Lyon hatodjára

A finnországi Turku városa mellett szakmai útjaim másik klasszikus célállomása a franciaországi Lyon. 2015. szeptember végén immáron hatodik alkalommal látogattam el ebbe a csodálatos - madnem teljesen - dél-francia központba. Az idei oktatási élményeim messze lekörözték bármely korábbi tapasztalatomat, és még ezen felül is hárultak rám szakmai feladatok (olvasni való és találkozók), ám Lyon kulturális és gasztronómiai feltérképezése ezúttal sem maradhatott el.

Business menü a Lufthansa gépén

Az utazásom azonban egyből egy meglepetéssel kezdődött, legalábbis a Frankfurt-Lyon útvonalon. Számomra - számos magyarázat ellenére - továbbta is megmagyarázhatatlan, hogy miként került erre sor, ám a Lufthansa a turista jegyemet felfejlesztette egy business osztályos helyre. És bár a lábamnak nem sokkal több hely jutott, a csomagjaim jobban elfértek, és - persze, naná, természetesen - az étel sokkal maradandóbbnak bizonyult. A mozzarella, a lazac, a rákocska, de főleg a fürj mellfilé mind maradandó élményt jelentett. A menüsor már az irodai faliújságomon olvasható, ott is fog maradni.

A Lyonban töltött négy teljes napom ugyanakkor nagyjából egy kaptafára épült fel, ahogy ez lenni szokott. Reggel és délután előadás. Ebéd időben (ami az én esetemben megdöbbentő, két órás időtartalom jelent), illetve az esti órákban pedig a kulináris élmények gyűjtése vár rendre rám. Ezúttal is eljutottam a kedvenc sushi éttermembe, lehetőségem nyílt több helyen is megízlelni a helyben oly bevett, ám mégis oly ízletes lyoni salátát (melyet otthon magam is rendszeresen készítek, persze még erőteljesen tanonc módon), édes és sós palacsinta is landolt előttem, akárcsak egy esetben egy fantasztikus hamburger (nos, kedves amerikai kollégák, mindig van mit tanulni - franciáktól is), ám a kacsamell sem maradhatott el.

Az utolsó óra utaán irány a város
- csak az eső ne jöjjön

Igen, talán úgy tűnik, és nem is áll oly messze a valóságtól kijelenteni, hogy egy-egy lyoni út alkalmával az élmények csak és kizárólag az ételek körül mozognak. Persze azért nem maradhatott ki, hogy az Óváros sikátorain ezúttal is végig sétáljak, hogy felkapaszkodjak a Lyon fölé magasodó dombra, és letekintsek a Notre Dame templom mellől a városra (és észleljem az ezúttal jól kivehető svájci hegyeket is). Arról nem is beszélve - persze ezúttal is részben a gasztronómia dominanciája mellett -, hogy egy estét eltölthettem a helyi kolléga családjánál, és több órán át kellemes beszélgetést folytathattam velük és a lengyel származású kollégával.

Lyon, mint mindig, ezúttal is kellemes élményt jelentett - és visszavár.

Múltidézés Baltimore-ban

Végül Toledo és Louisville után harmadik állomásként idei amerikai körutam során Baltimore-ba érkeztem. Abba a városba, ahol öt évvel ezelőtt két hónapot töltöttem, és amely élményeim rögzítése iránti lelkesedés vezetett anno e blog indítására. Az ismét csak nagyon sűrű, de kellemes és egyben kikapcsoló napok kiválóan zárták le a több mint két hetes utamat.

Mellékkörülmény, és ezúttal sem kívánok senkit untatni az utazással kapcsolatos nehézségekkel. Legyen elég annyi, hogy egy rövid, de annál hevesebb baltimore-i zápor miatt több mint két órás csúszással szálltam fel Louisville-ből, illetve érkeztem meg Baltimore-ba. Ily módon egy lehetséges, beszélgetős estétől elestem, de a többi nap kárpótolt mindezekért.

A Chesapeake belvárosi öble

Ismét lehetőségem nyílt ugyanis arra, hogy régi ismerősömnél, Philnél szálljak meg, ami garantálta, hogy kellemes, zöld környezetben, kedves emberek között, és - ami ugyancsak fontos - kiváló közlekedési körülmények mellett tölthessem el a napokat. Ennek keretében lehetőségem nyílt felidézni egyik öt évvel ezelőtti kedvenc szórakozásomat: az Inner Harborban való sétálást. A Chesapeake-öböl egyik nyúlványának tekinthető öböl köré ugyanis turistalátványosságok, kiváló éttermek települtek, s mindezeket a Federal Hillről (amely korábban - többek között - polgárháborús erődítménynek adott otthont) gyönyörű kilátás mellett lehetett megszemlélni. Sőt, hogy teljes legyen az idill, még azt is bevállaltam, hogy az öböltől visszasétáltam a Universiy of Baltimore jogi karának új épületéig (amely utat öt éve többször is megtettem).

Szerdai napom leginkább az egyetemi munka szellemében telt, ugyanis újabb előadást tartottam, illetve vendéglátóm egiyk előadását is végighallgattam. Nem mulasztottam el ugyanakkor, hogy mindezeket követően lefényképezzem az ultra modern épület valamennyi zeg-zugát.

A Kapitóliumban

Csütörtökön ellátogattam Washingtonba, hármas céllal. Egy csekély szakmai program ezúttal is szerepelt a programpontok között, ám e blogra leginkább az kívánkozik, miszerint csütörtökön előbb az Air & Space, majd a Szépművészeti Múzeumot jártam végig, pénteken pedig ellátogattam a Kapitólium épületébe. (Igaz, hogy utóbbi helyen nem mindent lehetett megnézni, a méltán híres rotundát sajnos épp felújítják, így arról lemaradtam.) A másik két múzeum is megérne egy hosszas elemzést, amire most sajnos nincs idő, ám ajánlani mindenképpen tudom mindenki számára. A harmadik nagy programpont pedig egy látogatás volt kedves barátaimhoz, Olíviához és Krisztiánhoz, akik - igazán vicces módon harminc méterre laknak Washington D.C.-től. A náluk eltöltött kellemes este, a finom vacsora, a családjuk ifjú, harmadik tagjával való ismerkedés egyik csúcspontja volt az amerikai útnak.

Ám még ezek után is maradtak programok a hazaút előtt. Előbb péntek délután csirkepaprikást készítettem a vendéglátóim és egy meghívott házaspár részére (szépen fogyott a csirkecomb és a nokedli is). Majd szombaton egy kis kézilabdázást követően gasztro-körútra indultunk vendéglátómmal, amit egy csekély lazítás (és részemről csomagolás) erejéig szakítottunk meg. Viszont még ekkor is sikerült kifogni a Szellemirtókat a televízióban, amelynek a hangulata garantálta, hogy vidáman induljak utamra.

Haza. Az édes otthon felé!

Looavul = Luhvul = Looeville = Looaville = Looeyville = LOUISVILLE

Toledo után az amerikai "körutam" második állomásaként Louisville-be látogattam el. A rendkívül élhető város nem csak az egyetemi feladatokról marad számomra emlékezetes, de a gyönyörű kampusz, egy majdnem 500 kilométer autókázás, egy amerikai focimérkőzés, az állatkert és kiváló beszélgetések is mind a bejegyzés hasábjaira kínálkoznak.

Talán XVI. Lajos tudná,
hogyan kell kiejteni
a róla elnevezett város nevét

A mai bejegyzés címe tudatosan ilyen összetett. Tény ugyanis, hogy Louisville nevét leírni könnyebb (bár néha azzal is meggyűlik a bajom), mint kiejteni. Maguk az amerikaiak is bizonytalanok e tekintetben. Ahogy a címből is látható, van itt (magyaros átírással) "luávul", "luvul", "luevil", "luávil", "lujvil" és (talán helyesen) Luivill. Persze mit tagadjam: végső soron fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a XVI. Lajosról elkeresztelt város nevét, lévén akárhányszor kérdezték tőlem Toledóban, hogy hová készülök, egyszer sem értették, mikor kimondtam az úticélomat. A szélesre dagadó Ohio folyó mentén elterülő város egyébként eklektikus keveréke a modernnek (fantasztikus új épületek), a hagyományosnak (régi téglás épületek, hatalmas parkolóházak) és a réginek (egy-egy faház, gyárépület azért feltűnt a színen). Keveredik itt mindenféle náció, viszont szemlátomást mindenki megfér a másik mellett. Habár Kentucky is a "déliek" közé, a konföderációs táborba tartozott, kettős hovatartozását mi sem bizonyítja jobban, mint a S(outh) Third Streeten található polgárháborús emlékmű, amelyből a déli tagállamokban számtalan található, viszont emelyek a louisville-i kivételével mind délre tekintenek. Ez itt északra.

Csendélet a kampuszon

Az egyetemi kampusz gyönyörű, talán a legszebb, amit eddig valaha is láttam (habár a stanfordi talán a mérete miatt mégis előbbre kívánkozik). Itt is keverednek a klasszikus tégla és a modern üveg-acél épületek. Viszont fűből annyi van, hogy nyírni is csak kocsival lehet szerintem. Az egybetartozást oly tökéletesen megteremteni képes egyetemi hangulatot garantálják az egyenszínek (a helyi egyetemi csapat, a Cardinals okán ez vörös), a járdák melletti lámpaoszlopokon elhelyezett, az egyetem díjazott oktatóit (köztük két jogász professzort is) ábrázoló képek, az egyetemi pólókban sétáló hallgatók, a különböző orientációs játékok (itt ennek az időszaka van éppen). Végső soron tanítani is nagy élmény volt egy ilyen egyetemen.

Nem nagyon ment a játék a csapatnak -
és Andrew Lucknak (12) sem

Szombatra esett egy olyan program, amiben eddig még sosem volt részem. Voltam már baseball mérkőzésen többször is, de amerikai futball mérkőzésre még sosem mentem. Eljött ennek is az ideje. Ehhez azonban autót kellett bérelnem, és el kellett utaznom Indianapolis városába. Egy kis kitérővel fűszerezve közel 440 kilométert vezettem aznap oda és vissza, de nagyon megérte. A hangulatot gyakorlatilag lehetetlen összefoglalnom. A hangzavar, a több tízezer ember, akik kíváncsiak voltak a helyi Colts idei első otthoni mérkőzésére (igaz, ez még csak az előszezon, követezésképp senki sem adott bele mindent), a hamisítatlan "junk food minden sarkon", a játékosok bevonulása, az óriáskivetítő, és a mindenféle hangulatjavító játék (a kabalaállatokkal, főleg), a pompon lányok táncai, és még sorolhatnám. Lenyűgöző, még akkor is, ha a Chicago Bears végül 23-11-re megverte a hazaiakat.

Vasárnapra is jutott még program, méghozzá a helyi állatkert meglátogatása. Ez is kellemes elfoglaltságot jelentett, igaz, csak két-három órára. Mindent egybevetve akkor is kijelenthető, hogy élmény volt egy újabb amerikai tagállamot megismerni, egy újabb várost felfedezni.

Back to Toledo

Három év után visszatérni Toledóba, Szeged testvérvárosába, egyetemi partnerünkhöz, jó érzés. Ám a tény, hogy ezúttal minden eddiginél sűrűbb program elé néztem, különösen igalmassá tette idei amerikai utam első állomását.

Az utazás részleteivel, a londoni és a chicagói reptéren történő rohanásokkal senkit nem akarok untatni. A lényeg, hogy némi reptéri rohangálást követően végül rendben, elviselhető fáradtság mellett megérkeztem Toledóba. Kedves vendéglátóim finom vacsorával vártak, akárcsak valamennyi további este alkalmával.

Baseball a Mud Hens stadionjában

Szombaton ismét lehetőségem nyílt, hogy egy bevásárlás erejéig felkeressem a belvárosban felhúzott őstermelői piacot (Farmers' Market), ahol a másnapra, közel húsz fő részvételével tervezett vacsorára gyűjtöttük össze a legfontosabb hozzávalókat. Sikerrel. De erről majd a következő bekezdésben írok. Az első teljes napnak azonban mégsem ez volt a legfontosabb része, hanem az estére tervezett baseball mérkőzés. A helyi Mud Hens nem tartozik az erős csapatok közé, ez ki is derült a mérkőzés során, mégsem cserélném el semmire a lehetőséget, hogy végignézzek egy hamisítatlan "amerikai kulturális eseményt": a lelkes szurkolókat, az alkalmasint táncra perdülő szervezőket, a pattogatott kukoricát, vattacukrot és italokat hangosan kínáló árusokat, a baseball labdáknak a szünetekben a közönség közé történő dobálást (nekem egy se jutott), vagy épp a hamisítatlan (bár nem túl finom) hot-dogot.

Fotó: Elisabeth Balint

Mégis, ennél is sűrűbbre sikeredett a vasárnap. Délelőtt vendéglátóimhoz kedves ismerőseik érkeztek brunchra, ahol én is beszálltam a főzésbe. A lazacos és a spárgás pite fantasztikusra sikerült, kértem is receptet róluk. Ugyanakkor már délelőtt hivatalos voltam a 41. Birminghami Magyar Fesztiválra, ahol sok más díszvendég mellett nekem is jutott egy hely a St. Stephens templom lépcsőin, és angolul - illetve egy mondat erejéig magyarul - köszöntöttem az egybegyűlteket. (A magyarul felhangzó hangos "köszönjük" válasz különösen jól esett.) A lehetetlenre vállalkozva igyekeztem a legtöbbet elfogyasztani ezt követően a szervezők által elém tárt fesztiválos ételek közül. Nem mondom, hogy teljes sikerrel, volt, ami megmaradt, ám ezzel együtt is nehéz volt ellállni a helyi csirkepaprikásnak és a töltött káposztának.

Ben Davis társaságában

A fesztivál helyszínéről egyenesen az esti vacsora helyszínére indultunk. Korábban is lelkesen vállalkoztam arra, hogy a szegedi angol nyelvű jogi képzésre hozzánk látogató professzorokat megvendégeljem egy magyar vacsorával. Idén ez az étel a sült kacsa lett. Tizenöt kacsa adta életét azért, hogy mindenki jól lakjon, és számtalan zöldséget szüreteltek le számunkra, hogyg elkészüljön a négy fogásos vacsora (melyet két öntettel egészítettem ki). Sajnos, nagy probléma, de az ételekről fotó nem készült, így nehéz az állításomat bizonyítani, de még hétfőn is azt hallottam vissza, hogy mennyire jól sikerült minden. Kedves ismerősökkel azért még így is sikerült pózolni egyet, ahogy az a képről látható is.

Fél perc hírnév

A toledói szakmai és szabadidős programjaim közül, mely az új toledói dékánnal folytatott beszélgetéstől, kollégákkal elköltött ebéden át az egyetem megbízott (ideiglenes) rektorával történő találkozásig terjedt, nehéz lenne bármit is kiemelni. (Az előadásom részleteivel, és az egyébként hihetetlenül kellemes élményt jelentő csoportom méltatásával nem untatok senkit.) Ám mégis, nem lehet megkerülni, hogy az élre kínálkozzon az Észak-Ohio-i Szövetségi Körzeti Bíróságon tett látogatásom. Ennek keretében ugyanis négy bíróval is lehetőségem nyílt beszélgetni, végigjártam a tárgyalótermeket, fél percre még én is szövetségi bírónak érezhettem magamat. Mindezeket megkoronázandó egy fantasztikus ebédre is meginvitáltak az egyik kedvenc éttermükbe, a magát görögnek kikiáltó Giorgio's-ba. A lágyhéjú tarisznyás rák mindent vitt.

Egy szó, mint száz, amikor ezt a bejegyzést közzéteszem, gyakorlatilag végetér az eddigi talán legmozgalmasabb toledói utam. Igaz, pillanatokon belül továbbutazok a Kentucky államban található Louisville városába, amely újabb kiváló élményeket garantál számomra.

Nyári gyerekek a Balaton parton...

S ha nem is a Dunakanyarban hajtottuk a Keszeget, de a siófoki Aranyparton süttettük a hasunkat a "kibővített" Mezei család szokásos - ám ezúttal kissé rövidke - nyaralása keretében.

Most már sok évre visszamenőleg nyaranta felkerekedik a kis család, és elkirándul az ország egy-egy szép helyére. Volt már Visegrád, Telkibánya, Kóspallag, most pedig Siófok volt a soron, és persze a Balaton, amelyet kis keresztlányom először láthatott. No, bele is kóstolt rendesen, szó szerint is értve azt. A csobbanás ugyanis nem volt elég, itt a repülés volt a beugró szint. Mint a mellékelt, vízálló fényképezővel viszonylag jól sikerült kép is igazolja (szerencsére egy vízcsepp épp engem takart ki nagyjából), olyan csobbanások voltak itt, amelyet még az épp a nyaralás ideje alatt záródó vizes világbajnokságon se látott a közönség.

Persze a Balaton nem csak a víz miatt csodás, igaz, az idő legjavát a parton töltöttük. Mégis, nem lehet elmenni szó nélkül a méregdrága, de nagyon finom - évek óta nem ettem! - hekk vagy épp az ennél is sokkolóbb árú, de legalább ugyancsak jól sikerült lángos mellett. Az Aranypart azonban ezeken felül is sok érdekességgel szolgált. Ha felülni nem is sikerült a naplementében fényesen villódzó óriáskerékre, a látványa, és az esti, parti séták maradandó emléket képviselnek. A fagylaltról nem is beszélve, amelyet az egyébként ugyancsak kiváló szegedi cukrászdák is megirigyelhetnének. A hangulatot az egyik este a fekvési időt kijelölő áramszünet sem ronthatta el, ugyanakkor igenis emelte a lelkesedést Hosszú Katinka vasárnapi világbajnoki címe 400 méter vegyes úszásban.

Klasszikus általános iskolai fogalmazásból nyert fordulattal élve zárom azonban a gondolataimat: kár, hogy csak három napig tartott a kirándulás, maradtam volna még.

(Igaz, ami ez után, augusztus második felében jön, az se lesz rossz.)

Zöldülő Finnország

Tizennegyedik finn utam újdonsággal szolgált: ezúttal nem csak Turkuba, de egy annál is északabbra fekvő városba, Joensuuba is ellátogattam. Némi esőzéstől eltekintve csodás tavaszi idő fogadott. Élmény volt újra átélni a tavaszi zöldülést.

Az utazás oka ezúttal is a munka volt, de ez sosem lehet akadálya annak, hogy némi pihenést iktassak be a programomba. Így indultam neki legalábbis, ám az első időszak nem épp ebbe az irányba tendált. A tény, hogy megérkezésem Turkuba kedd hajnali két órára volt tehető, ugyanakkor első előadásomat kedden reggel kilenc órakor kellett megkezdenem, előre vetítette, hogy kevés időm lesz pihenni. Erre rátett egy lapáttal az egyetemi vendégház, a Villa Hortus másik új lakója: a saját szobája kulcsa helyett az enyémet vette el. Erre azonban csak reggel derült fény, így szoba nélkül maradván életemben először egy társalgóban elhelyezett heverőn, kabátomba burkolózva kellett aludnom. Kellett volna, de nem igazán sikerült. Ebbéli törekvéseimet a korai napfelkelte is nagyban akadályozta. (Ilyenkor az éjszaka alig néhány órát tart. Pár hét múlva már ennyi ideig se lesz sötét.)

Egy kis erő maradt mosolyogni is...

A keddi előadások után, bízva a megérdemelt pihenés lehetőségében, még a vacsorát is előrébb hoztam. Talán nem kellett volna, mivel néhány percre a finom falatok eltüntetését követően jött az üzenet: mi lenne, ha futni mennék. Egye fene, edzek egyet Tuomas kollégával, aki egyébként professzionális maratonfutó. Én nem, de ez nem számít. Az edzés lényege az volt, hogy egy felvezető kört követően tíz perc futás, két perc pihenés. Majd nyolc perc gyorsabb tempó, két perc pihenés. Hat perc még gyorsabb futás, újabb két perc lihegés. Négy perc nagy tempóval, még két perc erőgyűjtés. Végül két perc mindent bele. Szép lassan, de biztosan kiderült, hogy merész vállalást tettem Tuomasnak. Sikerrel vettem az edzést, bár se fizikai erőnlétem pillanatnyi állapota, se az elmúlt 16 óra eseményei nem segítettek a rekordok megdöntésében. Gyakorlatilag minden egyes etapot utolsóként zártam, hangulatomon ráadásul a rendre lehagyó tíz éves fiú sem segítette. Ezzel együtt is elmondhatom, hogy maratonistákkal edzettem. (Rendre a hátukat látva, de azért mégis csak velük.)

Joensuu belvárosa

S bár Turku ezen felül is tartogatott nekem néhány kellemes élményt (egy kis bevásárlás, a szokásos májusi kirakodós vásár, ebédek és egy ízben vacsora a helyi kollégákkal), most mégis ugorjunk az út második állomására. Joensuu Turkutól több mint hat órás vonatútra, ezzel együtt a 62. szélességi körnél is északabbra fekszik, vagyis mindeddig legészakabbi úticélomnak bizonyult. A település, bár alapvetően egy csendes egyetemi város, kifejezetten pozitív benyomást tett rám. Forgalmas belvárosa, nyüzsgő emberei, tágas terei, a jelentős zöldterületek mind kiváló összhangot mutatnak. A színvonalat tovább emeli az egyetemi campus, amelyet több irányból is fák öveznek (az erdészeti és faipari kar épülete az eddigi legkiválóbb példája a természetközeli oktatásnak), illetve mindenféle sportolási lehetőséget biztosító csarnokok és sportpályák terülnek el mellette. Az időjárás talán kevésbé volt kegyes hozzám, és ezúttal lehetőségem sem nyílt arra, hogy a környező tórendszert, illetve az azt övező túraútvonalakat megismerjem, ezzel együtt is őszintén mondom, hogy egy finnországi utazás esetén érdemes bárkinek erre kanyarodnia.

Róma, az örök(ké visszaváró) város

Róma minden turista számára maga a földi paradicsom. És ez nem valamiféle elcsépelt, unalmas, közhelyszerű kijelentés. Hanem tény. Vagy legalábbis én ezt a következtetést vontam le február végi utazásom élményei alapján.

A rapid, mindössze négy napos utazás legnagyobb kihívását egyáltalán nem a télutó okozta, mivel Rómában már beköszöntött a tavasz. Inkább azzal az egyszerű problémával kellett szembesülnünk, amit ugyanakkor nagyon nehéz jól megoldani: mit nézzünk meg ilyen kevés idő alatt. Merthogy Róma turistáktól zsúfolt városrészei ugyan nem helyezkedtek egymástól túl messzire, mégis olyan gazdagok az utcák történelmi emlékekben, kulturális kincsekben és egyszerű, de nagyszerű, a figyelmet megragadó apróságokkal (mint például a várost jelképszerűen benépesítő macskák serege), hogy időből itt sosem elég. Ha csak sorolnám, hogy mit néztünk meg, már az is egy bejegyzésre való szót tenne ki.

Az én gépem kevés ahhoz,
hogy visszaadja a
Szent Péter Bazilika tereit

A templomok magukért beszélnek, és csak a legszebbeket említve: természetesen a Szent Péter Bazilika, a Santa Maria Maggiore vagy a Lateráni Szent János Bazilika mind kötelező célpont. A Szent Péter Bazilika ráadásul olyan gazdag belülről, hogy órák kellenek ahhoz, hogy fogalmat kapjunk arról, mit is látunk. És ahhoz még csak vallásosnak sem kell lenni, hogy magával ragadjon a hely szelleme és varázsa. (Igazán lelkes olvasóknak íme egy könyv, ami a templom megépítésének másfél évszázados történetét meséli el, igazán kiválóan. Én azt mondom: bár még az utazás előtt elolvastam volna! Azóta már megtörtént.)

Ki figyel arra, hogy "No photo",
ha a Sixtus-kápolna freskóit nézi?

A Vatikáni Múzeum legalább ilyen élményeket biztosított. No, nem csak antik szobrokra kell gondolni, és talán egyeseket Itália faliszőnyeg formájában elkészített térképe sem hozna lázba, de a történelmi korokról árulkodó kiváló művészek (Michelangelo, Raffaello, Bernini, csak hogy a legnagyobbakat említsem) által készített festmények, freskók, szobrok mindenki figyelmét magával kell, hogy ragadják. Akárcsak az olyan termek, mint a Sixtus-kápolna, ahol életemben először nem értettem, mire kívánnak a teremőrök utalni azzal a bonyolult kifejezéssel, hogy "no photo".

Mondani sem kell,
hogy mi ez az épület

Ami fontos tanulság: ha valaki végig szeretné látogatni a legfontosabb helyszíneket, legalábbis most azokra utalok, ahol belépti díjat kell fizetni (a többség ilyen), akkor ne számolgasson: vegyen Roma pass-t. Az ugyanis összességében - a tömegközlekedés korlátlan használata mellett - órákkal rövidíti meg a várakozást az olyan helyeken, mint a Colosseum. Mi ezt nem tudtuk előre, így azt kell, hogy mondjam: van miért visszamenni.

No de ami nem maradt ki, arról is essék még néhány szó: az Angyalvárban ugyan nem találtuk meg Robert Langdon professzort, de a kilátásért megérte a lépcsőzés. A Victor Emmanuel emlékmű is kihagyhatatlan, akárcsak a Trevi-kút (kár, hogy épp felújítások alatt állt), a Spanyol lépcső, a Pantheon, a Piazza Navona és még sorolhatnám. A jobbnál-jobb éttermekről már nem is beszélve!

Aki teheti: ne habozzon. Valóban szinte minden út Rómába vezet!

A Börzsöny újabb arcai

Sosem lehet véletlen, ha valaki többször ellátogat ugyanarra a helyre. Így a finn és francia útjaim könnyen magyarázhatóak. Ám ugyanez a helyzet, ha hazánkon belül keresünk kikapcsolódási lehetőségeket. Egyik ilyen, megunhatatlan országrész számunkra a Börzsöny. Januári kirándulásunk ráadásul a Börzsöny egy újabb arcával ismertetett meg minket.

A célpontet egészen pontosan Kóspallag-Nagyirtáspuszta jelentette. A fantáziadús névvel ellátott területen (merthogy ez nem városrész) egy igen kiváló hotel nyújt kikapcsolódási lehetőséget bárki számára. A Szent Orbán Erdei Wellness Hotel mindenben erős, amit a neve rejt. Kiváló, variálható túraútvonalak origója, amelyeken számtalan környező dombtetőre el lehet jutni, jó látási körülmények között - sajnos nekünk ez most nem adatott meg - akár a Duna-kanyar is láthatóvá válik, sőt kelet felé a Cserhát és talán még a Mátra is, vadnyomok olvasását lehet gyakorolni (látni őket ezúttal nem jött össze), erdei tanösvényeken lehet tanulni a Börzsöny tudatos erdészeti gondozásának fortélyairól.

A hotel emellett számtalan, részletekben gazdag szórakozást kínál, a szaunától kezdve a só kabinon át a relaxációs csendszobáig többféle választási lehetőség adott. A csomag részét képezte a szekeres erdei kocsikázás. A nyugodt és lassú léptő lovakat ráadásul a képen is jól láthatóan egy "helybéli" német juhászkutya, és egy másik (a képről sajnos lemaradó) nehezen beazonosítható fajtájú eb kísért. A kocsis elmondása szerint a kutyák minden nap csatlakoznak a túrázókhoz. Olyannyira, hogy a német juhász rendre "irányba állította" a kocsit és a lovakat, a másik pedig a kocsifordulót megelőzően jó száz méterrel már megállt, hiszen tudta: itt a fordulás ideje. A hotel éttermi szolgáltatásait pedig - különösen ami a vacsorát illeti - hosszan lehetne dicsérni. A vadpástétom az egész kirándulás gasztonómiai hangulatát megalapozta.

Szokásunkhoz híven a hazaút sem maradt látnivalók nélkül. Egy kis szlovákiai kitérővel jutottunk el előbb Esztergomba, ahol a csontig hatoló hideg szél ellenére élményszámba ment megnézni a székesegyházat, majd a nem is oly rég komoly jégkárokkal sújtott Dobogókő irányába haladtunk. Elég rég volt már, hogy a jelen blog beindításának alapvető indokaként szolgáló 2010-es baltimore-i utamat megelőzően épp Dobogókőn pihentünk néhány napot. Az akkori emlékekhez képest különösen letaglózó látványt nyújtottak a jégtől szó szerint megtört fák koronái és maga az egész környék. Csak reménykedni tudok, hogy a vidék egyszer még visszanyeri eredeti arcát.