Róma, az örök(ké visszaváró) város

Róma minden turista számára maga a földi paradicsom. És ez nem valamiféle elcsépelt, unalmas, közhelyszerű kijelentés. Hanem tény. Vagy legalábbis én ezt a következtetést vontam le február végi utazásom élményei alapján.

A rapid, mindössze négy napos utazás legnagyobb kihívását egyáltalán nem a télutó okozta, mivel Rómában már beköszöntött a tavasz. Inkább azzal az egyszerű problémával kellett szembesülnünk, amit ugyanakkor nagyon nehéz jól megoldani: mit nézzünk meg ilyen kevés idő alatt. Merthogy Róma turistáktól zsúfolt városrészei ugyan nem helyezkedtek egymástól túl messzire, mégis olyan gazdagok az utcák történelmi emlékekben, kulturális kincsekben és egyszerű, de nagyszerű, a figyelmet megragadó apróságokkal (mint például a várost jelképszerűen benépesítő macskák serege), hogy időből itt sosem elég. Ha csak sorolnám, hogy mit néztünk meg, már az is egy bejegyzésre való szót tenne ki.

Az én gépem kevés ahhoz,
hogy visszaadja a
Szent Péter Bazilika tereit

A templomok magukért beszélnek, és csak a legszebbeket említve: természetesen a Szent Péter Bazilika, a Santa Maria Maggiore vagy a Lateráni Szent János Bazilika mind kötelező célpont. A Szent Péter Bazilika ráadásul olyan gazdag belülről, hogy órák kellenek ahhoz, hogy fogalmat kapjunk arról, mit is látunk. És ahhoz még csak vallásosnak sem kell lenni, hogy magával ragadjon a hely szelleme és varázsa. (Igazán lelkes olvasóknak íme egy könyv, ami a templom megépítésének másfél évszázados történetét meséli el, igazán kiválóan. Én azt mondom: bár még az utazás előtt elolvastam volna! Azóta már megtörtént.)

Ki figyel arra, hogy "No photo",
ha a Sixtus-kápolna freskóit nézi?

A Vatikáni Múzeum legalább ilyen élményeket biztosított. No, nem csak antik szobrokra kell gondolni, és talán egyeseket Itália faliszőnyeg formájában elkészített térképe sem hozna lázba, de a történelmi korokról árulkodó kiváló művészek (Michelangelo, Raffaello, Bernini, csak hogy a legnagyobbakat említsem) által készített festmények, freskók, szobrok mindenki figyelmét magával kell, hogy ragadják. Akárcsak az olyan termek, mint a Sixtus-kápolna, ahol életemben először nem értettem, mire kívánnak a teremőrök utalni azzal a bonyolult kifejezéssel, hogy "no photo".

Mondani sem kell,
hogy mi ez az épület

Ami fontos tanulság: ha valaki végig szeretné látogatni a legfontosabb helyszíneket, legalábbis most azokra utalok, ahol belépti díjat kell fizetni (a többség ilyen), akkor ne számolgasson: vegyen Roma pass-t. Az ugyanis összességében - a tömegközlekedés korlátlan használata mellett - órákkal rövidíti meg a várakozást az olyan helyeken, mint a Colosseum. Mi ezt nem tudtuk előre, így azt kell, hogy mondjam: van miért visszamenni.

No de ami nem maradt ki, arról is essék még néhány szó: az Angyalvárban ugyan nem találtuk meg Robert Langdon professzort, de a kilátásért megérte a lépcsőzés. A Victor Emmanuel emlékmű is kihagyhatatlan, akárcsak a Trevi-kút (kár, hogy épp felújítások alatt állt), a Spanyol lépcső, a Pantheon, a Piazza Navona és még sorolhatnám. A jobbnál-jobb éttermekről már nem is beszélve!

Aki teheti: ne habozzon. Valóban szinte minden út Rómába vezet!

A Börzsöny újabb arcai

Sosem lehet véletlen, ha valaki többször ellátogat ugyanarra a helyre. Így a finn és francia útjaim könnyen magyarázhatóak. Ám ugyanez a helyzet, ha hazánkon belül keresünk kikapcsolódási lehetőségeket. Egyik ilyen, megunhatatlan országrész számunkra a Börzsöny. Januári kirándulásunk ráadásul a Börzsöny egy újabb arcával ismertetett meg minket.

A célpontet egészen pontosan Kóspallag-Nagyirtáspuszta jelentette. A fantáziadús névvel ellátott területen (merthogy ez nem városrész) egy igen kiváló hotel nyújt kikapcsolódási lehetőséget bárki számára. A Szent Orbán Erdei Wellness Hotel mindenben erős, amit a neve rejt. Kiváló, variálható túraútvonalak origója, amelyeken számtalan környező dombtetőre el lehet jutni, jó látási körülmények között - sajnos nekünk ez most nem adatott meg - akár a Duna-kanyar is láthatóvá válik, sőt kelet felé a Cserhát és talán még a Mátra is, vadnyomok olvasását lehet gyakorolni (látni őket ezúttal nem jött össze), erdei tanösvényeken lehet tanulni a Börzsöny tudatos erdészeti gondozásának fortélyairól.

A hotel emellett számtalan, részletekben gazdag szórakozást kínál, a szaunától kezdve a só kabinon át a relaxációs csendszobáig többféle választási lehetőség adott. A csomag részét képezte a szekeres erdei kocsikázás. A nyugodt és lassú léptő lovakat ráadásul a képen is jól láthatóan egy "helybéli" német juhászkutya, és egy másik (a képről sajnos lemaradó) nehezen beazonosítható fajtájú eb kísért. A kocsis elmondása szerint a kutyák minden nap csatlakoznak a túrázókhoz. Olyannyira, hogy a német juhász rendre "irányba állította" a kocsit és a lovakat, a másik pedig a kocsifordulót megelőzően jó száz méterrel már megállt, hiszen tudta: itt a fordulás ideje. A hotel éttermi szolgáltatásait pedig - különösen ami a vacsorát illeti - hosszan lehetne dicsérni. A vadpástétom az egész kirándulás gasztonómiai hangulatát megalapozta.

Szokásunkhoz híven a hazaút sem maradt látnivalók nélkül. Egy kis szlovákiai kitérővel jutottunk el előbb Esztergomba, ahol a csontig hatoló hideg szél ellenére élményszámba ment megnézni a székesegyházat, majd a nem is oly rég komoly jégkárokkal sújtott Dobogókő irányába haladtunk. Elég rég volt már, hogy a jelen blog beindításának alapvető indokaként szolgáló 2010-es baltimore-i utamat megelőzően épp Dobogókőn pihentünk néhány napot. Az akkori emlékekhez képest különösen letaglózó látványt nyújtottak a jégtől szó szerint megtört fák koronái és maga az egész környék. Csak reménykedni tudok, hogy a vidék egyszer még visszanyeri eredeti arcát.

Évzáró haknitúra - kis szabadidővel

Mondhatni erősen megcsúsztam a beszámolók készítésével. Egyrészt az év végi feltorlódó feladatok okán, másrészt amiatt, mert ezúttal mindhárom év végi utazásom a sűrű szakmai programokról, egyúttal a kevés szabadidőről szólt, gyakorlatilag egyik utazásról sem lehetett volna önálló bejegyzést készíteni. Ezért egybevonva őket íme egy tömör összefoglaló turkui, varsói és lyoni élményeimről.

Koncert a Monkban

Turku örök kedvenc, ráadásul ezúttal - október végén - már 14. alkalommal látogattam el ide. Az utazás ezúttal leginkább a szakmai kihívások miatt marad emlékezetes, ám emellett is jutott idő egy kis jazz bár látogatásra (a Monk egy zseniális hely), piacozásra és ajándékvásárlásra (a helyi kakaó otthon mindenki kedvence), futásra mind egymagamban, mind a helyi - egyébként maratonokhoz szokott - kollégával (velem azért nem futott maratont, én nem bírtam volna). Utóbbinál ráadásul még látogatást is tettem egy vacsora erejéig, ami belsőséges hangulata és a finn szokások megismerésének lehetősége miatt nagyon kellemes élményt jelentett.

A varsói "új" Óváros

Az ősz mondhatni egyetlen újdonságát Varsó jelentette, ahová - novemberben - konferenciára érkeztem, sajnos csak három éjszakára. A hírekkel összhangban bizonyára vannak Varsónak kevésbé elbűvölő részei is, de amit nekem szerencsém volt megnézni, az magával ragadó, nagyvárosi hangulatot árasztott. A szállásom a konferencia helyszínétől, egy belvárosi mozitól (!) alig két háznyira helyezkedett el. Ebből - és a konferencia rugalmas, délutáni kezdő időpontjai okán - az is következett, hogy legalább egy csekélyke időm jutott első teljes napomon arra, hogy a közeli varsói óvárost megtekintsem. Persze jó tudni, hogy ez úgy Óváros, mint Budapest egyes kerületei, sőt még annyira se. Varsóval nem bánt kegyesen a történelem a II. világháború alatt, és ezt a jelenlegi formájában egyébként gyönyörű "negyedet" a német megszállók a földig rombolták. (Szó szerint! E brutalitásnak az egyik legújabb filmes megjelenítése a Zongorista című kiváló darabban található meg, annak is a legvégén, mikor a csonttá aszott Adrian Brody karaktere a "háború végeztével" végigbotorkál a lerombolt Óvároson.) Azóta teljességgel újjáépítették ezt a területet, ráadásul az óvárosi épületektől egy részben sétálóutcának kialakított sugárúton sétálva minden szépet láthatunk, amit csak Varsó kínálhat nekünk.

Látkép Lyonról,
a háttérben a Notre Dame

Ugyancsak novemberben került sor az év utolsó utazására, ezúttal Lyonba, ide már ötödjére. A szokásos előadást tartottam meg a Jean Moulin egyetem jogi karának angol nyelvű LLM képzésén. A képzés struktúrája nem sok szabadidőt enged. Reggel kezdés, ebédszünet, délután folytatás, vacsora és pihenés. Úgyhogy én rendre az ebéd- és vacsora időt fogom fel aktív pihenésként, amikor egy-egy étkezés előtt és után a város szép részeit keresem fel. Ezúttal is lehetőségem nyílt ugyanakkor egy helyi kolléga otthonában vacsorázni, akinek családja legalább olyan kedves és figyelmes volt, a közel 10 éves kislány pedig már angolul igyekezett kommunikálni velem. (Ami ezerszer jobban ment neki, mint ha én franciául próbáltam volna megszólalni...)

A 2014-es évet ezekkel az utakkal zártam. 2015 sem lesz kevésbé forgalmas: hazai és külföldi utak már most biztosra vehetők, a jelek szerint ez hazánkkal együtt öt országot fog érinteni. Részletek kellő időben! BÚÉK!

Of Vienna...

Sok évvel ezelőtt látogattam el utoljára Bécsbe, az igazat megvallva már nem is emlékszek pontosan arra, hogy a Botanikus Kerten kívül akkor mit néztem meg. Most hivatalosan két nap is rendelkezésemre állt, hogy felfedezzem a város nevezetességeit, persze az igencsak kiváló konferencia nyújtotta kevés szabadsággal élve.

Múzeum a Mária Terézia téren

Ugyanakkor nincs okom a panaszra. A szervezők ugyanis három meglepetéssel éltek. Hétfő délutánra szerveztek nekünk egy angol nyelvű városnézést, amelynek keretében az idegenvezető az Osztrák Legfelsőbb Bíróság épületétől a konferenciát megnyitó vacsorának otthont adó épületig kalauzolt minket történelmen, utcákon és látnivalókon keresztül. Így megnéztük a bírósághoz közeli Volksparkot, a Szövetségi Elnök és a kormány palotáját (előbbi épülete mellett magyarul is ki van írva az épület funkiója), a helyi Hősök terét, számtalan szobor történetével ismerkedhettünk meg, tereket jártunk be. Egy idő után feladtam, hogy összeszámoljam, hány emberéletet oltottak ki felkelések, csaták, reformok során eldördülő puskákkal azokon a helyeken, amelyek mellett elhaladtunk, de jelentem, legalább ezer főről beszélhetünk. És akkor még nem is beszélve a közvetett módon elhunytakról, hiszen Adolf Hitler keze nyomát számtalan helyszínen rajta hagyta. (Véres egy múlt...) S bár az idegenvezető mindent megtett, hogy a jogász csapatnak a legfontosabb, érdekfeszítő eseményeket megmutassa, vicces tény, hogy a bírósági épület mellett elterülő gyönyörű osztrák parlamenthez nem sétáltunk el... (Az úr talán még ma is a királyság intézményében hisz.)

Úton az étterembe a Bimmel

Második bécsi napom keretében került sor a másik két szervezett meglepetésre. Elsőként egy ódon, fapados, kalaptartós, békebeli reklámplakátokkal díszített, csilingelő villamossal zötykölődtünk át Bécs óvárosán. A helyiek által csak "Bimnek" nevezett járművel elhaladtunk számtalan fantasztikus épület (többek között a szerzői jogilag sem elhanyagolható jelentőségű Hundertwasserhaus) mellett, hogy aztán egy autentikus osztrák étteremnél kössünk ki. A számtalan helyi ételkülönlegesség - melyek egy része a hagyományos magyar ízléssel tökéletesem összhangban állt, így a különböző rántott finomságok - és a kedves társaság megkoronázta ezt a napot is.

Nem ért véget még így sem a kirándulás, habár szerdai napom elsődlegesen az előadásom prezentálása miatt bírt jelentőséggel. Mégis lehetőségem nyílt arra, hogy a konferenciáról való távozásom és a vonatom indulása között végigsétáljak a Mariahilferstrasse egy jelentős részén. Természetesen csak ámultam és bámultam a sétálóutca láttán, még akkor is, ha egy jelentős részét épp most kövezik újra.

Mindent egybe vetve bátran kijelenthető, hogy Bécs a környék egyik - ha nem épp - legzseniálisabb fővárosa, ahová már tervezem a visszatérés kereteit, kifejezetten turistáskodási célból.

Don't panic! Paleokastrica!

Tizenkilenc év elteltével visszatértem Korfu szigetére. Tengerparti nyaralásra öt éve nem nyílt módunk, sőt pihenni is régen indultunk külföldre közösen Franciskával. (A szakmai utakat sosem veszem ide.) Ennek megfelelően a nyaralás minden percét a lehető legkellemesebben igyekeztünk kihasználni. Ez azt eredményezte, hogy képtelenség volna minden kellemes élményünkről beszámolni. Amit csak lehet, azért belepréselek egy bejegyzésbe.

Ugrás a nem túl mélybe

Főhadiszállásunkat a gyönyörű Paleokastrica (vagy Palaiokastritsa) egyik félszigete mellett, egy öblökre pillantó dombon vertük fel. A tengerre néző szoba nem csak kilátásában, de hangulatában is maradandó élményt szült, hiszen épp alattunk helyezkedett el a La Grotta öböl, mely egy csodásan kiépített fürdőhely és igényes lounge bár, mindez a sziklákra építve. Itt a halak nem díszből voltak ám: bűvárszemüveget húzva egy ritkán látott világ tárult a szemünk elé. (A tenger változatossága azonban nem csupán ezen a szakaszon bizonyult lenyűgözőnek, bár be kell ismernem, nem fürödtem még rengeteg tengerben.) Összességében a zöld fák, a szürke sziklák és a türkizkék tenger kombinációja talán itt tűnt a legnagyszerűbbnek. Az ötméteres sziklapárkányról való ugrándozás pedig feledhetetlen élményt jelentett.

A monostor a tengerről

Erről a helyről indultunk utunkra valamennyi kirándulás alkalmával, és ide tértünk vissza minden nap. A sziget ezen része ráadásul számtalan programot kínál. Életem eddigi egyik legnagyszerűbb élményét jelentette, hogy kibéreltünk egy motorcsónakot, és azzal hajókáztuk körbe a környező öblöket. Köztük számtalan elhagyatott szakaszon csobbant a vasmacska, máskor fürdőzők társaságában napoztunk a csónak szivacságyán. Nehezen körülírható kaland.

Pihenő a Drastis-foknál

Hasonlóan meghatározó napot eredményezet, hogy hétfőre kibéreltük egy Hyunday i10-est, amely ugyan nem a hegymenetben tanúsított teljesítményével vívta ki elismerésünket, inkább kitartásával, mikor a köves útszakaszokon se robbant le (vagy durrant ki a kereke). Ehhez persze hozzátartozik, hogy a kölcsönző által rendelkezésünkre bocsátott GPS alkalmasint leterelt minket a főútról. Úticélunk aznap az északi part, Sidarival és Perouladesszel a célkeresztben. Előbbit leginkább csak látni akartuk, fürdőzni az utóbbitől néhány száz méterre elhelyezkedő Drastis-fokhoz mentünk. (És ez erősen javallott: Sidari semmi ez utóbbihoz képest). Itt az idő múlására tekintet nélkül töltöttünk el több órát a tengerben, sőt az egyik homokkő partszakaszon még üzenetet is hagytunk a jövőnek. Izgalmas kérdés, hogy ha egyszer még visszatérünk ide, akkor a tenger vajon megőrzi-e a néhány betűt, vagy elmossa azokat. A kirándulás ekkor azonban még nem ért véget. Irány a 7th Heaven panorámaétterme. A tradícionális görög ételek elfogyasztása után ismét kocsiba szálltunk, és folytattuk utunkat, ezúttal már dél felé. A cél a szállásunktól alig néhány kilométerre egy hatalmas domb tetejéről a tengert szemlélő Angelocastro vár roma volt. A heves széllökések sem vették kedvünket, hogy innen szemléljük a tájat hosszú ideig.

Az Achilleion - esőben

A nyaralás további nagy úticélja Kerkyra városa, vagyis a sziget fővárosa volt. Ahogy azt az útikönyekben olvasni lehetett: itt valóban ötvöződik a velencei, a brit és a francia hangulat, ám a mediterrán lazaság is tetten érhető volt az óvárosban. Koptatni a szűk sikátorok köveit, vagy épp mindezt szemlélni a Régi Erőd csúcsáról legalább ugyanolyan kellemes elfoglaltság. Akárcsak elbuszozni a Sissi-kastélyhoz. E helyen kevesebb szerencsével jártunk, ugyanis irgalmatlan felhőszakadás akadályozta, hogy az Achilleion kültéri látványosságait is megszemlélhessük. A hazautunk során született aztán az a mondás, ami a bejegyzés címét adta. Az esős nap némiképp kedvünket szegte, s így a tervezettnél hamarabb indultunk haza. Akárcsak mások, így a buszpályaudvart ellepték a túristák. A buszsofőrünk pedig nehezen viselte a kérdések ostromát. A biztonság kedvéért csupán annyival próbálta megnyugtatni az úticélt illetően bizonytalan utasokat: "don't panic! Paleokastrica!"

Végül még egy kirándulásról érdemes beszámolni: az utazási iroda egyik szervezett útjára fizettünk be, utolsó teljes napunkon. A kerkyrai kikötőben a Georgia névre keresztelt hajóval Paxos és Antipaxos szigetek felé vettük az irányt. Előbbinek nyugati felén megtekintettünk néhány gyönyörű barlangot (az egyikben, ha minden igaz, egy tengerealattjáró is elidőzött a II. világháború egy szakaszában), majd Antipaxos egy türkizkék öblében kötöttünk ki, hogy óriási tömegnyomorban fürdőzzünk egyet. Ennél sokkal kellemesebb élményt jelentett Paxos szigetén kikötni, sétálgatni és ebédelni, majd a hazaúton a hajó orrában elhelyezett napágyakon lazulni.

Öt éve jártam utoljára tengerparton (mármint ahol fürödtem is, valljuk be, Turkunál nem sokat fürdőztem eddig), legalább annyira maradandó élményt jelentett ez az egy hét is, mint mallorcai nászutunk.

Egy szempillantásnyi Anglia

A nyári uborkaszezont megelőző utolsó utam Leedsbe vezetett július elején. Az egyes vélemények szerint Anglia második legszebb városa titulust birtokló metropolisz nálam egyedül azért nem érdemelheti még ki ezt, mert nem jártam még másik angol városban. Így nálam egyelőre - és egyáltalán nem érdemtelenül - Leeds a legszebb városa a szigetországnak.

Modern Thomas

Persze, megint szakmázni utaztam, de a konferencia ezúttal sem akadályozott meg abban, hogy a rendelkezésemre álló csekély időt a lehető legtöbb látnivaló feltérképezésével töltsem. Persze a megérkezés már önmagában kalandosra sikerült, és rendkívüli tapasztalatokat szereztem az angol vasúti közlekedésről. Egyrészt sajnos már nem járják a síneket Thomas, a gőzmozdony és barátai (legalábbis nem a Manchester - Leeds szakaszon), ugyanakkor a mai gépszamarak is "hasznos mozdonyok". Nem rajtuk múlott, hogy jelentős késéssel érkeztünk meg a leedsi főpályaudvarra. S hogy teljes legyen a kép: a Kövér Ellenőr nem volt a szerelvényen.

Életkép a kampuszról

Ami különösen emlékezetesnek bizonyult, az a kiváló kampusz, amelyben az oktatási épületeken túl minden kiszolgáló egység elhelyezésre került, egy olyan hatalmas menzával (melyet csak Refectory néven illettek), amekkorát még életemben nem láttam. (Így már az is teljességgel érthető, hogy a Harry Potter történetekben miért olyan gigászi a Roxfort étkezdéje.) Az már csupán kulturális különbség az angolok és köztem, hogy a ham and eggs nálam egyáltalán nem igényli a babot, lévén önmagában is rendkívül laktató. Nem lehet ugyanakkor elmenni szó nélkül amellett sem, hogy az egyetemi város hivatalos kocsmája ("The Old Bar") a fél diáksereg befogadására alkalmas lenne, a ciderek fajtáinak száma pedig ha nem is vetekszik a belga ízesített sörökével, de megjegyezhetetlenül soknak tűnt. A boxok, asztalok, pultok rengetege fölé ugyanakkor - lévén ez az időszak még a futball világbajnokságról szólt - hívogatóan meredtek a kivetítők és - az első esti vacsora körítéseként - az USA-Belgium nyolcaddöntő.

Edward of Woodstock, a Fekete Herceg
lóról biciklire vált

A rendkívül rövidke - mindössze két éjszakás - utam záróakkordjaként a belváros felfedezése várt rám. A keskeny, kanyargós, illetve a széles, egyenes utak kavalkádját egyetlen motívum színezte sárgára: a Tour de France. A "francia" országúti kerékpárverseny rajtja ugyanis a városháza közvetlen környezetében pontosan két nappal később volt esedékes, mint hogy arra sétáltam. Már ekkor beborított mindent a sárga trikó, a sárga bicikli, a tűzcsapok és ajtók sárgállottak, az utak sárga felfestést kaptak. Utcai árusok - szentségtörés! - piros sátrakból árulták a sárga ajándéktárgyakat. Mondani se kell: teljességgel érthető volt a felhajtás, hiszen első ízben indították útjára a világ legismertebb kerékpáros versenyét az Egyesült Királyságban. Természetesen Leeds minden mást is kínál, sétálóutcákat, klasszikus fedett piacot, bevásárló központot, hamisítatlan jamaikai gyömbérsört. (Ami továbbra sem sör, s persze én ezt nem bánom.)

Nem tudom, hogy lesz-e még alkalmam visszatérni ebbe a városba, illetve azt sem tudom, hogy mikor járok legközelebb a La Manche csatorna túloldalán, de bárhová is menjek legközelebb, annak a helyszínnek fel van adva a lecke.

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről

Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt

Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)

És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).