Hullámzó Balaton

Vajon milyen érzés az, amikor hosszú, megfeszített, kitartó munka után learatod e tett gyümölcsét? Vajon milyen érzés az, amikor egy hosszú ideje várt vizsga másnapján útra kelsz, hogy az annak jegyében beáldozott nyárból egy keveset visszakapj a Balaton mentén? Vajon milyen érzés az, ha ráadásul mindent megkapsz egy ilyen úttól, amit csak várhattál? Elmondom!

A történet hőse azonban nem én vagyok, hanem a feleségem, aki múlt hét csütörtökön teljesítette a jogi szakvizsga harmadik részét, s ezáltal mindent megcsinált, ami ahhoz kell, hogy kis hazánkban "teljes értékű jogásznak" tekintsük. (Én speciel nem vagyok az.) Nem kis teljesítmény, hanem nagy teljesítmény. És elmondhatjuk: nagyon megérte. Mikor tavaly az első részt követően Villányba utazunk, még távoli volt a vége. Mikor tavasszal, a második részt követően a Börzsönyt látogattuk meg, már mertünk előre gondolni. S most, hogy vége az egésznek, s a hatalmas követ a Szalay utcában hagytuk (merthogy én is szerepet vállaltam a kalandból, ha csak sofőrként is), nagyon boldogan vetettük bele magunkat a badacsonyi kirándulásba.

Már maga a pénteki utazás élménydúsra sikerült, ugyanis - a szállás délutáni elfoglalásának lehetősége miatt - megálltunk a csodás Tihanyban, hogy megszemléljük a Balaton északi és déli partja közötti legkeskenyebb szakaszt, hogy a mindig gyorsan elfogyó levendula olajunkat pótoljuk, s hogy persze valami finomat ebédeljünk. Utóbbi felejtősre sikeredett a többet ígérő Echo étteremben, habár a kilátás felejthetetlen marad.

Utunk a Badacsony, pontos úti célunk viszont Káptalantóti volt. Ennél is pontosabban az Istvándy pincészet. Egyik kollégám javaslatára tettünk kísérletet e családi pincészetnél, s soha meg nem bánható döntésnek bizonyult e választás. Hogy miért? Nem akarok itt reklámot teremteni a két elhivatott fiatal és egy szakértő édesapa által felvirágoztatott pincészetnek, de amit Villányban megkaptunk a Polgár pincészettől a maga környezetében, azt most megkaptuk Istvándyéktól a maguk környezetében. A Tóti-hegyről a Badacsonyra és a hullámzó-csillogó Balatonra lenyűgöző panorámával tekintő teraszos kerthelyiség (lásd a mellékelt képet, bár azon a Hold szerepel, s így a Badacsony lemaradt), kiváló borok (főleg a fehérekről beszélek itt) és a házigazdák ízléséről és konyhai szakértelméről tanúskodó ételek elegendő bizonyságot jelentenek. Péntek és szombat esténket is itt töltöttük, sőt pénteken gyalog indultunk vissza a tóti szállásra. A majdnem teljes telihold elégnek bizonyult, hogy a Tóti-hegy egyik lábától a szürke marha csordák kíváncsi, de álmos tekintete mellett a hegy másik lábához sétáljunk.

A szombat már a klasszikus pihenéssel telt: fényképező a kézben, túracipő a lábon, a táj pedig (ezúttal maga a Badacsony) előttünk és utánunk. A Balaton partján hagyott autótól a Római úton indultunk a Kisfaludy ház és a Rózsa kő irányába. Aki ismeri e kő titkát (habár inkább mondáját), sejtheti, hogy miért nem a Balatonnak háttal ültünk rá feleségemmel. Az út a Bujdosók lépcsője felé vezetett, ahol izzasztó küzdelem, és be kell valljam, néhány megállás után, már fel is értünk a közel 500 méteres vulkáni hegy tetejére. A séta a lehetséges keretek ellenére nagyon kellemes volt, melyet a kilátók által nyújtott tájképek sokasága tett teljessé. Hogy fáradtnak nem nevezhető, ám pihenésre kapható lábaink is örüljenek, visszatérőben megálltunk a Kisfaludy háznál, s kellemes ebédünket a többek közt a "Most múlik pontosan" című dalt újraértelmező cigányzenekar társaságában tölthettük el.

Ám a napnak ekkor még csak a derekánál jártunk, s mivel - a bevezetőben említettekkel összhangban - kicsit hőfokban is visszakaptunk a nyárból, a kánikulát kihasználandó a badacsonyi strand felé vettük az irányt. Mit nekünk ultrahangos szúnyogok, szúnyoglárvás part, nem épp "és még Bambi is kapható" érzést árasztó indián muzsikás móló - végre csobbantunk a magyar tengerben.

A hazatérésünk napja sem maradt program nélkül, s bár a keszthelyi Festetich-kastély egyeseknek talán elcsépelt, számunkra nem az. Én közel másfél évtized, feleségem "csekély" 7-8 év után látogatott el újra e kastélyhoz. Nem mondom, a fényképjegyre már nem szántunk pénzt, de a díszes szobákat, a pompás - jogtudományi könyveket is katalógusában tudó - könyvtárszobát, a házi kápolnát és a zöldellő kerteket enélkül is lefényképeztük (valójában csak szemeinkkel - na jó, a kápolna kivételt jelent ez alól).

Nem tudhatom, de bízok abban, hogy a fenti összefoglaló valamennyi, a bevezetőben leírt kérdésre hű választ adott. Nekem ettől volt hullámzó a Balaton. No meg a Budapest Bár zenéjétől, mely az immáron klasszikusnak tekinthető úti CD lemezünk címadó dalává nőtte ki magát.

A Dunakanyar arcai

Fellegvár. Bobpálya. Tollaslabda. Csillaghullás. Túrázás. Rám-szakadék. Társasjáték. Paprikás krumpli. Naplemente a Duna partján. Éjszakai vízi baseball. És persze a rokonok. Mindez egyszerre a Dunakanyarban.

Az elmúlt másfél évben harmadjára látogattam vissza e csodás régióba, ám még most is legalább annyi meglepetés várt rám itt, mint tavaly májusban, mikor dobogókői hosszú hétvégénken eljutottunk a feleségemmel a Rám-szakadékba, vagy épp idén áprilisban börzsönyi kirándulásunkból visszatérve betértünk Visegrádra. Áprilisban a "klasszikus" Dunakanyaros fotót töltöttem fel a blogra. Ezúttal a várból jobbra tekintve, a Szentendrei-sziget északi csücskét is felvillantó tájat mutatja e bejegyzés első fényképe.

Míg azonban áprilisban kocsival szerpentineztünk fel a gyönyörű hegy(ecské)re, ezúttal túraútvonalat választottunk. Rövidsége ellenére kalandos volt a kaptató: a mellékelt fotón látható kálvária templomtól sziklák és fagyökerek között emelkedtünk fel a várig, s hol azért tartottunk kis szünetet, hogy keresztlányom felmászhasson egy-egy sziklára egy fotó erejéig, hol sógornőm pihegését kellett bevárnunk. Fent azonban az idősebb generáció már izgatottan várta, hogy megérkezzünk, és együtt beléphessünk a várkapun. Turistákból most sem volt kevés, mégsem ment ez a nézelődés és a fotózás kárára. Valószínű azonban, hogy a kis csapat ennél is jobban várta, hogy utunkat a nyári bob felé vegyük, ahol mindannyian többször csúsztunk, még keresztlányom is, aki pontosan négyszer száguldott le a hétszáz méteres alpesi bobpályán.

Péntek esténk ezek után kellemes kerti lazulás és a nyári táborok hangulatát idéző pingpongozás és tollaslabdázás ötvözetével telt, hogy aztán a sötétség beálltával fejünket az ég felé emeljük, és az aznapra beígért csillaghullást próbáljuk nyomon követni. Na persze a telihold tett arról, hogy ne legyen teljes a sötétség, mindenesetre így is sikerült több kívánságnyi csillagot észlelni.

A szombat álmos ébredése után csapatunk a Visegrádi-hegység talán legszebb pontjának meghódítására indult: irány a Rám-szakadék. A szülők csak egy szakaszon tartottak velünk, de jobbnak tűnt keresztlányomat is hátrahagyni. A gyönyörű szakadék azért mégsem feltétlenül neki való terep. S bár létezik olyan, hogy "ajánlott közlekedési irány", nem kevés emberel találkoztunk szembe az úton. Cipő nem maradt szárazon, sőt homlok sem, mindenesetre egyszer sem csobbantunk, szívtréningnek pedig egyenesen kiváló volt a szurdokvölgy (melyben 112 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni). Mondjuk az igazat megvallva sosem értettem azokat, akik egy ilyen helyre egy Tesco műanyag szatyorral vagy egy üveg jeges teával érkeznek. Különösen elszomorított, hogy legalább kettő eldobott műanyag flaskát láttam a szurdokban...

A délután egy részét kellemes és nevettető társasjátékozás, másik részét pedig paprikás krumpli készítésével töltöttem. Elégedetten kerekedő pocakkal ezután utunkat a "belváros" felé vettük. Részben tudatosan, fagylaltozási célból, részben spontán, melynek eredményeként a Duna partján kötöttünk ki, ahol kacsázással, majd Tóni só' (alias sógor) ötletéből kiindulva vízi baseballal kacagtattuk meg magunkat. (Ez utóbbi nem jelentett mást, mint hogy a parton talált kavicsokat egy fabottal a vízbe ütöttük.) A kissé homályos, bár talán ettől misztikusabb kép, melyet Anikó sógornőm készített, épp az egyik ütésemet örökítette meg.

Mindent egybe vetve csodás hétvégét töltöttünk egy focicsapatnyian a Duna-kanyarban, megismerve annak több arcát is. Lefogadom, hogy még rengeteg van, ami miatt érdemes lesz visszatérnünk a közeljövőben!

Visszapillantó - Szentpétervár (2005)

Nyár lévén a szakmai utakat most jegelem. Ezen a nyáron nem is utaztam külföldre tanítani, úgy mint tavaly. Nyaralásos élmények majd augusztusban és szeptemberben lesznek, a következő külföldi utam pedig csak októberben következik. Ezért, hogy a blog az élet jeleit mutassa, egy új rovatot indítok "Visszapillantó" névvel. 

A rovat célja nagyon egyszerű. Az "Away to..." blog 2010-es indítását megelőzően nem egy tartalmas és élménydús utazásban volt részem a világ (egészen pontosan Európa és Észak-Amerika) egyes országaiban. Nem célom, hogy ezekről az utakról részletekbe menő beszámolót írjak, hiszen nehezen lehetne a letisztult, talán már túl is idealizált emlékeken túl igazi mély élményeket átadni. (Azért néhány emlék csak feltört belőlem, lásd lentebb.) Épp ezért inkább beszéljenek helyettem a bejegyzésekhez mellékelt, s az utazásokról készült videók vagy fényképklipek. (Idővel ez utóbbiak válnak majd dominánssá, mivel jóval idő és energiatakarékosabb megoldásnak bizonyult, mint a filmek készítése.)

Az első - jelen esetben - videó a 2005. decemberi szentpétervári utamról fog szólni. Tizenegy felejthetetlen nap egy gyönyörű, európai típusú, mégis rendkívül orosz városban. Ha lecsukom a szemem, még mindig gond nélkül fel tudom idézni, hogyan kellett eljutnom a szállásomról a kézilabdacsarnokokig, ahol a női válogatott Vb-3. lett (engem pedig a bátyámék láttak a magyar televíziós közvetítés során a tévében), milyen volt meglátni az Aurórát a Néva vizén, milyen kellemes élményt jelentett e-mailezni formálódó kapcsolatom elején a párommal, aki azóta a feleségem, milyen eszméletlen élményt jelentett a Mása és a Medve nevű étteremben borscsot enni, vagy milyen kellemes beszélgetéseket folytattam egy újonnan szerzett finn-orosz baráttal (Dimával) egy-egy szamovárnyi tea mellett. Persze az is előttem van, hogy mit jelentett két napig várni a bőröndömre, mely Frankfurtban elkeveredett, és az ing, melyet az előbbi okból szűkösnek nevezhető ruhatáram felfrissítése céljából vettem, még mindig változatlan minőségben tündököl néha rajtam. (Mondjuk meg is kérték az árát, amit viszont nem bántam, mivel utóbb a biztosítóval kifizettettem az árát;-) Jaj, és persze a Picasso kalandjai. A zseniális svéd film nyújtotta a fagyos, hóeséstől nem mentes sötét esték szórakozását.

Az alábbi videó ezeket az élményeket mozgalmasan foglalja keretbe. Lássuk!

Fotóklip - USA '10

Megkéstem vele, tagadhatatlan, mégiscsak most jutott időm arra, hogy összevágjam a 2010 május és július közötti baltimore-i utam során készített fotókból összeállított klipet.

A klipen a baltimore-i, a washingtoni, a new yorki, az annapolisi, a chicagói és néhány virginiai (woodbridge-i) utazás, élmény képei láthatók. Jó szórakozást mindenkinek, aki veszi a fáradtságot és végig nézi a 7-8 percet:-)

@ Stanford w/ Goldstein

San franciscói utam utolsó napját félig a szakmával, félig turistáskodással töltöttem. Ellátogattam ugyanis az USA egyik vezető egyetemének kampuszára, ahol együtt ebédeltem és két órán át beszélgettem a szellemi alkotások jogának egyik amerikai vezető professzorával, Paul Goldsteinnel.

Szürke napnak indult, mintha csak az időjárás is érezte volna, hogy haza utazok. Ettől függetlenül örömmel sétáltam végig még egyszer a Powell utcán, ahol most már (hadd pukkadjak az irigységtől) vidáman csilingelt az a híres kis villamos, oldalán kifelé lógó utasokkal. A vonatút Palo Alto állomásig kellemesen, a ködbe burkolózó dombok és az alkalmasint előtűnő szeméthegyek szemlélésével telt. Leszállva a Caltrain járatáról, és magam mögött tudva egy körforgalmat azonban leesett az állam. Egy, a végtelenbe nyúló, pálmafákkal övezett sugárút vezetett a Stanford kampusz belső részéig! (Csak azért nem fényképeztem le az út közepéről állva mindezt, mert olyan sok autó dübörgött rajta folyamatosan, hogy azt még az M5-ös autópálya is megirigyelhetné.)

Mivel szánt szándékkal hamarabb érkeztem a Goldstein professzorral megbeszélt időpontnál, ezért sok időm volt arra, hogy a gyönyörű épületek között álmélkodjak és fotózgassak. Az első mellékelt képen a Hoover torony látható, melybe sajnos nem sikerült feljutnom, pedig abból valószínűleg egész messze el lehetett volna látni. Gyönyörűen karbantartott pázsit, hatalmas fák, alattuk kapirgáló-turkáló madarak és mókusok (még feketét is láttam), és szebbnél szebb épületek. Ámultam is, amennyire tőlem tellett.

Aztán ahogy közeledett az idő, a jogi kar épülete felé vettem az irányt. Ahol – talán a véletlen akarta így, talán nem – pont egymásba futottunk Goldsteinnel. Ami így megkönnyítette az irodájának megtalálását. A csomagom lerakása után pedig már indultunk is, és átvezetett a jogi kar vadonatúj épületébe (amit ők csak japán szállóhoz hasonlítanak, annyira modern), megmutatta az új kollégiumi szárnyat, majd utunkat az oktatói ebédlő felé vettük. A rendkívül finom tonhalas salátát rendkívül kellemes, kimerítő társalgás kísért és követett. Beszéltünk szakmáról, oktatásról, még az Szerzői Jogi Szakértő Testület is szóba került. Emellett mesélt magyar származásáról (tudtam, hogy a világon a legnagyobb fejek magyarok), sőt még egy magyar szót is előhúzott a tarsolyából. Az ebéd után tovább folytattuk a körutat, és tovább folytattuk a beszélgetést is. A második fotón látható kápolnát ekkor fényképeztem le (nem csak kívülről).

Nem véletlen, hogy észre se vettem, mennyire repült az idő. Mivel majd két órát szakított rám az idejéből, illendő volt elköszönnöm tőle. Szükséges is volt egyben, mert épp aznap kellett a „japán hotelben” kialakított új dolgozószobájába átköltöznie. S bár végül pocsék lett a fotó minősége, nem állhattam meg, hogy ne kérjem meg arra, hogy „álljon modellt nekem”. Egy biztos: az elmondható a képről, hogy valószínűleg az utolsó, mely régi dolgozószobájában róla készült.

Mindezek után nem maradt más, mint kijönni a reptérre, levásárolni a szállómban – „reggeli gyanánt” – kapott Starbucks kuponomat, kihasználni a 45 perc ingyen internetet, feltölteni ezt a posztot és a képeket, majd lecsukni a laptopot, és egy dologra gondolni: otthon, édes otthon!

Viszont engedtessék meg nekem, hogy ha már egy Huckleberry Finn idézettel nyitottam egy korábbi bejegyzésemet, akkor az utolsó san franciscói írásomat egy másik Huck Finn idézettel zárjam:

- (Tom Sawyer) Halottad, mit mondott a tanár, amikor összevissza cikáztunk tegnap a levegőben. Volt, hogy ötven mérföldes sebességgel haladtunk, de volt, hogy megtettünk kilencvenet, százat is. Azt is mondta, viharszéllel meg tudna tenni háromszázat is, meg hogy ha vihart akar, éspedig kedvező irányú széllel, nem kell egyebet tennie, csak följebb vagy lejjebb szállnia, míg rá nem talál.

- (Huck) Ez az, látod. Mindjárt gondoltam. A tanár hazudott.

- Hogy-hogy?

- Mert ha mi ilyen sebességgel szálltunk volna, már régen túl kellene lennünk Illinoison, ugyebár?

- Természetesen.

- No és nem vagyunk túl.

- Miből gondolod?

- Látom a színéből. Illinois kellős közepe fölött vagyunk. Magad is láthatod, hogy Indianának nyoma sincs még.

- Mi ütött beléd, Huck? Azt mondod, a színéből látod?

- Hát persze.

- Mi köze ennek a színhez?

- Nagyon is sok. Illinois zöld, Indiana rózsaszínű. Mutass nekem itt lenn valami rózsaszínűt. No, ugye barátom-uram, csupa zöld minden, amerre csak nézel.

- Indiana rózsaszínű? Micsoda badar beszéd!

- Nem badar beszéd. Láttam a térképen. Indiana rózsaszín.

Nos, én nem tudom, Magyarország általában milyen színű egy külföldi térképen, de ha fölötte leszek, fel fogom ismerni!

Ahol Al Capone is megfordult

Eredendően úgy gondoltam, hogy az utolsó két napom élményeit egyetlen bejegyzésben foglalom össze. Aztán kiderült, hogy akkora hatással volt rám a hely, ahol Al Capone is éveket húzott le, hogy már nem akartam összesűríteni mindezt a hétfői stanfordi utammal.

Vasárnap délben véget ért a konferencia, amiért ide utaztam. Mivel azonban a repülőm csak hétfőn este indult haza, rengeteg időm maradt hasznos elfoglaltságokra. Ezek egyike volt a délutáni kirándulás az Egyesült Államok történetének egyik leghírhedtebb börtönébe. A San Franciscótól másfél mérföldre az öböl vizéből kinövő "Szikla" 1934 és 1963 között a legelvetemültebb bűnözők lerakataként működött. Gyilkosok, fegyveres rablók, adócsalók és egyéb figurák élték napjaikat a celláikban, melyekben épphogy csak ki lehetett nyújtózkodni.

Hihetetlen, mégis igaz, hogy a rabok celláinak otthont adó épület falain kívül a sziget maga a földi paradicsom. Tagadhatatlan, hogy a penetráns halszag, mely a kikötőbe érkező turistákat fogadja, nem épp a legbarátságosabb (nem meglepő, hogy évszázadokkal ezelőtt a helyi indiánok állítólag az itt fészkelő halászmadarak tojásaiért csónakáztak ide), de néhány méterre eltávolodva a sirályok és albatroszok hadseregének otthont adó sziklafaltól ez sem jelent problémát. A Szikla eredendően amúgy védelmi erődként szolgált, utóbb kaszárnyának alakították át (bár már ekkor őriztek itt katona elítélteket), az 1930-as években időszakában pedig átalakították a legveszélyesebb bűnözők őrzésére alkalmas komplexummá. A hely, ahol a kiváló ételen (a rabok ugyanazt ették, mint a fegyőrök), a szálláson, az orvosi ellátáson felül azonban minden kiváltság volt. Csak akkor mehettek a rabok a friss levegőre, ha kiérdemelték. Csak akkor kaphattak levelet, ha kiérdemelték. Csak akkor mehettek a könyvtárba, ha kiérdemelték. Az elkülönítőbe és a sötét zárkába kerülni persze annál könnyebb volt.

Az Egyesült Államok harmincas évei elsősorban a nagy gazdasági világválság okozta problémákról (tetszetős a "great depression" szó minderre), valamint az alkoholfogyasztási tilalomról (csak úgy önmagában "prohibition") szólt. Erről a korszakról rengeteg film is készült, s nem kevésben központi szerepet szántak az alkoholcsempészetből meggazdagodó Al Caponénak. Az 1931 végén elítélt, majd kb. fél évre rá börtönbe vonuló, s az Alcatraz megnyitását követően nem sokkal oda átszállított Capone a mellékelt fotón látható elkülönítőben is sok időt töltött.

Sokáig élt az az ábránd, hogy az Alcatrazból nem lehet megszökni. Érdekes, hogy a rengeteg kísérlet közül több is sikerrel járt, habár tagadhatatlan, hogy a szökevények többségét órákon belül elfogták. Nem úgy azt a három férfit, akik 1962-ben lógtak meg a börtönből. A tervük több volt, mint precíz. Ágyukat kitömték (még arra is jutott idejük, hogy viszonylag igényes, szappanból és a borbélytól begyűjtött hajból gyúrt "álfejeket" is gyártsanak), a cellájuk végében található szellőzőnyílást kanalakkal felfeszítették (a zajok elfedése érdekében olyankor, amikor épp hangos zene szólt a cellablokkban), amikor eljött az idő, átpréselték magukat rajta (nekem nem ment volna), a cellák között elnyúló 90 centiméter széles szervízfolyosó csövein felmásztak a tetőig, s ott egy nyíláson át elhagyták az épületet. Kiérve az esőcsatornákon ereszkedtek le, a a szögesdrótkerítést is átmászva már csak a vízhez kellett sietniük. Ott esőkabátokból varrt gumicsónakot tangóharmonikával pumpáltak teli levegővel, és eleveztek... Egyesek szerint Dél-Amerikába, habár többen is úgy vélik, nem értek partot. Legenda a javából! Illetve szög a koporsóban. Ekkorra már érett ugyanis a börtön bezárása. Ezt indokolta az épület állapotának folyamatos romlása, illetve a hatvanas évek elején hatalomra jutó Kennedy család is egyetértett mindezzel.

A sziget története azonban ekkor még messze nem zárult le. Hat évvel a börtön bezárását követően indiánok egy csoportja szállt partra a szigeten, hogy maguknak követelje a területet. Az indiánok egy csoportja 1971-ig kitartott, akkor azonban szövetségi ügynökök felszámolták az engedély nélküli "kisajátítást". A résztvevők azonban egyöntetűen állítják azóta is: megérte. Nixon ugyanis ekkor tett olyan engedményeket több indián törzsnek is, illetve az indián identitás hangoztatása is felerősödött az Egyesült Államokban ezután.

De most már legyen elég a mesélésből. Mindössze két fontos megjegyzés: Al Capone, aki a falak mögött is befolyásos maradt, mindössze négy és fél évet töltött a Sziklán. Ekkor ugyanis szifiliszt diagnosztizáltak nála, és átszállították egy másik fegyintézetbe. S ha már Szikla! Eddig is tudtam, hogy Hollywood úgy csapja be a nézőket, ahogy akarja. Na, de hogy "A Szikla" c. filmben mekkora átverések vannak... Olyan helyszíneket terveztek abba a filmbe, amelyek mesébe illően messze állnak a valóságtól. A biztonság kedvéért, ha hazamegyek, megnézem a filmet, és kijegyzetelem, hány valós helyszínt lehet felfedezni benne!

Golden Gate: kipipálva

Hasonlóan a csütörtöki naphoz, a péntek és a szombat is kettős volt: konferencia, majd pihenés. Az előbbi az agyam, utóbbi pedig a lábam tűrőképességét vette igénybe. Egyiket se bántam. Egyrészt már túl vagyok az előadásomon, másrészt teljesült egy nagy vágyam: élőben láttam a Golden Gate hidat.

Utólag belátom, hogy a tervem elég merésznek bizonyult, mikor a szakmai feladatok letudását követően felültem az "F" vonal ősrégi (eredetileg Baltimore-ban használt) villamosára, s elzötyögtem az 33-as kikötőnél működő Alcatraz Cruises-hoz, hogy majd a következő hajóra felszállok, és megnézem a börtönszigetet. Péntek délben ugyanis már csak a szombat délutáni hajók valamelyikére volt jegy! Sebaj a programom vasárnap délután is szabad volt, így aznap fogok utazni.

Ennek fényében nem maradt már, mint a másik nagy tervemet valóra váltani, és elsétálni a Golden Gate hídhoz. Mivel ez alaphangon is legalább 5-6 kilométer volt az egyik irányba, ezért először az energiát gyűjtöttem be, és a Pier 39 pláza egyik éttermében megebédeltem. Ezt követően még percekig mosolyogtam a helyi mutatványos vidám előadásán, melyet a fapadozaton árgus szemekkel, egy-egy vicc esetén pedig hangos sikongatás közepette kísért nyomon a kis gyermekek hada (illetve a padokon ülve a felszabadult szülők tömege). A mellékelt képen épp egy szabaduló trükköt készül bemutatni a mutatványos.

Na és akkor ezek után irány a híd. Az utam rengeteg további kikötő, étterem, ajándékbolt mellett vezetett. Az út során egy kiváló látványpékség óriási üvegablakán keresztül vehettem szemügyre, San Franciscóban miként gyúrják a kenyeret. (Na jó, nem a látványért, hanem a frissen sülő kenyér illatáért ácsingóztam ott pár percig.) majd jött a hajókiállítás, parkok, egy öböl, amelyet vízi sportolásra is használhatnak, mert hatalmas nézőteret építettek elé a partra. Mindezek mögött a helyi csokinagyágyú, a Ghirardelli nagy gyára (amely még Willy Wonka gyárával is vetekedett). Újabb parkok, dombok, emelkedők, amiben a legcsodálatosabb az volt, hogy mindenhonnan lehetett látni az Alcatrazt. (Mintha csak kacérkodna a szemlélődővel a börtön.)

Ezek után egy újabb városrész tárult elém: Marina. Csodás házak, pálmafák és Crissy Fields. Ez utóbbi egy alapítvány segédletéve felújított tengerparti sétány, amely a helyi természeti adottságokat igyekezett visszacsempészni a mindennapokba. (Lévén mindent felforgattak ezek az amerikaiak, és csak manapság ébrednek fel, hogy a természet mennyire fontos.) A Golden gate híd, mely innen már mindenhonnan teljes pompájával látható volt, épp egy ilyen crissy filedsi bucka mögött nyújtózik San Franciscóból Marin City irányába. (Nagy kár, hogy viszonylag felhős nap volt - de legalább nem esett az eső.)

A visszaúton részben más irányt választottam, mivel már Marine városrész elém tárulkoztakor egy hihetetlen építményt vettem észre a távolban. Mint utóbb kiderült, egy szépművészeti múzeum hatalmas kupolájáról volt szó. Nem is nagyon lehet egyetlen fotóba belesűríteni mindazt, amit ott felépített valaha egy (feltehetőleg) nagy álmodozó, a mellékelt fotó valószínűleg azért mégiscsak visszaad valamit abból a monumentalitásból, nyugalomból és szépségből, ami jellemzi ezt a helyet (ahol épp egy "just married" házaspár fotózkodott - teljesen meg tudom őket érteni). Egyébként a mellékelt fotón látható épület kupoláját láttam a távolból.

S bár a péntekről már rengeteget szóltam eddig, érdemes röviden azt is elmondanom, hogy az esős reggellel induló, majd a konferencia-előadásommal folytatódó szombaton volt szerencsém egy tavaly - New Yorkban - megismert fiatalemberrel, Mattel is találkoznom. Sétáltunk egy kellemeset Noe Valley városrészben, egy zöld parkból szemléltük San Francisco belvárosát, majd leültünk egy étteremben beszélgetni. A találkozó végére odaért a felesége és az alig három hónapos kisbabájuk. Kellemes, kikapcsoló délutáni/esti program volt a kimerítő szakmai feladatok után.

Folytatás pedig vasárnap az Alcatrazzal, illetve hétfőn a Stanford Egyetem kampuszának, illetve az USA egyik vezető IP professzorának a meglátogatásával!