2012. augusztus 18., szombat

Mindenből egy kis jó

A napok gyorsan, szorgosan teltek toledói utam során. Az előadások előtt, között és után is sikerült azonban mindig, habár általában csak rövidke időre, kikapcsoló, feltöltődést nyújtó élményeket gyűjteni. Röviden csokorba szedem, mit is tapasztaltam az elmúlt egy hét során.

Az utazásról nem hiszem, hogy sok szót volna érdemes ejteni. Habár annyit mindenképpen megemlítenék, milyen furcsa élmény volt, mikor az amerikai határőrök az útlevél-ellenőrzés során félreszólítottak, egy külön szobába kísértek, s hat felfegyverkezett úriember a számítógép képernyőjét szemlélve  gondolkozott arról, hogy vajon minden rendben van-e a papírjaimmal. Beengedtek, úgyhogy gondolom a válasz pozitív volt. Mindenesetre kifejezetten nyugtatólag hatott izgatottságomra, hogy a reptértől vendéglátóm házáig egy Lincoln Town Carral utazhattam. Ennyi helyet a lábnak nem sok kocsi biztosít.

Annak tudatában tértem aztán szombaton nyugovóra, hogy másnap pörgős, tartalmas programokban lesz részem. Nem is tévedtem: ajándékok vásárlása, kerti munka, grillezés - és baseball. A sport, amiben gyakorlatilag tényleg csak akkor lehet részem, ha erre a kontinensre látogatok. S láss csodát, harmadik élőben megtekintett mérkőzésemen ismét a helyi csapat nyerte. A Toledo Mud Hens ezúttal a Durham Bulls csapatát gyűrte le 4-3-ra. (Lelkesebbje talán tudja, hogy utóbbi csapatról film is készült a nyolcvanas évek végén Baseball bikák címmel.) A mérkőzés legérdekesebb teljesítményét mégsem a játékosok nyújtották (bár volt egy három pontot hozó hazafutás is), hanem az a toledói dresszbe öltözött fiatal srác, aki higany- és Michael Jackson mozgású táncával több ízben is szórakoztatta a közönséget. A mérkőzés végén aztán a gyerekek vették birtokukba a pályát. Kb. 30 percig csak özönlöttek a salakra, és futották le - ki gyorsabban, ki lassabban - a négy alappontot. A tűzijáték pedig már csak ráadás volt.

Az előadással érintett hétköznapok többsége egyébként hasonlóan telt: készülés az órákra, beszélgetés, alkalmanként ebéd az amerikai professzorokkal, és ha csak lehet, némi séta is a kampusz területén. Kivételt e napok közül mindenképpen a kedd jelentett, amikor - hat év után - meglátogattam a toledói képzőművészeti múzeumot. Az ókori szobroktól kezdve a valamennyi korszakot átölelő festményekig, valamint minden egyéb műtárgyakig egészen tartalmas kiállításokkal rendelkezik a helyi múzeum, amelynek épületét, a bejáratnál elhelyezett márványoszlopait bármely intézmény megirigyelhetné. Csütörtökön ehhez hasonló, egyedi élményben volt részem, mikor az egyik kolléga feleségével meglátogattunk néhány üvegfúvó művészt, akik a látogatás pillanatában fúvás helyett hóembereket készítettek. Közel húsz év után láttam ismét hasonló munkafolyamatot, élmény volt.

Az első olyan nap, amikor gyakorlatilag semmi munkajellegű feladatom nem volt, péntekre esett. A reggeli program ennek megfelelően a lazulás jegyében telt, melynek lány középiskolai futball megtekintése is részét képezte (persze televízión keresztül). Ez azt hiszem mindent elárul a helyi kábel televízió csatorna kínálatáról. Ezt egy ebéd követte egy professzorral, majd fél négytől kezdetét vette a hét legnagyobb feladata/kihívása. Ahogy két éve csirkepaprikást nokedlival, ezúttal is valami igazi magyaros vacsorát készítettem azoknak a kollégáknak, akik Szegedre járnak előadást tartani. A menü gulyásleves és palacsinta volt, utóbbi otthoni sárgabaracklekvárral. Mondhatni épp időre lettem kész mindennel, így a vendégsereglet fogadására is jutott idő. Kellemes társaságban (sok nevetéssel), nyugalmas udvaron, kellemes hőfok mellett tölthettem így el utolsó estémet Toledóban. Ha lesz még lehetőségem jönni ide, máris vannak ötleteim, mi szerepeljen a következő menün.

S mivel már csak a hazaút van hátra, melynek részleteivel biztosan nem fogom senkinek a türelmét próbára tenni, itt az ideje lezárni ezt a bejegyzést. Folytatás magyar és külföldi utakkal hamarosan.

2012. augusztus 10., péntek

Toledo, harmadjára

2006 és 2010 után harmadízben érkezek Toledo városába, amely Ohio állam északi részén, az Erie-tó dél-nyugati csücskénél helyezkedik el. 2006-ban még szakmai kapcsolatok ápolása, olvasás, nyelvi fejlődés céljából érkeztem, két éve már előadást tartottam, s ezúttal is így fogok tenni.

Az előadásokat az esti órákban kell megtartanom (hattól fél tízig), a munka mellett azonban minden nap lesz arra lehetőségem, hogy kikapcsolódjak. A tervek szerint baseball mérkőzésre fogok menni, kirándulni fogok két kedves ismerőssel (Bruce és Nancy már két bejegyzésemben is megjelent: 2010-ben épp Toledóban, idén Turkuban találkoztam velük), golfozni megyek egy másik professzorral. Ha minden jól megy, eljutok Ann Arbor városába, amely otthont ad az USA egyik legjobb egyetemének (University of Michigan), amely egyébként a 22 szeres olimpiai érmes (tizennyolcszoros aranyérmes!) Michael Phelps egyeteme is volt). Végül már fixált program a magyar vacsora parti, amelynek keretében gulyáslevest és palacsintát fogok készíteni az ismerősöknek. A rendelések is le vannak adva, illetve magam is bőszen jegyzeteltem saját ötleteimet, kinek milyen meglepetést hozzak, így a vásárlásra is megfelelő időt kell fordítanom majd.

Az elkövetkezendő napokban igyekszek két-három bejegyzés keretében a fenti programokról részletesen beszámolni. Csak nehogy aztán olyan sok legyen, hogy időm ne nyíljék a gépelésre! Mindenesetre addig is álljon itt az a videó, amelyet hat évvel ezelőtt készítettem első toledói utazásom legszebb állomásairól (a toledói jogi kar épülete, vendéglátóim otthonai – többen is voltak –, a Henry Ford Múzeum, toledói kertváros, augusztus 20-ai magyar fesztivál, utazás Clevelandbe BB King 80. születésnapjának tiszteletére tartott koncertre, Mud Hens baseball mérkőzés az első sorok valamelyikéből, képek Ann Arborból és Detroitból, két kerti party az Erie-tó partján, vasárnapi gospel mise/koncert, toledói állatkert, és végül utazás az amishok földjére – szerencsére egy kicsit fejlődtem azóta, ami a fényképészeti tudományt illeti).

Családi nyaralás a Zemplénben

Tavaly augusztusban Visegrád városában gyűlt össze a család egy több napos, élményekben gazdag, pihentető nyaralásra. Az idei helyszín az ország másik régiójában található Zempléni hegység, s azon belül is Telkibánya volt. Ahogy tavaly, úgy idén is sok kalandban volt része a csapatnak.

A kirándulásnak egyetlen nehezítő tényezője volt: a távolság. Nekünk oda s vissza több mint 800 kilométert kellett levezetnünk. Ha azonban ettől eltekintünk és az utazás tartalmába pillantunk bele, akkor az élmények feledtetik ezt a körülményt. Először is: Telkibánya nagyon takaros, tiszta, csendes település, a szállásunk (Aranyhegyi Vendégház) pedig minden igényt kielégítő szálláshely. Nemcsak tiszta, de minden komforttal felszerelt házat kaptunk, igényes dekorációkkal, hatalmas kerttel, kemencével, foci/röplabdapályával (melyet mi inkább tollaslabdázásra használtunk), vadlessel, kerti játékokkal – csak hogy a legfontosabbakat említsem. S mindezt rendkívül jutányos áron.

Érkezésünk napja leginkább a bepakolással, a hatalmas udvar felfedezésével, játékkal, Telkibánya feltérképezésével, fahasogatással telt – és persze a kora délutáni órákban Berki Krisztián, az esti órákban pedig Pars Krisztián olimpiai győzelmének megtekintésével. Jobb vasárnapot kívánni sem lehetett volna.

Kutyaszorító
(Telkibányához közel)
Hétfőn a Pálházáról induló kisvasúttal Rostalló végállomásig utaztunk, hogy aztán az ebédet a Kőkapu Hotel melletti étteremben költsük el. Míg az étterem nyitására vártunk, a szomszédos tavat csodálhattuk meg vagy hűsölhettünk az árnyat adó fák tövében. Délután a csapat háromfelé vált. Ki a kisvonattal, ki gyalog indult Pálházára, a kocsikhoz. Mi Franciskával gyalogszerrel indultunk vissza Telkibánya felé. Ha nem is kellett olyan szintkülönbségeket leküzdenünk, mint a Mátra, a Börzsöny vagy a Pilis területén, az útvonal szépségekben (és éhes szúnyogokban) gazdag volt, s a 12-13 kilométeres séta határozottan jót tett testnek és léleknek egyaránt.

Hétfő délután még szakácsszerepet is kaptam: paprikás krumplit, igazi tábori ételt kellett készítenem. Bízok benne, hogy sikerrel jártam. Késő délután ismét a sporté lett a főszerep: Tóni simán elvert mindenkit lengőtekében, Ancsa pedig megizzasztott tollasban.

A füzérradványi Károlyi kastély
Kedden igazi történelmi hangulatú utazásra indultunk. Pálházán keresztül előbb a füzéri várhoz, majd a füzérradványi Károlyi kastélyhoz kocsikáztunk. Mind a kettő kötelező látnivaló a Zemplénbe látogatók számára. Az egykoron még a Szent Koronát is őrző füzéri várból dél felé (és persze keletre meg nyugatra) hegyek/dombok ormait, vagy épp a pálházai kőbányát lehet kiválóan látni, észak felé pedig a Nagy Milicre tekintve jó tudni, hogy a túloldal már Szlovákia. A füzérradványi kastély, bár messze még a teljes felújítástól, következésképp az illúzió sem teljes, kiváló betekintést enged egy dolgos nemesi család múltjának egyes korszakaiba. (A kandallógyűjteményük kimondottan figyelemre méltó.)

A kedd délutáni szakács feladatokat Tóni vállalta magára, hogy a kemencében tarját és mindenféle zöldségeket süssön. A nyársalónál pedig a Mórahalmon termett kukoricát főztük meg, s tálaltuk a vacsora mellé. S mivel ez az este volt az utolsó, ezért a sport helyét sokkal inkább a beszélgetés vette át. Persze azért fél szemünkkel nyomon követtük a vízilabdás lányok mérkőzését (sajnos nem jutottak döntőbe).

Szerdára pedig a pakoláson túl nem maradt más, mint a hazaút – legnagyobb örömünkre két aranyéremmel fűszerezve ezeket az órákat a kajak-kenu pályáról. S bár az idő sosem elég arra, hogy eleget pihenjen, rokonozzon az ember, ez a néhány nap is kimondottan jól esett. Folytatás remélhetőleg jövőre!