Negyedik felvonás: Hazaút és Genf

Utolsó reggelünkre hétfőn virradtunk az USA-ban, de legalább kellemesen hosszút alhattunk. Majdnem délkor került elénk a reggeli (Mr. Washingtonék a napi két étkezésnek a hívei, mit gondolna erről egy hobbit...), és nem sokkal ezután már indulhattunk is a reptér felé, ugyanis az út előtt még be volt tervezve a Dulles reptértől alig valamennyire lévő Steven F. Udvar-Hazy (nem tévedés, Pesten született ez a magyar Pisti) Air and Space Múzeum meglátogatása.

Itt aztán sok-sok érdekes (korú és küllemű) repülővel és helikopterrel találkoztunk, többek között az Enola Gay-jel, lopakodóval (fénykép mellékelve), valamint az Enterprise nevű űrsiklóval, ami - neve ellenére - sosem jutott ki az űrbe, ez csak egy tesztrepcsi volt. Ha minden igaz legalábbis, mert nem vagyok a téma szakértője.

A reptéren ezek után nem kellett sok időt töltenünk, az átvizsgáláson pedig még csak ki sem szúrták a két narancslevet, a kézfertőtlenítőt és a fogkrémet a helyi hatóságok... Ennyit arról, hogy Ferihegy elhasalt, mi pedig az amerikaiak fővárosából szálltunk fel fél liternyi folyékony anyaggal probléma nélkül...

A repülőn szerencsére pont elült mellőlem egy dohányszagú utas, így aludni is tudtunk pár órácskát. Az ételek persze ismét feledhetők voltak, de ez sem bír különösebb jelentőséggel, mivel végső soron frissen érkeztünk meg Genfbe, ahol a csatlakozásunk délutáni időpontja folytán több óránk is volt a belváros felfedezésére. Egyrészt az elején még szürkeség volt, és némi eső is esett, másrészt a genfi svájciak csak franciául beszélnek (és nem is igazán szeretnek másként beszélni), ezért némi nehézségeink akadtak, de ennek ellenére élmény volt látni a gyönyörű tiszta vizű tavat, a régi épületek miatt nagyon szép látványt nyújtó kis utcákat, a mólót, ahol szokásomhoz híven minden madarat lefényképeztem, és még csokivásárlásra is futotta időnkből. (Ami valószínűleg messze nem olyan jó biznisz, mint a svájcival minőségben mindenben megegyező Finnországból hozni csokit...)

Mindenesetre akkor is elmondható, hogy a hazautunk kellemesen telt, mint ahogy maga az egész amerikai kaland.

Folytatás? Naná! Októberben újabb, immáron szokásosnak nevezhető finnországi kalandom lesz, majd novemberben ismét visszatérek Genfbe egy konferencia erejéig. Sőt, november környékén örömmel fogok tudósítani egy villányi bortúráról is.

Harmadik felvonás: Washington D.C.

Csütörtök reggel korai volt a kelés: indulni kellett a reptérre, ugyanis egy reggeli járattal utaztunk át Washingtonba. Csütörtökön mindössze néhány órácskánk volt felfedezni a Kapitóliumot és környékét, valamint egészen elsétáltunk a Washington Emlékműhöz, valamint a II. világháborús emlékműhöz, ahol - bűn, nem bűn - a lábunkat hűtöttük a szökőkútban, hasonlóan emberek tucatjaihoz.

Kora délután azonban indulni kellett Mr. Washingtonhoz, ugyanis estére koncertjegyünk volt, ezúttal egy country zenész (Mary Chapin Carpenter) előadására. A koncert annak ellenére kellemes élményt jelentett, hogy fáradtak voltunk, és a helyünk sem volt ideális.

Pénteken teljes napos washingtoni kirándulás elé néztünk, ezúttal a nemzetközi kémmúzeumot fedeztük fel, majd a fehér ház felé vettük az irányt, és csodák csodájára még magával Barack Obamával is találkozhattunk. A fényképet lásd íme. Maradandó élményt jelent a kép megszerzésének módja, az egyszer biztos. Épülő házunkban pedig kiemelt helyet fog kapni a fotó.

Mindezek után a Lincoln és a Roosevelt emlékművek következtek (a bal oldali kép ott készült, épp munkát próbálok találni), majd kibuszoztunk Georgetown városrészbe, ami rendkívül aranyos, klasszikus, régi házacskákból álló városrész. A délután során még Mr. Washingtonnal találkoztunk Laurel városkában, ahol lóversenyt láthattunk. Amikor Baltimore-ban láttam Little Ice Patch nevű lovát, a paci 4. lett. Két héttel a verseny előtt egy másikat megnyert. Így minden érintett nagy izgalommal várta az eseményt (mindenki ugyanazt a ruhát viselte), ennek ellenére LIP tök utolsó lett... Én hozom rá a bajt, úgy fest...

A szombat csirkepaprikás főzésével telt Mr. és Mrs. Washington részére (enyém volt a pörkölt, Franciskáé a nokedli, az uborkasaláta közös teljesítmény volt), nagy sikerrel. A mellékelt fotón egyébként ők láthatóak. Ugyanezen a napon még kocsikáztunk a vidéki Virginiában is, és Middleburg városkájában végigsétáltunk a luxus főutcán. Pár ezres település, mégis kb. 5 antik bútorboltja van. Nonszensz...

Vasárnap ellátogattunk Annapolisba, találkoztunk azokkal az emberkékkel, akikkel pár hónappal előtte is találkoztam már. Ezúttal is megnéztük a tengerészeti akadémiát, és a belvárost is felfedeztük, viszont a délutánt elmosta egy hatalmas zuhé... Az este már ismét Mr. Washingtonéknál telt, grillhusival, majd egy érdekes dokumentumfilm megtekintésével (Every Little Step), ami egy musical válogatás nehézségeit mutatta be.

A poszt hosszúsága miatt azonban e ponton abbahagyom, de a hazautunk két napját, beleértve a genfi néhány órás városnézésünket, újabb bejegyzésben osztom meg az olvasókkal.

Második felvonás: Cleveland

A toledói egy hét történései után eljött a várva várt péntek, amikor Franciska is útra kelt Szegedről, hogy kilátogasson az Egyesült Államokba. A várakozás feszült órái alatt elindultunk egy professzorral Cleveland felé, de még mielőtt magára a reptérre értem volna, az autókölcsönzők felé vettük az irányt, és életem első autókölcsönzését lebonyolítva egy Chevrolet Cobalttal vártam Franciskát (fénykép mellékelve). Az automata sebváltó is első élmény volt, természetesen elsőre akkorát fékeztem, hogy a légzsák majdnem bekapcsolt, de végül csak megszoktam a kuplung és váltás nélküli autókázást. Franciska is megjött, a csomagja is, szóval minden tökély.

A szombat a vidéki Ohio felfedezéséről szólt. Elsőként elkocsikáztunk az Erie-tó egyik népszerű strandjára, majd elutaztunk a Cuyahoga Nemzeti Parkba, ahol az érkező esőfelhők miatt túrázásra nem, csak egy borospince (bár itt inkább dombtetőn álló faházakban zajlik a kiszolgálás) nyújtotta kikapcsolódásra és kora esti vacsorára futotta. Mivel szerencsére az esőfelhők elvonultak, ezért sikerült végignézni Yo-Yo-Ma "Silk Road" koncertjét, ahol a zseniális előadók zseniális távol-keleti, közel-keleti, kelet-európai dalokat játszottak, teljesen elvarázsolva a több tízezres tömeget. Na persze a hazaút este a forgalmas highway-eken viccesre sikeredett, néhányszor rossz helyen fordultunk le, de azért csak hazaértünk.

Vasárnap két programunk volt. Egyrészt a protokolláris: a jogi kar emberkéivel hajókirándulásra mentünk a Cuyahoga folyón (a clevelandi látképről itt látható egy fotó), ami inkább Cleveland csodás, lepukkant ipari negyedének a bemutatásával telt, de azért kellemes élmény volt. Másrészt a családi: meglátogattuk Franciska nem is oly távoli rokonait Clevelandben, ami kellemes délutánt eredményezett aranyos emberek társaságában.

Hétfő óta pedig a program osztott: amíg én délelőttönként tanítok, addig Franciska a kampuszt és az ottani múzeumokat járja végig, délutánonként pedig közös programot szervezünk: hétfőn a Rock 'n' Roll Hall of Fame volt a célpont (ahol hihetetlen, de Trabantok is díszelegtek), valamint vacsora a Mallorca étteremben, kedden kis shopingolás, illetve a Cheesecake Factory felfedezése volt a program.

A szerda pedig határtalan örömmel szolgált: aznap befejeztem a tanítást. Ennek örömére egy ebéd után a jogi karral szemközti botanikus kertet fedeztük fel, ahol sok-sok madárka, pillangó, kaktusz és egyéb növény, valamint egy rendkívül színes kaméleon boldogított minket. Ezután pedig irány a szálló, ugyanis készülnünk kellett az esti trópusi Erie-tavi hajókirándulásunkra. Ami bár nem jár táncolással, de mivel ezúttal a tavon és nem a dokkokban hajókáztunk, maga az út elég romantikusra sikeredett.

Első felvonás: Toledo

Kétségtelen, hogy egy ideje már itt vagyok az Egyesült Államokban, de eddig nem jutott idő arra, hogy a blogra írjak, többek között azért, mert nincs velem magyar laptop.

Ennek megfelelően bizarr megoldással magyarosítok: weblapokról szedett ékezetes betűket fogok betoldani a szövegbe utólag. Ha nyelvtani hibák lennének, azokért elnézést kérek (részben az angol WORD tehet róla).

Úgy döntök e ponton, hogy a kiutazás nehézségeiről nem panaszkodok. Legyen elég annyi, hogy necces volt a newarki átszállás, a csomagom nem is érte el a csatlakozást. Még jó, hogy másfél óra múlva meghozta a következő gép. Ha nehezen is, de minden meglett, és indulhattam Toledóba.

Immáron hatodik teljes napomat töltöm Toledóban, ahol négy éve is jártam már. A terepet ismerem, persze az esti oktatás miatt nagyon nem volt lehetőségem bőviteni az ismereteimet.

De azért egy-két élmény már volt. Például szombaton a vendéglátók elvittek kajakozni (életemben először próbáltam ki), és csupán egyszer, pont a beszállásnál estem. Itt láttunk hódvárat, mocsári teknősöket, vadludakat. Ezek után arra is futotta időnkből, hogy golfleckét vegyek. Nem mondom, pocsék vagyok, de élmény mellé/fölé/elé/alá ütni a labdának, illetve néha el is találni azt. A szombat este még tartogatott egy kellemes éttermi látogatást, ahol valami helyi halkülönlegességet választottam, megérte.

A vasárnap alapvetően annak jegyében telt, hogy készüljek a délutánra, ugyanis a helyi professzorokat, akik Szegedre szoktak utazni, csirkepaprikással leptem meg. Egészen pontosan nokedli és uborkasaláta is készült. A bolond helyi aerobiknorbis gondolkodás miatt a nokedlit nem tömték, mint a kacsák, így a fele megmaradt, de a csirke elfogyott, ezért boldog voltam a teljesítményemmel. Az estét pedig egy kellemes mozizással töltöttük (We are Marshall, amiben Matthew McConaughey egy magyar embert alakított!)

Hétfőn pedig már kezdődött az oktatás, amiről elég legyen annyi, hogy 7 hallgatóm, és 1-2 további vendégem van. Az első két napon beült a helyi szerzői jogos professzor, na ettől kissé izzadtam is. Szerdán, amikor nem jött, megtartottam a legjobb órát. Remélem a mai is kellemes lesz. Nélküle.

Ma egyébként még arra is futotta az időből, hogy egy rendes golfpályán egy rendes 9 lyukas játékot játsszak. Na tipp, mennyivel végeztem? Jelzem, hogy a profik 18 lyukat kb. 70-80 ütéssel zárnak, nekem a 9-et 67-ből sikerült befejeznem. De ha optimista akarok lenni, a 67-ből 33-at az első 3 lyuknál ütöttem, a maradék 34-et pedig a maradék hat lyuknál. Tehát a fejlődés szemmel látható volt.

Holnap pedig eljön a nagy kaland ideje. Irány vissza Clevelandbe, ahova remélhetőleg időben és csomaggal megérkezik a feleségem is, akinek ez lesz az első útja az USA-ba. Még az utat megelőzően két kedves toledói ismerőssel (egészen pontosan Ada városkájában laknak, de ez mellékes) egy Erie-tó melletti parkba kocsikáztunk, ahol szép természetet, békákat, lepkéket, szitakötőket, és persze rengeteg madarat, valamint egy őzikét fényképeztem. A mellékelt fotó egyébként ezt az aranyos párost ábrázolja. Mindketten egy madarat szemlélnek:-)

Újra úton!

Már egy nap sincs addig, hogy a repülőm felszálljon Frankfurt felé, hogy onnan tovább repüljek Newarkon át Clevelandbe, végül egy kis autós utazás után megérkezzek Toledo városába. Második idei amerikai kalandom is oktatásról fog szólni, de természetesen sok élménydús órát tervezek a fennmaradó szabadidőmben, úgyhogy várható néhány fényképes beszámoló az elkövetkező két és fél hetes időszakról.

Szóval kalandra fel, irány Toledo, Cleveland és Washington, D.C.

Back from Baltimore...

Az utolsó baltimore-i napok nem úgy teltek, hogy az lehetővé tette volna a blogolást. Ennek megfelelően sajnos lemaradtam annak lejegyzéséről, hogy az utolsó héten washingtoni kirándulást tettem az Amerikai Történeti Múzeumba és az Indián Múzeumba (nos a kettő nem teljesen fedte át egymást az indiánokkal szembeni csaták, a lemészárolt indiánok száma és a mindezek mögött megnyugvó politika terén...), vendégeskedtem Olikáéknál, ahol rendkívül finom chillit kaptam, és majdnem az elejétől végignéztem a spanyol-német elődöntőt (felvételről ugyan, és én a végeredményt tudtam, de attól még jó volt látni a meccset), utoljára megmártóztam az udvari medencében, megszenvedtem a becsomagolással, és természetesen rákészültem az utazásra.

Ami nem volt egy nyugodt, laza, izgalmaktól mentes út. Már Baltimore-ban, a repülőre való felszállás után bejelentette a pilóta, hogy most speciel úgy egy órát állni fogunk, mert időjárási okokból nem szállhatunk fel. Kint verőfényes napsütéses délután... Aztán bejelentik, hogy ja, persze Detroitban van rossz idő. Ami meg azért volt furcsa, mert mire kb. 2 órával később odaértünk, verőfényes, napsütéses kora este volt ott. Mindenesetre volt 25-30 percem megkeresni és elérni a párizsi járatot. Nekem sikerült, de a csomagom miatt aggódtam. (Aztán szerencsére Pesten kiderült, ő is elérte a csatlakozást.)

A transzatlanti repülőút gyorsan telt, lévén végre tudtam aludni:-) Aztán Párizsban újabb 4 órát várakozhattam, ami azonban az ódivatú, nem túl elegáns, bezártságérzetet keltő, és ráadásul nagyon meleg De Gaulle reptér kellemetlenségei miatt nagyon lassan telt. De végül csak felszálltunk, és újabb rövid alvás után megérkeztem Pestre!

És a történet ezzel véget is ér. De a blog hamarosan új tartalmakkal bővül, hiszen már nincs is két hét, és újra útra kelek, ezúttal Toledo és Cleveland városaiban fogok augusztus során tanítani, majd még egy kis túra Washington felé. Őszre pedig már most van egy finn repjegyem, és október során valamikor még várható egy villányi relax és bortúra. Szóval lesznek még képek és élmények hamarosan!

Utolsó hétvége az USA-ban

És az is rendkívül tartalmasan telt. Kezdve ott, hogy végre eljutottam Maryland fővárosába, Annapolis városába. Egy rendkívül kedves házaspárnál vendégeskedtem, akik megmutatták nekem a több mint háromszáz éves város legfontosabb látnivalóit. Kezdve a rendkívül hangulatos óvárossal, a város középpontjában található templommal, kormányzói házzal (ez épp nem fehér, mint az elnöki ház, de hatalmas szintén), a marylandi parlamenttel, amelyről képet is mellékeltem, a parlament tövében található Thurgood Marshall szoborral, ami az USA Szövetségi Legfelsőbb Bíróságának első színes bőrű bíróját állított emléket, a vele szemközt található és két afroamerikai gyermeket ábrázoló szoborral (ami épp a Thurgood Marshall által még jogászként megvívott híres csatát, a Brown v. Board of Education ügyet volt hivatott ábrázolni), illetve azzal az utcával, ahol a Férfias játékok című film egy híres annapolisi jelenetét forgatták (Harrison Fordot itt próbálják meg először megölni az IRA terroristák amerikai földön).

Mindezek után legalább akkora élmény volt a tengerészeti akadémiát meglátogatni, és látni azt is, ahogy szegény újoncok igyekeztek tartani a sort a filmekből is jól ismert kiképzőtisztek által üvöltött ütemmel. A második kép erről próbál érzékletes bemutatót tartani. Az este során aztán nekiállhattam, életemben immáron másodszor, rákot bontani:-) A függetlenség napi ünnep annapolisi szokásainak megfelelően ugyanis tarisznyarák volt a vacsora, némi sertésoldalas (bár ez utóbbi messze nem jelentett akkora kuriózumot) és főtt kukorica mellett. Ja, és persze az este érdekes meglepetését az szolgáltatta, amikor vendéglátóim fehér óriás papagája (aki állítólag mindeddig egyedül a gazdáinak engedte meg, hogy hozzáérjenek) - nem vicc, fényképem is lesz hamarosan róla, amint megkapom őket vendéglátóimtól - az ölembe ugrott (repülni nem tud éppenséggel szegényke), és elkezdett dörgölőzni hozzám. S mivel senki nem tudta, hogy éppen mogyorót keres vagy szimplán barátkozni akar, ezért mindenki rettegett attól, hogy megharap, de semmi ilyen nem történt szerencsére.

Vasárnap folytattuk a városnézést, aminek során megtudtam néhány érdekességet, például hogy George Washingtont gyakorlatilag az orvosai kezelték félre és kvázi ölték meg egy egyszerű megfázás után, hogy Maryland gyarmatot annó a regnáló király feleségéről nevezték el, Annapolis pedig majdnem Henriettstown vagy ilyesmi lett, hogy 1781-1788 között, mielőtt George Washington lett volna az első "ismert" elnöke az Egyesült Államoknak, már volt 8 darab elnöke a függetlenedő gyarmatoknak, de a számolást természetesen csakis az új alkotmány hatályba lépésétől kezdték, illetve hogy a XVIII. század emberei évente kétszer fürödtek (májusban lemosták a tél maradványait, októberben a földművelés nyomait), ha udvarolni akartak, akkor izmosabb lábukat előre tették, hasukat kinyomták (minél nagyobb has, annál vonzóbb a férfi), és ismerkedési szándékuk jeléül egy szárított levendulás kis szütyőt adtak az érintett hölgynek, hogy szaglászhassa. (Arról nem szól a fáma, hogy évi két fürdés mellett mennyire lehetett esély arra, hogy a levendula nem vette át a ruha szagát...)

Majd a vasárnap másik részét Closius dékán családjának társaságában tölthettem, újabb klasszikus függetlenség napi vacsorát (vagyis burgert) fogyasztottunk (na jó, volt ott még kukorica, krumplisaláta és paradicsomsaláta is), majd irány a belváros, és tűzijáték nézés. Állítólag 200.000 néző volt a belvárosban. Lehet. Egy biztos, nekem nem volt buszom hazafelé, így aztán sétálhattam becsülettel, fényképezőt (és a hétvége értékes képeit) két kézzel szorítva.