Egy szempillantásnyi Anglia

A nyári uborkaszezont megelőző utolsó utam Leedsbe vezetett július elején. Az egyes vélemények szerint Anglia második legszebb városa titulust birtokló metropolisz nálam egyedül azért nem érdemelheti még ki ezt, mert nem jártam még másik angol városban. Így nálam egyelőre - és egyáltalán nem érdemtelenül - Leeds a legszebb városa a szigetországnak.

Modern Thomas

Persze, megint szakmázni utaztam, de a konferencia ezúttal sem akadályozott meg abban, hogy a rendelkezésemre álló csekély időt a lehető legtöbb látnivaló feltérképezésével töltsem. Persze a megérkezés már önmagában kalandosra sikerült, és rendkívüli tapasztalatokat szereztem az angol vasúti közlekedésről. Egyrészt sajnos már nem járják a síneket Thomas, a gőzmozdony és barátai (legalábbis nem a Manchester - Leeds szakaszon), ugyanakkor a mai gépszamarak is "hasznos mozdonyok". Nem rajtuk múlott, hogy jelentős késéssel érkeztünk meg a leedsi főpályaudvarra. S hogy teljes legyen a kép: a Kövér Ellenőr nem volt a szerelvényen.

Életkép a kampuszról

Ami különösen emlékezetesnek bizonyult, az a kiváló kampusz, amelyben az oktatási épületeken túl minden kiszolgáló egység elhelyezésre került, egy olyan hatalmas menzával (melyet csak Refectory néven illettek), amekkorát még életemben nem láttam. (Így már az is teljességgel érthető, hogy a Harry Potter történetekben miért olyan gigászi a Roxfort étkezdéje.) Az már csupán kulturális különbség az angolok és köztem, hogy a ham and eggs nálam egyáltalán nem igényli a babot, lévén önmagában is rendkívül laktató. Nem lehet ugyanakkor elmenni szó nélkül amellett sem, hogy az egyetemi város hivatalos kocsmája ("The Old Bar") a fél diáksereg befogadására alkalmas lenne, a ciderek fajtáinak száma pedig ha nem is vetekszik a belga ízesített sörökével, de megjegyezhetetlenül soknak tűnt. A boxok, asztalok, pultok rengetege fölé ugyanakkor - lévén ez az időszak még a futball világbajnokságról szólt - hívogatóan meredtek a kivetítők és - az első esti vacsora körítéseként - az USA-Belgium nyolcaddöntő.

Edward of Woodstock, a Fekete Herceg
lóról biciklire vált

A rendkívül rövidke - mindössze két éjszakás - utam záróakkordjaként a belváros felfedezése várt rám. A keskeny, kanyargós, illetve a széles, egyenes utak kavalkádját egyetlen motívum színezte sárgára: a Tour de France. A "francia" országúti kerékpárverseny rajtja ugyanis a városháza közvetlen környezetében pontosan két nappal később volt esedékes, mint hogy arra sétáltam. Már ekkor beborított mindent a sárga trikó, a sárga bicikli, a tűzcsapok és ajtók sárgállottak, az utak sárga felfestést kaptak. Utcai árusok - szentségtörés! - piros sátrakból árulták a sárga ajándéktárgyakat. Mondani se kell: teljességgel érthető volt a felhajtás, hiszen első ízben indították útjára a világ legismertebb kerékpáros versenyét az Egyesült Királyságban. Természetesen Leeds minden mást is kínál, sétálóutcákat, klasszikus fedett piacot, bevásárló központot, hamisítatlan jamaikai gyömbérsört. (Ami továbbra sem sör, s persze én ezt nem bánom.)

Nem tudom, hogy lesz-e még alkalmam visszatérni ebbe a városba, illetve azt sem tudom, hogy mikor járok legközelebb a La Manche csatorna túloldalán, de bárhová is menjek legközelebb, annak a helyszínnek fel van adva a lecke.

Tizenhárom, szerencsés szám

Persze az időjárással meggyűlt a bajom az idei első turkui utam során. A tavalyi gyönyörű tavaszi tájnak még csak nyomát sem láttam, három nap kivételével, de a hőfok akkor sem volt magas, már a kék ég látványa is jutalom volt. Ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy ne lehettek volna olyan élményeim, amelyekről emlékezetes marad az utazás. Nézzük őket szépen, sorjában.

A szombat a megérkezéssel és a berendezkedéssel telt, különösebben említésre méltó eseményről nem számolhatok be. A vasárnapra vártam amúgy is izgatottan, hiszen egy futóedzésre voltam hivatalos Kakskerta szigetére, ami a Turkutól délre elterülő, méltán híres szigetvilág egyik gyöngyszeme. A penzum pedig komoly kihívást jelentett számomra, a futással mostanság újra közeli kapcsolatba kerülő emberkének. A teljesítmény végül 10.43 km lett, kellően laza tempó mellett, ami egyben azt is jelentette, hogy adott volt, honnan kell jelentősen javítani a május 10-ei futóversenyen. Merthogy oktatói feladataim mellett a legfontosabb teendőm idén az volt, hogy sikerrel abszolváljam a Calonia Running Challenge-et. Erről lentebb írok még.

Egyedül a kiváló hangú
énekes maradt le a képről

Ha hétfő, akkor The Monk. Errefelé a hétfő esték során gyakorlatilag garantált, hogy a helyi jazz bárban kiváló zenekarok szórakoztatják a közönséget. Ezúttal sem csalódtam. A formáció kizárólag fiatalokból, ugyanakkor félelmetesen tehetséges tagokból állt. Olyan 60-70 perces koncerttel szolgáltak, amely gyakorlatilag bármely más, jó nevű jazz bárban megállná a helyét innen nyugatabbra is. Az pedig szavakkal le nem írható, hogy mennyire vicces látványt nyújtott a fiatal Benny Hillre emlékeztető dobos, aki minden egyes rezdülésében a többieket és egyúttal saját magát is tüzelte, és ezt láthatóan élvezte is. Ráadásul, igencsak kellemes érzésként, azt is elmondhatom magamról, hogy volt a zenekarnak olyan tagja (kettő srác is), akit immáron másodjára hallottam élőben.

A kedd a privát szauna lázában telt. Ilyenkor biztos, hogy a helyiségbe idegenek nem léphetnek, az ember elmerülhet a saját gondolataiban. Ezúttal is így volt. A vicc sokkal inkább az, hogy a csütörtöki ingyenes, nyílt szauna időpontjában sem jelent meg senki. Így aztán aznap is kiváló relaxációra ért véget a napom.

A kávézó melletti biobolt

Szerdától vette kezdetét az oktatás a jogi karon, amely péntekig tartott. A szerda mégsem emiatt vált igazán érdekessé. Délutánra beszéltünk meg egy találkozót volt szegedi hallgatómmal, Annával, volt turkui hallgatómmal, Noraval, valamint az épp Turkuban kutató PhD-hallgatómmal, Dórával. Csatlakozott hozzánk Bilbo (Anna kutyusa) is. Így négyesben (ötösben) felsétáltunk az Aura folyó partján egy fantasztikus kávézóig, ami hetente egyetlen napra nyit ki - és az épp nem szerda, hanem vasárnap. Bár akkor a nagyközönség bármely tagja beléphet a kétszáz éves faház ajtaján, leginkább egy helyi hagyományőrző egyesület tagjai szoktak itt egybegyűlni. Nekünk is csupán az hozott szerencsét, hogy Anna tagja ennek az egyesületnek. Amúgy igencsak lefagyott volna a mosolyunk, hogy hiába sétáltunk el eddig, talán egyedül Bilbo nem bánkódott volna ekkor sem. Az épületbe az egyik tag engedett be minket (aki öt évet élt Bécsben, így sokszor megjárta Budapestet is), megmutatta nekünk az épület valamennyi szobáját, szinte mindnek a történetét is elmagyarázta. Fantasztikus látvány egy ilyen öreg ház belülről. Akárcsak a tea és a süti, amit helyben kaptunk.

A pénteki nap is hozott érdekességet, ugyanis épp ezekben a napokban vertek sátrat egy vásár erejéig a különféle portékákat (ruhákat, szappanokat, frissensülteket, mézeket, lekvárokat, kekszeket, gumicukrot és még sorolhatnám) árusító boltosok. Bár az eső nem sokban segítette a szórakozást, azért így is kellemesen végig lehetett sétálni a standok mellett.

Néhány lépésre a céltól
(fotó: Hajdú Dóra)

És végül elérkezett a szombat. Mint megtudtam, a Kakskerta finnül valami olyat jelent, hogy "kétszer". (Talán a sziget közepén található, a szárazföldet szinte két félre osztó tó miatt kaphatta ezt a nevet, de ez csak találgatás.) Igazán találó egy kifejezés, hiszen kétszer futhattam le a tíz kilométeres távot. Ezúttal versenyszerűen, ami azt jelentette, hogy nincs megalkuvás, nincs lazulás, és hajtani kell. Nem mondom, deficittel zártam a versenyt, már ami a lekörözést illeti: néhány emberke mellett én is elléptem, ennél sokkal többen hagytak a maguk háta mögött. De a kb. 56:40-es idővel nagyon elégedett vagyok, hiszen csak január óta trenírozom magamat erre az eseményre. (A mellékelt fotón senkit ne ijesszen meg az óra. Kb. 10 másodperccel a pontosan déli rajt után haladtam el a "start" ponyva alatt.) És ezzel még messze nem ért véget a nap. Délután hattól egy hangulatos étteremben gyűltünk össze közel egy tucatnyian, hogy szórakozzunk egy kellemeset, levezessünk kicsit. A helyszín varázslatos volt, a maga nevében: egy könyvtárszobában kerültek felállításra az asztalok. Ilyet még nem láttam... Kellemeset beszélgettem többekkel is, az egyikük témába vágó kérdésekről kutat az egyetemen, a másik nyelvészeti szempontból vizsgálja a jogot. Ez se semmi. S ugyan kapacitáltak, hogy a bárból induljak haza magyar földre, én egy idő után az alvást választottam, hogy a hajnali ötkor a Helsinki reptérre induló buszra némi pihenés mellett felszállhassak. Nem ment könnyen, de valahogy megoldottuk. És ezeket az utolsó szavakat már a Helsinki reptéren gépeltem.

Valahogy így telt 13. finn hetem (vagyis egy negyed évet már itt töltöttem az életemből).

24 óra vonaton, 36 óra Drezdában

Másodízben látogattam Drezda városába úgy, hogy lehetőségem is nyíljék egy keveset látni ebből a gyönyörű városból. Az utazásom oka ezúttal is szakmai volt, de néhány nagyon kellemes órát így is sikerült ssétálással, illetve Dresden Neustadt felfedezésével eltölteni.

Szakmai programomról a szakmai blogomon röviden beszámoltam. Mivel ezen felül nagyon kevés idő állt rendelkezésemre, a mai bejegyzés is rövidke lesz csupán. Persze sokat beszélhetnék a Szeged-Budapest (Zugló), és a Keleti Pályaudvar - Drezda útvonal összesen nagyjából 12 órát kitevő vonatozásáról. Legyen elég annyi, hogy a legérdekesebb része a Prága és Drezda közötti, az Elba partját követő meanderes szakasz, amelyről - kissé a Majna menti vonatozásra emlékeztető módon, de annál azért "egyszerűbb" kivitelben - sziklameredélyek, az azok csúcsára épített néhány kastély, zöldellő rétek, szép épületek és lágyan hullámzó folyó marad meg az emlékeimben. (És persze legalább olyan jó volt újra látni Prága egyes részeit, még ha ezúttal csupán egyedül is tettem ezt, és csupán pár perc erejéig.)

Drezdába érésem után haladéktalanul sort kerítettem egy gyors bevásárlásra (nem tudhattam, kerülök-e még bolt közelébe). Az ajándékok közül a legjobban szerintem Csoki kutya örül majd az Unterwegs falatoknak, minden más, amit terveztem és reméltem, sajnos nem volt a polcokon.

A péntek könyvtározással, a helyi szellemi tulajdonvédelmi program egyik oktatójával való teázással, majd a program igazgatójával (egyben bíróval és dékánnal), továbbá más kollégákkal elköltött ebéddel, végül az előadásom megtartásával telt. Ezek után jött pár olyan órácska, ami a kikapcsolódást biztosította számomra. Egy volt diákommal találkoztam, aki az ősszel még nálunk tanult Szegeden. Vele sétáltam keresztül az óvároson, majd jutottunk át az újvárosba, ahol egy nagyon hangulatos pizzériába tévedtünk be, ahol csodák-csodájára élő blues koncert vette kezdetét. A kis térben kissé hangos, de egyébként zseniális koncert mellett pedig egy nagyon jót beszélgettünk Floriannal szakmáról és az élet sok más kérdéséről.

A hosszúra nyúlt beszélgetést pedig már csak egy séta követte a szállásomig, majd egy erőgyűjtést is célzó alvással zártam a napot. Az erő bizony kellett, mert a hazaút ugyanolyan hosszúnak ígérkezett, mint az odaút. (Végül sikerrel vettem ezt az akadályt is, és ennyi vonatozás után hatványozottan megerősítem, hogy mindenhol jó, de a legjobb otthon!)

Prága, jazz és a többi

Mozgalmas évnek nézek ismét elé, meglepő módon az első idei bejegyzés mégis egy magánszervezésű útról készül. Feleségem vetette fel az ötletet, közösen kiviteleztük és éltük át: négy napos kirándulásra indultunk az ezertornyú Prágába.

Az utazás ugyan nem kevés időt vett el a teljes négy napból, de ez még ott van a tűréshatáron, nem biztos, hogy megérte volna repülőre szállni. (Ha ennél tovább kellene menni, akkor már érdemes eljátszani a repülő gondolatával. A kivétel erősíti a szabályt: alig két hét múlva újra erre fogok vonatozni, csak kicsit még tovább maradok a Hungária EC szerelvényein. De ez egy másik bejegyzés története lesz.) Ezzel együtt is rengeteg időnk maradt arra, hogy Prága turistacsalogató látványosságait sorra vegyük és sorra fényképezzük. Belvárosi szállodánkból séta a Karolinum épülete felé, majd kis hurokkal a Károly-hídhoz, onnan vissza az óváros irányába, de egyelőre meghagyva több apróságot a következő napoknak.

Csütörtök elsődlegesen a Hradzsin és környéke meglátogatására lett szentelve. Míg felértünk a dombra, már elteltünk élményekkel. Templom ér templomot, gyönyörű homlokzatú épületek nyújtanak kezet egymásnak, szuvenír boltok próbálják a kirándulók hadát vásárlásra bírni. És mindenki más is szolgáltatni akar: az oldtimer járműről kínált városnézés, portré a Károly-híd grafikusaitól, utcazenészek, hajókirándulásra csábító matrózok (akik fotóalanyként kevésbé lelkesek), hogy néhány példát hozzak. Az éttermek külön mondatot érdemelnek: minden sarkon, minden stílusban, minden árfekvéssel igyekeznek az éhes vándorok kedvében járni. Szinte már a választást teszik lehetetlenné. (Az összképen errefelé kevésbé rontanak a kommersz hamburgerekre vagy rántott csirke szárnyakra szakosodott nyugati tucat márkák, akikbe a Moldva túlpartján, főleg a Vencel-téren, lépten-nyomon botlani lehet. A folyó Hradzsin felől eső oldalán szerencsére még mindig a tradíció az úr.) Fel a várig legkevesebb a Szent Miklós templomot, a Loretta teret, a kettő között húzódó parkot érdemes felkeresni, kis kunkorral (mi ezt most nem tettük meg) a Strahovsky kolostorig is el lehet zarándokolni. S hogy mily szerencsések is voltunk emiatt: nem sokkal a déli harangszó előtt érkeztünk a várba, ahol néhány percen belül kezdetét vette az őrségváltás. Játékpuskákkal ugyan, de díszes-nemes léptekkel mutattak virtust a Palotaőrség tagjai a több száz bámészkodónak. Kiváló program, ha valaki kicsit is tervezni akarja prágai időtöltését, és nem bízza magát az egyébként oly kegyes véletlenre.

Prága fő- és egyben világváros, ezt a belvárosi területet mégis relatíve könnyű gyorsan és célirányosan bejárni. Így már csütörtökön lehetőségünk nyílt az Óvárosi-térre ellátogatni (este még egyszer visszatértünk, a mellékelt fotó ekkor ábrázolja a Tyn előtti Szűz Mária templomot), s annak minden emlékezetes pontját megtekinteni, nem elfeledkezve az utcazenészek és egyéb mutatványosok seregéről sem. A csütörtök mégsem ért még itt véget. Aznap estére jegyünk volt az Agartha jazz klubba. És mennyire megérte! Lubos Andrst zenekarát hallgattuk meg, az első három dalt ráadásul a zenekari vezető nélkül, aki valahol útközben elakadhatott. A kvartettbe állítólag újonnan belépett basszusgitáros kiváló alapot szolgáltatott, nem érződött rajta a csapattagsággal járó rutin hiánya. A dobos, aki talán az eddigi legjobb volt, akit én hallottam, maga volt a zenekar szíve, fáradhatatlanul szolgáltatta a ritmust a többieknek. A kiváló képességű zongorista volt a lélek, melyet nem csak a klimpírozásából, de testjátékából és mimikájából, s mindezeken felül kreativitásából is le lehetett szűrni. S végtére is beesett Lubos Andrst, aki nagyon tehetséges gitáros (a blues koronázott élő királyával, B.B. Kinggel is zenélt együtt), habár talán hiányzik belőle egy csepp csapatszellem. A gyakran negyed órás, a blues és a karibi zenei elemeket is esetenként vegyítő kompozíciók egy percre sem engedték lankadni figyelmünket, nagyszerű zenei élményt jelentett.

A péntek reggeli felhősebb időjárás arra sarkallt minket, hogy egy ideig keressünk magunknak fedett térben zajló programot. Ha csak részben is, de sikerült ilyet találni: felkerestük a Zsidó Múzeumot. Végig haladtunk a holokauszt cseh áldozatainak nevével teleírt falú Pinkas Zsinagógán és a régi zsidó temetőn. A Klausen Zsinagógában és a mellette található Ceremóniák Termében pedig e nép és vallás kulturális szokásainak egyvelegét tekinthettük át. Innen kis kitérővel még két zsinagógát lehetett felkeresni, a Maiselt és a Spanyolt. Kissé lemerítő ez a visszaemlékezés a múltba (főleg a terezini gettó gyermek áldozatainak rajzai fényében), de rendkívül tanulságos. Ráadásul meglepő módon ez volt az egyetlen hely, ahol kellően fiatalnak néztek ahhoz minket, hogy nemzetközi diákigazolvány nélkül is kedvezményes jegyet kapjunk a pénztárban. Ugyancsak erre a napra jutott a Kampa-negyed és a Cseh Nemzeti Zenei Múzeum meglátogatása is, végül pedig megmásztuk a Letna-parkból kimagasló dombot, hogy felülnézetből is rácsodálkozhassunk Prága szépségeire.

A bejegyzés címválasztása nem véletlen: péntekre is jutott egy jazz koncert. Ezúttal a Reduta bárba mentünk, ahol valaha még Bill Clinton is fújta a szaxofont. (A kifüggesztett képen Václáv Klaus és Madleine Albright társaságában volt jelent az exelnök a klubban, tehát valószínű kevés diplomáciai előkészítést igényelt, hogy a jamelést is beépítsék a programba.) A csapatot, akiket mi hallgattunk, a J.J. Jazzman névre keresztelték. Keresve se lehetett volna a csütörtökitől eltérőbb jazz stílust találni: ezúttal a fúvósokon volt a hangsúly, ugyanakkor a zongorás, a bőgős és a dobos is rendre szólistává lépett elő. Ugyancsak eltérés, hogy nemcsak a harsonás énekelt a koncerten, de külön énekesnő is tartozott a társasághoz.

És még egy apróság: egy szó sem esett arról, hogy ténylegesen miféle gasztronómiai élményekben volt részünk. Egy biztos: nem panaszkodhattunk egy percig sem. Bár a választást minden nap alapos körültekintés előzte meg, gyakorlatilag bárhová is ültünk be, ott finom ételeket kaptunk. (A kiszolgálás is egy kivétellel tökéletesnek volt mondható.) A tradicionális cseh konyha több remekét is felszolgálták nekünk (a knédli egyenesen tökéletes volt), s bár lepcsánkát már én is készítettem többször, most új dimenzióval sikerült bővíteni ez irányú fegyvertáramat.

Mindent egybevetve e helyütt semmi szükség különösebb konklúzióra. Tizenegy és fél év után tértem vissza Prágába. Ennyi ideig nem tart majd, míg legközelebb is elutazunk e csodálatos városba.

Le Beaujolois Nouveau est arrivé

Negyedik alkalommal utaztam Lyonba, oktatási célokból. Ennek részleteiről a szerzői jogi blogomon röviden beszámoltam. E helyütt arra nyílik lehetőségem, hogy az utazás személyes élményeit is megörökítsem. Valószínűleg a szürkébb időjárásnak, a "talajmenti fagyoknak" és a cipőáztató esőnek tudható be, hogy a kellemes, biztonságos, mondhatni várt és keresett élmények mellett csupán néhány újdonsággal sikerült tapasztalataimat bővíteni.

Egy kiváló helyi bouchon,
a Chez Louise

Ha kiszámítható élményekről beszélek, akkor elsősorban gasztrokulturális kirándulásaimra gondolok. Az éttermek, melyekbe volt szerencsém betérni, már nevükben kellemes csengésűek (Chez Fyfy, Chez Louise, Le Vivarais, Courtepaille, s elfér mindezek mellett a Hippopotamus - Víziló - grillbár is). A felszolgált étkek pedig, különösen a helyi specialitások, a rózsaszínűre sütött kacsamell vagy a lyoni saláta, minden kóstolás alkalmával maradandót nyújtanak. Mindezek mellett szinte kihagyhatatlanok a francia konyhától eltávolodó "multikulti" falatok, mint az errefelé kiváló minőségben kínált sushi, az amerikaival is versenyre kelő baconös sajtburger vagy a Nutellában tocsogó (bár erre semmi szükség nem lenne) Churros. Kulináris kísérleteim közül a keddi ebédnek különös varázst kölcsönzött a tény, hogy azt a helyi képzés aktuális vezetőjével fogaszthattam el. Lukasz - nevével összhangban - lengyel származású, következésképp a közös hang megtalálása is rettentő egyszerűen ment, kellemes egy órás lazulást biztosítva két előadás között.

Mire akartam ugyanakkor utalni a bejegyzés címével? Vannak tudatos döntések és vannak óriási véletlenek. Előbbire szolgál példaként, hogy feszes oktatási feladataim csak ezen a héten engedték a lyoni utat. Utóbbit pedig az példázza kiválóan, hogy pont csütörtöki búcsúestémre időzítették a helyi borászok az "új beaujolois" ("bozsolé") bor hivatalos bemutatását. A környék valamennyi borásza a csütörtöki napot választotta ki arra, hogy primőr boraikkal elárasszák a piacot. Nincs is olyan étterem, amely csütörtökön ne kínálta volna e friss nedűt. A magyar borok szerelmeseként persze azt kell, hogy mondjam: hatalmas meglepetéseket nem kell várni egy ilyen friss italtól. A beaujolois nouveau-t karaktere, illata és íze egyaránt kellemes társalgási bornak predesztinálja. Annál nem kevesebb, de nem is több. Meg kell hagyni, ezzel együtt is különösen érdekel, hogy mit tudott a Vylyan Pincészet alkotni az idei évtől piacra dobott új "Bogyólé" (remélem az áthallás megvan) borával. Melyből volt szerencsém már a piaci terjesztés megelőzően, rögtön a címkézés után egy "tiszteletpéldányt" kapni.

Azért térjünk vissza egy pillanatra a lyoni mindennapokra. A szerda reggeli havasesővel ugyan nehezen barátkoztam meg, ám az elemekkel való közdelem közepette különös tapasztalatokra tettem szert a francia embereket illetően. A roller errefelé még mindig menő. Kivéve, mikor szakad az eső. A járda a gyalogosok számára nem más, mint egy jelentés nélküli zebracsíkos dísz. (Ebben persze hasonlítanak ránk, magyarokra.) A közlekedési lámpákra ezzel ellentétben a karácsonyi díszkivilágítás szerves részeként tekintenek mind a gyalogosok, mind az autósok. A sofőrök ráadásul szemlátomást csak akkor érzik magukat boldognak, ha ritmusosan használhatják a dudájukat.

Notre Dame de Fourviére

Ja, és szerencsére az idei utamból sem maradt ki a napsütés. Ha csak két órára is, de láttam a fényes égitestet. Valószínű az elemek így akarhatták, ugyanis e két óra pont az előadásom végeztével vette kezdetét. Így gyorsan átvedlettem előadóból túristává, és nyakamba vettem a várost. Kihagyhatatlan célállomás a helyi Notre Dame de Fourviére, amely persze nem akkora, mint a párizsi, ám legalább olyan szép. A dombon magasodó templom tövéből a városra nyíló kilátással egyetlen hasonló emlékem vetekedhet: egy hasonlóan francia ajkú város, a kanadai Montréal "Mount Real" hegyének (inkább dombjának) panorámája. Az óvárosi kis sikátorok, a hangulatos butikok, a harmonikás zenészek, a fecsegő-tipegő helyiek mind sikerrel segítettek a teljesített munkáról végérvényesen elterelni a figyelmemet.

Negyedjére jártam Lyonban, de már most remélem, hogy egy év múlva ismét ellátogathatok ide. Mégis, ennél is erősebb érzés kerített hatalmába ötödik estém végéhez közeledve: ideje lesz lezárni az évet és immáron otthon a karácsonyi szezonra készülni.

Tizenkettő, nem egy tucat

De nem ám. Tizenkettedjére érkeztem Turku városába, hogy a helyi egyetemen okíthassam a finn és más európai, illetve Európán kívüli országok diákjait. A munka mellett egy-egy ilyen finn út a kikapcsolódást is jelenti számomra, és a kultúra folyamatos - apró szeletekben történő - megismerése mellett lehetőséget teremt arra is, hogy egy-két, lassan megszokottá váló hóbortomnak élhessek. Amiket egyszerűen nem lehet megunni.

Ruissalo szigetén

A mostani utazás legnehezebb elemét az a puszta tény adta, hogy míg tavasszal volt kísérőm, addig ezúttal egyedül tértem vissza. A programok persze nem maradtak el, s a mostani utamat leginkább a kapcsolatok ápolása jellemezte. Rögtön szombaton egy turkui (volt) kolléga invitált Ruissalo szigetére, hogy töltsünk el egy órát beszélgetéssel - négyesben. Mi ketten és két kutyus. A sziget, mint mindig, ismét csodás volt. Az időjárás a hűvös tartomány alját súrolta ugyan, de a nap sütött, s mindent egybe véve nem csak a két kutya élvezte a hőfokot. A beszélgetés a kollégával hasonlóképp jól alakul. A hölgy egy kiváló jövő évi konferencia részleteit mesélte el, amelyen nekem is jelenésem lesz, a szállásomat már foglalták is. A célpont Leeds, Anglia. (Beszámoló júliusban.)

A vasárnap a bevásárlás, illetve az előadásaimra történő készülés jegyében telt, ugyanakkor késő délután őszinte reményekkel telten vettem az irányt egy műfüves focipálya felé, ahol rendre mérkőzéseket szoktak szervezni, a hét valamennyi napján. Ezúttal sem csalódtam. Senki ne kérdezze, milyen mérkőzést láttam, csak annyit tudok, hogy két félamatőr csapat egy kupáért küzdött meg. A hajtás hatalmas volt, a technikai képzettség csekély, összességében a hangulatra nem lehetett panasz.

Hétfői napom fénypontját a The Monk jazz bár meglátogatása jelentette, ahol a JAR nevű zenekar tette felejthetetlenné e látogatásomat. Egy pelyhedző állú basszusgitáros, egy lelkes, a húszas éveinek elején járó másik gitáros, és egy félelmetesen képzett dobos (a csapat átlagéletkora nagyjából 21 lehetett) olyan fúziós jazz dalokat játszottak, ráadásul olyan virtuóz improvizációkkal tűzdelve, amelyektől majd leesett az állam. Ha itt Finnországban ez szokás lenne, visszatapsoltam volna őket. Sajnos nem szokás.

Kedden az egyik szegedi hallgatómmal, szerdán egy - az órámat három évvel ezelőtt végig ülő, Hollandiában és az Egyesült Államokban diplomázott, Izraelben gyakorlatot töltött, finn feleséggel rendelkező, német származású, mondhatni kicsit globalizált - volt diákommal töltöttem néhány beszélgetős órát. Engem felfrissített mindkét élmény.

Bruschetta a
Trattoria Romana-ban

A csütörtöki nap sem telt unatkozással. Részben már a hazaútra készültem, de még elbúcsúztam a kollégáktól, illetve csatlakoztam néhány tanárhoz és PhD hallgatóhoz, és floorballoztunk egy teljes órát. Kikészültem ugyan, és ez csak a minimális megfogalmazás, de nagyon kellemes élményt jelentett a fel és alá rohangálás. Nem mondom, iszonyú verést kaptunk, részben miattam is, és még csak gólt sem ütöttem, de néhány kalóriát biztos elégettem. Amit aztán röviddel utána vissza is gyűjtöttem, mivel amolyan "búcsúvacsoraként" ellátogattam a kiváló Trattoria Romanaba, ahol az olasz szakács lelkes buon giorno-zás közepette fogadott mindenkit, ráadásul nem is mindent számoltak fel. Vagyis nem csak a gyomrom, de a pénztárcám is jól járt egy picikét.

Majd este jött az elmaradhatatlan szauna. De ezúttal a történet nem egyszerűen izzadás és lehűlés ciklikus ismétlését eredményezte. A szaunát ellepték az orosz kutatók, akik közül egyről kiderült, valójában udmurt, és mint ilyen, a finnugor (főleg a magyar és a finn) nyelv kutatója. Mindig is tartottam, hogy bárhol is járok, találkozok magyarokkal vagy magyarul beszélőkkel, ez most is így történt. Érdekes információkkal bővítettem alapszintűnek nevezhető finnugor ismereteimet, illetve az oroszországi Udmurt Köztársaság (Udmurtföld) mindennapjairól rendelkezésre álló adataimat. Ám a történet még mindig nem ért véget. Udvariasságuk tükröződéseként meghívtak az "after-szauna-party-ra". Ennek keretében ételek autentikus orosz válogatását kínálták fel, és természetesen az alkohol sem hiányzott az asztalról. Kövezzen meg ezért bárki, aki másként látja, de nekem nem okozott örömöt a torokmaró ukrán mentavodka. De most már elmondhatom, hogy ezt is kipróbáltam. Hajnali indulásomra hivatkozással végül fél éjfél körül kimentettem magamat, és némi szédelgés és fejfájás mellett a sjaát szobám felé vettem az irányt.

Valahogy így telt egy újabb hat teljes nap Finnországban. Folytatás jövő májusban, amikor talán a most lehullott levelek helyére új zöld hajtások érkeznek majd, és az esőfelhők helyét a napsütés váltja majd fel.

Kis testbe öltött világváros

Évekkel ezelőtt egy barátom javaslatára vettem meg utolsó doktoranduszi könyvtámogatásomból Kurt Vonnegut "Ötös számú vágóhíd" című kötetét. Olyan szinten lenyűgözött a német származású, de amerikai állampolgárként a második világháborút a szövetséges hadseregben megjárt szerző könyve, hogy azóta az összes írását végig olvastam. S most vissza a gyökerekhez: úti cél Drezda, ahol Vonnegut csodával határos, viszont az életét gyökeresen megváltoztató módon élte túl e csodás város szövetségesek általi (igencsak megkérdőjelezhető) bombázását.

Az Elba partján

Az ötös számú vágóhídhoz, amelynek pincéjében Vonnegut, néhány másik amerikai hadifogoly és német fogva tartóik meghúzták magukat 1945. február 13-án, nem jutottam el, valószínűleg már nem is létezik az épület. Viszont eljutottam olyan helyekre, melyek a német újjáépítés kiváló példái, melyek szimbolizálják, hogy a szocialista évtizedek után miként lehet visszaadni a "szász Svájcnak" is nevezett tartomány fővárosának eredeti szépségét. (Ezt rögtön érzékeltesse az Elba partján elterülő gyönyörű palota és katedrális tornyainak, és a mellettük húzódó sétánynak, valamint az ott kialakított szökőkútnak a romantikus egyvelege.) Egyébként a szocialista évtizedek említése már csak azért is fontos, mert épp a mai napon, vagyis hazaindulásom napján ünnepli az immáron egységes Német Szövetségi Köztársaság a régi NSZK és az NDK összeolvadásának 23. évfordulóját. Sajnálom, hogy a várható esti ünnepségeknek már nem lehetek tanúja, de így is örömteli, hogy a németek talán legfontosabb nemzeti ünnepének egy részét az országban tölthettem.

A város életét az 1945-ös légi csapás után a kelet-német Szászország szocialista fennhatóság alá kerülése is komoly csapásként érte. Amit biztosan tudok, az az, hogy a fellendülést részben a tudományok és az oktatás megerősítésével érték el. A bombák által kevésbé sújtott egyetemi kampusz mára több négyzetkilométernyi területet ölel fel, benne egy olyan modern könyvtárral, amilyenben még nem jártam. A világhírű Max Planck Institut saját központtal rendelkezik itt, és - hogy a kedvencemet említsem - külön épületben végzi munkáját a Fatechnológiai Intézet ("Institute für Holztechnologie").

A Frauenkirche

A belváros helyreállításáig azonban a rendszerváltásig várni kellett. Különösen igaz ez a szépséges Frauenkirche épületére. A mellékelt képen Luther Márton büszke teste mögött a régi pompájában díszelgő épület látható. Ugyanakkor 1945 és durván 1995 között a templom helyén csak a romok álltak, egy letűnt kor mementójaként. A rendszerváltás után, többek közt emberek és cégek ezreinek felajánlásaiból is gazdálkodva az altemplomtól egészen a hatalmas kupoláig mindent újraépítettek. A belső tér aranyos ragyogása, a hatalmas orgona, a körkörös padsorok, és persze a fölöttük elhelyezkedő "páholyok" lenyűgöző látványt keltenek, akárcsak a lépten-nyomon elhelyezett műalkotások, melyek a rombolás és az újjáépítés párhuzamát szimbolizálják. A Frauenkirche körüli tér majdnem egészében középkori hangulatot tükröz. Ugyan egy-egy telek üresen tátong (melyet a városi térképek jótékonyan szürkével jelölnek, jelezve a valaha ott állt, s talán a jövőben ismét felhúzandó épületeket), s a földszinti ajándékboltok, kávézók és éttermek sem épp Luther korából erednek, de maga a tér világszínvonalú szépségeket rejt.

A Residenzschloss

Az óváros ugyan rövid percek alatt bejárható volna, de részletgazdagsága, az épületek pompája, a tágas terek, az utcai zenészek, esetleg egy hamisítatlan német kolbász uzsonnai elfogyasztása akár pár órára is lekötheti a figyelmet. A részletgazdagságot igyekszik szemléltetni a harmadik kép, amely a valaha volt szász herceg és király palotáját, ma pedig múzeumot (Residenzschloss), illetve az előtte álló kerítés díszítő motívumát ábrázolja. Valójában Drezdáról csak annyit lehet mondani: kis testbe öltött világváros. Óvárosa, terei, az óvárosi piacon felhúzott őszi vására és sétáló utcája (amely az általam eddig látott legtartalmasabb bevásárló negyed is egyben) elragadó, a tény pedig, hogy gyakorlatilag néhány buszmegálló távolságon belül minden megtalálható, hihetetlen előnyös. Néhány felhőtlen nap eltöltésére ajánlom mindenki figyelmébe ezt a gyönyörű várost.