Egymillió lépés...

Legalábbis legalább olyan érzetet keltenek fáradtan pihenő lábaim. Nem csodálom, hosszú nap volt, sok látnivalóval és annál több fényképpel. A konferencia utolsó mérvadó szekcióülését követően nyakamba vettem a várost, és meg sem álltam este hétig. Ez kb. 6 órás sétát jelent. Rögtön az elején szemtanúja lehettem az Egyesült Államok dicső hadseregének utánpótlásáról. Egy végeláthatatlanul hosszú katonai felvonulást tartottak a katonai középiskolások, felteszem csakis Illinois államból. Érdekes volt látni a gyerek zenekarokat, a játékpuskával menetelő kadétokat, Hummereken közlekedő férfi és Chopperen kocogó női veteránokat, játékrepülőn guruló katonákat, left-rigth-left-right vezényszavakat komoly ábrázattal adó tiszt(jelölteket), plecsni és zászlóhordozókat, velem egy helyen pedig tapsoló családokat, akik szinte csak annyit mondanak, hogy "thank you" és "God bless you". Különösen érdekes volt látni, hogy a fiatalok többsége afro-amerikai. Elgondolkodtató legalábbis.

Mindenesetre 20 percnyi nemzeti identitás erősítő program után elindultam a Millenniumi Park irányába, hogy felfedezzem magamnak a térképeken csak nagy zölddel ábrázolt terület eddig feltáratlan részeit (hiszen a Buckingham-szökőkutat már láttam). Rögtön megtaláltam a Bean elnevezésű fémszobrot (vagy micsodát???), ami rendkívül viccesen torzítja el a külvilágot, a házakat és a szemlélőit. Ráadásul a belsejében is van még egy lyuk, ami így meg még jó néhányszor megtöri az egyébként is összetett látványt.

Ugyancsak hihetetlen érdekes látványt nyújt az a szabadtéri koncerthelyszín, amelyről szintén mellékelek egy képet. Ahogy az jól látható, a chicagói emberek kihasználták a forró időt, felhőtlen eget, és élményekkel töltötték fel memóriájukat. Figyeltem az embereket, és nagyon jó volt látni a sportoló fiatalokat, a beszélgető öregeket, és mindez olyan nemzetiségi kavalkáddal, amilyet nem sokfelé lehet látni. Rengeteg indiait láttam, távol-keletieket, oroszokat, és mit ad isten, egy magyar házaspár és két kisfiuk mellett is elsétáltam. A szabadtéri koncerthelyszín mögött egy hihetetlen gyönyörű virágoskertre bukkantam, ahol a gyönyörű virágok, illatozó fák és dongó méhecskék mellett egy kis "lábáztatóra" is leltem, ahol addigra már pihenést igénylő lábaimat lehűthettem. Közben megtekinthettem, milyen is egy helyi esküvői fotózkodás... Az fotót személyiségi és udvariassági okokból nem rakom ki, nehogy a sors visszacsapjon... Szombat lévén egyébként a Michigan-tó partján tucatjával fényképezkedtek az ifjú párok, és a filmekből jól ismert jelenségként minden menyasszonynak legalább 5 koszorúslánya volt.

Innen aztán elsétáltam a viszonylag távolabb lévő Planetáriumig, ami azért volt jó döntés, mert a kis félsziget, amire építették, egészen jól ebnyúlt a tóba, és így kedvező szögben lehetett visszatekinteni a városra, és fényképezni azt. Le is heveredtem a gyepre, hogy táskát és cipőt letéve élvezzem a közel harminc fokot és a mellé járó simogató hűs szelet. Közben hallgattam a sirályok énekét, a Planetárium tövében szabadtéri esküvőre készülő emberek várakozással teli hangú beszélgetését, a tavon motorcsónakozó újgazdagok Mercury motorjainak bőgését (egy ízben egy fiatalokból álló társaság egyik tagja magas fokú értelmi színvonaláról tanúbizonyságot téve letolta nadrágját és az addig romantikus esküvőben reménykedő násznépnek kívánt kellemes délutánt).

És hát ezek után irány vissza, még egy búcsú a Bundy család trademarkjának tartható szökőkúttól, még egy lábáztatás a virágoskertben, és irány a diákszállásra. S most itt ülök, hallgatom a nálam már mindenképpen fiatalabb válogatott (távol-keleti, afro-amerikai, francia - sőt tegnap még magyar hangot is hallottam) népek boldog kacaját a biliárd és a pingpong asztal mellől. Én pedig boldogan summázhatom, hogy életem első chicagói útja nagyon kellemesen telt és élményeim gyűjteménye egy vaskos monográfiát is megtölthetne. Holnap reggel pedig repülés vissza, de előbb még nem Baltimore-ba, hanem Mr. Washinton woodbridge-i otthonába, mosómedve lesre (a hátsó udvarában, ami jó néhány holdas pagony, állítólag vannak).

A munka gyümölcse

Második chicagói napom a konferencia előadásom árnyékában telt. Mivel azonban csak dél után kezdtünk, ezért sok-sok órának kellett eltelnie a kezdésig. Ennek megfelelően bejártam a Chicago folyó partját, újabb fényképek készítése céljából. Ennek keretében elsétáltam a Sears Tower tövébe és jógaórát tartottam magamnak, mire ugyanis sikerült a ház tetejéig feltekintenek, majdnem belezsibbadt a nyakam. Aztán leereszteni, majd hitetlenkedésemben újra felemelni a fejem: kész tornaóra. A fényképre még csak rá sem fért a teljes épület, jó néhány emelet lemaradt alulról.

A belváros (Loop) felfedezésével töltött sétám másik részeként ráleltem arra a helyszínre, amely szerepelt az Aki legyőzte Al Caponét című filmben is (csak igazi ínyenceknek mondom, hogy akkor, amikor az Érinthetetlenek első sikeres házkutatásukat, vagy inkább raktárkutatásukat hajtották végre). Érdekesség amúgy, hogy a filmhez felépítették a teljesen élethű (illetve inkább korhű) mását az utcarészletnek, mivel ma már nem teljesen úgy néz ki, mint annó. Aztán láttam vörös vizű szökőkutat (???, mindenesetre a kép hűen ábrázolja), láttam egy belvárosi bírósági épületet (talán Posner bíró is itt dolgozik?) és még sok érdekességet. Ja, amúgy a szökőkút pont a bíróság mellett volt, talán pont az érzékelteti, milyen véres kezűek a bírók???

Szekcióm és a későbbi panelek érdekességeiről természetesen nem ezen a helyen fogok értekezni, de kétségtelen, hogy a délután egészen gyorsan eltelt (én is túléltem a kérdéseket), és közeledett az esti "IP vacsora", ahová úgy 20 szerzői jogász emberkével együtt mentünk egy egészen puccos étterembe, a Province-ba. Honlapjuk nyitóoldalán jól látható a belső tér, és a háttérben egy üvegfal mögé rejtett boros részleg. Na, mi pont mögötte kaptunk asztalt. A vacsora természetesen nagyon finom volt, majdnem elegendő is, de az este mindenképpen legnagyobb élményét egy argentín bor (2008-as Malbec Tomero) kóstolása jelentette, ami már majdnem versenyre képes kelni kedvenc villányi boraimmal (illatra igazság szerint veri is őket), de mindenképpen a legfinomabb külföldi vörösbor volt, amit valaha is ittam. A hazaút innen már rutin volt, és fáradt szemeimet ismét 23 óra után, vagyis olyankor csuktam le, amikor egyesek odahaza már vígan reggelizhettek. (El is képzeltem hirtelen, hogy igazán korán kelő édesapám ekkortájt éppen a nappaliban ülhetett és valamit ehetett a National Geographic érdekes műsora közben.)

Afternoon in Chicago

A szerzői jogos blogomon közvetített szekcióülést követően chicagói magyar ismerősömmel (csak a biztonság és a személyiségi jogok tiszteletben tartása kedvéért, Tiborral) találkoztam, aki jó házigazdaként megismertetett Chicago néhány fontos helyszínével. Ennek megfelelően utunkat rögtön a John Hancock Center felé vettük, ahová a város legjobbjának ígért kilátás reményében tértünk be. Hát, nem is lehetett csalódni. Urbanizált embereknek ez hihetetlen élmény. Amerre a szem ellát (észak-nyugat-dél irányban) házak, hol kisebbek, hol nagyobbak, de házak. Kelet felé pedig Lake Michigan, ameddig a szem ellát. Érdekes párhuzam:-)

Korgó gyomrunknak engedve, nem túlzottan nehéz döntést követően Tibor egyik, ha nem a leginkább kedvelt hamburgerezője felé vettük az irányt. A Kuma's Corner két tulajdonsággal bír: a) a burgere minden valamire való Tarantino filmben említést érdemelne, olyan szinten jó, illetve b) a helyszín. Nos a mellékelt fénykép még csak nem is árulkodik kellően róla (érdemes a honlapjukat megnézni), de az egészet egy heavy metál burgerezőnek kell elképzelni, ahol a jó felszolgáló második tulajdonsága, hogy testfelületének több-kevesebb részét tetoválás kell, hogy borítsa, a falakon fülledten erotikus, néhol véres gótikus képeket helyeztek el, a hangfalakból pedig az emberi kommunikációt szinte a kézjelekre szorító hangerővel üvölt a heavy metal. A burgerek is híres zenekarokról kapták nevüket. Én azt hiszem az Yvo hamburgert választottam, amiben nem lehetett csalódni, de a zenekart ettől még nem fogom szeretni.

Mindezek után elbúcsúztunk Tiborral, de én még engedve a napsütésnek és Chicago hívogató Millenniumi Parkjának, úgy döntöttem, hogy tiszteletemet teszem egy olyan helyen, amit előtte csak a televízióban láttam, nem is kevésszer. Ez a mellékelt képen is látható Buckingham szökőkút, amely alapvető eleme volt a Rém rendes család epizódjait nyitó felvezetőnek. A szökőkút egyébként hatalmas, a vízsugár sacperkábé 20-30 méterre tör fel az egekbe... Szóval lenyűgöző. Ezek után még megnéztem az ekkortájt indított maratonfutó verseny első tizenkétezer futóját, aztán úgy döntöttem, hogy beveszem magamat a szállásomra, amely - ellentétben finnországi legutóbbi hostel-foglalásommal - ezúttal nem végződött katasztrofális eredménnyel, sőt. Azt kell, hogy mondjam, hogy a HI Chicago a neten olvasott 90%os értékeléséért mindent meg is tesz.

Az első kép Chicagóból

Mivel lassan kezdődik az első szekcióülés a konferencián, ezért csak nagyon rövid leszek, de azért gyorsan megosztom az első képek egyikét, amit Chicagóban készítettem.

Azt hiszem, hogy ez az első olyan város, ahol szinte lehetetlen, hogy fektetett képet készítsek, mert itt minden épület hatalmas. (A mellékelt kép épp fektetett, de ez tényleg kivétel.) Viszont a Vészhelyzetes folyó tényleg olyan zöld, mint a tévében:-)

Away to Chicago...

Eltelt egy újabb hétfő-szerda párosítás, vagyis túl vagyok 3. és 4. órámon. Ez a hét azért izzasztott, és a diákok nekem is adtak házi feladatot, de jövő héttől végre szerzői jog, és azt nagyon fogom élvezni.

Ellenben a hét hátralevő részét máshol, egészen pontosan Chicagóban fogom tölteni. A konferenciával kapcsolatos szakmai bejegyzéseimet a szerzői jogos blogomon fogja majd tartalmazni, de azt hiszem, hogy "turista élményekben" is gazdag lesz az elkövetkezendő néhány nap. A konferencia végeztével aztán vendégeskedés következik Mr. Washington otthonában (Woodbridge, Virginia), ahol valószínű hamisítatlan amerikai grill party fog várni.

Szóval a következő napok képekben és élményekben gazdagok lesznek!

Na de ki az a Mary Ellen Whitman?

Első teljes hétvége, első teljes program. Általános iskolai fogalmazások retró érzését keltette belőlem a bejegyzésem első verziójának indítása: "A hétvége kellemesen telt, sok hasznos programmal." Még akkor is, ha igaz, így nem lehet indítani, próbáljuk meg másként.

Kora reggeli kelés után irány a Farmers' Market, a csütörtöki vacsora party bónusz vendégének társaságában. A kínálat egyedi (és a Mars-téri mellett - végre egyszer valami Amerikában! - eltörpül), de izgalmas. A helyi sárgadinnye figyelemre méltó, a helyi eper megmosolyogtató. A házi készítésű áfonyás joghurt isteni, a paradicsom már nem annyira. Ami hihetetlen: olyan házi kenyeret árulnak, ami versenyre kel a magyarral! Talán csak a finn kenyér lehet mindennek párja (mármint a rangsorban második helyért). Mondjuk ez nem meglepő, hisz ehhez képest egy német magvas kenyér legyűrése egyenlő egy harakirivel, a belga kenyér az igazi amerikai toast kenyér, a lett kenyér... nem is tudom, ettem-e annó... Aztán ott van a spanyol. Na jó, az külön kaszt.

A piac után Ms. Bónusz kertjében ettünk füstölt lazacot, csirkével töltött argentín péksüteményt, és csirkés thai ételt. Mindent, ami egy egészséges reggelihez kell:-) Aki ismer, az persze tudja, hogy a thai bónuszfalatokat hová kívántam.

Az idő persze robogott, és közeledett a dél, amikor egy washingtoni úr (azt hiszem 32 év fórral) érkezett értem, és irány a lovi, életemben először. Nos, én nem lettem a rabja, nem csekély részben azért, mert egyedüli fogadásomat Mr. Washington javaslatára egy 1 a 30-hoz fizető lóra tettem. Persze nem lett utolsó a ló. Szegény pára a mellékelt képen egyébként 8-as számmal látható, és csak a realitás kedvéért jelzem, hogy hatodikként ért célba. Szegényke régen állítólag sebes volt. Ma már csak abrakra hajt valószínűleg.

Egyébként külön kategória ez a sok száz meg ezer fanatikus, aki vérpofin, vagy inkább annak tűnő módon állnak egyik képernyő alatt, jegyzetelik az oddsok alakulását, majd alig két perccel a futam kezdete előtt megteszik tétjeiket, sikerre éhes szemmel tapadnak a képernyőre, üvöltik sikeres befutójuk remélt kombinációját, majd ennek teljes kudarcát követően ostorozni kezdik magukat, miért erre a lassú gebére tettek. (Amúgy nem tudom, hogy van a gebe angolul, csak sejtem...) Majd indul újra a kör, a következő képernyővel, időnként a Pimlico Race zöld gyepén izzadó zsokékra és lovakra is rátekintenek (és buknak néhány dollárt). Mr. Washington legkevesebb 500 dolcsit játszott el szemrebbenés nélkül, de hozzá vehetjük az én rossz tippre leadott két dolcsimat is... Ja, a kép amúgy a törzsgárdát mutatja, kedvencem a fehér nadrágos, Hawaii mintás inges úriember.

Az este hátralévő részét a Phillip's Seefood étteremben töltöttük, mindkettőnk gyomra megelégedésére.

A vasárnap némi pihenéssel, majdnem sikeres cseteléssel, illetve a környék gyalogszerrel, illetve futótempóban való felfedezéséből állt. Gyalogtúrám alkalmával, újfent nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzem le az errefelé a legyek gyakoriságával előforduló mókuspopuláció egyik jelesebb tagját.

S bár eddig hallgattam róla, fel kell tennem a kérdés: na de mégis ki az a Mary Ellen Whitman? Valószínű, hogy fényképezőgépem okán, de sétám közben leállított egy idős hölgy, hogy megérdeklődje, nem akarok-e venni magamnak egy kis telket a helyi park jövő szombaton kiárusított részén, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy valakinek fizetek, aztán gondozhatom csekélyke parcellámat őszig, amikor másnak eladják. Értetlenségemet látva megkérdezte, honnan szalajtottak, amikor megemlítettem, hogy magyar vagyok, elmondta: imádja a magyarokat, egyszer járt is Budapesten. Úgyhogy beszélgettünk egy jót, még meg is mutatta, merre lakik, sőt, mondta, hogy ha van kedvem, a forró napokon akár még menjek is át fürdeni a medencéjébe. A kis vén kujon. Mindenesetre ez már a második "kalandom". Erről a hölgyről viszont (egyelőre) nincs fotóm, de a számát megkaptam, és jelezte: lesznek nála házibulik:-)

Downtown afternoon...

A pénteki meló is véget ért egyszer, így jutalmul egész hetes kitartó munkámért (khm...) elhatároztam, hogy teszek egy sétát a belvárosi kikötő, mint ismerős helyszín felé. Az út nem túlzottan hosszú, talán ha fél óra van, és mivel már néhányszor megjártam ezt az utat (persze utoljára 2008-ban), ezért egészen sok minden ismerősként ért. Így útközben elhaladtam egy nagyon szép (ha jól tudom, talán az időben első) Washington emlékmű előtt (amely elvileg még a Washington DC-ben található obeliszk, az ottani Washington Memorialnál is korábban állíttatott), nagyon szép templomok, 2008-ban, II. János Pál pápa emlékére kialakított "meditációs kert", és hatalmas felhőkarcolók mellett. Amíg persze nem járok New Yorkban, ezek lesznek azt hiszem az általam látott eddigi legnagyobb épületek.

Útközben "megismerkedtem" egy helyi primadonnával, aki olyannyira belemelegedett az érdeklődésbe, hogy honnan jöttem (sajna igaz: mondom "Hungary", válasz: "what?", mondom: "do you know where is Austria?", reakció: "and what's that?", na jó, mondom: "South-East Europe", hatás: "Europe?"), és merre megyek. Ez némileg felelevenítette bennem a Hét mesterlövész egyik híres jelenetét, amikor Yul Brynner - alias Chris - és Steve McQueen - alias Vin - beszélgetnek:

Vin: Merről jöttél?
Chris: Nyugatról.
Vin: És merre tartasz?
Chris: Keletre.

Persze azzal, hogy a hölgynek sajnos fogalma sem volt, nálam mi a kelet és mi a nyugat. Mindenesetre a fotó, amit csatoltam, testközelivé teszi a hölggyel való eszmecserémet.

Mindezek után végre leértem a partra, Inner Harbor városrészbe. Na, ott aztán igazán van forgatag. Főleg így péntek délután, de valószínűleg fél Maryland állam végigsétált vagy kocogott a korzón, igénybe vette a különféle városnéző vízi taxik szolgáltatását, beült valamely étterembe fogyasztani (lehetőleg tengeri herkentyűket és soft drinket). A korzót egyébként rendőrök és helyi biztonsági felügyelők is járták, vigyázzák a rendet és a biztonságot.

Ugyancsak az egész hetem jutalmaként végül megajándékoztam magamat egy rendkívül finom rákburgerrel, amelyhez természetesen igazi amerikai módra minden más járt, így sült krumpli, rántott rákocskák, valami sajátos, rántáshoz használt panírhoz hasonló anyagból készült golyócskák, saláta és szószok...

Úgyhogy jól esett ez a kis lazítás, és holnap belevágok utam második hetébe!