2016. május 27., péntek

Megkésett beszámoló egy turkui hétről

Nincs mentség... Még ha e blogot alapvetően csak a magam szórakoztatására is vezetem, a két hónapos csúszás sok... Azért egy tömör, lényegre törő összefoglalót megosztok nyilvánosan arról, miként telt el hét márciusi napom kedvenc finn úticélomon.

Helsinki belvárosában
Könnyen, jól, pihentetősen. Akár ennyiből is állhatna a blogbejegyzés. Persze ennél valamivel több történt velem. Igaz, a jól bevált sétákról, kellemes bevásárló körutakról, egyetemi előadásokról szerintem már untig elege lehet mindenkinek. Pedig Turku nagyjából erről szól. A tény, hogy számos további szakmai megbeszélésen vettem részt, könyvtáraztam, nem segíti az összefoglalóm "eladhatóságát". Ami ugyanakkor igenis érdekes lehet, hogy - valójában sokadik finn utam ellenére - először fordult elő, hogy a turkui repülőre történő várakozás helyett a rendelkezésemre álló hosszú órákat kihasználandó beutaztam Helsinkibe. Nyolc év után tértem ide vissza, de mit sem változott a finn főváros. (Na jó, egy-két építkezést láttam, szerencsére a ritka csúnya parlamenti épülettel is lehet valami, mert hatalmas takaróba burkolták.) Persze a lényeget a kellemes hideg, ám verőfényes táj jelentette, egy kellemes tea és egy emlék-ébresztő Pizza Hut ebéd.

A Monk jazz bárban
Turkuban pedig ezúttal is adtam az "élvezetekre", már ami egy-egy ilyen útba beleillik. Ezek közül kiemelkedő, kedvenc helyszínem a Monk jazz bár. Ezúttal is egy kiváló formáció zenélt, nagyon tehetséges muzsikusok és kiváló hangú énekesek. Vélhetően ismét a helyi konzervatórium diákjai. Ehhez hasonlóan kellemes élményt jelentett a lassan törzshelyemmé váló Shamrock Café - és egy újabb speciális hamburgerük. Felfedeztem a jogi kar épületének átépítése miatt ideiglenesen kijelölt új otthonukat (így azt, ahol én is tanítani fogok majd ősszel). És a többi, és a többi. De higgye el nekem mindenki, Turku kellemes, békés helyszín, ahová bármikor öröm visszatérni. Most is így volt.

2016. február 13., szombat

Séta és metró Londonban

2016 nagyon fontos szakmai kihívással indult: a City University London jogi karán tartottam előadást. Ez ebben a pillanatban természetesen mellékes, ami ennél érdekesebb az az, hogy lehetőségem nyílt néhány órát Londonban sétálni - és metrózni.

A Temze és London látképe
A kevesebb, mint két napos út keretében akaratlanul is számos olyan helyet láttam, amelyek akár történelmi, akár társadalmi okokból, akár filmes környezetből jól ismertek. Talán sorolni sem fogom tudni, de láttam Sir Francis Drake (egyik) hajóját. (Amely, ha valóban eredeti, akkor nagyon jó állapotban vészelte át az elmúlt évszázadokat.) A Buckingham Palota, a Big Ben, a Temze parti óriáskerék, az újjáépített Globe Színház, a Szent Pál Székesegyház, a (jogászok számára ismerős) Inner Temple és a mellette lévő Court of Justice épülete (ahol egyszerre több bíróság is székel). Filmes szempontból pedig kihagyhatatlan volt a 9 és háromnegyedik peron felkeresése. Ami persze csak egy kedves hívó szó a Harry Potter relikvia bolthoz, amely nem a méltányos árairól híres. Első körben hirtelen ennyi jutott eszembe. És higgyük el, ezeket néhány órán belül megjártam.

Ilyen is lehet egy bíróság...
No és a metró. Számos vonalat sikerült igénybe vennem ilyen rövid idő alatt is, többek között azért, hogy a szabad időm eltöltése érdekében a szállásomról a belvárosba utazzak, vagy azért, hogy a vendéglátó kollégámhoz elutazzak Wimbledonba, majd onnan vissza. Az alig két napos út alatt - ha jól számoltam - három óránál is hosszabb ideig élvezhettem a "Tube" vendégszeretetét. Amely ugyancsak méregdrága, de legalább olyan szintű összefonódásokat mutat, amely kiválóan garantálja, hogy bárhová eljusson az ember.

Amennyit Londonból láttam, az alapján csak annyit mondhatok: hosszabb időre is visszamennék.

2015. október 4., vasárnap

Lyon hatodjára

A finnországi Turku városa mellett szakmai útjaim másik klasszikus célállomása a franciaországi Lyon. 2015. szeptember végén immáron hatodik alkalommal látogattam el ebbe a csodálatos - madnem teljesen - dél-francia központba. Az idei oktatási élményeim messze lekörözték bármely korábbi tapasztalatomat, és még ezen felül is hárultak rám szakmai feladatok (olvasni való és találkozók), ám Lyon kulturális és gasztronómiai feltérképezése ezúttal sem maradhatott el.

Business menü a Lufthansa gépén
Az utazásom azonban egyből egy meglepetéssel kezdődött, legalábbis a Frankfurt-Lyon útvonalon. Számomra - számos magyarázat ellenére - továbbta is megmagyarázhatatlan, hogy miként került erre sor, ám a Lufthansa a turista jegyemet felfejlesztette egy business osztályos helyre. És bár a lábamnak nem sokkal több hely jutott, a csomagjaim jobban elfértek, és - persze, naná, természetesen - az étel sokkal maradandóbbnak bizonyult. A mozzarella, a lazac, a rákocska, de főleg a fürj mellfilé mind maradandó élményt jelentett. A menüsor már az irodai faliújságomon olvasható, ott is fog maradni.

A Lyonban töltött négy teljes napom ugyanakkor nagyjából egy kaptafára épült fel, ahogy ez lenni szokott. Reggel és délután előadás. Ebéd időben (ami az én esetemben megdöbbentő, két órás időtartalom jelent), illetve az esti órákban pedig a kulináris élmények gyűjtése vár rendre rám. Ezúttal is eljutottam a kedvenc sushi éttermembe, lehetőségem nyílt több helyen is megízlelni a helyben oly bevett, ám mégis oly ízletes lyoni salátát (melyet otthon magam is rendszeresen készítek, persze még erőteljesen tanonc módon), édes és sós palacsinta is landolt előttem, akárcsak egy esetben egy fantasztikus hamburger (nos, kedves amerikai kollégák, mindig van mit tanulni - franciáktól is), ám a kacsamell sem maradhatott el.

Az utolsó óra utaán irány a város
- csak az eső ne jöjjön
Igen, talán úgy tűnik, és nem is áll oly messze a valóságtól kijelenteni, hogy egy-egy lyoni út alkalmával az élmények csak és kizárólag az ételek körül mozognak. Persze azért nem maradhatott ki, hogy az Óváros sikátorain ezúttal is végig sétáljak, hogy felkapaszkodjak a Lyon fölé magasodó dombra, és letekintsek a Notre Dame templom mellől a városra (és észleljem az ezúttal jól kivehető svájci hegyeket is). Arról nem is beszélve - persze ezúttal is részben a gasztronómia dominanciája mellett -, hogy egy estét eltölthettem a helyi kolléga családjánál, és több órán át kellemes beszélgetést folytathattam velük és a lengyel származású kollégával.

Lyon, mint mindig, ezúttal is kellemes élményt jelentett - és visszavár.

2015. szeptember 9., szerda

Múltidézés Baltimore-ban

Végül Toledo és Louisville után harmadik állomásként idei amerikai körutam során Baltimore-ba érkeztem. Abba a városba, ahol öt évvel ezelőtt két hónapot töltöttem, és amely élményeim rögzítése iránti lelkesedés vezetett anno e blog indítására. Az ismét csak nagyon sűrű, de kellemes és egyben kikapcsoló napok kiválóan zárták le a több mint két hetes utamat.

Mellékkörülmény, és ezúttal sem kívánok senkit untatni az utazással kapcsolatos nehézségekkel. Legyen elég annyi, hogy egy rövid, de annál hevesebb baltimore-i zápor miatt több mint két órás csúszással szálltam fel Louisville-ből, illetve érkeztem meg Baltimore-ba. Ily módon egy lehetséges, beszélgetős estétől elestem, de a többi nap kárpótolt mindezekért.

A Chesapeake belvárosi öble
Ismét lehetőségem nyílt ugyanis arra, hogy régi ismerősömnél, Philnél szálljak meg, ami garantálta, hogy kellemes, zöld környezetben, kedves emberek között, és - ami ugyancsak fontos - kiváló közlekedési körülmények mellett tölthessem el a napokat. Ennek keretében lehetőségem nyílt felidézni egyik öt évvel ezelőtti kedvenc szórakozásomat: az Inner Harborban való sétálást. A Chesapeake-öböl egyik nyúlványának tekinthető öböl köré ugyanis turistalátványosságok, kiváló éttermek települtek, s mindezeket a Federal Hillről (amely korábban - többek között - polgárháborús erődítménynek adott otthont) gyönyörű kilátás mellett lehetett megszemlélni. Sőt, hogy teljes legyen az idill, még azt is bevállaltam, hogy az öböltől visszasétáltam a Universiy of Baltimore jogi karának új épületéig (amely utat öt éve többször is megtettem).

Szerdai napom leginkább az egyetemi munka szellemében telt, ugyanis újabb előadást tartottam, illetve vendéglátóm egiyk előadását is végighallgattam. Nem mulasztottam el ugyanakkor, hogy mindezeket követően lefényképezzem az ultra modern épület valamennyi zeg-zugát.

A Kapitóliumban
Csütörtökön ellátogattam Washingtonba, hármas céllal. Egy csekély szakmai program ezúttal is szerepelt a programpontok között, ám e blogra leginkább az kívánkozik, miszerint csütörtökön előbb az Air & Space, majd a Szépművészeti Múzeumot jártam végig, pénteken pedig ellátogattam a Kapitólium épületébe. (Igaz, hogy utóbbi helyen nem mindent lehetett megnézni, a méltán híres rotundát sajnos épp felújítják, így arról lemaradtam.) A másik két múzeum is megérne egy hosszas elemzést, amire most sajnos nincs idő, ám ajánlani mindenképpen tudom mindenki számára. A harmadik nagy programpont pedig egy látogatás volt kedves barátaimhoz, Olíviához és Krisztiánhoz, akik - igazán vicces módon harminc méterre laknak Washington D.C.-től. A náluk eltöltött kellemes este, a finom vacsora, a családjuk ifjú, harmadik tagjával való ismerkedés egyik csúcspontja volt az amerikai útnak.

Ám még ezek után is maradtak programok a hazaút előtt. Előbb péntek délután csirkepaprikást készítettem a vendéglátóim és egy meghívott házaspár részére (szépen fogyott a csirkecomb és a nokedli is). Majd szombaton egy kis kézilabdázást követően gasztro-körútra indultunk vendéglátómmal, amit egy csekély lazítás (és részemről csomagolás) erejéig szakítottunk meg. Viszont még ekkor is sikerült kifogni a Szellemirtókat a televízióban, amelynek a hangulata garantálta, hogy vidáman induljak utamra.

Haza. Az édes otthon felé!

2015. augusztus 25., kedd

Looavul = Luhvul = Looeville = Looaville = Looeyville = LOUISVILLE

Toledo után az amerikai "körutam" második állomásaként Louisville-be látogattam el. A rendkívül élhető város nem csak az egyetemi feladatokról marad számomra emlékezetes, de a gyönyörű kampusz, egy majdnem 500 kilométer autókázás, egy amerikai focimérkőzés, az állatkert és kiváló beszélgetések is mind a bejegyzés hasábjaira kínálkoznak.

Talán XVI. Lajos tudná,
hogyan kell kiejteni
a róla elnevezett város nevét
A mai bejegyzés címe tudatosan ilyen összetett. Tény ugyanis, hogy Louisville nevét leírni könnyebb (bár néha azzal is meggyűlik a bajom), mint kiejteni. Maguk az amerikaiak is bizonytalanok e tekintetben. Ahogy a címből is látható, van itt (magyaros átírással) "luávul", "luvul", "luevil", "luávil", "lujvil" és (talán helyesen) Luivill. Persze mit tagadjam: végső soron fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a XVI. Lajosról elkeresztelt város nevét, lévén akárhányszor kérdezték tőlem Toledóban, hogy hová készülök, egyszer sem értették, mikor kimondtam az úticélomat. A szélesre dagadó Ohio folyó mentén elterülő város egyébként eklektikus keveréke a modernnek (fantasztikus új épületek), a hagyományosnak (régi téglás épületek, hatalmas parkolóházak) és a réginek (egy-egy faház, gyárépület azért feltűnt a színen). Keveredik itt mindenféle náció, viszont szemlátomást mindenki megfér a másik mellett. Habár Kentucky is a "déliek" közé, a konföderációs táborba tartozott, kettős hovatartozását mi sem bizonyítja jobban, mint a S(outh) Third Streeten található polgárháborús emlékmű, amelyből a déli tagállamokban számtalan található, viszont emelyek a louisville-i kivételével mind délre tekintenek. Ez itt északra.

Csendélet a kampuszon
Az egyetemi kampusz gyönyörű, talán a legszebb, amit eddig valaha is láttam (habár a stanfordi talán a mérete miatt mégis előbbre kívánkozik). Itt is keverednek a klasszikus tégla és a modern üveg-acél épületek. Viszont fűből annyi van, hogy nyírni is csak kocsival lehet szerintem. Az egybetartozást oly tökéletesen megteremteni képes egyetemi hangulatot garantálják az egyenszínek (a helyi egyetemi csapat, a Cardinals okán ez vörös), a járdák melletti lámpaoszlopokon elhelyezett, az egyetem díjazott oktatóit (köztük két jogász professzort is) ábrázoló képek, az egyetemi pólókban sétáló hallgatók, a különböző orientációs játékok (itt ennek az időszaka van éppen). Végső soron tanítani is nagy élmény volt egy ilyen egyetemen.

Nem nagyon ment a játék a csapatnak -
és Andrew Lucknak (12) sem
Szombatra esett egy olyan program, amiben eddig még sosem volt részem. Voltam már baseball mérkőzésen többször is, de amerikai futball mérkőzésre még sosem mentem. Eljött ennek is az ideje. Ehhez azonban autót kellett bérelnem, és el kellett utaznom Indianapolis városába. Egy kis kitérővel fűszerezve közel 440 kilométert vezettem aznap oda és vissza, de nagyon megérte. A hangulatot gyakorlatilag lehetetlen összefoglalnom. A hangzavar, a több tízezer ember, akik kíváncsiak voltak a helyi Colts idei első otthoni mérkőzésére (igaz, ez még csak az előszezon, követezésképp senki sem adott bele mindent), a hamisítatlan "junk food minden sarkon", a játékosok bevonulása, az óriáskivetítő, és a mindenféle hangulatjavító játék (a kabalaállatokkal, főleg), a pompon lányok táncai, és még sorolhatnám. Lenyűgöző, még akkor is, ha a Chicago Bears végül 23-11-re megverte a hazaiakat.

Vasárnapra is jutott még program, méghozzá a helyi állatkert meglátogatása. Ez is kellemes elfoglaltságot jelentett, igaz, csak két-három órára. Mindent egybevetve akkor is kijelenthető, hogy élmény volt egy újabb amerikai tagállamot megismerni, egy újabb várost felfedezni.

2015. augusztus 20., csütörtök

Back to Toledo

Három év után visszatérni Toledóba, Szeged testvérvárosába, egyetemi partnerünkhöz, jó érzés. Ám a tény, hogy ezúttal minden eddiginél sűrűbb program elé néztem, különösen igalmassá tette idei amerikai utam első állomását.

Az utazás részleteivel, a londoni és a chicagói reptéren történő rohanásokkal senkit nem akarok untatni. A lényeg, hogy némi reptéri rohangálást követően végül rendben, elviselhető fáradtság mellett megérkeztem Toledóba. Kedves vendéglátóim finom vacsorával vártak, akárcsak valamennyi további este alkalmával.

Baseball a Mud Hens stadionjában
Szombaton ismét lehetőségem nyílt, hogy egy bevásárlás erejéig felkeressem a belvárosban felhúzott őstermelői piacot (Farmers' Market), ahol a másnapra, közel húsz fő részvételével tervezett vacsorára gyűjtöttük össze a legfontosabb hozzávalókat. Sikerrel. De erről majd a következő bekezdésben írok. Az első teljes napnak azonban mégsem ez volt a legfontosabb része, hanem az estére tervezett baseball mérkőzés. A helyi Mud Hens nem tartozik az erős csapatok közé, ez ki is derült a mérkőzés során, mégsem cserélném el semmire a lehetőséget, hogy végignézzek egy hamisítatlan "amerikai kulturális eseményt": a lelkes szurkolókat, az alkalmasint táncra perdülő szervezőket, a pattogatott kukoricát, vattacukrot és italokat hangosan kínáló árusokat, a baseball labdáknak a szünetekben a közönség közé történő dobálást (nekem egy se jutott), vagy épp a hamisítatlan (bár nem túl finom) hot-dogot.

Fotó: Elisabeth Balint
Mégis, ennél is sűrűbbre sikeredett a vasárnap. Délelőtt vendéglátóimhoz kedves ismerőseik érkeztek brunchra, ahol én is beszálltam a főzésbe. A lazacos és a spárgás pite fantasztikusra sikerült, kértem is receptet róluk. Ugyanakkor már délelőtt hivatalos voltam a 41. Birminghami Magyar Fesztiválra, ahol sok más díszvendég mellett nekem is jutott egy hely a St. Stephens templom lépcsőin, és angolul - illetve egy mondat erejéig magyarul - köszöntöttem az egybegyűlteket. (A magyarul felhangzó hangos "köszönjük" válasz különösen jól esett.) A lehetetlenre vállalkozva igyekeztem a legtöbbet elfogyasztani ezt követően a szervezők által elém tárt fesztiválos ételek közül. Nem mondom, hogy teljes sikerrel, volt, ami megmaradt, ám ezzel együtt is nehéz volt ellállni a helyi csirkepaprikásnak és a töltött káposztának.

Ben Davis társaságában
A fesztivál helyszínéről egyenesen az esti vacsora helyszínére indultunk. Korábban is lelkesen vállalkoztam arra, hogy a szegedi angol nyelvű jogi képzésre hozzánk látogató professzorokat megvendégeljem egy magyar vacsorával. Idén ez az étel a sült kacsa lett. Tizenöt kacsa adta életét azért, hogy mindenki jól lakjon, és számtalan zöldséget szüreteltek le számunkra, hogyg elkészüljön a négy fogásos vacsora (melyet két öntettel egészítettem ki). Sajnos, nagy probléma, de az ételekről fotó nem készült, így nehéz az állításomat bizonyítani, de még hétfőn is azt hallottam vissza, hogy mennyire jól sikerült minden. Kedves ismerősökkel azért még így is sikerült pózolni egyet, ahogy az a képről látható is.

Fél perc hírnév
A toledói szakmai és szabadidős programjaim közül, mely az új toledói dékánnal folytatott beszélgetéstől, kollégákkal elköltött ebéden át az egyetem megbízott (ideiglenes) rektorával történő találkozásig terjedt, nehéz lenne bármit is kiemelni. (Az előadásom részleteivel, és az egyébként hihetetlenül kellemes élményt jelentő csoportom méltatásával nem untatok senkit.) Ám mégis, nem lehet megkerülni, hogy az élre kínálkozzon az Észak-Ohio-i Szövetségi Körzeti Bíróságon tett látogatásom. Ennek keretében ugyanis négy bíróval is lehetőségem nyílt beszélgetni, végigjártam a tárgyalótermeket, fél percre még én is szövetségi bírónak érezhettem magamat. Mindezeket megkoronázandó egy fantasztikus ebédre is meginvitáltak az egyik kedvenc éttermükbe, a magát görögnek kikiáltó Giorgio's-ba. A lágyhéjú tarisznyás rák mindent vitt.

Egy szó, mint száz, amikor ezt a bejegyzést közzéteszem, gyakorlatilag végetér az eddigi talán legmozgalmasabb toledói utam. Igaz, pillanatokon belül továbbutazok a Kentucky államban található Louisville városába, amely újabb kiváló élményeket garantál számomra.

2015. augusztus 13., csütörtök

Nyári gyerekek a Balaton parton...

S ha nem is a Dunakanyarban hajtottuk a Keszeget, de a siófoki Aranyparton süttettük a hasunkat a "kibővített" Mezei család szokásos - ám ezúttal kissé rövidke - nyaralása keretében.

Most már sok évre visszamenőleg nyaranta felkerekedik a kis család, és elkirándul az ország egy-egy szép helyére. Volt már Visegrád, Telkibánya, Kóspallag, most pedig Siófok volt a soron, és persze a Balaton, amelyet kis keresztlányom először láthatott. No, bele is kóstolt rendesen, szó szerint is értve azt. A csobbanás ugyanis nem volt elég, itt a repülés volt a beugró szint. Mint a mellékelt, vízálló fényképezővel viszonylag jól sikerült kép is igazolja (szerencsére egy vízcsepp épp engem takart ki nagyjából), olyan csobbanások voltak itt, amelyet még az épp a nyaralás ideje alatt záródó vizes világbajnokságon se látott a közönség.

Persze a Balaton nem csak a víz miatt csodás, igaz, az idő legjavát a parton töltöttük. Mégis, nem lehet elmenni szó nélkül a méregdrága, de nagyon finom - évek óta nem ettem! - hekk vagy épp az ennél is sokkolóbb árú, de legalább ugyancsak jól sikerült lángos mellett. Az Aranypart azonban ezeken felül is sok érdekességgel szolgált. Ha felülni nem is sikerült a naplementében fényesen villódzó óriáskerékre, a látványa, és az esti, parti séták maradandó emléket képviselnek. A fagylaltról nem is beszélve, amelyet az egyébként ugyancsak kiváló szegedi cukrászdák is megirigyelhetnének. A hangulatot az egyik este a fekvési időt kijelölő áramszünet sem ronthatta el, ugyanakkor igenis emelte a lelkesedést Hosszú Katinka vasárnapi világbajnoki címe 400 méter vegyes úszásban.

Klasszikus általános iskolai fogalmazásból nyert fordulattal élve zárom azonban a gondolataimat: kár, hogy csak három napig tartott a kirándulás, maradtam volna még.

(Igaz, ami ez után, augusztus második felében jön, az se lesz rossz.)

2015. május 13., szerda

Zöldülő Finnország

Tizennegyedik finn utam újdonsággal szolgált: ezúttal nem csak Turkuba, de egy annál is északabbra fekvő városba, Joensuuba is ellátogattam. Némi esőzéstől eltekintve csodás tavaszi idő fogadott. Élmény volt újra átélni a tavaszi zöldülést.

Az utazás oka ezúttal is a munka volt, de ez sosem lehet akadálya annak, hogy némi pihenést iktassak be a programomba. Így indultam neki legalábbis, ám az első időszak nem épp ebbe az irányba tendált. A tény, hogy megérkezésem Turkuba kedd hajnali két órára volt tehető, ugyanakkor első előadásomat kedden reggel kilenc órakor kellett megkezdenem, előre vetítette, hogy kevés időm lesz pihenni. Erre rátett egy lapáttal az egyetemi vendégház, a Villa Hortus másik új lakója: a saját szobája kulcsa helyett az enyémet vette el. Erre azonban csak reggel derült fény, így szoba nélkül maradván életemben először egy társalgóban elhelyezett heverőn, kabátomba burkolózva kellett aludnom. Kellett volna, de nem igazán sikerült. Ebbéli törekvéseimet a korai napfelkelte is nagyban akadályozta. (Ilyenkor az éjszaka alig néhány órát tart. Pár hét múlva már ennyi ideig se lesz sötét.)

Egy kis erő maradt mosolyogni is...
A keddi előadások után, bízva a megérdemelt pihenés lehetőségében, még a vacsorát is előrébb hoztam. Talán nem kellett volna, mivel néhány percre a finom falatok eltüntetését követően jött az üzenet: mi lenne, ha futni mennék. Egye fene, edzek egyet Tuomas kollégával, aki egyébként professzionális maratonfutó. Én nem, de ez nem számít. Az edzés lényege az volt, hogy egy felvezető kört követően tíz perc futás, két perc pihenés. Majd nyolc perc gyorsabb tempó, két perc pihenés. Hat perc még gyorsabb futás, újabb két perc lihegés. Négy perc nagy tempóval, még két perc erőgyűjtés. Végül két perc mindent bele. Szép lassan, de biztosan kiderült, hogy merész vállalást tettem Tuomasnak. Sikerrel vettem az edzést, bár se fizikai erőnlétem pillanatnyi állapota, se az elmúlt 16 óra eseményei nem segítettek a rekordok megdöntésében. Gyakorlatilag minden egyes etapot utolsóként zártam, hangulatomon ráadásul a rendre lehagyó tíz éves fiú sem segítette. Ezzel együtt is elmondhatom, hogy maratonistákkal edzettem. (Rendre a hátukat látva, de azért mégis csak velük.)

Joensuu belvárosa
S bár Turku ezen felül is tartogatott nekem néhány kellemes élményt (egy kis bevásárlás, a szokásos májusi kirakodós vásár, ebédek és egy ízben vacsora a helyi kollégákkal), most mégis ugorjunk az út második állomására. Joensuu Turkutól több mint hat órás vonatútra, ezzel együtt a 62. szélességi körnél is északabbra fekszik, vagyis mindeddig legészakabbi úticélomnak bizonyult. A település, bár alapvetően egy csendes egyetemi város, kifejezetten pozitív benyomást tett rám. Forgalmas belvárosa, nyüzsgő emberei, tágas terei, a jelentős zöldterületek mind kiváló összhangot mutatnak. A színvonalat tovább emeli az egyetemi campus, amelyet több irányból is fák öveznek (az erdészeti és faipari kar épülete az eddigi legkiválóbb példája a természetközeli oktatásnak), illetve mindenféle sportolási lehetőséget biztosító csarnokok és sportpályák terülnek el mellette. Az időjárás talán kevésbé volt kegyes hozzám, és ezúttal lehetőségem sem nyílt arra, hogy a környező tórendszert, illetve az azt övező túraútvonalakat megismerjem, ezzel együtt is őszintén mondom, hogy egy finnországi utazás esetén érdemes bárkinek erre kanyarodnia.

2015. március 1., vasárnap

Róma, az örök(ké visszaváró) város

Róma minden turista számára maga a földi paradicsom. És ez nem valamiféle elcsépelt, unalmas, közhelyszerű kijelentés. Hanem tény. Vagy legalábbis én ezt a következtetést vontam le február végi utazásom élményei alapján.

A rapid, mindössze négy napos utazás legnagyobb kihívását egyáltalán nem a télutó okozta, mivel Rómában már beköszöntött a tavasz. Inkább azzal az egyszerű problémával kellett szembesülnünk, amit ugyanakkor nagyon nehéz jól megoldani: mit nézzünk meg ilyen kevés idő alatt. Merthogy Róma turistáktól zsúfolt városrészei ugyan nem helyezkedtek egymástól túl messzire, mégis olyan gazdagok az utcák történelmi emlékekben, kulturális kincsekben és egyszerű, de nagyszerű, a figyelmet megragadó apróságokkal (mint például a várost jelképszerűen benépesítő macskák serege), hogy időből itt sosem elég. Ha csak sorolnám, hogy mit néztünk meg, már az is egy bejegyzésre való szót tenne ki.

Az én gépem kevés ahhoz,
hogy visszaadja a
Szent Péter Bazilika tereit
A templomok magukért beszélnek, és csak a legszebbeket említve: természetesen a Szent Péter Bazilika, a Santa Maria Maggiore vagy a Lateráni Szent János Bazilika mind kötelező célpont. A Szent Péter Bazilika ráadásul olyan gazdag belülről, hogy órák kellenek ahhoz, hogy fogalmat kapjunk arról, mit is látunk. És ahhoz még csak vallásosnak sem kell lenni, hogy magával ragadjon a hely szelleme és varázsa. (Igazán lelkes olvasóknak íme egy könyv, ami a templom megépítésének másfél évszázados történetét meséli el, igazán kiválóan. Én azt mondom: bár még az utazás előtt elolvastam volna! Azóta már megtörtént.)

Ki figyel arra, hogy "No photo",
ha a Sixtus-kápolna freskóit nézi?
A Vatikáni Múzeum legalább ilyen élményeket biztosított. No, nem csak antik szobrokra kell gondolni, és talán egyeseket Itália faliszőnyeg formájában elkészített térképe sem hozna lázba, de a történelmi korokról árulkodó kiváló művészek (Michelangelo, Raffaello, Bernini, csak hogy a legnagyobbakat említsem) által készített festmények, freskók, szobrok mindenki figyelmét magával kell, hogy ragadják. Akárcsak az olyan termek, mint a Sixtus-kápolna, ahol életemben először nem értettem, mire kívánnak a teremőrök utalni azzal a bonyolult kifejezéssel, hogy "no photo".


Mondani sem kell,
hogy mi ez az épület
Ami fontos tanulság: ha valaki végig szeretné látogatni a legfontosabb helyszíneket, legalábbis most azokra utalok, ahol belépti díjat kell fizetni (a többség ilyen), akkor ne számolgasson: vegyen Roma pass-t. Az ugyanis összességében - a tömegközlekedés korlátlan használata mellett - órákkal rövidíti meg a várakozást az olyan helyeken, mint a Colosseum. Mi ezt nem tudtuk előre, így azt kell, hogy mondjam: van miért visszamenni.

No de ami nem maradt ki, arról is essék még néhány szó: az Angyalvárban ugyan nem találtuk meg Robert Langdon professzort, de a kilátásért megérte a lépcsőzés. A Victor Emmanuel emlékmű is kihagyhatatlan, akárcsak a Trevi-kút (kár, hogy épp felújítások alatt állt), a Spanyol lépcső, a Pantheon, a Piazza Navona és még sorolhatnám. A jobbnál-jobb éttermekről már nem is beszélve!

Aki teheti: ne habozzon. Valóban szinte minden út Rómába vezet!

2015. február 21., szombat

A Börzsöny újabb arcai

Sosem lehet véletlen, ha valaki többször ellátogat ugyanarra a helyre. Így a finn és francia útjaim könnyen magyarázhatóak. Ám ugyanez a helyzet, ha hazánkon belül keresünk kikapcsolódási lehetőségeket. Egyik ilyen, megunhatatlan országrész számunkra a Börzsöny. Januári kirándulásunk ráadásul a Börzsöny egy újabb arcával ismertetett meg minket.

A célpontet egészen pontosan Kóspallag-Nagyirtáspuszta jelentette. A fantáziadús névvel ellátott területen (merthogy ez nem városrész) egy igen kiváló hotel nyújt kikapcsolódási lehetőséget bárki számára. A Szent Orbán Erdei Wellness Hotel mindenben erős, amit a neve rejt. Kiváló, variálható túraútvonalak origója, amelyeken számtalan környező dombtetőre el lehet jutni, jó látási körülmények között - sajnos nekünk ez most nem adatott meg - akár a Duna-kanyar is láthatóvá válik, sőt kelet felé a Cserhát és talán még a Mátra is, vadnyomok olvasását lehet gyakorolni (látni őket ezúttal nem jött össze), erdei tanösvényeken lehet tanulni a Börzsöny tudatos erdészeti gondozásának fortélyairól.

A hotel emellett számtalan, részletekben gazdag szórakozást kínál, a szaunától kezdve a só kabinon át a relaxációs csendszobáig többféle választási lehetőség adott. A csomag részét képezte a szekeres erdei kocsikázás. A nyugodt és lassú léptő lovakat ráadásul a képen is jól láthatóan egy "helybéli" német juhászkutya, és egy másik (a képről sajnos lemaradó) nehezen beazonosítható fajtájú eb kísért. A kocsis elmondása szerint a kutyák minden nap csatlakoznak a túrázókhoz. Olyannyira, hogy a német juhász rendre "irányba állította" a kocsit és a lovakat, a másik pedig a kocsifordulót megelőzően jó száz méterrel már megállt, hiszen tudta: itt a fordulás ideje. A hotel éttermi szolgáltatásait pedig - különösen ami a vacsorát illeti - hosszan lehetne dicsérni. A vadpástétom az egész kirándulás gasztonómiai hangulatát megalapozta.

Szokásunkhoz híven a hazaút sem maradt látnivalók nélkül. Egy kis szlovákiai kitérővel jutottunk el előbb Esztergomba, ahol a csontig hatoló hideg szél ellenére élményszámba ment megnézni a székesegyházat, majd a nem is oly rég komoly jégkárokkal sújtott Dobogókő irányába haladtunk. Elég rég volt már, hogy a jelen blog beindításának alapvető indokaként szolgáló 2010-es baltimore-i utamat megelőzően épp Dobogókőn pihentünk néhány napot. Az akkori emlékekhez képest különösen letaglózó látványt nyújtottak a jégtől szó szerint megtört fák koronái és maga az egész környék. Csak reménykedni tudok, hogy a vidék egyszer még visszanyeri eredeti arcát.

2014. december 31., szerda

Évzáró haknitúra - kis szabadidővel

Mondhatni erősen megcsúsztam a beszámolók készítésével. Egyrészt az év végi feltorlódó feladatok okán, másrészt amiatt, mert ezúttal mindhárom év végi utazásom a sűrű szakmai programokról, egyúttal a kevés szabadidőről szólt, gyakorlatilag egyik utazásról sem lehetett volna önálló bejegyzést készíteni. Ezért egybevonva őket íme egy tömör összefoglaló turkui, varsói és lyoni élményeimről.

Koncert a Monkban
Turku örök kedvenc, ráadásul ezúttal - október végén - már 14. alkalommal látogattam el ide. Az utazás ezúttal leginkább a szakmai kihívások miatt marad emlékezetes, ám emellett is jutott idő egy kis jazz bár látogatásra (a Monk egy zseniális hely), piacozásra és ajándékvásárlásra (a helyi kakaó otthon mindenki kedvence), futásra mind egymagamban, mind a helyi - egyébként maratonokhoz szokott - kollégával (velem azért nem futott maratont, én nem bírtam volna). Utóbbinál ráadásul még látogatást is tettem egy vacsora erejéig, ami belsőséges hangulata és a finn szokások megismerésének lehetősége miatt nagyon kellemes élményt jelentett.

A varsói "új" Óváros
Az ősz mondhatni egyetlen újdonságát Varsó jelentette, ahová - novemberben - konferenciára érkeztem, sajnos csak három éjszakára. A hírekkel összhangban bizonyára vannak Varsónak kevésbé elbűvölő részei is, de amit nekem szerencsém volt megnézni, az magával ragadó, nagyvárosi hangulatot árasztott. A szállásom a konferencia helyszínétől, egy belvárosi mozitól (!) alig két háznyira helyezkedett el. Ebből - és a konferencia rugalmas, délutáni kezdő időpontjai okán - az is következett, hogy legalább egy csekélyke időm jutott első teljes napomon arra, hogy a közeli varsói óvárost megtekintsem. Persze jó tudni, hogy ez úgy Óváros, mint Budapest egyes kerületei, sőt még annyira se. Varsóval nem bánt kegyesen a történelem a II. világháború alatt, és ezt a jelenlegi formájában egyébként gyönyörű "negyedet" a német megszállók a földig rombolták. (Szó szerint! E brutalitásnak az egyik legújabb filmes megjelenítése a Zongorista című kiváló darabban található meg, annak is a legvégén, mikor a csonttá aszott Adrian Brody karaktere a "háború végeztével" végigbotorkál a lerombolt Óvároson.) Azóta teljességgel újjáépítették ezt a területet, ráadásul az óvárosi épületektől egy részben sétálóutcának kialakított sugárúton sétálva minden szépet láthatunk, amit csak Varsó kínálhat nekünk.

Látkép Lyonról,
a háttérben a Notre Dame
Ugyancsak novemberben került sor az év utolsó utazására, ezúttal Lyonba, ide már ötödjére. A szokásos előadást tartottam meg a Jean Moulin egyetem jogi karának angol nyelvű LLM képzésén. A képzés struktúrája nem sok szabadidőt enged. Reggel kezdés, ebédszünet, délután folytatás, vacsora és pihenés. Úgyhogy én rendre az ebéd- és vacsora időt fogom fel aktív pihenésként, amikor egy-egy étkezés előtt és után a város szép részeit keresem fel. Ezúttal is lehetőségem nyílt ugyanakkor egy helyi kolléga otthonában vacsorázni, akinek családja legalább olyan kedves és figyelmes volt, a közel 10 éves kislány pedig már angolul igyekezett kommunikálni velem. (Ami ezerszer jobban ment neki, mint ha én franciául próbáltam volna megszólalni...)

A 2014-es évet ezekkel az utakkal zártam. 2015 sem lesz kevésbé forgalmas: hazai és külföldi utak már most biztosra vehetők, a jelek szerint ez hazánkkal együtt öt országot fog érinteni. Részletek kellő időben! BÚÉK!

2014. szeptember 21., vasárnap

Of Vienna...

Sok évvel ezelőtt látogattam el utoljára Bécsbe, az igazat megvallva már nem is emlékszek pontosan arra, hogy a Botanikus Kerten kívül akkor mit néztem meg. Most hivatalosan két nap is rendelkezésemre állt, hogy felfedezzem a város nevezetességeit, persze az igencsak kiváló konferencia nyújtotta kevés szabadsággal élve.

Múzeum a Mária Terézia téren
Ugyanakkor nincs okom a panaszra. A szervezők ugyanis három meglepetéssel éltek. Hétfő délutánra szerveztek nekünk egy angol nyelvű városnézést, amelynek keretében az idegenvezető az Osztrák Legfelsőbb Bíróság épületétől a konferenciát megnyitó vacsorának otthont adó épületig kalauzolt minket történelmen, utcákon és látnivalókon keresztül. Így megnéztük a bírósághoz közeli Volksparkot, a Szövetségi Elnök és a kormány palotáját (előbbi épülete mellett magyarul is ki van írva az épület funkiója), a helyi Hősök terét, számtalan szobor történetével ismerkedhettünk meg, tereket jártunk be. Egy idő után feladtam, hogy összeszámoljam, hány emberéletet oltottak ki felkelések, csaták, reformok során eldördülő puskákkal azokon a helyeken, amelyek mellett elhaladtunk, de jelentem, legalább ezer főről beszélhetünk. És akkor még nem is beszélve a közvetett módon elhunytakról, hiszen Adolf Hitler keze nyomát számtalan helyszínen rajta hagyta. (Véres egy múlt...) S bár az idegenvezető mindent megtett, hogy a jogász csapatnak a legfontosabb, érdekfeszítő eseményeket megmutassa, vicces tény, hogy a bírósági épület mellett elterülő gyönyörű osztrák parlamenthez nem sétáltunk el... (Az úr talán még ma is a királyság intézményében hisz.)

Úton az étterembe a Bimmel
Második bécsi napom keretében került sor a másik két szervezett meglepetésre. Elsőként egy ódon, fapados, kalaptartós, békebeli reklámplakátokkal díszített, csilingelő villamossal zötykölődtünk át Bécs óvárosán. A helyiek által csak "Bimnek" nevezett járművel elhaladtunk számtalan fantasztikus épület (többek között a szerzői jogilag sem elhanyagolható jelentőségű Hundertwasserhaus) mellett, hogy aztán egy autentikus osztrák étteremnél kössünk ki. A számtalan helyi ételkülönlegesség - melyek egy része a hagyományos magyar ízléssel tökéletesem összhangban állt, így a különböző rántott finomságok - és a kedves társaság megkoronázta ezt a napot is.

Nem ért véget még így sem a kirándulás, habár szerdai napom elsődlegesen az előadásom prezentálása miatt bírt jelentőséggel. Mégis lehetőségem nyílt arra, hogy a konferenciáról való távozásom és a vonatom indulása között végigsétáljak a Mariahilferstrasse egy jelentős részén. Természetesen csak ámultam és bámultam a sétálóutca láttán, még akkor is, ha egy jelentős részét épp most kövezik újra.

Mindent egybe vetve bátran kijelenthető, hogy Bécs a környék egyik - ha nem épp - legzseniálisabb fővárosa, ahová már tervezem a visszatérés kereteit, kifejezetten turistáskodási célból.

2014. szeptember 14., vasárnap

Don't panic! Paleokastrica!

Tizenkilenc év elteltével visszatértem Korfu szigetére. Tengerparti nyaralásra öt éve nem nyílt módunk, sőt pihenni is régen indultunk külföldre közösen Franciskával. (A szakmai utakat sosem veszem ide.) Ennek megfelelően a nyaralás minden percét a lehető legkellemesebben igyekeztünk kihasználni. Ez azt eredményezte, hogy képtelenség volna minden kellemes élményünkről beszámolni. Amit csak lehet, azért belepréselek egy bejegyzésbe.

Ugrás a nem túl mélybe
Főhadiszállásunkat a gyönyörű Paleokastrica (vagy Palaiokastritsa) egyik félszigete mellett, egy öblökre pillantó dombon vertük fel. A tengerre néző szoba nem csak kilátásában, de hangulatában is maradandó élményt szült, hiszen épp alattunk helyezkedett el a La Grotta öböl, mely egy csodásan kiépített fürdőhely és igényes lounge bár, mindez a sziklákra építve. Itt a halak nem díszből voltak ám: bűvárszemüveget húzva egy ritkán látott világ tárult a szemünk elé. (A tenger változatossága azonban nem csupán ezen a szakaszon bizonyult lenyűgözőnek, bár be kell ismernem, nem fürödtem még rengeteg tengerben.) Összességében a zöld fák, a szürke sziklák és a türkizkék tenger kombinációja talán itt tűnt a legnagyszerűbbnek. Az ötméteres sziklapárkányról való ugrándozás pedig feledhetetlen élményt jelentett.

A monostor a tengerről
Erről a helyről indultunk utunkra valamennyi kirándulás alkalmával, és ide tértünk vissza minden nap. A sziget ezen része ráadásul számtalan programot kínál. Életem eddigi egyik legnagyszerűbb élményét jelentette, hogy kibéreltünk egy motorcsónakot, és azzal hajókáztuk körbe a környező öblöket. Köztük számtalan elhagyatott szakaszon csobbant a vasmacska, máskor fürdőzők társaságában napoztunk a csónak szivacságyán. Nehezen körülírható kaland.

Pihenő a Drastis-foknál
Hasonlóan meghatározó napot eredményezet, hogy hétfőre kibéreltük egy Hyunday i10-est, amely ugyan nem a hegymenetben tanúsított teljesítményével vívta ki elismerésünket, inkább kitartásával, mikor a köves útszakaszokon se robbant le (vagy durrant ki a kereke). Ehhez persze hozzátartozik, hogy a kölcsönző által rendelkezésünkre bocsátott GPS alkalmasint leterelt minket a főútról. Úticélunk aznap az északi part, Sidarival és Perouladesszel a célkeresztben. Előbbit leginkább csak látni akartuk, fürdőzni az utóbbitől néhány száz méterre elhelyezkedő Drastis-fokhoz mentünk. (És ez erősen javallott: Sidari semmi ez utóbbihoz képest). Itt az idő múlására tekintet nélkül töltöttünk el több órát a tengerben, sőt az egyik homokkő partszakaszon még üzenetet is hagytunk a jövőnek. Izgalmas kérdés, hogy ha egyszer még visszatérünk ide, akkor a tenger vajon megőrzi-e a néhány betűt, vagy elmossa azokat. A kirándulás ekkor azonban még nem ért véget. Irány a 7th Heaven panorámaétterme. A tradícionális görög ételek elfogyasztása után ismét kocsiba szálltunk, és folytattuk utunkat, ezúttal már dél felé. A cél a szállásunktól alig néhány kilométerre egy hatalmas domb tetejéről a tengert szemlélő Angelocastro vár roma volt. A heves széllökések sem vették kedvünket, hogy innen szemléljük a tájat hosszú ideig.

Az Achilleion - esőben
A nyaralás további nagy úticélja Kerkyra városa, vagyis a sziget fővárosa volt. Ahogy azt az útikönyekben olvasni lehetett: itt valóban ötvöződik a velencei, a brit és a francia hangulat, ám a mediterrán lazaság is tetten érhető volt az óvárosban. Koptatni a szűk sikátorok köveit, vagy épp mindezt szemlélni a Régi Erőd csúcsáról legalább ugyanolyan kellemes elfoglaltság. Akárcsak elbuszozni a Sissi-kastélyhoz. E helyen kevesebb szerencsével jártunk, ugyanis irgalmatlan felhőszakadás akadályozta, hogy az Achilleion kültéri látványosságait is megszemlélhessük. A hazautunk során született aztán az a mondás, ami a bejegyzés címét adta. Az esős nap némiképp kedvünket szegte, s így a tervezettnél hamarabb indultunk haza. Akárcsak mások, így a buszpályaudvart ellepték a túristák. A buszsofőrünk pedig nehezen viselte a kérdések ostromát. A biztonság kedvéért csupán annyival próbálta megnyugtatni az úticélt illetően bizonytalan utasokat: "don't panic! Paleokastrica!"

Végül még egy kirándulásról érdemes beszámolni: az utazási iroda egyik szervezett útjára fizettünk be, utolsó teljes napunkon. A kerkyrai kikötőben a Georgia névre keresztelt hajóval Paxos és Antipaxos szigetek felé vettük az irányt. Előbbinek nyugati felén megtekintettünk néhány gyönyörű barlangot (az egyikben, ha minden igaz, egy tengerealattjáró is elidőzött a II. világháború egy szakaszában), majd Antipaxos egy türkizkék öblében kötöttünk ki, hogy óriási tömegnyomorban fürdőzzünk egyet. Ennél sokkal kellemesebb élményt jelentett Paxos szigetén kikötni, sétálgatni és ebédelni, majd a hazaúton a hajó orrában elhelyezett napágyakon lazulni.

Öt éve jártam utoljára tengerparton (mármint ahol fürödtem is, valljuk be, Turkunál nem sokat fürdőztem eddig), legalább annyira maradandó élményt jelentett ez az egy hét is, mint mallorcai nászutunk.

2014. július 23., szerda

Egy szempillantásnyi Anglia

A nyári uborkaszezont megelőző utolsó utam Leedsbe vezetett július elején. Az egyes vélemények szerint Anglia második legszebb városa titulust birtokló metropolisz nálam egyedül azért nem érdemelheti még ki ezt, mert nem jártam még másik angol városban. Így nálam egyelőre - és egyáltalán nem érdemtelenül - Leeds a legszebb városa a szigetországnak.

Modern Thomas
Persze, megint szakmázni utaztam, de a konferencia ezúttal sem akadályozott meg abban, hogy a rendelkezésemre álló csekély időt a lehető legtöbb látnivaló feltérképezésével töltsem. Persze a megérkezés már önmagában kalandosra sikerült, és rendkívüli tapasztalatokat szereztem az angol vasúti közlekedésről. Egyrészt sajnos már nem járják a síneket Thomas, a gőzmozdony és barátai (legalábbis nem a Manchester - Leeds szakaszon), ugyanakkor a mai gépszamarak is "hasznos mozdonyok". Nem rajtuk múlott, hogy jelentős késéssel érkeztünk meg a leedsi főpályaudvarra. S hogy teljes legyen a kép: a Kövér Ellenőr nem volt a szerelvényen.

Életkép a kampuszról
Ami különösen emlékezetesnek bizonyult, az a kiváló kampusz, amelyben az oktatási épületeken túl minden kiszolgáló egység elhelyezésre került, egy olyan hatalmas menzával (melyet csak Refectory néven illettek), amekkorát még életemben nem láttam. (Így már az is teljességgel érthető, hogy a Harry Potter történetekben miért olyan gigászi a Roxfort étkezdéje.) Az már csupán kulturális különbség az angolok és köztem, hogy a ham and eggs nálam egyáltalán nem igényli a babot, lévén önmagában is rendkívül laktató. Nem lehet ugyanakkor elmenni szó nélkül amellett sem, hogy az egyetemi város hivatalos kocsmája ("The Old Bar") a fél diáksereg befogadására alkalmas lenne, a ciderek fajtáinak száma pedig ha nem is vetekszik a belga ízesített sörökével, de megjegyezhetetlenül soknak tűnt. A boxok, asztalok, pultok rengetege fölé ugyanakkor - lévén ez az időszak még a futball világbajnokságról szólt - hívogatóan meredtek a kivetítők és - az első esti vacsora körítéseként - az USA-Belgium nyolcaddöntő.

Edward of Woodstock, a Fekete Herceg
lóról biciklire vált
A rendkívül rövidke - mindössze két éjszakás - utam záróakkordjaként a belváros felfedezése várt rám. A keskeny, kanyargós, illetve a széles, egyenes utak kavalkádját egyetlen motívum színezte sárgára: a Tour de France. A "francia" országúti kerékpárverseny rajtja ugyanis a városháza közvetlen környezetében pontosan két nappal később volt esedékes, mint hogy arra sétáltam. Már ekkor beborított mindent a sárga trikó, a sárga bicikli, a tűzcsapok és ajtók sárgállottak, az utak sárga felfestést kaptak. Utcai árusok - szentségtörés! - piros sátrakból árulták a sárga ajándéktárgyakat. Mondani se kell: teljességgel érthető volt a felhajtás, hiszen első ízben indították útjára a világ legismertebb kerékpáros versenyét az Egyesült Királyságban. Természetesen Leeds minden mást is kínál, sétálóutcákat, klasszikus fedett piacot, bevásárló központot, hamisítatlan jamaikai gyömbérsört. (Ami továbbra sem sör, s persze én ezt nem bánom.)

Nem tudom, hogy lesz-e még alkalmam visszatérni ebbe a városba, illetve azt sem tudom, hogy mikor járok legközelebb a La Manche csatorna túloldalán, de bárhová is menjek legközelebb, annak a helyszínnek fel van adva a lecke.

2014. május 11., vasárnap

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről
Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt
Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)
És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

2014. április 13., vasárnap

24 óra vonaton, 36 óra Drezdában

Másodízben látogattam Drezda városába úgy, hogy lehetőségem is nyíljék egy keveset látni ebből a gyönyörű városból. Az utazásom oka ezúttal is szakmai volt, de néhány nagyon kellemes órát így is sikerült ssétálással, illetve Dresden Neustadt felfedezésével eltölteni.

Szakmai programomról a szakmai blogomon röviden beszámoltam. Mivel ezen felül nagyon kevés idő állt rendelkezésemre, a mai bejegyzés is rövidke lesz csupán. Persze sokat beszélhetnék a Szeged-Budapest (Zugló), és a Keleti Pályaudvar - Drezda útvonal összesen nagyjából 12 órát kitevő vonatozásáról. Legyen elég annyi, hogy a legérdekesebb része a Prága és Drezda közötti, az Elba partját követő meanderes szakasz, amelyről - kissé a Majna menti vonatozásra emlékeztető módon, de annál azért "egyszerűbb" kivitelben - sziklameredélyek, az azok csúcsára épített néhány kastély, zöldellő rétek, szép épületek és lágyan hullámzó folyó marad meg az emlékeimben. (És persze legalább olyan jó volt újra látni Prága egyes részeit, még ha ezúttal csupán egyedül is tettem ezt, és csupán pár perc erejéig.)

Drezdába érésem után haladéktalanul sort kerítettem egy gyors bevásárlásra (nem tudhattam, kerülök-e még bolt közelébe). Az ajándékok közül a legjobban szerintem Csoki kutya örül majd az Unterwegs falatoknak, minden más, amit terveztem és reméltem, sajnos nem volt a polcokon.

A péntek könyvtározással, a helyi szellemi tulajdonvédelmi program egyik oktatójával való teázással, majd a program igazgatójával (egyben bíróval és dékánnal), továbbá más kollégákkal elköltött ebéddel, végül az előadásom megtartásával telt. Ezek után jött pár olyan órácska, ami a kikapcsolódást biztosította számomra. Egy volt diákommal találkoztam, aki az ősszel még nálunk tanult Szegeden. Vele sétáltam keresztül az óvároson, majd jutottunk át az újvárosba, ahol egy nagyon hangulatos pizzériába tévedtünk be, ahol csodák-csodájára élő blues koncert vette kezdetét. A kis térben kissé hangos, de egyébként zseniális koncert mellett pedig egy nagyon jót beszélgettünk Floriannal szakmáról és az élet sok más kérdéséről.

A hosszúra nyúlt beszélgetést pedig már csak egy séta követte a szállásomig, majd egy erőgyűjtést is célzó alvással zártam a napot. Az erő bizony kellett, mert a hazaút ugyanolyan hosszúnak ígérkezett, mint az odaút. (Végül sikerrel vettem ezt az akadályt is, és ennyi vonatozás után hatványozottan megerősítem, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon!)

2014. március 30., vasárnap

Prága, jazz és a többi

Mozgalmas évnek nézek ismét elé, meglepő módon az első idei bejegyzés mégis egy magánszervezésű útról készül. Feleségem vetette fel az ötletet, közösen kiviteleztük és éltük át: négy napos kirándulásra indultunk az ezertornyú Prágába.

Az utazás ugyan nem kevés időt vett el a teljes négy napból, de ez még ott van a tűréshatáron, nem biztos, hogy megérte volna repülőre szállni. (Ha ennél tovább kellene menni, akkor már érdemes eljátszani a repülő gondolatával. A kivétel erősíti a szabályt: alig két hét múlva újra erre fogok vonatozni, csak kicsit még tovább maradok a Hungária EC szerelvényein. De ez egy másik bejegyzés története lesz.) Ezzel együtt is rengeteg időnk maradt arra, hogy Prága turistacsalogató látványosságait sorra vegyük és sorra fényképezzük. Belvárosi szállodánkból séta a Karolinum épülete felé, majd kis hurokkal a Károly-hídhoz, onnan vissza az óváros irányába, de egyelőre meghagyva több apróságot a következő napoknak.

Csütörtök elsődlegesen a Hradzsin és környéke meglátogatására lett szentelve. Míg felértünk a dombra, már elteltünk élményekkel. Templom ér templomot, gyönyörű homlokzatú épületek nyújtanak kezet egymásnak, szuvenír boltok próbálják a kirándulók hadát vásárlásra bírni. És mindenki más is szolgáltatni akar: az oldtimer járműről kínált városnézés, portré a Károly-híd grafikusaitól, utcazenészek, hajókirándulásra csábító matrózok (akik fotóalanyként kevésbé lelkesek), hogy néhány példát hozzak. Az éttermek külön mondatot érdemelnek: minden sarkon, minden stílusban, minden árfekvéssel igyekeznek az éhes vándorok kedvében járni. Szinte már a választást teszik lehetetlenné. (Az összképen errefelé kevésbé rontanak a kommersz hamburgerekre vagy rántott csirke szárnyakra szakosodott nyugati tucat márkák, akikbe a Moldva túlpartján, főleg a Vencel-téren, lépten-nyomon botlani lehet. A folyó Hradzsin felől eső oldalán szerencsére még mindig a tradíció az úr.) Fel a várig legkevesebb a Szent Miklós templomot, a Loretta teret, a kettő között húzódó parkot érdemes felkeresni, kis kunkorral (mi ezt most nem tettük meg) a Strahovsky kolostorig is el lehet zarándokolni. S hogy mily szerencsések is voltunk emiatt: nem sokkal a déli harangszó előtt érkeztünk a várba, ahol néhány percen belül kezdetét vette az őrségváltás. Játékpuskákkal ugyan, de díszes-nemes léptekkel mutattak virtust a Palotaőrség tagjai a több száz bámészkodónak. Kiváló program, ha valaki kicsit is tervezni akarja prágai időtöltését, és nem bízza magát az egyébként oly kegyes véletlenre.

Prága fő- és egyben világváros, ezt a belvárosi területet mégis relatíve könnyű gyorsan és célirányosan bejárni. Így már csütörtökön lehetőségünk nyílt az Óvárosi-térre ellátogatni (este még egyszer visszatértünk, a mellékelt fotó ekkor ábrázolja a Tyn előtti Szűz Mária templomot), s annak minden emlékezetes pontját megtekinteni, nem elfeledkezve az utcazenészek és egyéb mutatványosok seregéről sem. A csütörtök mégsem ért még itt véget. Aznap estére jegyünk volt az Agartha jazz klubba. És mennyire megérte! Lubos Andrst zenekarát hallgattuk meg, az első három dalt ráadásul a zenekari vezető nélkül, aki valahol útközben elakadhatott. A kvartettbe állítólag újonnan belépett basszusgitáros kiváló alapot szolgáltatott, nem érződött rajta a csapattagsággal járó rutin hiánya. A dobos, aki talán az eddigi legjobb volt, akit én hallottam, maga volt a zenekar szíve, fáradhatatlanul szolgáltatta a ritmust a többieknek. A kiváló képességű zongorista volt a lélek, melyet nem csak a klimpírozásából, de testjátékából és mimikájából, s mindezeken felül kreativitásából is le lehetett szűrni. S végtére is beesett Lubos Andrst, aki nagyon tehetséges gitáros (a blues koronázott élő királyával, B.B. Kinggel is zenélt együtt), habár talán hiányzik belőle egy csepp csapatszellem. A gyakran negyed órás, a blues és a karibi zenei elemeket is esetenként vegyítő kompozíciók egy percre sem engedték lankadni figyelmünket, nagyszerű zenei élményt jelentett.

A péntek reggeli felhősebb időjárás arra sarkallt minket, hogy egy ideig keressünk magunknak fedett térben zajló programot. Ha csak részben is, de sikerült ilyet találni: felkerestük a Zsidó Múzeumot. Végig haladtunk a holokauszt cseh áldozatainak nevével teleírt falú Pinkas Zsinagógán és a régi zsidó temetőn. A Klausen Zsinagógában és a mellette található Ceremóniák Termében pedig e nép és vallás kulturális szokásainak egyvelegét tekinthettük át. Innen kis kitérővel még két zsinagógát lehetett felkeresni, a Maiselt és a Spanyolt. Kissé lemerítő ez a visszaemlékezés a múltba (főleg a terezini gettó gyermek áldozatainak rajzai fényében), de rendkívül tanulságos. Ráadásul meglepő módon ez volt az egyetlen hely, ahol kellően fiatalnak néztek ahhoz minket, hogy nemzetközi diákigazolvány nélkül is kedvezményes jegyet kapjunk a pénztárban. Ugyancsak erre a napra jutott a Kampa-negyed és a Cseh Nemzeti Zenei Múzeum meglátogatása is, végül pedig megmásztuk a Letna-parkból kimagasló dombot, hogy felülnézetből is rácsodálkozhassunk Prága szépségeire.

A bejegyzés címválasztása nem véletlen: péntekre is jutott egy jazz koncert. Ezúttal a Reduta bárba mentünk, ahol valaha még Bill Clinton is fújta a szaxofont. (A kifüggesztett képen Václáv Klaus és Madleine Albright társaságában volt jelent az exelnök a klubban, tehát valószínű kevés diplomáciai előkészítést igényelt, hogy a jamelést is beépítsék a programba.) A csapatot, akiket mi hallgattunk, a J.J. Jazzman névre keresztelték. Keresve se lehetett volna a csütörtökitől eltérőbb jazz stílust találni: ezúttal a fúvósokon volt a hangsúly, ugyanakkor a zongorás, a bőgős és a dobos is rendre szólistává lépett elő. Ugyancsak eltérés, hogy nemcsak a harsonás énekelt a koncerten, de külön énekesnő is tartozott a társasághoz.

És még egy apróság: egy szó sem esett arról, hogy ténylegesen miféle gasztronómiai élményekben volt részünk. Egy biztos: nem panaszkodhattunk egy percig sem. Bár a választást minden nap alapos körültekintés előzte meg, gyakorlatilag bárhová is ültünk be, ott finom ételeket kaptunk. (A kiszolgálás is egy kivétellel tökéletesnek volt mondható.) A tradicionális cseh konyha több remekét is felszolgálták nekünk (a knédli egyenesen tökéletes volt), s bár lepcsánkát már én is készítettem többször, most új dimenzióval sikerült bővíteni ez irányú fegyvertáramat.

Mindent egybevetve e helyütt semmi szükség különösebb konklúzióra. Tizenegy és fél év után tértem vissza Prágába. Ennyi ideig nem tart majd, míg legközelebb is elutazunk e csodálatos városba.

2013. november 22., péntek

Le Beaujolois Nouveau est arrivé

Negyedik alkalommal utaztam Lyonba, oktatási célokból. Ennek részleteiről a szerzői jogi blogomon röviden beszámoltam. E helyütt arra nyílik lehetőségem, hogy az utazás személyes élményeit is megörökítsem. Valószínűleg a szürkébb időjárásnak, a "talajmenti fagyoknak" és a cipőáztató esőnek tudható be, hogy a kellemes, biztonságos, mondhatni várt és keresett élmények mellett csupán néhány újdonsággal sikerült tapasztalataimat bővíteni.

Egy kiváló helyi bouchon,
a Chez Louise
Ha kiszámítható élményekről beszélek, akkor elsősorban gasztrokulturális kirándulásaimra gondolok. Az éttermek, melyekbe volt szerencsém betérni, már nevükben kellemes csengésűek (Chez Fyfy, Chez Louise, Le Vivarais, Courtepaille, s elfér mindezek mellett a Hippopotamus - Víziló - grillbár is). A felszolgált étkek pedig, különösen a helyi specialitások, a rózsaszínűre sütött kacsamell vagy a lyoni saláta, minden kóstolás alkalmával maradandót nyújtanak. Mindezek mellett szinte kihagyhatatlanok a francia konyhától eltávolodó "multikulti" falatok, mint az errefelé kiváló minőségben kínált sushi, az amerikaival is versenyre kelő baconös sajtburger vagy a Nutellában tocsogó (bár erre semmi szükség nem lenne) Churros. Kulináris kísérleteim közül a keddi ebédnek különös varázst kölcsönzött a tény, hogy azt a helyi képzés aktuális vezetőjével fogaszthattam el. Lukasz - nevével összhangban - lengyel származású, következésképp a közös hang megtalálása is rettentő egyszerűen ment, kellemes egy órás lazulást biztosítva két előadás között.

Mire akartam ugyanakkor utalni a bejegyzés címével? Vannak tudatos döntések és vannak óriási véletlenek. Előbbire szolgál példaként, hogy feszes oktatási feladataim csak ezen a héten engedték a lyoni utat. Utóbbit pedig az példázza kiválóan, hogy pont csütörtöki búcsúestémre időzítették a helyi borászok az "új beaujolois" ("bozsolé") bor hivatalos bemutatását. A környék valamennyi borásza a csütörtöki napot választotta ki arra, hogy primőr boraikkal elárasszák a piacot. Nincs is olyan étterem, amely csütörtökön ne kínálta volna e friss nedűt. A magyar borok szerelmeseként persze azt kell, hogy mondjam: hatalmas meglepetéseket nem kell várni egy ilyen friss italtól. A beaujolois nouveau-t karaktere, illata és íze egyaránt kellemes társalgási bornak predesztinálja. Annál nem kevesebb, de nem is több. Meg kell hagyni, ezzel együtt is különösen érdekel, hogy mit tudott a Vylyan Pincészet alkotni az idei évtől piacra dobott új "Bogyólé" (remélem az áthallás megvan) borával. Melyből volt szerencsém már a piaci terjesztés megelőzően, rögtön a címkézés után egy "tiszteletpéldányt" kapni.

Azért térjünk vissza egy pillanatra a lyoni mindennapokra. A szerda reggeli havasesővel ugyan nehezen barátkoztam meg, ám az elemekkel való közdelem közepette különös tapasztalatokra tettem szert a francia embereket illetően. A roller errefelé még mindig menő. Kivéve, mikor szakad az eső. A járda a gyalogosok számára nem más, mint egy jelentés nélküli zebracsíkos dísz. (Ebben persze hasonlítanak ránk, magyarokra.) A közlekedési lámpákra ezzel ellentétben a karácsonyi díszkivilágítás szerves részeként tekintenek mind a gyalogosok, mind az autósok. A sofőrök ráadásul szemlátomást csak akkor érzik magukat boldognak, ha ritmusosan használhatják a dudájukat.

Notre Dame de Fourviére
Ja, és szerencsére az idei utamból sem maradt ki a napsütés. Ha csak két órára is, de láttam a fényes égitestet. Valószínű az elemek így akarhatták, ugyanis e két óra pont az előadásom végeztével vette kezdetét. Így gyorsan átvedlettem előadóból túristává, és nyakamba vettem a várost. Kihagyhatatlan célállomás a helyi Notre Dame de Fourviére, amely persze nem akkora, mint a párizsi, ám legalább olyan szép. A dombon magasodó templom tövéből a városra nyíló kilátással egyetlen hasonló emlékem vetekedhet: egy hasonlóan francia ajkú város, a kanadai Montréal "Mount Real" hegyének (inkább dombjának) panorámája. Az óvárosi kis sikátorok, a hangulatos butikok, a harmonikás zenészek, a fecsegő-tipegő helyiek mind sikerrel segítettek a teljesített munkáról végérvényesen elterelni a figyelmemet.

Negyedjére jártam Lyonban, de már most remélem, hogy egy év múlva ismét ellátogathatok ide. Mégis, ennél is erősebb érzés kerített hatalmába ötödik estém végéhez közeledve: ideje lesz lezárni az évet és immáron otthon a karácsonyi szezonra készülni.