Bouchon járás Lyonban

Tavaly februárban azzal a reménnyel jöttem el Lyonból, hogy talán egyszer még visszatérhetek ide. E vágyam beteljesült, mikor első 2012-es külföldi utazásom gyanánt a francia ízek egyik fellegvárába visszarepültem. S ezúttal nem egyedül, hanem feleségem is velem tartott.

Ily módon a mostani beszámoló részben az ő élményeire is épül. Lyon ugyanis talán a legkomolyabb szakmai kihívását jelenti eddigi munkámnak: 4 nap alatt 19 órányi angol előadást kell tartanom válogatott nemzetközi diákseregnek (értsd: ők általában sokat kérdeznek). Így ennyi munkaóra mellett a kikapcsolódásra és pihenésre csak elhanyagolható időm maradt. Ennek ellenére volt a társaságomban egy túratárs. Franciskám minden nap magára kapta a több réteg ruhát, nyakába akasztotta a fényképezőgépet, és körbejárta a város legszebb részeit. Eljutott olyan helyekre, ahol én is voltam. Rendkívül kellemes gondolat, hogy az általa lőtt fényképeket szemlélve látható, hogy nagyjából ugyanott ültünk le a római kori amfiteátrum kőlépcsőin - csak épp 13 hónapnyi eltéréssel. Ő is megmászta a Lyon felett magasodó dombot, és megcsodálta a Fourviére katedrálist, ahonnan a város egésze belátható. Ő is átsétált oly sok hídon, melyeket magam is felfedeztem korábban. Ő is megcsodálta a Rhone folyó kékségét és ő is megkóstolta a francia óriáspalacsintát.

A helyzet persze úgy hozta, hogy az ebédidő közös volt, így ekkor is lehetőség nyílt az élmények megosztására, habár az információk többségében felém áramlottak, miközben én csak az unalmas tantermi eseményekről számolhattam be. A délutánok aztán újabb sétálással teltek Franciska oldalán és tömény három órányi előadással az én oldalamon. Az én történetemet mellőzzük, beszéljünk inkább azokról a helyekről, ahol Franciska járt. Így a városi parkban (és állatkertben), a miniatűr alkotások múzeumában (ahonnan még én is kaptam fénykép meglepetést az Alienekről, Willy Wonkáról, Tom Hanksről és a felülmúlhatatlan Arnold Schwarzeneggerről), a mellékelt képen jobb oldalt látható Szépművészeti Múzeumban, mely a kép bal oldalán látható városháza mellett helyezkedett el. A következő közös nevező a késő délutáni találkozó volt a hotelben, amikor kissé felszabadultabban találtunk ismét egymásra (vagyis csütörtökig némiképp az új nap előadásának egyre halványodó rémétől kísértve).

Másrészt igazából ekkor vette kezdetét az igazi közös pihenés. (Habár nem a talpunknak.) Minden este útra keltünk, hogy megtegyük napi szokásos bouchon (ejtsd: buson) járásunkat. (Innen ez az elhanyagolható, mégis vicces szójáték a busó járásra utalva.) A bouchon ugyanis itt Lyonban a helyi tradicionális éttermet jelenti, hagyományosan kevés asztallal, következésképp igazi családi légkörrel és persze ettől függetlenül kiváló tradicionális ételekkel. Valójában egy kivételtől eltekintve valamennyi étteremben igazán szerencsével jártunk, és a méltán híres francia konyha remekeit kóstoltuk meg. (Az abszolút kedvenc kitüntető díját egyértelműen a karamellizált bőrű kacsamell nyerte el, rögtön az elsőként meglátogatott Chez Louise bouchonban.) És ugyan az időjárás nem teljesen kényeztetett el minket (a mi hetünk előtt és után 15-20 fokok uralkodtak/fognak uralkodni Lyonban), azért - ahogy a harmadik fotón is látható - a tavasz jeleire már ott is ráleltünk. Bízzunk benne, hogy lesz még ennek folytatása. Talán már jövőre visszatérhetünk - KÖZÖSEN!

Összeállt a 2012-es program

Nagyjából a mai nappal véglegesítettem az idei szakmai programok listáját, így tisztán látom, hogy milyen utazások várnak rám a 2012-es évben. Away to... Lyon, Turku és Toledo - ismét.

Valószínűleg nem csak én élveztem annyira tavaly februárban a lyoni előadásomat, hanem a diákoknak is tetszhetett, ugyanis ezúttal is kiválasztásra került digitális szerzői jogi órám. Így március elején megismételhetem utamat az ódon utcákkal, kiváló éttermekkel, gyönyörű kék folyóval, nem is olyan rossz focicsapattal, rendkívül kedves kollégákkal teli tömött Lyonba. Ráadásul a feleségem is velem fog tartani, ami külön pozitívum. Neki mindenképp, hiszen amíg én a tanteremben küzdök majd 19 órán át a hallgatóimmal, ő addig is nyakába veheti a várost. És talán eljut a képen látható Notre-Dame de Fourviére-hez is. (Az élmények végett lásd az alábbi bejegyzést.)

Nem lehet meglepetés, hogy idén is eljutok Turkuba, de az Erasmus program kiváló lehetőséget teremt minderre. Ráadásul a kurzusom mellett ezúttal egy konferencia is vár rám. No meg persze finom halételek, májusban már csodálatos napsütés, ettől persze még a szauna sem maradhat el, és talán egy focimeccsre is eljuthatok. Egyelőre bizonytalan mikor, de az ősszel is tervezek egy turkui utat. Hihetetlen, de az őszi utam lesz a tizedik finn kalandom. És ugyanolyan lelkesedéssel várom még ma is, mint a legelsőt!

És ami az igazi meglepetés: úgy fest, hogy augusztusban - a 2010 augusztusi utamhoz hasonlóan - ismét eljutok Toledoba, Szeged testvérvárosába, illetve az amerikai jogi képzésünk partneregyetemére. A rám váró tanítástól nem tartok, jól bevált paneljeim vannak, melyeket rendkívül könnyű újabb és újabb jogesetekkel és példákkal fűszerezni. Így az igazi kérdés az lesz, hogy a szabadidőmben vajon mit fogok csinálni? Ismét elmegyek kenuzni, esetleg túrázni az Erie-tóhoz? Bevallom őszintén, nem tudok golfozni, valószínű idehaza erre pénzem sem lenne, de talán leginkább a golfütőt lenne a legjobb ismét kezembe kaparintani.

És ennyi. Talán. Mert némi esély arra is van, hogy további országok felkerüljenek az úti céljainkra. És akkor a kikapcsoló magyar kirándulásokról nem is szóltam. Ez utóbbiak maradjanak egyelőre titokban. Mindenesetre lesz miről beszámolnom a '12-es évben is!

Update: És a nemzetközi helyzet azóta csak fokozódott: szeptemberben Turku, októberben Lyon - ismét! Hurrá!

Szilveszter Villányban

2011-ben több alkalommal látogattam/látogattunk már el kiváló hazai pihenőhelyekre. Áprilisban a feleségem szervezett egy börzsönyi kirándulást, augusztusban a családdal töltöttem el pár napot a Dunakanyarban, szeptemberben pedig a hullámzó Balatont látogattuk meg Franciskával. Sűrű évünk kiváló levezetéseként ellátogattunk ismét Villányba, kedvenc borrégiónkba. Mely ezúttal sem csak a kiváló Polgár borokról lesz emlékezetes, hanem a körítéstől és különösen a szilveszteri mulatságtól.

Alig telt el néhány perc pénteki érkezésünk után, s máris lépcsőkön haladtunk lefelé a Polgár Panzió alatt húzódó pince mélyére, egy "technikai pincetúrára". Tavaly a névadó Polgár Zoltán kísért minket körbe, ezúttal egy másik főnökúr. A borkészítés trükkjeiről, a szerencsés 2011-es és a balszerencsés 2010-es évről hallhattunk sokat, mindezeket négyféle bor kóstolásával kiegészítve. Rendkívül érdekes élmény egy idei szüretelésű, érés alatt álló Merlot-t kóstolni, miközben tudjuk, hogy a nedű majd csak úgy egy év múlva, vagy talán még később kerül csak palackba. A formálódó ízek és az érdekes mód sajtos jegyeket tükröző illatok még csak az első lépést jelentik a borrá válás hosszú folyamatában.

A szombat ködfátyolos reggele túrázást ígért az év utolsó napjára. Közel két órán át gyűjtöttük a cipőnk talpára Villány túrázásra alkalmas dűlőinek és a szomszédos Kisjakabfalva irányába elterülő erdő ösvényeinek ragadós sarát. A kirándulás csekély fáradalmait a hangulatos Fülemüle Csárdában, majd a panzió szoláriumában pihenhettük ki. És a szilveszteri mulatság is elég hamar elérkezett. A kiválóbbnál kiválóbb ételeket Polgár borok hosszú sora kísérte, alig lehetett a tempót tartani. DJ Bogár, vagy ahogy a tósztot mondó Polgár úr említette: "dizsi Bogár", kiváló retró hangulatú zenéivel pedig többször is a parkettra csábított minket. (Bár Aradszky "Nem csak a húszéveseké a világ" című örökzöldjétől mi is kedvet kaptunk egy kis éjszakai frissítő sétára.)

Úgy tartják, hogy az egész év olyan lesz, mint az új év első 24 órája. Ha e szeszélyes gondolat igaz volna, akkor idén valószínűleg több pihenésben lesz részem, mint a 2011-es évben. Ezt többek közt a kellemes, sokáig tartó pihenés, a siklósi termál wellness fürdőben töltött órák, a kellemes vacsora és a lazulós este alapozhatják meg.

A bejegyzés zárásaként Hamvas Bélától szeretnék idézni "A bor filozófiája" című könyvéből, melyet még születésnapomra kaptam, és erre az alkalomra tartogattam. Olyan idillikus nyugalom mellett olvashattam ki a kötetet a panzió kandallójának melegében és a siklósi fürdő párás csarnokában, ahogy Hamvas gondolatából is következik:

"A borországok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák  között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné a halál."

Három egyperces

Tíz igen kellemes és hasznos napon vagyok túl idei utolsó külföldi utazásom keretében. Ennek örömére mindhárom országról még egy-egy röpke kis emléket gyűjtöttem össze: egy svéd dalt, egy dán hableányt és egy finn naplementét.

Svédország - A lundi élmények többségében a doktori értekezéshez köthetők, szerencsére mégsem erről marad emlékezetes az október 14-e. A védést követő este ugyanis Stefan és családi, baráti és kollegiális társasága körében egy nagyon kellemes vacsorát tölthettem el, s megtapasztaltam, hogy a svédeket csak a futball pályán nem szerethetik a magyarok. Amúgy rendkívül közlékeny és érdeklődő népség. Az estéből mégis egy versecskét emelnék ki, melyet bár én nem hallhattam előadni, mint utóbb kiderült, azután se szavalták el, miután én leléptem. A Måsen svédül sirályt jelent. Erik, akivel egy nagyon tartalmasat beszéltem este, küldte el nekem a vers szövegét. Sajnos a Google fordító alkalmatlan egy feladatra, de az első sor talán valami olyat jelent, hogy egy sirály ül az orrvitorlán.

Det satt en mås på en klyvarbom
och tom i krävan var kräket.
Tungan lådde vid skepparns gom,
där han satt uti bleket.
Jag vill ha sill hördes måsen rope
och skepparn svarte: Jag vill ha O P
Om blott jag får, om blott jag får.

Dánia - Első nap, mikor Koppenhága utcáit jártam, még nem tudtam, hogy mit hagytam ki. Csak mikor visszaértem a hotelbe, döbbentem rá, hogy alig pár száz méterre voltam az Andersen által híressé tett, és (legismertebbként) Ariel és Ficánka kalandjaival megfilmesített Kis Hableány szobrától (a rák szereplő nevére nem emlékszek). A szobor mára betöltötte 102. életévét (Carl Jacobsen készítette), és még mindig gyönyörű, holott a vízparton áll. Külön érdekesség nem csak a megformálása (a lábai helyén például messze nincs olyan "uszony", mint azt a mesékben láthattuk, a tekintete azonban mindent elárul érzéseiről. Az egész szobor körül a legfurcsább csupán a temérdek turista. De hát ez van, ha valaki e város legnagyobb nevezetességének kiállt ki egy szobrot.

Finnország - Nem mondom, hogy kiszúrt velem az időjárás Turkuban, de ezúttal többet esett az eső, mint bármikor korábban, mikor itt jártam. Ennek ellenére utolsó előadásomat követően minden ideális volt, hogy túrázzak egyet. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, a helyszín Naantali kikötője volt. A mellékelt fényképet ott készítettem. Bár nyáron e település valószínűleg zsibong a Mumin-parkba igyekvő gyermeksereg hangjától, ezúttal nagyjából én voltam a kikötőben, és két házaspár, akik épp kutyát sétáltattak. Ez a fotóról nem jöhet vissza, de ami igaz, az igaz: a nyugalom szigete volt a kikötő ekkor.

Újra ismerős földön

Jó pár nap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Magyarázatként csak részben szolgál a tény, hogy az óráimra koncentráltam. Másrészt az is igaz, hogy ha valaki sokadjára (esetemben már nyolcadjára) érkezik egy helyre, annak a legnagyobb zugait már mind ismeri. Attól még szépen telt az elmúlt öt nap.

Kezdjük ott, hogy a legutolsó bejegyzés elkészítése idején még Koppenhágában voltam. Ám akkor még várt rám egy második nap is a dán fővárosban. Ekkor sem hagyott nyugodni a láz, hogy addig teljesen ismeretlen terepet fedezzek fel magamnak. Így a szombaton nem érintett parkokat végigjártam, illetve elsétáltam a Kis hableány szobrához is. (Erről majd később, a hét végén fogok írni külön.) A mellékelt első fénykép ezen az úton készült, az előtérben egy korábbi dán király szobrával, a háttérben pedig egy anglikán templommal. Nem panaszkodhatok. Sok-sok szép dolgot láttam ebben a városban, noha tagadhatatlan, hogy a mocsok is bevésődött az emlékeimbe.

Vasárnap aztán fogtam a cuccomat, és elindultam Finnországba (végre). Bár a reptéren volt időm a felszállásig (talán kissé sok is), azt is hasznosan kihasználtam. Aztán belerepültem a sötétségbe. Mire Helsinkibe értem, már este volt. Végül egy szűk repülő alig harminc perc alatt elrepített visszatérő célállomásaim egyikére.

A hét első napjai tulajdonképpen mind ugyanúgy teltek: készülés az előadásaimra, az előadás megtartása, ebéd (a tegnapi tonhalsteak megismételhetetlen), illetve minden nap kellemes kis séta, az otthoni meglepetések beszerzésével vegyítve. Mára tulajdonképpen ott tartok, hogy minden megvan. Az sem véletlen, hogy ma - mikor utolsó előadásomat is megtartottam - az eddigieknél kissé többre vágytam. Felszálltam hát a 11-es buszra, és átutaztam Naantali kikötőjébe (ismét).

Immáron három éve, hogy először itt jártam, tavaly is visszanéztem ide, és most is ide húzott a szívem. A Mumin-parkot végigjártam (meglepetésemre a teljes "vidámparkot", merthogy ez afféle Disney utánzat a helyi finn Mumin mese figuráira építve, átalakították), és képek garmadáját készítettem. A mellékelt az egyike a nekem leginkább tetszőknek. Bár a nap már lemenőben volt, rendkívül érdekes árnyas képeket sikerült készítenem. (Ezek közül egyet hamarosan még megosztok.)

A hátralévő napokban is szerencsére lesznek események: vacsora meghívás, doktori védés (na jó, az szakma, de azután is lesz egy party) és azért még a sétálásról sem tettem le. Így tehát még egyszer folyt.köv., hamarosan!

Két ország két nap alatt

Az ősz - a tavaszhoz képest - nem bővelkedik külföldi utakban. Nem bánom, mert jó otthon, a legjobb otthon. Ennek ellenére szinte szokásossá váló őszi finn utamat ezúttal sem hagyhattam ki. És ez az egyetlen őszi külföldi utam minden értelemben felér hárommal: Turku mellett két másik skandináv várost is felfedezhetek: Lundot Svédországban és Koppenhágát Dániában. E két város legfontosabb szépségein már túl is vagyok.

Lundi és koppenhágai utam története egyszerűen ennyi: vakszerencse. Mármint az, hogy épp akkor került sor egy kiváló svéd jogszociológus doktori értekezésének nyilvános vitájára, amikor én épp Turkuba indultam volna. Így nem okozott különösebb problémát, hogy kitérőt téve "megálljak" Lundban, egy ódon kis utcácskákkal tarkított óvárossal rendelkező egyetemi városban. A péntek délután és a szombat délelőtt telt itt. A szombat délután (és majd a holnap egy jelentős része) pedig egy "szomszédos" nagyvárosban, Koppenhágában. Nézzük sorjában az eseményeket.

Lundi utam nem épp a pihenésről szólt. Hajnali negyed négykor kelés, Ferihegyig alvás. Aztán kellemes repülőút, majd kalandos vasutazás Dániából Svédországba. A nap csodásan sütött, a taxis szeme is csak úgy csillogott, mikor legombolta rólam a két fős lazacos vacsorára való fuvardíjat. Mindez persze nem szegte kedvemet, ugyanis jelenésem volt. Gyors elegánsba átváltozást követően nyakamba vettem a várost, és egy kicsit turistáskodtam. A második képen egy gyönyörű kis templom látható, amelyet ódon temető vett körül, másfél száz évvel ezelőtt eltemetett emberek sírjaival. Mindezeket követően bevettem magamat a kolléga védésének helyszínére.

A majd három órás esemény végeztével tovább róttam az utakat, hogy a lehetőségekhez képest mind többet láthassak az egyetemi városkából (íme a második kép a lundi belváros egyik teréről). Mivel azonban este héttől jelenésem volt a kolléga tiszteletére szervezett vacsorán, idővel a megadott cím felé vettem utamat. Nem vicc: egy egyetemi épület földszintjét bérelték ki a szervezők, és igazi ikeás stílusban mindent kihoztak a szűk térből, hogy a közel 60 ember elférjen. A vacsora mennyei volt (naná, házi, Stefan anyósa és barátnője készített mindent), a bor bársonyos és nagyon vörös, a társaság előtt pedig le a kalappal. Egy ember, az ünnepelt ismert addig csak, de a társaság egy jelentős részével lehetőségem nyílt szót váltani. Kollégákkal, barátokkal, sőt még rokonokkal is. Végül nem maradt más hátra, mint éjfélhez közeledvén elindulni a hotel felé. Sosem volt gondom a tájékozódással, így ezúttal sem esett nehezemre a lámpák fényétől sárga utcákon a jó irányba haladni. Persze azért a pontosan 55 perces sétát végül megérezte a lábam.

Ma sem akartam azonban lazábbra venni a tempót, és még délelőtt beletöltöttem néhány kilométert a lábamba. Aztán persze összepakoltam és betápláltam a fejem GPS-ébe a koppenhágai célállomás koordinátáit. (Meg kell állapítanom, ez a svéd-dán közlekedés NAGYON rendezett és könnyű, sőt a koppenhágai metró mintha a bizalomra építene: sehol nincs jegyellenőrzés...) A szállás elfoglalása után pedig pihenésért kiáltó talpaimra fittyet sem hányva a belváros felé vettem az utamat. Nem kellett túlzottan messzire mennem, hogy rögtön a harmadik fotón megörökített szép látképre bukkanjak. Tó a város közepén!

Amennyire kiválóan szervezett a koppenhágai metró és amilyen gyönyörűek a dán épületek, olyan hatalmas pofonként ért, hogy mekkora mocsok van a belvárosi sétálóutcán. Amerre csak néztem, emberek és szemét tömkelege töltötte ki a teret. Igyekeztem persze ettől elvonatkoztatni, és szememet inkább csak előre és felfelé irányítani. Mert volt mit nézni, így a negyedik kép is egy gyönyörű szobrot örökített meg, mögötte meg valamilyen bástya maradványait. Sajnos nem vagyok otthon a dán történelemben, így ennél pontosabb leírást nem tudnék adni.

A séta során templomok és más épületek sokaságáról készítettem fotó, de a sétálóutcák megteltek az elmaradhatatlan utcai zenészekkel (köztük kedvenceimmel, a Szegeden lesátrazókhoz képest persze ezerszer jobb indián kántálókkal) és utcai mutatványosokkal. Begyűjtöttem elmaradhatatlan hűtőmágnesemet is. A térképeken nagy zöld pacaként elterülő parkokat is végig jártam, sőt - ahogy azt az ötödik képen is láthatjuk - a Rosenborg királyi palotát is körbejártam. Az ismeretlent felfedező utam végét pedig egy gyönyörűen kiépített, ötágú csillag formáját felöltő kastély vagy erődítmény (dánul mondjuk citadel, szóval a csuda se tudja mi ez) jelentette.

Hogy holnap - mielőtt délután elröppennék Finnországba - mi következik? Majd kiderül, mi az erősebb: az akaratom vagy a lábam akarata.

Ja, zárásként egy rendkívül érdekes hír: a svéd 20 koronáson Nils Holgersson látható (és a mese írója, Selma Lagerlöf). Eltettem három darabot is belőle:-)

Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.