Négy sziget, három múzeum, két nap, egy nagyszerű város

Ha már a finn bejegyzésemet a számmisztika jegyében kezdtem, akkor ezúttal sem maradhattak el a számok. Turkui élményeink megkoronázása céljából áthajóztunk a svéd fővárosba, s eltöltöttünk ott két nagyon szép (teljes) napot (és az aprót).

Az előző posztot épp a hajókirándulásra való utalással zártam. Viszont legalább egy bekezdést megérdemel ez a durván 11 órás utazás, mert felejthetetlen élményt jelentett számunkra. A Viking Lines hajós társaság Amorella nevű, 11 szintes kompján reggel, kilenc óra magasságában hajóztunk ki a turkui kikötőből. Érkezésünk svéd (és egyben magyar) idő szerinti este hét órára volt várható, ami összesen 11 órát jelentett. Szinte fel sem tűnt, olyan gyorsan és kellemesen telt ez az idő. A fedélzetről a kilátás ugyan gyönyörű (lásd a mellékelt képet), a szél viszont kevésbé elviselhető volt, a felhők mögül hosszabb-rövidebb időkre kikandikáló nap azonban sokat javított a hangulaton. A hetes és nyolcas szint a szórakozást és az étkezést szolgálta. A bolgár No Mercy zenekar rendkívül színvonalas rockfeldolgozásokkal kápráztatta el öttagú táncközönségét, habár a gitáros angol kiejtése legkevesebb problémásnak volt nevezhető. A bingó, a karaoke ugyancsak kiváló szórakozást jelentett. És az a kellemes kilencedik szint. Ha már ilyen hosszú útra vállalkoztunk, ráadásul csomagokkal, helyesnek tűnt - és utóbb kiderült, tökéletesnek bizonyult - az ötlet, hogy kabint béreljünk. Az ablakon keresztül a tenger hullámai is sokkal szebbnek tűnnek.

A teljes kirándulásunk egyetlen kellemetlen pillanata a stockholmi érkezéskor fogadott minket. A hajón megváltott buszjegyünket a buszunk idő előtti távozása okán (köszönhetően a hajó késedelmes kikötésének) nem tudtuk igénybe venni, így sétálhattunk egy kellemeset a metróig. Onnan már gyerekjáték volt a közlekedés, habár tagadhatatlanul izzasztó három bőrönddel. A szállásunk ugyanakkor csak ránk várt. Elfoglalása után még egy kis sétára is futotta a belvárosi sétálóutcánál, a parlamentnél (Riksdag), a királyi palotánál (amely ugyanakkor ma már múzeumként szolgál) és már szemünk elé tárult az elkövetkezendő két nap legtöbb célállomása: a Djurgarden sziget és az óváros is.

Péntekre jutott az előbb említett sziget, mely hosszú évszázadokon keresztül a svéd király vadászbirtokaként szolgált. Ma már inkább múzeumsziget funkcióval bír: skanzennal, hajó-, gyerek/mese-, történeti-, zenei múzeumokkal, vidámparkkal. Mi az 1628-ban megépített, vízre bocsátott és 1500 méter után elsüllyedt Vasa hajónak szentelt kiváló múzeumot és a skanzent választottuk. A két ágyúsoros hajót 1961-ben emelték ki hullámsírjából és három évtizedes restaurációt követően 1991-ben építettek neki egy méltó múzeumot. A kiváló miniatűrökkel, makettekkel, faliképekkel, audiovizuális teremmel, kivetítésekkel és az odaveszettek feltárt csontjaiból álló kiállításokkal nagy élményt jelentett  a Vasa-múzeum. A sziget másik kiemelkedő élményét a skanzenben tett látogatásunk jelentette. Az állatkertet is magába foglaló park elsődlegesen a tradícionális svéd építészet (lásd a képen a vízimalmot), mindennapi élet, környezet bemutatását célozta, mindezt élő szereplős, kosztümökbe öltözött színészekkel, üvegfúvással, és a sort még folytatni lehetne.

A szombatunkat az óváros, a Gamla Stan feltérképezését tűztük ki célul magunk elé, ugyanakkor a svéd nyugalom és a hétvége megakadályozott minket abban, hogy reggeltől ezen a szigeten töltsük el időnket. Gyakorlatilag minden hely 10-11 között nyitott. Megunva az üres utcák monoton hangulatát a kicsit távolabbi hadtörténeti múzeum felé vettük utunkat. Hogy helyzetünk ne legyen annyira könnyű, ennek a múzeumnak a nyitvatartása sem igazodott teljesen a szűkös időkeretünkhöz. Némi várakozás után végül azért csak bejutottunk, és végig sétáltuk a kiállításokat, melyet a svéd hadtörténet egyes stádiumait mutatták be, ókortól a modern korig. Még Raoul Wallenberg terem is berendezésre került, ahol kimondottan érdekes adalékokat lehetett megtudni a diplomata '45-ös budapesti eltűnése és vélhető oroszországi raboskodása kapcsán. Ezt követően ismét visszasétáltunk a Gamla Stanra, ami eddigre (kora délután) pezsgő-nyüzsgő, turistákkal teli forgataggá változott (lásd a képet, mely a Nobel-múzeumnak is helyet adó központi téren készült). Végül, erőt érezve lábunkban, még sétáltunk egy keveset a közeli dombokhoz, ahonnan Stockholmot madártávlatból is szemrevételezhettük. A nap zárásaként még betértünk egy kiváló olasz-svéd étterembe, és olyan finomságokat ettünk, amelyeknél vélhetően jobbat már csak az olasz csizmán lehetne kapni.

És ezzel a skandináv túránk második állomása bemutatásának végére értem. Ami turkui és stockholmi utunk közös hozadéka és ténye, hogy e helyekre egyszer a jövőben még biztosan visszatérünk még - közösen.

Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!

Selamat pagi, terima kasih!

Selamat pagi (ejtsd: szelimá pági)! Vagyis jó reggelt mindenkinek (még ha épp nem is reggel van az olvasás pillanatában). Első ázsiai utamról, mely ki tudja persze, talán egyben utolsó is, szeretném megosztani csekély, de annál tartalmasabb élményeimet. Az oka az útnak ezúttal is egy konferencia volt, mellyel fölöslegesen nem fárasztok senkit, emellett azonban lehetőségem nyílt, ha csak nagyon rövid időre is, de belepillantani egy 15-20 milliós város forgatagába.

11350 kilométert s több mint egy napot (kb. 28 órát) utaztam egy-egy irányba, hogy eltöltsek nem teljes három napot az indonéz fővárosban. Az első, ami egyből megragadta a figyelmemet, az a helyi emberek arcáról szinte lemoshatatlan udvarias mosoly, mely elkísért, bárhová is mentem. A hotel is nagyon rendben volt. A cég jelszavaként a simple, unique, friendly szavakat választotta, mely ígéreteket mind híven be is tartotta helyszín és a személyzet. A hotel kicsiny medencéje is megmutatta, mit élhetnek át a több mint harminc fokot és magas páratartalmat élvező turisták. Az indonéz gasztronómiát a hotel étterme mellett két hamisítatlan indonéz, utcai kifőzdében is megtapasztalhattam. Az egyiknek a falát tapétaként díszítették a gyíkok, padlóját pedig térkőként az éhes macskák, a másiknak a faláról "csupán" a helyi séf nevezetes emberekkel készült fotói függtek alá. Az ételekben ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált se a szemem, se  a gyomrom, különösen a csirkéből készült ételeik újszerű ízvilága ragadott magával.

Jakarta ezzel együtt egy hatalmas katyvasz benyomását keltette. A város a buja, zöldellő, virágokkal színezett fák és bokrok mellett tornyosuló felhőkarcolók, s az azok tövében roskadozó vityillók halmaza. Az utakon nehezen leküzdhető, folyamatos forgalmi dugó akadályozza a nyugalmat, miközben viszont az utaktól eltekintve az élet boldog meghittség (szinte már nemtörődöm lazaság) hatását kelti. A gazdag emberek mind csinosan öltöznek, kulturális örökségük részét képező inget, illetve hölgyek blúzt és más ruhaneműt, úgynevezett batikot viselnek (amely, ha jól sejtem, az alapanyag, pl. selyem, vagy olcsóbb kivitel esetén a pamut, kézzel történő festésére utal), addig az utca embere kissé kopottas küllemmel a járdára épített butikjából árulja a portékáját (ételt, italt, hamis lemezeket). A magyar és indonéz nyelv tragikomikus összecsengését tükrözi az a portól roskadozó kalyiba, amelynek oldalát a "putri" felirat díszítette. Ez magyarul korrekt leírása lett volna az életképnek, indonézül a szó azonban hercegnőt jelent.

A város felfedezésére rendelkezésemre álló csekély idő legjavát így is kocsiban töltöttem, s szívtam magamba az emlékeket. Vendéglátóim ugyanis egyik helyről a másikra furikáztam Jakarta irdatlan autóáradatában. Jártam az ország első számú, több mint száz méter magas emlékhelyénél (lásd a képet), megtekintettem az elnöki palotát, a Legfelsőbb Bíróság, illetve az Alkotmánybíróság pompás épületét (utóbbi kifejezetten csodás panteonban került elhelyezésre, lévén csak néhány éve kezdte meg a működését), sőt - kulturális élményeim csúcsaként - betérhettem Indonézia legnagyobb mecsetébe. Cipő levétele, láb megmosása, áhítattal imádkozó-fohászkodó hívők szemlélése, nem hívő talpaim kiűzetése a hívőknek fenntartott szőnyegekről - nos, nagyjából ennyi fért bele ebbe a tíz percbe. Boldog megdöbbenést eredményezett ugyanakkor részemről, hogy bárki szólt is felém a mecsetben, angol válaszomra tört angolsággal ugyan, de mindenki felelt, s beszédbe akart elegyedni velem. Sőt a rendszeres "honnan jöttél" kérdésre adott "Hungary" válaszomra jött a mosollyal teli gyors reakció: "Hungaria". Csodás élmény!

Akárcsak az a fényképezővel megörökíthetetlen élmény, amikor a helyi sofőr a dugóktól sokkolt autóutak helyett a kalyibákkal szegélyezett, motorosok seregével tömött, egyirányúnak nyilvánított, de mégis kétirányú utcákon át, és a semmittevéstől és a párás hőségtől bágyadozó, avagy épp a munkától megrokkanni készülő emberektől hemzsegő, a nyomor legmélyebb bugyraiba is bepillantást engedő sikátorokon keresztül kormányozta a kocsinkat.

Nehezen feldolgozható látványt jelentett számomra az a nagyjából 8 éves kisfiú, aki elhaladtunkkor épp egy pompás szobaajtót tákolt össze, avagy azok a gyerekek, akik Jakarta egyik folyójára épített, cölöpökön nyugvó faviskókról csobbantak a vélhetően hűsítő, de bizonyosan mocskos vízbe.

Ezt képzeld el: térdig érő fűvel benőtt focipálya, a kapukról szakadtan lóg alá a háló, s mindez két felhőkarcoló között. Ez Jakarta.

Ezt is képzeld el: a hotel medencéje mellett a hőség és a szitakötők zömmügése bágyaszt, amikor negyed négyet üt az óra, és egy közeli mecsetből felhangzó imádság hangjait veri vissza a nyolcemeletes épület. Mintha épp tüntetnének az utcán, de ez csak a hit hangja. Ez Jakarta.

És persze ott van a gazdagság: nálunk is megirigyelhető minőségű autók, elegánsabbnál elegánsabb ruhákba öltözött hölgyek/urak az üzleti negyedben, csupa üveggel borított felhőkarcolók, (vélhetően sok esetben hamis, de mégis) gyönyörűen csillogó órákkal, ékszerekkel díszített kirakatok. A 250 milliós ország színe-javát felvonultató Jakarta a fejlődő világ mintaképe lehet, s nem csak a közel 8 (értjük, nyolc) százalékos országos gazdasági növekedés okán, hanem a nyitottság miatt is. Sőt, meglepő módon koszt sem lehet annyit látni, mint például Nápolyban. A 24 órás forgalmi dugók mellett fogalmam sincs, hogy ürítik a kukákat, és hogy egyáltalán persze mennyi kuka van - de kosz látványosan nincs sok.

Egy szó mint száz: én csak a felszínt, és azt is röviden láttam. Itt lényegesen több időt lehetne eltölteni, de egymagamban, idegenvezető nélkül nem indokolt útra kelni a városban, feltéve, ha egy kicsit is be szeretnénk pillantani a máz alá, és meg szeretnénk tapasztalni Jakarta mindkét arcát.

Végül: terima kasih (ejtsd: trimá kászi), vagyis köszönöm (most épp a figyelmet mára)!

Lyon III

Université Jean Moulin Lyon III. E becses nevet viseli az az egyetem, amelyet utolsó 2012-es külföldi utam alkalmával látogattam meg. A bejegyzés címadása is részben ehhez köthető. Másrészt viszont ahhoz is, hogy az októberi látogatás volt sorban a harmadik lyoni kirándulásom.

Valljuk be: azok után, hogy tavasszal a feleségemmel együtt tértem vissza a második legnagyobb (és sokak többsége szerint éttermeit tekintve első számú) francia városba, a dél-francia Lyonba, furcsa érzés volt ezúttal egyedül megérkezni a Saint-Exupéry reptérre, buszra szállni, a környező hegyek ormai mögött narancsló színben lenyugvó napsugarakat nézni, leszállni a Part-Dieu vasút (és busz)állomáson, elsétálni a közeli hotelbe - és ismét csak útra kelni, hogy a vendéglátók jóvoltából elkölthessem vacsorára kapott napidíjamat. Az októberi út kulináris szempontból két nagy pilléren nyugodott. Mindkét pillér alapvetően eltér a hazai gasztronómiai lehetőségeimtől, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy csillapíthassam érdeklődésemet a sushi és a sült kacsamell ízei iránt. (Az első képet kedvenc sushi éttermem teraszáról lőttem Lyon egyik leghíresebb gasztro utcájáról, a rue des Marronniers-ről, melyet jobbról és balról egyaránt éttermek díszítenek.) Mindazok a lehetőségek, amelyek ezúttal előttem nyíltak, lenyűgözőre sikeredtek. Nem hazudtolták meg magukat a helyi kis bouchonok (családi éttermek) szakácsai, ezúttal is csodák érkeztek elém a tányéromon. Legkevesebb két olyan étterem iratkozott fel képzeletbeli naplómba, ahová visszatérést fontolgatok.

Októberi utam célja természetesen ezúttal is a Lyon III jogi kar LLM képzéses hallgatóinak okítása volt, ezúttal is 19 rapid, fárasztó órán keresztül. Ez általában nem jelent mást, mint korai keléseket, órák után röpke ebédszüneteket (amelyekbe azért mindig sikerült némi városnézést belecsempésznem, így a második kép is egy ilyen kirándulás során készült a Bartholdi szökőkútról), ismét előadásokat, végül bevásárlással és vacsorákkal fűszerezett esti órákat. Az októberi Lyon, melynek arcát eddig  nem ismertem, legalább annyira elvarázsolt, mint a tavaszi napokban megismert város. Ezúttal is emberek forgataga járt-kelt az utcákon, az éttermek menülapjait érdeklődően gondolkodó turisták hada állta körbe, dudaszó jobbról és balról, croissant itt, crépes ott. Ódon épületek és (majdnem) tiszta sétálóutcák, vásárlásra csábító ajándékboltok.

Ugyan nehéz volna előre megmondani, hogy következő lyoni utamra 2013-ban, vagy csak egy évre rá kerül sor, ez most nem is olyan lényeges. Azt tudom bizton: van miért továbbra is visszatérnem ebben a csodás városba, és örömmel fogok kapni az alkalmon, amikor eljön.

Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)

Mindenből egy kis jó

A napok gyorsan, szorgosan teltek toledói utam során. Az előadások előtt, között és után is sikerült azonban mindig, habár általában csak rövidke időre, kikapcsoló, feltöltődést nyújtó élményeket gyűjteni. Röviden csokorba szedem, mit is tapasztaltam az elmúlt egy hét során.

Az utazásról nem hiszem, hogy sok szót volna érdemes ejteni. Habár annyit mindenképpen megemlítenék, milyen furcsa élmény volt, mikor az amerikai határőrök az útlevél-ellenőrzés során félreszólítottak, egy külön szobába kísértek, s hat felfegyverkezett úriember a számítógép képernyőjét szemlélve  gondolkozott arról, hogy vajon minden rendben van-e a papírjaimmal. Beengedtek, úgyhogy gondolom a válasz pozitív volt. Mindenesetre kifejezetten nyugtatólag hatott izgatottságomra, hogy a reptértől vendéglátóm házáig egy Lincoln Town Carral utazhattam. Ennyi helyet a lábnak nem sok kocsi biztosít.

Annak tudatában tértem aztán szombaton nyugovóra, hogy másnap pörgős, tartalmas programokban lesz részem. Nem is tévedtem: ajándékok vásárlása, kerti munka, grillezés - és baseball. A sport, amiben gyakorlatilag tényleg csak akkor lehet részem, ha erre a kontinensre látogatok. S láss csodát, harmadik élőben megtekintett mérkőzésemen ismét a helyi csapat nyerte. A Toledo Mud Hens ezúttal a Durham Bulls csapatát gyűrte le 4-3-ra. (Lelkesebbje talán tudja, hogy utóbbi csapatról film is készült a nyolcvanas évek végén Baseball bikák címmel.) A mérkőzés legérdekesebb teljesítményét mégsem a játékosok nyújtották (bár volt egy három pontot hozó hazafutás is), hanem az a toledói dresszbe öltözött fiatal srác, aki higany- és Michael Jackson mozgású táncával több ízben is szórakoztatta a közönséget. A mérkőzés végén aztán a gyerekek vették birtokukba a pályát. Kb. 30 percig csak özönlöttek a salakra, és futották le - ki gyorsabban, ki lassabban - a négy alappontot. A tűzijáték pedig már csak ráadás volt.

Az előadással érintett hétköznapok többsége egyébként hasonlóan telt: készülés az órákra, beszélgetés, alkalmanként ebéd az amerikai professzorokkal, és ha csak lehet, némi séta is a kampusz területén. Kivételt e napok közül mindenképpen a kedd jelentett, amikor - hat év után - meglátogattam a toledói képzőművészeti múzeumot. Az ókori szobroktól kezdve a valamennyi korszakot átölelő festményekig, valamint minden egyéb műtárgyakig egészen tartalmas kiállításokkal rendelkezik a helyi múzeum, amelynek épületét, a bejáratnál elhelyezett márványoszlopait bármely intézmény megirigyelhetné. Csütörtökön ehhez hasonló, egyedi élményben volt részem, mikor az egyik kolléga feleségével meglátogattunk néhány üvegfúvó művészt, akik a látogatás pillanatában fúvás helyett hóembereket készítettek. Közel húsz év után láttam ismét hasonló munkafolyamatot, élmény volt.

Az első olyan nap, amikor gyakorlatilag semmi munkajellegű feladatom nem volt, péntekre esett. A reggeli program ennek megfelelően a lazulás jegyében telt, melynek lány középiskolai futball megtekintése is részét képezte (persze televízión keresztül). Ez azt hiszem mindent elárul a helyi kábel televízió csatorna kínálatáról. Ezt egy ebéd követte egy professzorral, majd fél négytől kezdetét vette a hét legnagyobb feladata/kihívása. Ahogy két éve csirkepaprikást nokedlival, ezúttal is valami igazi magyaros vacsorát készítettem azoknak a kollégáknak, akik Szegedre járnak előadást tartani. A menü gulyásleves és palacsinta volt, utóbbi otthoni sárgabaracklekvárral. Mondhatni épp időre lettem kész mindennel, így a vendégsereglet fogadására is jutott idő. Kellemes társaságban (sok nevetéssel), nyugalmas udvaron, kellemes hőfok mellett tölthettem így el utolsó estémet Toledóban. Ha lesz még lehetőségem jönni ide, máris vannak ötleteim, mi szerepeljen a következő menün.

S mivel már csak a hazaút van hátra, melynek részleteivel biztosan nem fogom senkinek a türelmét próbára tenni, itt az ideje lezárni ezt a bejegyzést. Folytatás magyar és külföldi utakkal hamarosan.