Back from Lyon

Immáron három és fél napja, hogy elkészítettem utolsó bejegyzésemet Lyonról. Mivel a szerda és a csütörtök alapvetően a munkáról szólt (11 órányi oktatás várt rám), így azt előre sejtettem, hogy különösebb lehetőségem már nem lesz turistáskodni Franciaországban. Természetesen az előadások közötti ebédszünetben napsütéses sétákra nyílt lehetőségem, de ez mégsem egyenértékű a több órás, szabad sétálgatással. Az előadásokat követően pedig rendszerint már közeledett a naplemente, amikor pedig már kevesebbet lehet látni a gyönyörű házakból, templomokból. Nem véletlen hát, hogy saját fényképekkel már nem tudok szolgálni. Ellenben a csütörtöki utolsó órát követően a hallgatók egy lelkes csoportjával leültünk egy kávézó teraszára, ahol a naplementét szemlélve minden érdekességről beszélgettünk egy határozottan kötetlen órácskát.

Így hát péntekre már csak a hazaút maradt. Ami - szokás szerint - hozott némi izgalmat. Így nem feltétlenül esett jól, hogy a taxi, amely a város másik felén lévő vasútállomásra vitt, húsz percet késett. De mivel a reptéri vonat pont azután indult, hogy felléptem rá, némileg megnyugodtam. A repülőtéri késlekedés már csekélység volt, ennél némileg kellemetlenebb élmény volt - ismét - Ferihegytől Nagykőrösig állni a vonaton. Na persze ahogy a hétközi sushizás után kapott szerencsesüti is mondta: "semmi sem tart örökké, a problémák sem", így az a közel egy óra is gyorsan eltelt, míg végre találtam helyet magamnak.

Így ért hát véget egy újabb külföldi kaland. Folytatás hazai terepen április elején, külföldön májusban!

Utcazenészek, kőszínház

A vasárnapi érkezésemet követően jó néhány órát fordítottam arra, hogy felfedezzem Lyon legfontosabb helyszíneit. Már akkor feltűnt, hogy Lyon nem "ezerarcú" város. Jelen esetben ez határozottan pozitívum. Bár nagyváros lévén kosz van benne becsülettel, ennek ellenére egyáltalán nem mutat szélsőséges arcokat: gyakorlatilag mindenütt ugyanolyan elbűvölő. Mivel ezen utam elsősorban az oktatásról szól, ezért nem meglepő, hogy hétfőn kevés időm volt körbenézni. Épp ezért hatalmas szerencse, hogy míg tegnap végig esett az eső, ma, miután felkerekedtem a túrámra, kisütött a nap. Szinte már meleg volt az idő. Az elsőként mellékelt fotó egyébként e túra egyik állomásán, egy belvárosi téren készült, ahol gyönyörű régi házak ölelik körbe a végletekig kimunkált szökőkutat.

A francia kollégák javaslatára nem hagyhattam ki a Rue Mércier nevű utcát, ahol a város leghangulatosabb éttermei közül található sok. Be kell vallanom, olyan utcán még nem jártam, ami alig szélesebb egy autónál, emberek tömege hömpölyög rajta, és amerre csak nézel, hangulatosabbnál hangulatosabb éttermeket látsz. Ráadásul a legtöbb étterem alig nagyobb száz négyzetméternél (a szerencsésebbeknek van emelete), ódon fával díszített a belső terük, klasszikus francia pincérek rohangálnak boroskancsókkal és ételekkel púpozott tányérokkal. És van olyan is, mint a mellékelt képen látható, amely még az "utcai díszítésre" is különös gondot fordít. (Az általam végül választott Restaurant de Saint Joseph-ben ráadásul kiélhettem a halételek iránti vágyamat.) És nem szabad elfeledkezni az ezeken az utcákon elhagyhatatlannak tűnő utcazenészekről. A tangó harmonika itt alap, de olyan duót is láttam már, ahol a páros fiú tagja valamilyen karibi dobon (amelyről azóta kiderítettem, hogy - legalábbis egy youtube videó szerint - "panart" a neve) adta a ritmust, a hölgy pedig fuvolán kapcsolódott be a műsorba.

Jóllakottan folytattam hát az utamat. Ismételten dombot mászni mentem, mivel tudtam, hogy a Notre-Dame de Fourviére templom közelében ókori római kőszínház található. (Vagy ahogy a térkép írja, Théátres Gallo-romains.) Tréningnek tökéletes volt a lépcsők megmászása, innen pedig már tartott soká, hogy eljussak a fényképen is ábrázolt területre. (A háttérben a katedrális tornyai láthatók.) Az ilyen történelmi helyszíneken mindig el tudok kalandozni a gondolataimban. Nem csoda, hisz a képzelőerőm elég nagy. Így fel se tűnt, hogy majd egy fél órát ültem a kora tavaszi napsütésben a kőszínházban.

Napsütés ide, kellemesen ható hőfok oda, sajnos a szél elég erősen fújt, így egy idő után vissza indultam a városba. Hosszas bolyongás, "hangulat gyűjtés" után végül is a szálló felé vettem az irányt, és - adva a szakmának - lassan nekiállok átnézni a holnapi (ismét rázós, öt és fél órás) előadásom anyagait.

Néhány óra egy szép városban

Ígéretemhez híven alig néhány órával Lyonba érkezésem után, és percekkel a négy órás városnéző túrát követően máris igyekszek megosztani a dél-francia nagyvárossal kapcsolatos első élményeimet.

Lyon gyönyörű nagyváros. E két szó minden kapcsolódó jellegzetességével. Gyönyörű, mert mint a mostani bejegyzéshez csatolt (és felteszem a néhány további, mostani utam során készített posztban megjelenő) valamennyi fénykép hűen visszaadja: elbűvölő házak, réges-régi, mégis jól karban tartott templomok (épp egy ilyen fényképet mellékeltem most: a St. Jean Katedrális oldala egy másik épületben folytatódik, az meg egy kikövezett térben), sármos kis utcácskák tarkítják a Rajna partján található várost. Mely természetes forgalmas, széles sugárútjain száguldoznak a különféle autók, buszok, sőt már TGV-t is láttam, ha nem is több száz kilométeres sebességgel repeszteni, mivel épp egy hídon kellett, hogy áthaladjon.

Sajnos könnyen lehet, hogy a hét első napjaiban eső érkezik Lyonba, úgyhogy - bár eléggé fáradt voltam a megérkezéskor, köszönhetően az ötórai ébredésnek - kétség nem férhetett hozzá, hogy fényképezőmmel a kezemben városnézésre indulok. Szállásom mondjuk nem épp idilli környezetben van, egy háztömb választ csupán el egy elég szigorú külsejű börtöntől, s a bizalomgerjesztő turista övezethez csöppet sem bizalomgerjesztő aluljárókon keresztül vezet az út. A város egyik szépnek ígérkező pontja, a Place Bellecour felé vettem elsőként az irányt. Sajnos francia nyelvtudás híján nem mertem kipuhatolni, miért van az, hogy mindenhol óriáskerekeket állítottak fel, mindenesetre a Place Bellecour szélén felállított óriáskerék vetekszik a pesti Vidámpark hasonló attrakciójával. Innen a térről már tökéletesen látható amúgy a Notre-Dame de Fourviére, melyet a második fényképpel igyekszek - egy szögből - megmutatni. Mivel a templom egy dombtetőre épült, a mai edzés is ki lett pipálva.

Dombra föl után dombra le következett. Ekkor jött azonban csak a java. A lyoni óváros (Vieux Lyon) hozta meg azt a hangulatot, amelyet minden valamire való, történelemmel rendelkező város igyekszik kidomborítani: a néhány száz éves épületek kacskaringós sikátorai, melyek kisebb-nagyobb terekbe érkeznek, majd mennek tovább, az ezeket az utcákat és tereket betöltő, hömpölygő tömeg, boltok és éttermek változatos kínálata, tangó harmónikás zenészek játéka, utcai palacsinta és gofrisütő standok (melyeknél irtózatosan hosszú sorok álltak), és még folytatni lehetne a sort. A hosszú út természetesen kiválóan érzékeltette hatását, és már öt órát követően szemeim az éttermek kínálatát fürkészte. A harmadik fotón a választott helyszín, a Chez Louise lyoni tradicionális étterem (bouchon lyonnaise) látható. Belülről legalább olyan hangulatos, mint kívülről tűnik. A vacsora elfogyasztása után, lévén az este is eljött, ráadásul a fáradtság is egyre jobban erőt vett rajtam, a hotel felé vettem az irányt.

További élményekkel kedden jelentkezek!

Away to... Lyon

Ferihegy 2A. Nincs egy óra, és ismét a levegőbe emelkedek. A célpont ezúttal zürichi átszállással Lyon, Franciaország egyik legszebb városa. Az ok ismét szakmai, és az előadásaim feszessége folytán kikapcsolódásra minden eddiginél kevesebb időm lesz.

Ettől még megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a város legszebb részeit (óváros, katedrális, Place Bellecour, a Rajna partja stb.) felfedezzem, és blogoljak róla. Még ma este várható egy tartalmas poszt, mivel a mai délután nyújtja a legjobb lehetőséget a városnézésre. Ez azt jelenti, hogy fotók is készülnek majd, amikből a legszebbeket szokás szerint feltöltöm majd ide.

Bon jour Lyon!

Update #1: A mellékelt képen az átszállásom helyszínén, Zürichben készített fotó látható. A mai napon Genf után ismét meggyőztek arról a svájciak, hogy nem csak az óráik és a csokoládéjuk precíz, hanem a reptereik is. Mondjuk a prímet továbbra is a Helsinki melletti Vantaa repülőtér viszi nálam, de Zürich a mai napon felért a dobogóra a müncheni reptér mellé.

Utolsó napok Kitzbühelben

Elérkeztek az utolsó napok Kitzbühelben. Ráadásul jelen esetben e napok egyikén, még csütörtökön, kellett megtartanom előadásomat is. (Az ezzel kapcsolatos bejegyzés itt olvasható.) Túl lenni egy-egy ilyen prezentáción mindig kellemes felszabadultságot hoz magával, így ezt követően mindenféle zavaró gondolatok híján élvezhettem a megadatott órákat. Ennek részeként természetesen sokfelé sétáltam (a mellékelt kép a helyi Coca Cola rajongó jegesmedvéről készült), s végül egy kínai étteremben kötöttem ki.

Tudom, elsőre talán szentségtörés Tirolban ilyet tenni, de jó okom volt rá. Többször is előfordult már, hogy hosszabb időt töltöttem Ausztriában, így az osztrák konyhát viszonylag jól ismerem. (S bár a sült kolbászért, a lila káposztáért stb. odavagyok, de most másra vágytam.) Másrészt a kínai konyhát különösen szeretem. Az édes-savanyú hal, amit rendeltem, kellemes élményt jelentett, de főleg a felszolgálás: mécsessel melegen tartott tányéron hozták a főételt, mellé a rizst külön edénykében tálalták. Bár kissé furcsa volt, hogy egymagam vagyok egy étteremben, azért megbirkóztam a helyzettel. S ami még ennél is érdekesebb: a kínai pincér és pincérnő egyaránt szépen beszélt németül. Ez persze csak azért "meglepő", mert reméltem, hogy a kínaiak itt is aranyos akcentussal beszélik a helyi nyelvet, de ez nem így tűnt.

A csütörtök fennmaradó a hotel wellness részlegének további kiismeréséből, még egy esti konferenciázásból, végül a kellemes vacsorából állt. És most a desszert tiramisu volt, amiért kimondottan odavagyok.

A péntek reggeli, utolsó panel érdekességei után ismét magamra öltöttem meleg téli túraruhámat, és most a kitzbüheli völgyre északról letekintő Kitzbüheler Horn felé vettem az irányt. Rendkívül szép túraútvonalat sikerült találnom. Itt az illatos fenyőfák lombjáról hulló hógolyókat kellett kerülgetnem, a téli madáretetők tartalmáért csatát folytató madarakat szemlélhettem (és fotózhattam, de az most nem került be a válogatásba), a jeges úton csúszkálhattam, az út mellé helyezett padra - pihenési és napozási célból - leülhettem (a második kép az egyik ilyen pihenés pillanatát örökíti meg), a hegyről már most erős patakokban lefolyó kristálytiszta vizet kóstolhattam (az íze is nagyon finom volt).

A túrám aztán pár száz méterrel a völgy felett, egy magánház lábánál ért véget. Innen még sok-sok lépés kellett volna, hogy az egyik (alacsonyabban fekvő) hegycsúcsra felérjek, de erre már energiám nem maradt, be kell ismernem. Ennél a háznál legnagyobb örömömre vidáman napozó macskákat találtam (a magyar kulcsszavakat nem értették, így elég nehezen sikerült egyszerre mindkettőjük figyelmét felkeltenem, hogy a mellékelt kép elkészüljön), persze jobb is, mintha vérengző házőrzők rontottam volna rám. Visszafelé már gyorsabb volt minden.

S bár a nap még nem ért véget, a holnap kora reggeli indulás miatt, a kitzbüheli élményeket összefoglaló blogbejegyzések sora most véget ér. Azonban alig egy hét, és újabb út következik. Ezúttal is szakmai az út: Lyon városában egy digitális szerzői jogi előadás megtartása a cél, azonban az élményeket és a fotókat innen is mindenképpen meg fogom osztani rövid időn belül.

Hegytetőkön, szaunában

Lassan eltelnek az első, ténylegesen tartalmas napok Ausztriában, így már bőven van miről bejegyzést írni, és fényképeket feltölteni. A konferencia szerintem mellőzhető, nem erről szól a jelen blog, hanem a szekció ülések közötti, és az azt követő órákról.

A hétfői városnézést követően kedden a Hahnenkamm volt a célpont. Egészen pontosan a Hahnenkamm csak az első lépcső, innen gyalogösvényen lehet tovább haladni egy irányba, illetve sílécekkel, snowboarddal bármerre! A túra nem csak kimerített, de egyben fel is töltött, testben és lélekben egyaránt. Bármerre nézel, havas hegyoldalakat látsz, zöld fenyőerdőkkel tarkítva, a tájat pedig tüskés sziklák láncolata foglalja keretbe. Mindezeket olyan kis romantikus elemek egészítik ki, mint a fényképen is látható, hóval körbezárt, nyári házikó, a vadak hóban hagyott lábnyoma. S bár sokfelől lehet hallani a síelők vidám hangját, vannak olyan eldugott szegletei a hegyoldalaknak, ahová nem jut el semmilyen zavaró hang, s csak magad vagy a csönddel, illetve gondolataiddal. No, nem is meglepő e bejegyzés eddigi elgondolkodó stílusa.

Persze nem csak a hegyi túráról akartam írni. Amiben a Hotel Schloss Lebenberg eddigi tapasztalataim szerint verhetetlen, az a hetedik emeleti panorámás wellness részleg. Mindenképpen fogok több képet is feltölteni ezzel kapcsolatban, de elsőként a finn szaunából "elérhető" panorámáról készült képet szeretném megosztani. Az elmúlt napokban nem kevés percet töltöttem itt 80-90 fokos melegben tisztítva magamat, és bámulva a völgy és a hegyek harmonikus összhangját, avagy Kitzbühel esti fényeit.

A vacsorákról nem szóltam még. Mondjuk nehéz is lenne tömören, de érdekesen összefoglalni, milyen az, amikor a vacsora klasszikus keveset kapsz, de az nagyon finom előételből, levesből, salátabárból, főételből és desszertből áll. Úgy fest, hogy kiélhetem a halételek iránti oldhatatlan vágyamat is, így már eldőlt, hogy a mai előételként valami kaviáros lazacot, főételként pedig pisztrángot fogok választani. (A mellékelt fényképen az utolsó - búcsú - vacsora keretében beszélgetek egy lengyel jogásszal, jobbomon pedig egy kiváló, egyébként pont fájlcserélésben is jártas német ügyvéddel.)