézésünket, újabb bejegyzésben osztom meg az olvasókkal.

Második felvonás: Cleveland

A toledói egy hét történései után eljött a várva várt péntek, amikor Franciska is útra kelt Szegedről, hogy kilátogasson az Egyesült Államokba. A várakozás feszült órái alatt elindultunk egy professzorral Cleveland felé, de még mielőtt magára a reptérre értem volna, az autókölcsönzők felé vettük az irányt, és életem első autókölcsönzését lebonyolítva egy Chevrolet Cobalttal vártam Franciskát (fénykép mellékelve). Az automata sebváltó is első élmény volt, természetesen elsőre akkorát fékeztem, hogy a légzsák majdnem bekapcsolt, de végül csak megszoktam a kuplung és váltás nélküli autókázást. Franciska is megjött, a csomagja is, szóval minden tökély.

A szombat a vidéki Ohio felfedezéséről szólt. Elsőként elkocsikáztunk az Erie-tó egyik népszerű strandjára, majd elutaztunk a Cuyahoga Nemzeti Parkba, ahol az érkező esőfelhők miatt túrázásra nem, csak egy borospince (bár itt inkább dombtetőn álló faházakban zajlik a kiszolgálás) nyújtotta kikapcsolódásra és kora esti vacsorára futotta. Mivel szerencsére az esőfelhők elvonultak, ezért sikerült végignézni Yo-Yo-Ma "Silk Road" koncertjét, ahol a zseniális előadók zseniális távol-keleti, közel-keleti, kelet-európai dalokat játszottak, teljesen elvarázsolva a több tízezres tömeget. Na persze a hazaút este a forgalmas highway-eken viccesre sikeredett, néhányszor rossz helyen fordultunk le, de azért csak hazaértünk.

Vasárnap két programunk volt. Egyrészt a protokolláris: a jogi kar emberkéivel hajókirándulásra mentünk a Cuyahoga folyón (a clevelandi látképről itt látható egy fotó), ami inkább Cleveland csodás, lepukkant ipari negyedének a bemutatásával telt, de azért kellemes élmény volt. Másrészt a családi: meglátogattuk Franciska nem is oly távoli rokonait Clevelandben, ami kellemes délutánt eredményezett aranyos emberek társaságában.

Hétfő óta pedig a program osztott: amíg én délelőttönként tanítok, addig Franciska a kampuszt és az ottani múzeumokat járja végig, délutánonként pedig közös programot szervezünk: hétfőn a Rock 'n' Roll Hall of Fame volt a célpont (ahol hihetetlen, de Trabantok is díszelegtek), valamint vacsora a Mallorca étteremben, kedden kis shopingolás, illetve a Cheesecake Factory felfedezése volt a program.

A szerda pedig határtalan örömmel szolgált: aznap befejeztem a tanítást. Ennek örömére egy ebéd után a jogi karral szemközti botanikus kertet fedeztük fel, ahol sok-sok madárka, pillangó, kaktusz és egyéb növény, valamint egy rendkívül színes kaméleon boldogított minket. Ezután pedig irány a szálló, ugyanis készülnünk kellett az esti trópusi Erie-tavi hajókirándulásunkra. Ami bár nem jár táncolással, de mivel ezúttal a tavon és nem a dokkokban hajókáztunk, maga az út elég romantikusra sikeredett.

Első felvonás: Toledo

Kétségtelen, hogy egy ideje már itt vagyok az Egyesült Államokban, de eddig nem jutott idő arra, hogy a blogra írjak, többek között azért, mert nincs velem magyar laptop.

Ennek megfelelően bizarr megoldással magyarosítok: weblapokról szedett ékezetes betűket fogok betoldani a szövegbe utólag. Ha nyelvtani hibák lennének, azokért elnézést kérek (részben az angol WORD tehet róla).

Úgy döntök e ponton, hogy a kiutazás nehézségeiről nem panaszkodok. Legyen elég annyi, hogy necces volt a newarki átszállás, a csomagom nem is érte el a csatlakozást. Még jó, hogy másfél óra múlva meghozta a következő gép. Ha nehezen is, de minden meglett, és indulhattam Toledóba.

Immáron hatodik teljes napomat töltöm Toledóban, ahol négy éve is jártam már. A terepet ismerem, persze az esti oktatás miatt nagyon nem volt lehetőségem bőviteni az ismereteimet.

De azért egy-két élmény már volt. Például szombaton a vendéglátók elvittek kajakozni (életemben először próbáltam ki), és csupán egyszer, pont a beszállásnál estem. Itt láttunk hódvárat, mocsári teknősöket, vadludakat. Ezek után arra is futotta időnkből, hogy golfleckét vegyek. Nem mondom, pocsék vagyok, de élmény mellé/fölé/elé/alá ütni a labdának, illetve néha el is találni azt. A szombat este még tartogatott egy kellemes éttermi látogatást, ahol valami helyi halkülönlegességet választottam, megérte.

A vasárnap alapvetően annak jegyében telt, hogy készüljek a délutánra, ugyanis a helyi professzorokat, akik Szegedre szoktak utazni, csirkepaprikással leptem meg. Egészen pontosan nokedli és uborkasaláta is készült. A bolond helyi aerobiknorbis gondolkodás miatt a nokedlit nem tömték, mint a kacsák, így a fele megmaradt, de a csirke elfogyott, ezért boldog voltam a teljesítményemmel. Az estét pedig egy kellemes mozizással töltöttük (We are Marshall, amiben Matthew McConaughey egy magyar embert alakított!)

Hétfőn pedig már kezdődött az oktatás, amiről elég legyen annyi, hogy 7 hallgatóm, és 1-2 további vendégem van. Az első két napon beült a helyi szerzői jogos professzor, na ettől kissé izzadtam is. Szerdán, amikor nem jött, megtartottam a legjobb órát. Remélem a mai is kellemes lesz. Nélküle.

Ma egyébként még arra is futotta az időből, hogy egy rendes golfpályán egy rendes 9 lyukas játékot játsszak. Na tipp, mennyivel végeztem? Jelzem, hogy a profik 18 lyukat kb. 70-80 ütéssel zárnak, nekem a 9-et 67-ből sikerült befejeznem. De ha optimista akarok lenni, a 67-ből 33-at az első 3 lyuknál ütöttem, a maradék 34-et pedig a maradék hat lyuknál. Tehát a fejlődés szemmel látható volt.

Holnap pedig eljön a nagy kaland ideje. Irány vissza Clevelandbe, ahova remélhetőleg időben és csomaggal megérkezik a feleségem is, akinek ez lesz az első útja az USA-ba. Még az utat megelőzően két kedves toledói ismerőssel (egészen pontosan Ada városkájában laknak, de ez mellékes) egy Erie-tó melletti parkba kocsikáztunk, ahol szép természetet, békákat, lepkéket, szitakötőket, és persze rengeteg madarat, valamint egy őzikét fényképeztem. A mellékelt fotó egyébként ezt az aranyos párost ábrázolja. Mindketten egy madarat szemlélnek:-)

Újra úton!

Már egy nap sincs addig, hogy a repülőm felszálljon Frankfurt felé, hogy onnan tovább repüljek Newarkon át Clevelandbe, végül egy kis autós utazás után megérkezzek Toledo városába. Második idei amerikai kalandom is oktatásról fog szólni, de természetesen sok élménydús órát tervezek a fennmaradó szabadidőmben, úgyhogy várható néhány fényképes beszámoló az elkövetkező két és fél hetes időszakról.

Szóval kalandra fel, irány Toledo, Cleveland és Washington, D.C.

Back from Baltimore...

Az utolsó baltimore-i napok nem úgy teltek, hogy az lehetővé tette volna a blogolást. Ennek megfelelően sajnos lemaradtam annak lejegyzéséről, hogy az utolsó héten washingtoni kirándulást tettem az Amerikai Történeti Múzeumba és az Indián Múzeumba (nos a kettő nem teljesen fedte át egymást az indiánokkal szembeni csaták, a lemészárolt indiánok száma és a mindezek mögött megnyugvó politika terén...), vendégeskedtem Olikáéknál, ahol rendkívül finom chillit kaptam, és majdnem az elejétől végignéztem a spanyol-német elődöntőt (felvételről ugyan, és én a végeredményt tudtam, de attól még jó volt látni a meccset), utoljára megmártóztam az udvari medencében, megszenvedtem a becsomagolással, és természetesen rákészültem az utazásra.

Ami nem volt egy nyugodt, laza, izgalmaktól mentes út. Már Baltimore-ban, a repülőre való felszállás után bejelentette a pilóta, hogy most speciel úgy egy órát állni fogunk, mert időjárási okokból nem szállhatunk fel. Kint verőfényes napsütéses délután... Aztán bejelentik, hogy ja, persze Detroitban van rossz idő. Ami meg azért volt furcsa, mert mire kb. 2 órával később odaértünk, verőfényes, napsütéses kora este volt ott. Mindenesetre volt 25-30 percem megkeresni és elérni a párizsi járatot. Nekem sikerült, de a csomagom miatt aggódtam. (Aztán szerencsére Pesten kiderült, ő is elérte a csatlakozást.)

A transzatlanti repülőút gyorsan telt, lévén végre tudtam aludni:-) Aztán Párizsban újabb 4 órát várakozhattam, ami azonban az ódivatú, nem túl elegáns, bezártságérzetet keltő, és ráadásul nagyon meleg De Gaulle reptér kellemetlenségei miatt nagyon lassan telt. De végül csak felszálltunk, és újabb rövid alvás után megérkeztem Pestre!

És a történet ezzel véget is ér. De a blog hamarosan új tartalmakkal bővül, hiszen már nincs is két hét, és újra útra kelek, ezúttal Toledo és Cleveland városaiban fogok augusztus során tanítani, majd még egy kis túra Washington felé. Őszre pedig már most van egy finn repjegyem, és október során valamikor még várható egy villányi relax és bortúra. Szóval lesznek még képek és élmények hamarosan!

Utolsó hétvége az USA-ban

És az is rendkívül tartalmasan telt. Kezdve ott, hogy végre eljutottam Maryland fővárosába, Annapolis városába. Egy rendkívül kedves házaspárnál vendégeskedtem, akik megmutatták nekem a több mint háromszáz éves város legfontosabb látnivalóit. Kezdve a rendkívül hangulatos óvárossal, a város középpontjában található templommal, kormányzói házzal (ez épp nem fehér, mint az elnöki ház, de hatalmas szintén), a marylandi parlamenttel, amelyről képet is mellékeltem, a parlament tövében található Thurgood Marshall szoborral, ami az USA Szövetségi Legfelsőbb Bíróságának első színes bőrű bíróját állított emléket, a vele szemközt található és két afroamerikai gyermeket ábrázoló szoborral (ami épp a Thurgood Marshall által még jogászként megvívott híres csatát, a Brown v. Board of Education ügyet volt hivatott ábrázolni), illetve azzal az utcával, ahol a Férfias játékok című film egy híres annapolisi jelenetét forgatták (Harrison Fordot itt próbálják meg először megölni az IRA terroristák amerikai földön).

Mindezek után legalább akkora élmény volt a tengerészeti akadémiát meglátogatni, és látni azt is, ahogy szegény újoncok igyekeztek tartani a sort a filmekből is jól ismert kiképzőtisztek által üvöltött ütemmel. A második kép erről próbál érzékletes bemutatót tartani. Az este során aztán nekiállhattam, életemben immáron másodszor, rákot bontani:-) A függetlenség napi ünnep annapolisi szokásainak megfelelően ugyanis tarisznyarák volt a vacsora, némi sertésoldalas (bár ez utóbbi messze nem jelentett akkora kuriózumot) és főtt kukorica mellett. Ja, és persze az este érdekes meglepetését az szolgáltatta, amikor vendéglátóim fehér óriás papagája (aki állítólag mindeddig egyedül a gazdáinak engedte meg, hogy hozzáérjenek) - nem vicc, fényképem is lesz hamarosan róla, amint megkapom őket vendéglátóimtól - az ölembe ugrott (repülni nem tud éppenséggel szegényke), és elkezdett dörgölőzni hozzám. S mivel senki nem tudta, hogy éppen mogyorót keres vagy szimplán barátkozni akar, ezért mindenki rettegett attól, hogy megharap, de semmi ilyen nem történt szerencsére.

Vasárnap folytattuk a városnézést, aminek során megtudtam néhány érdekességet, például hogy George Washingtont gyakorlatilag az orvosai kezelték félre és kvázi ölték meg egy egyszerű megfázás után, hogy Maryland gyarmatot annó a regnáló király feleségéről nevezték el, Annapolis pedig majdnem Henriettstown vagy ilyesmi lett, hogy 1781-1788 között, mielőtt George Washington lett volna az első "ismert" elnöke az Egyesült Államoknak, már volt 8 darab elnöke a függetlenedő gyarmatoknak, de a számolást természetesen csakis az új alkotmány hatályba lépésétől kezdték, illetve hogy a XVIII. század emberei évente kétszer fürödtek (májusban lemosták a tél maradványait, októberben a földművelés nyomait), ha udvarolni akartak, akkor izmosabb lábukat előre tették, hasukat kinyomták (minél nagyobb has, annál vonzóbb a férfi), és ismerkedési szándékuk jeléül egy szárított levendulás kis szütyőt adtak az érintett hölgynek, hogy szaglászhassa. (Arról nem szól a fáma, hogy évi két fürdés mellett mennyire lehetett esély arra, hogy a levendula nem vette át a ruha szagát...)

Majd a vasárnap másik részét Closius dékán családjának társaságában tölthettem, újabb klasszikus függetlenség napi vacsorát (vagyis burgert) fogyasztottunk (na jó, volt ott még kukorica, krumplisaláta és paradicsomsaláta is), majd irány a belváros, és tűzijáték nézés. Állítólag 200.000 néző volt a belvárosban. Lehet. Egy biztos, nekem nem volt buszom hazafelé, így aztán sétálhattam becsülettel, fényképezőt (és a hétvége értékes képeit) két kézzel szorítva.

Túl a nehezén...

Csütörtökön este végeztem az előadásaimmal. Nehéz elhinni, de el is telt hét hét, 14 előadással, 35 tanórával, rengeteg kérdéssel, néhány izzasztó helyzettel, de mindent egybevetve kellemes sikerélménnyel, és nagyon sok tapasztalat összegyűjtésével. A kis csoportom 5/8-a jelent meg az utolsó órán, lévén a július 4-ei hétvége miatt néhányan már kivették a szabit, és hazautaztak a családjukhoz, vagy a családjuk jött Baltimore-ba. Ezen 5/8-adról íme itt egy kis fénykép:-) Egyedül a sokat, de jókat beszélő Mr. Sid hiányzik igazán, a másik két hiányzó annyira nem volt fajsúlyos szereplő az órán.

És akkor most jöhet egy kis pihenés végre! Ennek keretében ajándékvásárlás, utazgatás, fényképkészítés, medencés lazulás, pihenés, végre hosszú alvás és a többi várható:-) Rögtön egy óra múlva indulok Annapolisba, rákot enni és a Haditengerészet Akadémiáját (is) meglátogatni.

Baseball a Camden Yardsban...

Habár siker nélkül...

Olika találóan megjegyezte, hogy talán a férje miatt van... Kígyó ugyanis még nem látott hazai baseball csapatot nyerni. És biztos van benne valami, mivel én viszont eddig csak hazai csapatot láttam nyerni, az én varázserőm most viszont mit sem ért. sajnos a helyi Orioles ritka rossz idényt fut, és ezt tegnap is bizonyították. A dobójátékosuk (mármint a kezdő) még ki is tett magáért, de az ütőjátékosok mindannyian lúzerek voltak. A legkomolyabb teljesítményt Luke Scott nyújtotta, aki két olyan ütést is teljesített, amikkel a második alappontig futhatott. Bár emlékeim szerint egyikből sem lett pont... Láthattuk az Orioles kabalafiguráját, a csókkamera pont a mögöttünk ülő párt mutatta és a tévé párszor épp nem vett fel minket, és még majdnem bunyó is volt (az Oakland Athletics dobója szándékosan megdobta az egyik Oriole-t, kb. törlesztésként, mivel az előző inningben a hazai dobó találta el véletlenül az oaklandi ütőjátékost).

Na de mindez semmi: mivel az egész meccset az első sorból, egészen jó szögből követtük végig, a hazaiak gyengesége ellenére is nagy élmény volt ez a névnapi baseball meccs:-)

Film, zene és színház - élmények New Yorkból #2

Nem csupán azért, mert az előző bejegyzés elég hosszúra sikeredett, hanem azért is, mert az újonnan látott épületeken, a metrón, az "alap" new yorki élményeken felül külön kategóriát jelentenek a filmes, zenei vagy színházi élmények. Persze előre vetítem, hogy szinte "rendesen szétnézni se volt időm", mégis rengeteg információt tudok felidézni magamból e röpke másfél, majdhogy nem csak egy nap után. vegyük időrendi sorrendben a dolgokat.

1. Central Park: azzal gondolom nem mondok semmi újat, hogy a Central park millió filmben szerepelhetett már. Hát, nem vagyok egy Szex és New York rajongó, sőt még ismerő sem, pedig az biztos sok ismerős képet adott volna. Viszont nagy Reszkessetek betörők rajongó vagyok, így hát amikor megláttam a CP sarkán álló Plaza Hotelt, ahol Kevin oly ügyesen szobát foglalt és elnassolt ezer dollárt, megdobbant a szívem. Éppúgy megdobbant a szívem, ahogy megláttam egy-két helyszínt a parkban: a követ, ahol Kevin és a galambos nő a film végén beszélgetnek, vagy azt a helyet, ahol a Adam Sandler az Apafejben (ha jól emlékszek a címére) a "fogadott kisfiát" tanította arra, miként kell faágat hajítani a gördeszkázók lába alá.

Éppígy nagyot dobbant a szívem a Bethesda szökőkút láttán, amellyel szemben a fényképen is ábrázolt árkádos aluljáró látható, ami szintén millió film helyszínéül szolgált, így Reszkessetek Kevin itt szökött meg a két betörő elől, de itt forgatták amúgy egyik kedvenc "egyslágeres" bandám egyetlen slágerét, a Spin Doctors "Two Princes" című dalát (a klipben 1:40-nél tűnik fel először a helyszín). De meg merem kockáztatni, bár ebben messze nem vagyok biztos, hogy a Hair című film híres drogos jelenetét is itt vették fel.

2. Vannak véletlenek, illetve kicsi a világ. Ez a hitvallásom, bármerre is járjak, legyen az Magyarország vagy külföld, és hiszek benne, hogy ismerős arcot most is látok. Nos, így történt ez most is. Bár nem állítom, hogy jelentős filmtörténeti kategória lenne az egyik utcán velem szemben közlekedő Michael McKean, de volt egy-két ismertebb filmszerepe, illetve az általam ugyancsak kedvelt X-Akták sorozat egyik, ha nem a legviccesebb (két epizódból is álló) részében kapott szerepet. Ebben volt az, amikor Mulder testet cserélt egy kiégett fekete öltönyös ügynökkel, aki így Mulder testében belevetette magát az "életbe", míg az ő testében az eredeti Mulder meg csak szenvedett. Na tehát ebben az epizódban lejtett a két férfi egy zseniális táncot tükör előtt, amit egy kivételtől eltekintve hiba nélkül lehoztak. Ennek csak egy apró részletét találtam meg a YouTube-on, 1:39-nél kezdődik.

3. A Broadway. Merthogy a kép is tanúsítja, eljutottam oda. Egy zseniális musicalt láthattam, ami eredendően a fekete-fehér filmek koronázatlan királya (Billy Wilder) által rendezett és írt "The Apartment" című film színházi verziója volt. Billy Wilder egyébként 6 Oscar díjat kapott, és még vagy 10-15 másik jelölése volt, ami nagy teljesítmény. Ő volt ráadásul az, aki a kedvenc külföldi fekete-fehér filmemet, a Van aki forrón szeretit rendezte. Ennek megfelelően nem is indulhatott számomra rosszul a darab:-)

Míg a filmben Wilder által rendszeresen alkalmazott Jack Lemmon játszotta a főszerepet, a színházban a Will és Grace egyik főszereplője kapta C.C. Baxter szerepét. Bár én ez utóbbi sorozatot sem követtem, de tudom, kiről van szó, és meg kell, hogy jegyezzem, az úriembernek nagyon jó hangja van. Amúgy Sean Hayes a neve, és a mellékelt képen ő látható (pont a darab reklámplakátja előtt). A darabnak ugyanis a "Promises, Promises" címet adták, tekintettel arra, hogy a történet szerint a jó lelkű, és a Ms. Fran Kubelikbe fülig szerelmes könyvelő (vagy valami ilyesmi) úgy próbál előre jutni a ranglétrán, hogy a kujon munkatársainak kölcsönadja lakását egy kis házasságtörés céljából. Ennek hatására megismerkedik személyesen is a nagyfőnökkel, aki persze ugyanúgy elkéri tőle a kulcsokat, cserébe Baxter megkapja amit akar, és feljebb jut a ranglétrán.

A probléma akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy a főnök, Mr. Sheldrake, akit egyébként a mellékelt képen látható Tony Goldwyn alakított (aki valószínűleg sokaknak ismerős lehet a Ghost "Patrickswayzet-megöletőhelyesarcúrosszfiú", vagy a Pelikán ügyirat "cinikuspolitikusrosszfiú", esetleg Az utolsó szamuráj "szakállasezredes-lelőjükazösszeszamurájtrosszfiú" szerepéből), pont azt a Ms. Kubeliket viszi szobára, akibe Baxter is szerelmes. Aztán persze kiderült, hogy Sheldrake nem fogja elhagyni a feleségét, ezért Ms. Kubelik bepirulázza magát Baxter lakásán, és majdnem meghal, de Baxter segít neki, ezért a lány szeme végül felnyílik és rájön, hogy nem is Shaldrake, hanem Baxter kell neki ... (nagy levegő egy hosszú mondat után). A darab egyébként zseniális zenékkel volt teli, így például az Álljon meg a nászmenetből is ismert "Say a little prayer for you" című dal is ebben hangzott el először. (De mondjuk míg abban a frász is kirázott attól a jelenettől, itt rendkívül hitelesen hatott.)

Szóval mindent egybe vetve film-, zenei és színházi élményekben dús nap volt, és felteszem, minden nap lehetne tapasztalni hasonlóakat New Yorkban.

Emlékek New Yorkból

Ahogy közeledik a munka vége, úgy lazul a fegyelem is. Alig bírtam kivárni, hogy eljussak New Yorkba, és természetes, hogy egy kikapcsoló hétvége után mennyire nehéz visszaszokni a munkához, de hát kell. Persze ez a bejegyzés még csak véletlenül sem utóbbiról, hanem a kikapcsoló hétvégéről fog szólni.

New York-New York: a fényképklipemhez persze könnyen lehetne rögtön a Sinatra dalt adni, hiszen annyira találó, annyira valóban olyan érzése lehet az embernek, ahogy azt a dal is megénekelte. Rögtön az első kép hűen tükrözi a város kettősségét: a klasszikus elemek mellett ott vannak a hatalmas felhőkarcolók (a háttérben épp az Empire State Building, amelyre bár reméltem, hogy feljutok, de hát egyszerűen a sok program mellett erre már nem jutott idő...).

Mindenesetre a leendő fényképklipben mégsem a Sinatra dalt fogom használni, hanem egy kevésbé ismert klasszikus darab egy részletét, méghozzá Kees Vlak New York Overture darabját, ami zseniális maffiózós zene (lehetne, bár nem tudom, valaha szerepelt-e filmben).

Na de hogy mégis mivel telt a szombat? A több, mint négy órás kocsiút után találkoztunk Mrs. Woodbridge fiával, aki addigra már elintézte az esti Broadway musical jegyeinket (a "film- és színházművészeti" élményekről külön bejegyzést fogok írni). Rögtön ebéddel indítottunk, méghozzá egy belga étteremben, ahol rendkívül finom sonkával töltött sós gofrit ettem rántott csirkével. Kész kulináris élmény volt! Ezek után pedig indulás a Central Park felé, ami nem csak centrális, de monumentális is. Csupán egy kis szegletét jártuk végig, mégis nagyon kellemes emlékeket lehetett összeszedni az árnyas ligetsorok között, szökőkutak és tavak mellett. És persze nem egy helyszín emlékeztetett egy-egy filmjelenetre:-) A mellékelt kép a park zöld és a fákon túl elterülő "klasszikus" táj egyvelegét mutatja be.

A parkot a John Lennon emlékhelynél hagytuk el. Hihetetlen, hogy milyen régen lelőtték már szegényt, de még mindig mennyire emlékeznek rá az emberek, az pedig már más kérdés, ebből mekkora bizniszt kerekítenek az amerikaiak...

Ezek után irány Greenwich Village (persze metróval, nagy kaland:-), kis utcai felfedező túra, majd vacsorahelyszín keresés. A választás egy francia étteremre esett. Szemben a belga étteremmel, itt viszont minden franciául volt írva... Ennek ellenére kihámoztam az étlapról egy szimpatikus lazacfilés ételt, amit nagy megelégedésemre fogyasztottam el. Hogy a lábaink ne nagyon pihenhessenek, ezúttal ismét metró, és végre irány a Broadway. De még a színdarab előtt tiszteletünket tettük a zajos, de semmihez sem fogható Times Square-en, ahol tömegekkel, a filmekből ugyancsak jól ismert fényes-óriási reklámokkal találkoztam (kérem szépen, már az Addams Family-ből is musicalt csinálnak!), és a vasárnapi melegparádéra edző tömeggel:-)

A vasárnap délelőtt alvással és reggelivel telt, lévén a színházból éjfél után értünk csak vendéglátónk (Mrs. Woodbridge fia) lakásába. Ennek megfelelően a vasárnap már csak "lazítással" telt, vagyis mindössze háromszor robogtunk ide-oda metróval, viszont ennek eredményeként eljutottam Manhattan majdnem legdélibb csücskébe, ahonnan láthattam a Szabadság-szobrot, illetve a régen a bevándorlók elkülönítésére használt Ellis Island-et, ahol, mint kiderült Mrs. Woodbridge Dániából érkező édesanyját is "elszállásolták" egy ideig. Innen irány a Ground Zero, a World Trade Center helyén tátongó űr, amely mondjuk, llévén körbe volt kerítve, nagyon nem mutatott semmit magából, de az látható, hogy elkezdtek újra építkezni ott, tehát lehet, hogy előbb-utóbb valami épül a helyén. (Tájékozottabbak írhatnak, mi lesz ott). A 4. fénykép pedig egy olyan szobrot ábrázol, ami a WTC-ben volt kiállítva még 9/11 előtt, és állítólag a világ összetartozását volt hivatott szimbolizálni. Hát már a képen is jól látszik, hogy nem egy sérülést szenvedett a szobor, és átvitt értelemben a világ is a támadás hatására.

Mindezek után még betértünk egy mexikói étterembe, ahol épp az Argentína-Mexikó nyolcaddöntő ment. Sejthető, hogy milyen kellemes volt a légkör az első, bődületesen nagy argentín lesgól után...

Mindezek után pedig kocsiba vágtuk magunkat, és irány vissza Maryland és Virginia.

Hogy van-e tanulság? Ha más nem, hát az mindenképpen, hogy New York megér egy misét, vagy inkább amerikai stílusban több évados misét - ide vissza kell térni!

Away to New York...

Lévén holnap reggel indulok a Nagy Almába, egy rapid két napos élménytúrára, most még gyorsan készítek egy bejegyzést. Hogy ott lesz-e netem, nem tudom, de a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy hétfőn fogok képes élménybeszámolót készíteni. A program mindenesetre már most izgalmasnak indul: Central Park, Természettudományi Múzeum, Times Square, Empire State Building, Broadway (egészen pontosan egy musical megtekintése:-), Greenwich Village, ja, egy kis metrózás is, szociális élmény gyanánt, és persze mindezek mellé jó kis éttermek látogatása, fotók és kisfilmek tömeges készítése, várhatóan filmekből jól ismert helyszínekre való rácsodálkozással, és ki tudja, lehet, hogy még a Szellemirtókkal is találkozok??? Szóval kalandra fel!

Néhány gondolat az amerikai filmiparról

Kint vagyok már egy ideje Baltimore-ban, de először érzek késztetést arra, hogy a filmipar fellegvárában (na, az persze nem ebben a városban, csak ebben az országban van) a filmiparról szóljak. E kalandos két hónap alatt nem kevés filmújdonsággal próbálkoznak az embereket a mozikba csábítani, melyek közül a számomra legnagyobb fejfájást eddig a Shrek 4. és a Szupercsapat remake-je okozta. Az előbbi egyszerűen azért, mert már unalmas volt a harmadik rész is (bár az előzetes alapján néhány poént ígér a zsírosra hízott Csizmás kandúr, aki még olyan poénokat is elsüt Szamárhoz szólva, hogy "you are ridonkeyulous", kb. "nagyon szamárságos vagy", de kíváncsi leszek, hogy fordítják ez a szóviccet), az utóbbi meg azért, mert Hollywood olthatatlan vágyat érez régi anyagok újraforgatására (előzetes itt, ráadásul úgy tűnik, hogy mindenki szereti a forgatókönyvbe betenni a ridiculous szót, ebben az előzetesben is elhangzik), elhitetve, hogy ez a jó, pedig kreatív filmekből is lenne sok.

Na de mindez semmi. A következő nálam is kiütötte a biztosítékot. Felkészült mindenki? Szóval: Hupikék Törpikék New Yorkban, 3D-ben! Ááááá, nem hiszem el! Akit érdekel a téma, csak nézze meg az alábbi oldalon található, persze semmi komolyabbat nem tartalmazó trailert. Sőt még Hókuszpók (mint megtudtam, angolul Gargamel) fotók is fellelhetők az alábbi linken. (Törpapa fotó, egyelőre csak kis felbontásban, de mellékelve.)

Update #1: tegnap (2011. március 22-én!) olvastam az Indexen, hogy a magyar szinkronos trailer is megérkezett. Talán ez a kellő hely annak a gyenge szóviccnek az elsütésére, hogy a trailer tré lett...

Az előzetes legszánalmasabb része persze az utolsó néhány másodperc, ahol Tone Loc huszonéves Wild Thing című dalának híres gitárszösszenetére (ami szerintem digitális sampling, sőt, tényleg az, íme: Van Halen 1979-es Jamie's Cryin' című dalának gitár és dobjátéka, egy az egyben) dúdolják rá a hupikék indulót, a lálálálállállá-láálálálálá-t (valahogy így szólhat a dalszöveg szolmizáció nélkül...)

Ja, és persze a yahoo-s mozis oldal kísérő szövege is döbbenetes néhol: "They're blue-skinned" (mármint a törpök), és "He's bald, with prosthetic ears and a nose, and he's wearing a black robe and red shoes exactly like the animated version", ez meg Hókuszpók. Hoppá... Jobban meglepne, ha nem kékek lennének, hanem rózsaszínek a törpicsekek, és kerek macskafejük lenne, hiszen akkor Hello Kittynek kellene hívni őket. Hókuszpók (akit Homer Simpson eredeti szinkronhangja fog alakítani) meg alap, hogy rút legyen, mint egy varangyos béka, kérem, ez nem a Shrek Szőke herceggel!

Szóval mély bánatomat hangsúlyozva most ugyan elmegyek aludni, de holnap új nap virrad ránk, és bízok benne, hogy nem kapok hírt arról, hogy gyermekkorom nagy sorozatát, a Szupernagyit is felturbózzák, Skótszoknya a Centrál Parkban címmel...

Hosszú hét volt...

Nem jelentkeztem egy ideje, mert hosszú, tartalmas hét áll mögöttem, és nem jutott alapvetően idő írásra (kivéve a korábbi gagyi 50 törvény bejegyzést, de az gyorsan ment). Nem állítom, hogy turista élményekben bővelkedtem volna az elmúlt napokban. Hétfőtől szerdáig szokás szerint az oktatás kötötte le teljesen a figyelmemet, más kérdés, hogy energialevezetés gyanánt hétfőn és szerdán is voltam kosarazni. A fejlődés látványos, most már néha egészen szép találataim is vannak az arcpirító homályok mellett. Csütörtökön élesben is kipróbálhattam magamat ismét, ezúttal két kínai figura ellen bűvöltük a labdát egy Michael Jordan hasonmással, Larry-vel. Mondjuk kétszeres fölényes sikerünket elsősorban a leggyengébb láncszemként tébláboló kínai srácnak köszönhettük, aki nem igazán tudta, mikor éppen hol van a labda...

Pénteken aztán belekóstolhattam a Lexington Market (szociológiai paradicsom az a környék!) egyik híres kifőzdéjének crab cake menüjébe. Megérte. Ráadásul elsőre csak a legalapabb verziót kóstoltam, ennél még finomabbak vannak, amik ezek után fognak sorra kerülni.

A szombat délelőttöm ismét piacozással (sajnos a sárga dinnye kifutóban van...), illetve a délutánra való lelki felkészülés jegyében telt, este ugyanis a dékán családjának és Olikáéknak készítettem nokedlit (amihez Olívia férjének fenséges csirkepaprikása dukált). Sikerült, még a dékán - a mellékelt fényképen apró szőkeségként a jobb alsó sarokban feltűnő - gyereke is megköszönt (akárcsak Olívia sajttortáját, illetve Kígyó paprikás csirkéjét). Az estét ezen kívül a vacsora előtt/alatt kínált fehér és vörös bor tette még színesebbé, illetve a vacsora előtti rendkívül izzasztós menekülős játék: gyakorlatilag mint Schwarzenegger a Menekülő emberben, próbáltam elbújni a kétlövetű pisztollyal rám vadászó kis Mátyás (na jó, Matthias) elől. Néha sikerült, szegényke néha elmerült az előretekintésben, és észre sem vette, hogy mögötte sétálok, vagy felmentem az emeletre levegőért...

A vasárnapom lazítással, a hőség elleni medencébe meneküléssel, és adózva a baltimore-i művészetek előtt a helyi szépművészeti múzeum meglátogatásával telt. A gyűjteményük nem rossz, mondjuk másfél óra alatt végeztem is. Meglepő módon rengeteg Rodin szobra van a múzeumnak (még a Gondolkodó emberkéből is van példányuk - lévén kicsit zavarba ejtene, ha az eredeti-eredeti itt lenne, és nem valami világhíres múzeumban), illetve a Matisse gyűjteményük is hatalmas. A kortárs művészetek igencsak komoly elvonatkoztatást igénylő darabjainak elemzése helyett inkább a mellékletben látható, és hasonló klasszikus darabok fényképezésével töltöttem perceimet, egészen a fényképező elemeinek teljes lemerüléséig.

50 gagyi amerikai törvény

Ezt nem lehet kihagyni! Tegnap olvastam a neten egy aranyos cikket az USA 50 tagállamának egy-egy elképesztően buta jogszabályi rendelkezéséről. A teljes lista elérhető az alábbi linken, én csak a számomra legbizarrabbakat jegyzem csak le itt:

- Alabama: tilos olyan álbajuszt viselni, amitől az emberek elnevetik magukat a templomban;
- Kalifornia: tilos a zuhanyzóban narancsot enni;
- Washington DC: tilos nyilvánosan gyávának bélyegezni valakit azért, mert elutasította a párbajra való kihívást;
- Florida: ha a parkoló óra mellé állítasz egy elefántot, azután ugyanannyit kell fizetni, mintha kocsival álltál volna oda (...);
- Hawai'i: bírság terhe mellett minden helybéli köteles hajóval rendelkezni (és vajon Higgins is annak számított???);
- Idaho: a férfiak a kedveseiknek nem adhatnak 50 fontnál (kb. 25 kiló!!!) könnyebb édességet ajándékba (nem láttam még idahói nőt, de nem is akarok...);
- Iowa: a félkarú zongoristák kötelesek ingyen játszani;
- Kentucky: minden állampolgár legalább egyszer köteles évente fürödni (és ezt hogy bizonyítják???);
- Massachusetts: tilos a kocsi hátsó ülésén gorillát szállítani (és gyereket???);
- Nevada: bajszos férfi nem csókolhat meg nőt (és bajszos nő férfit???);
- Észak-Dakota: tilos cipőben elaludni;
- Oklahoma: tilos a másik ember hamburgerébe beleharapni (és beleinni az italába szabad???);
- Dél-Karolina: ha egy férfi megígéri egy egyedülálló nőnek, hogy feleségül veszi - tartania kell a szavát;
- Texas: nem lehet bölényre lőni egy hotel második emeletéről (nem diszkriminatív ez? Ki fog így a második emeletre szobát kérni???);
- Utah: jogellenes nem inni tejet;
- Virginia: tilos a nőket megcsikizni (de miért???);
- Wyoming: speciális engedély nélkül tilos januártól áprilisig a nyulakról fotót készíteni (de vajon enni lehet???).

Most már értem, egyeseknek miért van fenntartása az amerikai jogrenddel szemben, de kérem, hogy nevezhetjük a porosz polgári törvénykönyvet kazuisztikusnak, ha nem ismertük még az USA tagállami törvényeit???

Munka, kosárlabda, fesztivál és medence

Nagyjából ezek töltötték ki az igen mozgalmas hetemet azóta, hogy legutolsó, woodbridge-i bejegyzésemet feltöltöttem. A munka ugyanis nem áll meg, szerdán, végre valahára, belekezdhettem a szerzői jogba, aminek rendkívül kellemes eredményeként egy nagyon sikeres órát tudhatok a hátam mögött. Szerencsére a következő témák is mind-mind érdekfeszítőek lesznek, úgyhogy remélem, hogy a hallgatóim sem fogják elunni magukat.

Szerdán ráadásul úgy döntöttem, hogy a sikeres órára való felkészülés jegyében energia-levezetést is tartok, így hát átmentem a jogi kari épület melletti épületben található tornacsarnokba kosarazni. Szerencsére egyedül voltam, így nagy lebőgés nem volt néhány irtózatos homály dobásom után. Olyan szinten jól esett azonban a játék (ami szerintem tényleg hozzájárult a laza óratartáshoz), hogy rendszert csináltam a dologból és csütörtökön, majd pénteken is mentem. És milyen jól tettem! Pénteken ugyanis három afro-amerikai srác is volt a csarnokban, akik invitáltak, hogy játsszak velük egy mérkőzést. És szerencsére nagyon kijött a játék, hat kosarat is szereztem, ráadásul köztük a győzteset, úgy ráadásul, hogy ellenfelem egy eddig nem tapasztalt testtömegű (125 kiló 183 centibe zsúfolva) emberke volt, aki mellett lepattanóban leginkább akkor volt élményem, mikor én pattantam le asztallap mellkasáról. Malcolm-nak hívják a srácot (fotót azóta találtam róla a neten (ezen a linken elérhető képeken épp a jogász oldalát hozza), és korábban amerikai focizott is (ezen a linken elérhető oldal közepén ő a fehér 22-es linebacker, aki igyekszik szerelni a fekete 6-ost), szóval nem lennék meglepődve, ha a napi penzum két egész csirke lenne nála - reggelire. Folyt. köv. következő pénteken!

Mindezek mellett végre intenzíven igénybe kezdtem venni a házban lévő úszómedencét. vagyis inkább pancsoló medencét, mert 10 méteres hosszával úszásra kevésbé alkalmas, de hűsítő vizével kellemes órákat szerzett a meleg napokon.

A szombat és vasárnap egy része egyébként fesztiváli lazítással telt, ugyanis a tőlem alig egy kilométerre lévő Charles Village Festival-nak nem nagyon lehetett ellenállni. Jól is tettem, hogy elmentem, a szombat esti koncerten a new orleans-i The Iguanas (kép mellékelve) nagyon kitett magárét. A latínó elemeket hol ötvözték a klasszikus jazzel, hogy külön karibi vagy klasszikus salsa dalokat játszottak. És hát a búcsú daluk egy hamisítatlan blues jam volt, gitár, szintetizátor (nem vagyok szakértő, de talán orgona hangokkal?) és szaxofon szólókkal - megérte (mellékelek egy RapidShare linket a dallal, ha bárkit érdekel, a videó felvételt megnézheti - csak jelzem, hogy ezzel itt kint nem követtem el jogsértést!!!). S mindezt úgy, hogy a koncert alatt végig hulla hoppoztak (jót mosolyogtam, angolul hola hoop) a kicsik és nagyok. Ráadásul sikerült egy nagy relikviát is kerítenem: Ray Charles egyik 1966-os koncertjének plakátját! Persze nem eredeti, hanem utánnyomott, de hát kérem szépen, ilyet odahaza nem lehet kapni, szóval nagyon jó vásárfia volt!

S bár holnap újabb előadás és így a blog is néma marad pár napig, de hamarosan visszatérek.

Kikapcsolódás Woodbridge-ben

Chicagói kirándulásomat, még mielőtt neki álltam volna újra kőkeményen az előadásaimra készülni, megfejeltem egy kitérővel Mr. Washingtonék otthonába. Washington (Dulles) repülőtér volt az érkezési célpont, és akármilyen hihetetlen, ezen a hatalmas reptéren egyszerűen nem lehet eltévedni! Így a találkozás nagyon könnyűre sikeredet, és már indulhattunk is. Gondoltam volna, hogy Woodbridge felé, de tévedtem. Ehelyett inkább elkocsikáztunk a Barrel Oak Winery borászat nem éppen pincéjébe (mivel egy domb tetején állt), hogy a Memorial Day tiszteletére pihenni vágyó sokaság társaságában mi is csodáljuk a tájat (fénykép mellékelve), kóstoljunk valami finom bort (ami a harminc néhány fokos melegre tekintettel végül Sangria lett - már majdnem mallorcai minőségű, de igazi amerikai stílusban), leessen az állam/állunk a helyben parkoló 1965-ös Chevrolet Corvette és a ki tudja, hány éves Ford Thunderbird látványától, és hogy bölényburgert együnk (ami kimondottan finom volt).

E kitérő után tovább indultunk, s megtekintettük Mr. Washington lányának a lovát, s végül irány Woodbridge. A másodikként mellékelt kép még csak nem is tudja tökéletesen visszaadni a ház varázsát. Bár egy forgalmas útról ágazik le a kocsifelhajtó, köszönhetően a tömérdek fának, szinte semmi zaj nem hallható. A ház mögött füves kert, mögötte erdő, melynek nem csak mókusok a lakói, hanem őzek is, mint arról hétfőn, a reggeli fogyasztása közben megbizonyosodhattam. Hamisítatlan amerikai vacsora lett tálalva, Mrs. Washington kitett magáért: tzatziki szószba mártogatható pita, mint előétel, majd grillezett sertés szűzérmék gránátalmás-balzsamecetes mártással leöntve, krumplisaláta, mindezek mellé egy fenséges bordeaux-i bor dukált (2007-es Chateau Grande Cassagne - hát nem vagyok ismerője a francia boroknak, de nagyon finom volt), zárásként pedig hihetetlenül finom brownie. Az este hátralévő részében - a sok-sok izgalmas beszélgetés után - levezetésként megnéztünk egy Law and Order epizódot, megint megmosolyogtam, hogy Ice-T milyen komolyan tud venni szerepeket. Az epizód egyébként aranyos volt, nem úgy a közel 20 perc reklám...

Másnap egy brunch következett, billiárd Mr. Washingtonnal (tehetségemet tükrözi, hogy mind az ötször én gurítottam le a fekete golyót, kár hogy ebből 4x rosszkor, a játék kellős közepén...), erdei túra a ház mögött, majd végül kora délutáni indulás vissza Baltimore-ba.

Végső soron nem lehet meglepő, hogy nagyon várom az augusztust, amikor a feleségemmel is itt fogunk vendégeskedni, ráadásul akkor 4 napra. Igazi relaxálós hely, toplistás!

Egymillió lépés...

Legalábbis legalább olyan érzetet keltenek fáradtan pihenő lábaim. Nem csodálom, hosszú nap volt, sok látnivalóval és annál több fényképpel. A konferencia utolsó mérvadó szekcióülését követően nyakamba vettem a várost, és meg sem álltam este hétig. Ez kb. 6 órás sétát jelent. Rögtön az elején szemtanúja lehettem az Egyesült Államok dicső hadseregének utánpótlásáról. Egy végeláthatatlanul hosszú katonai felvonulást tartottak a katonai középiskolások, felteszem csakis Illinois államból. Érdekes volt látni a gyerek zenekarokat, a játékpuskával menetelő kadétokat, Hummereken közlekedő férfi és Chopperen kocogó női veteránokat, játékrepülőn guruló katonákat, left-rigth-left-right vezényszavakat komoly ábrázattal adó tiszt(jelölteket), plecsni és zászlóhordozókat, velem egy helyen pedig tapsoló családokat, akik szinte csak annyit mondanak, hogy "thank you" és "God bless you". Különösen érdekes volt látni, hogy a fiatalok többsége afro-amerikai. Elgondolkodtató legalábbis.

Mindenesetre 20 percnyi nemzeti identitás erősítő program után elindultam a Millenniumi Park irányába, hogy felfedezzem magamnak a térképeken csak nagy zölddel ábrázolt terület eddig feltáratlan részeit (hiszen a Buckingham-szökőkutat már láttam). Rögtön megtaláltam a Bean elnevezésű fémszobrot (vagy micsodát???), ami rendkívül viccesen torzítja el a külvilágot, a házakat és a szemlélőit. Ráadásul a belsejében is van még egy lyuk, ami így meg még jó néhányszor megtöri az egyébként is összetett látványt.

Ugyancsak hihetetlen érdekes látványt nyújt az a szabadtéri koncerthelyszín, amelyről szintén mellékelek egy képet. Ahogy az jól látható, a chicagói emberek kihasználták a forró időt, felhőtlen eget, és élményekkel töltötték fel memóriájukat. Figyeltem az embereket, és nagyon jó volt látni a sportoló fiatalokat, a beszélgető öregeket, és mindez olyan nemzetiségi kavalkáddal, amilyet nem sokfelé lehet látni. Rengeteg indiait láttam, távol-keletieket, oroszokat, és mit ad isten, egy magyar házaspár és két kisfiuk mellett is elsétáltam. A szabadtéri koncerthelyszín mögött egy hihetetlen gyönyörű virágoskertre bukkantam, ahol a gyönyörű virágok, illatozó fák és dongó méhecskék mellett egy kis "lábáztatóra" is leltem, ahol addigra már pihenést igénylő lábaimat lehűthettem. Közben megtekinthettem, milyen is egy helyi esküvői fotózkodás... Az fotót személyiségi és udvariassági okokból nem rakom ki, nehogy a sors visszacsapjon... Szombat lévén egyébként a Michigan-tó partján tucatjával fényképezkedtek az ifjú párok, és a filmekből jól ismert jelenségként minden menyasszonynak legalább 5 koszorúslánya volt.

Innen aztán elsétáltam a viszonylag távolabb lévő Planetáriumig, ami azért volt jó döntés, mert a kis félsziget, amire építették, egészen jól ebnyúlt a tóba, és így kedvező szögben lehetett visszatekinteni a városra, és fényképezni azt. Le is heveredtem a gyepre, hogy táskát és cipőt letéve élvezzem a közel harminc fokot és a mellé járó simogató hűs szelet. Közben hallgattam a sirályok énekét, a Planetárium tövében szabadtéri esküvőre készülő emberek várakozással teli hangú beszélgetését, a tavon motorcsónakozó újgazdagok Mercury motorjainak bőgését (egy ízben egy fiatalokból álló társaság egyik tagja magas fokú értelmi színvonaláról tanúbizonyságot téve letolta nadrágját és az addig romantikus esküvőben reménykedő násznépnek kívánt kellemes délutánt).

És hát ezek után irány vissza, még egy búcsú a Bundy család trademarkjának tartható szökőkúttól, még egy lábáztatás a virágoskertben, és irány a diákszállásra. S most itt ülök, hallgatom a nálam már mindenképpen fiatalabb válogatott (távol-keleti, afro-amerikai, francia - sőt tegnap még magyar hangot is hallottam) népek boldog kacaját a biliárd és a pingpong asztal mellől. Én pedig boldogan summázhatom, hogy életem első chicagói útja nagyon kellemesen telt és élményeim gyűjteménye egy vaskos monográfiát is megtölthetne. Holnap reggel pedig repülés vissza, de előbb még nem Baltimore-ba, hanem Mr. Washinton woodbridge-i otthonába, mosómedve lesre (a hátsó udvarában, ami jó néhány holdas pagony, állítólag vannak).

A munka gyümölcse

Második chicagói napom a konferencia előadásom árnyékában telt. Mivel azonban csak dél után kezdtünk, ezért sok-sok órának kellett eltelnie a kezdésig. Ennek megfelelően bejártam a Chicago folyó partját, újabb fényképek készítése céljából. Ennek keretében elsétáltam a Sears Tower tövébe és jógaórát tartottam magamnak, mire ugyanis sikerült a ház tetejéig feltekintenek, majdnem belezsibbadt a nyakam. Aztán leereszteni, majd hitetlenkedésemben újra felemelni a fejem: kész tornaóra. A fényképre még csak rá sem fért a teljes épület, jó néhány emelet lemaradt alulról.

A belváros (Loop) felfedezésével töltött sétám másik részeként ráleltem arra a helyszínre, amely szerepelt az Aki legyőzte Al Caponét című filmben is (csak igazi ínyenceknek mondom, hogy akkor, amikor az Érinthetetlenek első sikeres házkutatásukat, vagy inkább raktárkutatásukat hajtották végre). Érdekesség amúgy, hogy a filmhez felépítették a teljesen élethű (illetve inkább korhű) mását az utcarészletnek, mivel ma már nem teljesen úgy néz ki, mint annó. Aztán láttam vörös vizű szökőkutat (???, mindenesetre a kép hűen ábrázolja), láttam egy belvárosi bírósági épületet (talán Posner bíró is itt dolgozik?) és még sok érdekességet. Ja, amúgy a szökőkút pont a bíróság mellett volt, talán pont az érzékelteti, milyen véres kezűek a bírók???

Szekcióm és a későbbi panelek érdekességeiről természetesen nem ezen a helyen fogok értekezni, de kétségtelen, hogy a délután egészen gyorsan eltelt (én is túléltem a kérdéseket), és közeledett az esti "IP vacsora", ahová úgy 20 szerzői jogász emberkével együtt mentünk egy egészen puccos étterembe, a Province-ba. Honlapjuk nyitóoldalán jól látható a belső tér, és a háttérben egy üvegfal mögé rejtett boros részleg. Na, mi pont mögötte kaptunk asztalt. A vacsora természetesen nagyon finom volt, majdnem elegendő is, de az este mindenképpen legnagyobb élményét egy argentín bor (2008-as Malbec Tomero) kóstolása jelentette, ami már majdnem versenyre képes kelni kedvenc villányi boraimmal (illatra igazság szerint veri is őket), de mindenképpen a legfinomabb külföldi vörösbor volt, amit valaha is ittam. A hazaút innen már rutin volt, és fáradt szemeimet ismét 23 óra után, vagyis olyankor csuktam le, amikor egyesek odahaza már vígan reggelizhettek. (El is képzeltem hirtelen, hogy igazán korán kelő édesapám ekkortájt éppen a nappaliban ülhetett és valamit ehetett a National Geographic érdekes műsora közben.)

Afternoon in Chicago

A szerzői jogos blogomon közvetített szekcióülést követően chicagói magyar ismerősömmel (csak a biztonság és a személyiségi jogok tiszteletben tartása kedvéért, Tiborral) találkoztam, aki jó házigazdaként megismertetett Chicago néhány fontos helyszínével. Ennek megfelelően utunkat rögtön a John Hancock Center felé vettük, ahová a város legjobbjának ígért kilátás reményében tértünk be. Hát, nem is lehetett csalódni. Urbanizált embereknek ez hihetetlen élmény. Amerre a szem ellát (észak-nyugat-dél irányban) házak, hol kisebbek, hol nagyobbak, de házak. Kelet felé pedig Lake Michigan, ameddig a szem ellát. Érdekes párhuzam:-)

Korgó gyomrunknak engedve, nem túlzottan nehéz döntést követően Tibor egyik, ha nem a leginkább kedvelt hamburgerezője felé vettük az irányt. A Kuma's Corner két tulajdonsággal bír: a) a burgere minden valamire való Tarantino filmben említést érdemelne, olyan szinten jó, illetve b) a helyszín. Nos a mellékelt fénykép még csak nem is árulkodik kellően róla (érdemes a honlapjukat megnézni), de az egészet egy heavy metál burgerezőnek kell elképzelni, ahol a jó felszolgáló második tulajdonsága, hogy testfelületének több-kevesebb részét tetoválás kell, hogy borítsa, a falakon fülledten erotikus, néhol véres gótikus képeket helyeztek el, a hangfalakból pedig az emberi kommunikációt szinte a kézjelekre szorító hangerővel üvölt a heavy metal. A burgerek is híres zenekarokról kapták nevüket. Én azt hiszem az Yvo hamburgert választottam, amiben nem lehetett csalódni, de a zenekart ettől még nem fogom szeretni.

Mindezek után elbúcsúztunk Tiborral, de én még engedve a napsütésnek és Chicago hívogató Millenniumi Parkjának, úgy döntöttem, hogy tiszteletemet teszem egy olyan helyen, amit előtte csak a televízióban láttam, nem is kevésszer. Ez a mellékelt képen is látható Buckingham szökőkút, amely alapvető eleme volt a Rém rendes család epizódjait nyitó felvezetőnek. A szökőkút egyébként hatalmas, a vízsugár sacperkábé 20-30 méterre tör fel az egekbe... Szóval lenyűgöző. Ezek után még megnéztem az ekkortájt indított maratonfutó verseny első tizenkétezer futóját, aztán úgy döntöttem, hogy beveszem magamat a szállásomra, amely - ellentétben finnországi legutóbbi hostel-foglalásommal - ezúttal nem végződött katasztrofális eredménnyel, sőt. Azt kell, hogy mondjam, hogy a HI Chicago a neten olvasott 90%os értékeléséért mindent meg is tesz.

Az első kép Chicagóból

Mivel lassan kezdődik az első szekcióülés a konferencián, ezért csak nagyon rövid leszek, de azért gyorsan megosztom az első képek egyikét, amit Chicagóban készítettem.

Azt hiszem, hogy ez az első olyan város, ahol szinte lehetetlen, hogy fektetett képet készítsek, mert itt minden épület hatalmas. (A mellékelt kép épp fektetett, de ez tényleg kivétel.) Viszont a Vészhelyzetes folyó tényleg olyan zöld, mint a tévében:-)