Három egyperces

Tíz igen kellemes és hasznos napon vagyok túl idei utolsó külföldi utazásom keretében. Ennek örömére mindhárom országról még egy-egy röpke kis emléket gyűjtöttem össze: egy svéd dalt, egy dán hableányt és egy finn naplementét.

Svédország - A lundi élmények többségében a doktori értekezéshez köthetők, szerencsére mégsem erről marad emlékezetes az október 14-e. A védést követő este ugyanis Stefan és családi, baráti és kollegiális társasága körében egy nagyon kellemes vacsorát tölthettem el, s megtapasztaltam, hogy a svédeket csak a futball pályán nem szerethetik a magyarok. Amúgy rendkívül közlékeny és érdeklődő népség. Az estéből mégis egy versecskét emelnék ki, melyet bár én nem hallhattam előadni, mint utóbb kiderült, azután se szavalták el, miután én leléptem. A Måsen svédül sirályt jelent. Erik, akivel egy nagyon tartalmasat beszéltem este, küldte el nekem a vers szövegét. Sajnos a Google fordító alkalmatlan egy feladatra, de az első sor talán valami olyat jelent, hogy egy sirály ül az orrvitorlán.

Det satt en mås på en klyvarbom
och tom i krävan var kräket.
Tungan lådde vid skepparns gom,
där han satt uti bleket.
Jag vill ha sill hördes måsen rope
och skepparn svarte: Jag vill ha O P
Om blott jag får, om blott jag får.

Dánia - Első nap, mikor Koppenhága utcáit jártam, még nem tudtam, hogy mit hagytam ki. Csak mikor visszaértem a hotelbe, döbbentem rá, hogy alig pár száz méterre voltam az Andersen által híressé tett, és (legismertebbként) Ariel és Ficánka kalandjaival megfilmesített Kis Hableány szobrától (a rák szereplő nevére nem emlékszek). A szobor mára betöltötte 102. életévét (Carl Jacobsen készítette), és még mindig gyönyörű, holott a vízparton áll. Külön érdekesség nem csak a megformálása (a lábai helyén például messze nincs olyan "uszony", mint azt a mesékben láthattuk, a tekintete azonban mindent elárul érzéseiről. Az egész szobor körül a legfurcsább csupán a temérdek turista. De hát ez van, ha valaki e város legnagyobb nevezetességének kiállt ki egy szobrot.

Finnország - Nem mondom, hogy kiszúrt velem az időjárás Turkuban, de ezúttal többet esett az eső, mint bármikor korábban, mikor itt jártam. Ennek ellenére utolsó előadásomat követően minden ideális volt, hogy túrázzak egyet. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, a helyszín Naantali kikötője volt. A mellékelt fényképet ott készítettem. Bár nyáron e település valószínűleg zsibong a Mumin-parkba igyekvő gyermeksereg hangjától, ezúttal nagyjából én voltam a kikötőben, és két házaspár, akik épp kutyát sétáltattak. Ez a fotóról nem jöhet vissza, de ami igaz, az igaz: a nyugalom szigete volt a kikötő ekkor.

Újra ismerős földön

Jó pár nap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Magyarázatként csak részben szolgál a tény, hogy az óráimra koncentráltam. Másrészt az is igaz, hogy ha valaki sokadjára (esetemben már nyolcadjára) érkezik egy helyre, annak a legnagyobb zugait már mind ismeri. Attól még szépen telt az elmúlt öt nap.

Kezdjük ott, hogy a legutolsó bejegyzés elkészítése idején még Koppenhágában voltam. Ám akkor még várt rám egy második nap is a dán fővárosban. Ekkor sem hagyott nyugodni a láz, hogy addig teljesen ismeretlen terepet fedezzek fel magamnak. Így a szombaton nem érintett parkokat végigjártam, illetve elsétáltam a Kis hableány szobrához is. (Erről majd később, a hét végén fogok írni külön.) A mellékelt első fénykép ezen az úton készült, az előtérben egy korábbi dán király szobrával, a háttérben pedig egy anglikán templommal. Nem panaszkodhatok. Sok-sok szép dolgot láttam ebben a városban, noha tagadhatatlan, hogy a mocsok is bevésődött az emlékeimbe.

Vasárnap aztán fogtam a cuccomat, és elindultam Finnországba (végre). Bár a reptéren volt időm a felszállásig (talán kissé sok is), azt is hasznosan kihasználtam. Aztán belerepültem a sötétségbe. Mire Helsinkibe értem, már este volt. Végül egy szűk repülő alig harminc perc alatt elrepített visszatérő célállomásaim egyikére.

A hét első napjai tulajdonképpen mind ugyanúgy teltek: készülés az előadásaimra, az előadás megtartása, ebéd (a tegnapi tonhalsteak megismételhetetlen), illetve minden nap kellemes kis séta, az otthoni meglepetések beszerzésével vegyítve. Mára tulajdonképpen ott tartok, hogy minden megvan. Az sem véletlen, hogy ma - mikor utolsó előadásomat is megtartottam - az eddigieknél kissé többre vágytam. Felszálltam hát a 11-es buszra, és átutaztam Naantali kikötőjébe (ismét).

Immáron három éve, hogy először itt jártam, tavaly is visszanéztem ide, és most is ide húzott a szívem. A Mumin-parkot végigjártam (meglepetésemre a teljes "vidámparkot", merthogy ez afféle Disney utánzat a helyi finn Mumin mese figuráira építve, átalakították), és képek garmadáját készítettem. A mellékelt az egyike a nekem leginkább tetszőknek. Bár a nap már lemenőben volt, rendkívül érdekes árnyas képeket sikerült készítenem. (Ezek közül egyet hamarosan még megosztok.)

A hátralévő napokban is szerencsére lesznek események: vacsora meghívás, doktori védés (na jó, az szakma, de azután is lesz egy party) és azért még a sétálásról sem tettem le. Így tehát még egyszer folyt.köv., hamarosan!

Két ország két nap alatt

Az ősz - a tavaszhoz képest - nem bővelkedik külföldi utakban. Nem bánom, mert jó otthon, a legjobb otthon. Ennek ellenére szinte szokásossá váló őszi finn utamat ezúttal sem hagyhattam ki. És ez az egyetlen őszi külföldi utam minden értelemben felér hárommal: Turku mellett két másik skandináv várost is felfedezhetek: Lundot Svédországban és Koppenhágát Dániában. E két város legfontosabb szépségein már túl is vagyok.

Lundi és koppenhágai utam története egyszerűen ennyi: vakszerencse. Mármint az, hogy épp akkor került sor egy kiváló svéd jogszociológus doktori értekezésének nyilvános vitájára, amikor én épp Turkuba indultam volna. Így nem okozott különösebb problémát, hogy kitérőt téve "megálljak" Lundban, egy ódon kis utcácskákkal tarkított óvárossal rendelkező egyetemi városban. A péntek délután és a szombat délelőtt telt itt. A szombat délután (és majd a holnap egy jelentős része) pedig egy "szomszédos" nagyvárosban, Koppenhágában. Nézzük sorjában az eseményeket.

Lundi utam nem épp a pihenésről szólt. Hajnali negyed négykor kelés, Ferihegyig alvás. Aztán kellemes repülőút, majd kalandos vasutazás Dániából Svédországba. A nap csodásan sütött, a taxis szeme is csak úgy csillogott, mikor legombolta rólam a két fős lazacos vacsorára való fuvardíjat. Mindez persze nem szegte kedvemet, ugyanis jelenésem volt. Gyors elegánsba átváltozást követően nyakamba vettem a várost, és egy kicsit turistáskodtam. A második képen egy gyönyörű kis templom látható, amelyet ódon temető vett körül, másfél száz évvel ezelőtt eltemetett emberek sírjaival. Mindezeket követően bevettem magamat a kolléga védésének helyszínére.

A majd három órás esemény végeztével tovább róttam az utakat, hogy a lehetőségekhez képest mind többet láthassak az egyetemi városkából (íme a második kép a lundi belváros egyik teréről). Mivel azonban este héttől jelenésem volt a kolléga tiszteletére szervezett vacsorán, idővel a megadott cím felé vettem utamat. Nem vicc: egy egyetemi épület földszintjét bérelték ki a szervezők, és igazi ikeás stílusban mindent kihoztak a szűk térből, hogy a közel 60 ember elférjen. A vacsora mennyei volt (naná, házi, Stefan anyósa és barátnője készített mindent), a bor bársonyos és nagyon vörös, a társaság előtt pedig le a kalappal. Egy ember, az ünnepelt ismert addig csak, de a társaság egy jelentős részével lehetőségem nyílt szót váltani. Kollégákkal, barátokkal, sőt még rokonokkal is. Végül nem maradt más hátra, mint éjfélhez közeledvén elindulni a hotel felé. Sosem volt gondom a tájékozódással, így ezúttal sem esett nehezemre a lámpák fényétől sárga utcákon a jó irányba haladni. Persze azért a pontosan 55 perces sétát végül megérezte a lábam.

Ma sem akartam azonban lazábbra venni a tempót, és még délelőtt beletöltöttem néhány kilométert a lábamba. Aztán persze összepakoltam és betápláltam a fejem GPS-ébe a koppenhágai célállomás koordinátáit. (Meg kell állapítanom, ez a svéd-dán közlekedés NAGYON rendezett és könnyű, sőt a koppenhágai metró mintha a bizalomra építene: sehol nincs jegyellenőrzés...) A szállás elfoglalása után pedig pihenésért kiáltó talpaimra fittyet sem hányva a belváros felé vettem az utamat. Nem kellett túlzottan messzire mennem, hogy rögtön a harmadik fotón megörökített szép látképre bukkanjak. Tó a város közepén!

Amennyire kiválóan szervezett a koppenhágai metró és amilyen gyönyörűek a dán épületek, olyan hatalmas pofonként ért, hogy mekkora mocsok van a belvárosi sétálóutcán. Amerre csak néztem, emberek és szemét tömkelege töltötte ki a teret. Igyekeztem persze ettől elvonatkoztatni, és szememet inkább csak előre és felfelé irányítani. Mert volt mit nézni, így a negyedik kép is egy gyönyörű szobrot örökített meg, mögötte meg valamilyen bástya maradványait. Sajnos nem vagyok otthon a dán történelemben, így ennél pontosabb leírást nem tudnék adni.

A séta során templomok és más épületek sokaságáról készítettem fotó, de a sétálóutcák megteltek az elmaradhatatlan utcai zenészekkel (köztük kedvenceimmel, a Szegeden lesátrazókhoz képest persze ezerszer jobb indián kántálókkal) és utcai mutatványosokkal. Begyűjtöttem elmaradhatatlan hűtőmágnesemet is. A térképeken nagy zöld pacaként elterülő parkokat is végig jártam, sőt - ahogy azt az ötödik képen is láthatjuk - a Rosenborg királyi palotát is körbejártam. Az ismeretlent felfedező utam végét pedig egy gyönyörűen kiépített, ötágú csillag formáját felöltő kastély vagy erődítmény (dánul mondjuk citadel, szóval a csuda se tudja mi ez) jelentette.

Hogy holnap - mielőtt délután elröppennék Finnországba - mi következik? Majd kiderül, mi az erősebb: az akaratom vagy a lábam akarata.

Ja, zárásként egy rendkívül érdekes hír: a svéd 20 koronáson Nils Holgersson látható (és a mese írója, Selma Lagerlöf). Eltettem három darabot is belőle:-)

Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.

A Dunakanyar arcai

Fellegvár. Bobpálya. Tollaslabda. Csillaghullás. Túrázás. Rám-szakadék. Társasjáték. Paprikás krumpli. Naplemente a Duna partján. Éjszakai vízi baseball. És persze a rokonok. Mindez egyszerre a Dunakanyarban.

Az elmúlt másfél évben harmadjára látogattam vissza e csodás régióba, ám még most is legalább annyi meglepetés várt rám itt, mint tavaly májusban, mikor dobogókői hosszú hétvégénken eljutottunk a feleségemmel a Rám-szakadékba, vagy épp idén áprilisban börzsönyi kirándulásunkból visszatérve betértünk Visegrádra. Áprilisban a "klasszikus" Dunakanyaros fotót töltöttem fel a blogra. Ezúttal a várból jobbra tekintve, a Szentendrei-sziget északi csücskét is felvillantó tájat mutatja e bejegyzés első fényképe.

Míg azonban áprilisban kocsival szerpentineztünk fel a gyönyörű hegy(ecské)re, ezúttal túraútvonalat választottunk. Rövidsége ellenére kalandos volt a kaptató: a mellékelt fotón látható kálvária templomtól sziklák és fagyökerek között emelkedtünk fel a várig, s hol azért tartottunk kis szünetet, hogy keresztlányom felmászhasson egy-egy sziklára egy fotó erejéig, hol sógornőm pihegését kellett bevárnunk. Fent azonban az idősebb generáció már izgatottan várta, hogy megérkezzünk, és együtt beléphessünk a várkapun. Turistákból most sem volt kevés, mégsem ment ez a nézelődés és a fotózás kárára. Valószínű azonban, hogy a kis csapat ennél is jobban várta, hogy utunkat a nyári bob felé vegyük, ahol mindannyian többször csúsztunk, még keresztlányom is, aki pontosan négyszer száguldott le a hétszáz méteres alpesi bobpályán.

Péntek esténk ezek után kellemes kerti lazulás és a nyári táborok hangulatát idéző pingpongozás és tollaslabdázás ötvözetével telt, hogy aztán a sötétség beálltával fejünket az ég felé emeljük, és az aznapra beígért csillaghullást próbáljuk nyomon követni. Na persze a telihold tett arról, hogy ne legyen teljes a sötétség, mindenesetre így is sikerült több kívánságnyi csillagot észlelni.

A szombat álmos ébredése után csapatunk a Visegrádi-hegység talán legszebb pontjának meghódítására indult: irány a Rám-szakadék. A szülők csak egy szakaszon tartottak velünk, de jobbnak tűnt keresztlányomat is hátrahagyni. A gyönyörű szakadék azért mégsem feltétlenül neki való terep. S bár létezik olyan, hogy "ajánlott közlekedési irány", nem kevés emberel találkoztunk szembe az úton. Cipő nem maradt szárazon, sőt homlok sem, mindenesetre egyszer sem csobbantunk, szívtréningnek pedig egyenesen kiváló volt a szurdokvölgy (melyben 112 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni). Mondjuk az igazat megvallva sosem értettem azokat, akik egy ilyen helyre egy Tesco műanyag szatyorral vagy egy üveg jeges teával érkeznek. Különösen elszomorított, hogy legalább kettő eldobott műanyag flaskát láttam a szurdokban...

A délután egy részét kellemes és nevettető társasjátékozás, másik részét pedig paprikás krumpli készítésével töltöttem. Elégedetten kerekedő pocakkal ezután utunkat a "belváros" felé vettük. Részben tudatosan, fagylaltozási célból, részben spontán, melynek eredményeként a Duna partján kötöttünk ki, ahol kacsázással, majd Tóni só' (alias sógor) ötletéből kiindulva vízi baseballal kacagtattuk meg magunkat. (Ez utóbbi nem jelentett mást, mint hogy a parton talált kavicsokat egy fabottal a vízbe ütöttük.) A kissé homályos, bár talán ettől misztikusabb kép, melyet Anikó sógornőm készített, épp az egyik ütésemet örökítette meg.

Mindent egybe vetve csodás hétvégét töltöttünk egy focicsapatnyian a Duna-kanyarban, megismerve annak több arcát is. Lefogadom, hogy még rengeteg van, ami miatt érdemes lesz visszatérnünk a közeljövőben!

Visszapillantó - Szentpétervár (2005)

Nyár lévén a szakmai utakat most jegelem. Ezen a nyáron nem is utaztam külföldre tanítani, úgy mint tavaly. Nyaralásos élmények majd augusztusban és szeptemberben lesznek, a következő külföldi utam pedig csak októberben következik. Ezért, hogy a blog az élet jeleit mutassa, egy új rovatot indítok "Visszapillantó" névvel. 

A rovat célja nagyon egyszerű. Az "Away to..." blog 2010-es indítását megelőzően nem egy tartalmas és élménydús utazásban volt részem a világ (egészen pontosan Európa és Észak-Amerika) egyes országaiban. Nem célom, hogy ezekről az utakról részletekbe menő beszámolót írjak, hiszen nehezen lehetne a letisztult, talán már túl is idealizált emlékeken túl igazi mély élményeket átadni. (Azért néhány emlék csak feltört belőlem, lásd lentebb.) Épp ezért inkább beszéljenek helyettem a bejegyzésekhez mellékelt, s az utazásokról készült videók vagy fényképklipek. (Idővel ez utóbbiak válnak majd dominánssá, mivel jóval idő és energiatakarékosabb megoldásnak bizonyult, mint a filmek készítése.)

Az első - jelen esetben - videó a 2005. decemberi szentpétervári utamról fog szólni. Tizenegy felejthetetlen nap egy gyönyörű, európai típusú, mégis rendkívül orosz városban. Ha lecsukom a szemem, még mindig gond nélkül fel tudom idézni, hogyan kellett eljutnom a szállásomról a kézilabdacsarnokokig, ahol a női válogatott Vb-3. lett (engem pedig a bátyámék láttak a magyar televíziós közvetítés során a tévében), milyen volt meglátni az Aurórát a Néva vizén, milyen kellemes élményt jelentett e-mailezni formálódó kapcsolatom elején a párommal, aki azóta a feleségem, milyen eszméletlen élményt jelentett a Mása és a Medve nevű étteremben borscsot enni, vagy milyen kellemes beszélgetéseket folytattam egy újonnan szerzett finn-orosz baráttal (Dimával) egy-egy szamovárnyi tea mellett. Persze az is előttem van, hogy mit jelentett két napig várni a bőröndömre, mely Frankfurtban elkeveredett, és az ing, melyet az előbbi okból szűkösnek nevezhető ruhatáram felfrissítése céljából vettem, még mindig változatlan minőségben tündököl néha rajtam. (Mondjuk meg is kérték az árát, amit viszont nem bántam, mivel utóbb a biztosítóval kifizettettem az árát;-) Jaj, és persze a Picasso kalandjai. A zseniális svéd film nyújtotta a fagyos, hóeséstől nem mentes sötét esték szórakozását.

Az alábbi videó ezeket az élményeket mozgalmasan foglalja keretbe. Lássuk!

Fotóklip - USA '10

Megkéstem vele, tagadhatatlan, mégiscsak most jutott időm arra, hogy összevágjam a 2010 május és július közötti baltimore-i utam során készített fotókból összeállított klipet.

A klipen a baltimore-i, a washingtoni, a new yorki, az annapolisi, a chicagói és néhány virginiai (woodbridge-i) utazás, élmény képei láthatók. Jó szórakozást mindenkinek, aki veszi a fáradtságot és végig nézi a 7-8 percet:-)