Selamat pagi, terima kasih!

Selamat pagi (ejtsd: szelimá pági)! Vagyis jó reggelt mindenkinek (még ha épp nem is reggel van az olvasás pillanatában). Első ázsiai utamról, mely ki tudja persze, talán egyben utolsó is, szeretném megosztani csekély, de annál tartalmasabb élményeimet. Az oka az útnak ezúttal is egy konferencia volt, mellyel fölöslegesen nem fárasztok senkit, emellett azonban lehetőségem nyílt, ha csak nagyon rövid időre is, de belepillantani egy 15-20 milliós város forgatagába.

11350 kilométert s több mint egy napot (kb. 28 órát) utaztam egy-egy irányba, hogy eltöltsek nem teljes három napot az indonéz fővárosban. Az első, ami egyből megragadta a figyelmemet, az a helyi emberek arcáról szinte lemoshatatlan udvarias mosoly, mely elkísért, bárhová is mentem. A hotel is nagyon rendben volt. A cég jelszavaként a simple, unique, friendly szavakat választotta, mely ígéreteket mind híven be is tartotta helyszín és a személyzet. A hotel kicsiny medencéje is megmutatta, mit élhetnek át a több mint harminc fokot és magas páratartalmat élvező turisták. Az indonéz gasztronómiát a hotel étterme mellett két hamisítatlan indonéz, utcai kifőzdében is megtapasztalhattam. Az egyiknek a falát tapétaként díszítették a gyíkok, padlóját pedig térkőként az éhes macskák, a másiknak a faláról "csupán" a helyi séf nevezetes emberekkel készült fotói függtek alá. Az ételekben ugyanakkor semmi kivetnivalót nem talált se a szemem, se  a gyomrom, különösen a csirkéből készült ételeik újszerű ízvilága ragadott magával.

Jakarta ezzel együtt egy hatalmas katyvasz benyomását keltette. A város a buja, zöldellő, virágokkal színezett fák és bokrok mellett tornyosuló felhőkarcolók, s az azok tövében roskadozó vityillók halmaza. Az utakon nehezen leküzdhető, folyamatos forgalmi dugó akadályozza a nyugalmat, miközben viszont az utaktól eltekintve az élet boldog meghittség (szinte már nemtörődöm lazaság) hatását kelti. A gazdag emberek mind csinosan öltöznek, kulturális örökségük részét képező inget, illetve hölgyek blúzt és más ruhaneműt, úgynevezett batikot viselnek (amely, ha jól sejtem, az alapanyag, pl. selyem, vagy olcsóbb kivitel esetén a pamut, kézzel történő festésére utal), addig az utca embere kissé kopottas küllemmel a járdára épített butikjából árulja a portékáját (ételt, italt, hamis lemezeket). A magyar és indonéz nyelv tragikomikus összecsengését tükrözi az a portól roskadozó kalyiba, amelynek oldalát a "putri" felirat díszítette. Ez magyarul korrekt leírása lett volna az életképnek, indonézül a szó azonban hercegnőt jelent.

A város felfedezésére rendelkezésemre álló csekély idő legjavát így is kocsiban töltöttem, s szívtam magamba az emlékeket. Vendéglátóim ugyanis egyik helyről a másikra furikáztam Jakarta irdatlan autóáradatában. Jártam az ország első számú, több mint száz méter magas emlékhelyénél (lásd a képet), megtekintettem az elnöki palotát, a Legfelsőbb Bíróság, illetve az Alkotmánybíróság pompás épületét (utóbbi kifejezetten csodás panteonban került elhelyezésre, lévén csak néhány éve kezdte meg a működését), sőt - kulturális élményeim csúcsaként - betérhettem Indonézia legnagyobb mecsetébe. Cipő levétele, láb megmosása, áhítattal imádkozó-fohászkodó hívők szemlélése, nem hívő talpaim kiűzetése a hívőknek fenntartott szőnyegekről - nos, nagyjából ennyi fért bele ebbe a tíz percbe. Boldog megdöbbenést eredményezett ugyanakkor részemről, hogy bárki szólt is felém a mecsetben, angol válaszomra tört angolsággal ugyan, de mindenki felelt, s beszédbe akart elegyedni velem. Sőt a rendszeres "honnan jöttél" kérdésre adott "Hungary" válaszomra jött a mosollyal teli gyors reakció: "Hungaria". Csodás élmény!

Akárcsak az a fényképezővel megörökíthetetlen élmény, amikor a helyi sofőr a dugóktól sokkolt autóutak helyett a kalyibákkal szegélyezett, motorosok seregével tömött, egyirányúnak nyilvánított, de mégis kétirányú utcákon át, és a semmittevéstől és a párás hőségtől bágyadozó, avagy épp a munkától megrokkanni készülő emberektől hemzsegő, a nyomor legmélyebb bugyraiba is bepillantást engedő sikátorokon keresztül kormányozta a kocsinkat.

Nehezen feldolgozható látványt jelentett számomra az a nagyjából 8 éves kisfiú, aki elhaladtunkkor épp egy pompás szobaajtót tákolt össze, avagy azok a gyerekek, akik Jakarta egyik folyójára épített, cölöpökön nyugvó faviskókról csobbantak a vélhetően hűsítő, de bizonyosan mocskos vízbe.

Ezt képzeld el: térdig érő fűvel benőtt focipálya, a kapukról szakadtan lóg alá a háló, s mindez két felhőkarcoló között. Ez Jakarta.

Ezt is képzeld el: a hotel medencéje mellett a hőség és a szitakötők zömmügése bágyaszt, amikor negyed négyet üt az óra, és egy közeli mecsetből felhangzó imádság hangjait veri vissza a nyolcemeletes épület. Mintha épp tüntetnének az utcán, de ez csak a hit hangja. Ez Jakarta.

És persze ott van a gazdagság: nálunk is megirigyelhető minőségű autók, elegánsabbnál elegánsabb ruhákba öltözött hölgyek/urak az üzleti negyedben, csupa üveggel borított felhőkarcolók, (vélhetően sok esetben hamis, de mégis) gyönyörűen csillogó órákkal, ékszerekkel díszített kirakatok. A 250 milliós ország színe-javát felvonultató Jakarta a fejlődő világ mintaképe lehet, s nem csak a közel 8 (értjük, nyolc) százalékos országos gazdasági növekedés okán, hanem a nyitottság miatt is. Sőt, meglepő módon koszt sem lehet annyit látni, mint például Nápolyban. A 24 órás forgalmi dugók mellett fogalmam sincs, hogy ürítik a kukákat, és hogy egyáltalán persze mennyi kuka van - de kosz látványosan nincs sok.

Egy szó mint száz: én csak a felszínt, és azt is röviden láttam. Itt lényegesen több időt lehetne eltölteni, de egymagamban, idegenvezető nélkül nem indokolt útra kelni a városban, feltéve, ha egy kicsit is be szeretnénk pillantani a máz alá, és meg szeretnénk tapasztalni Jakarta mindkét arcát.

Végül: terima kasih (ejtsd: trimá kászi), vagyis köszönöm (most épp a figyelmet mára)!

Lyon III

Université Jean Moulin Lyon III. E becses nevet viseli az az egyetem, amelyet utolsó 2012-es külföldi utam alkalmával látogattam meg. A bejegyzés címadása is részben ehhez köthető. Másrészt viszont ahhoz is, hogy az októberi látogatás volt sorban a harmadik lyoni kirándulásom.

Valljuk be: azok után, hogy tavasszal a feleségemmel együtt tértem vissza a második legnagyobb (és sokak többsége szerint éttermeit tekintve első számú) francia városba, a dél-francia Lyonba, furcsa érzés volt ezúttal egyedül megérkezni a Saint-Exupéry reptérre, buszra szállni, a környező hegyek ormai mögött narancsló színben lenyugvó napsugarakat nézni, leszállni a Part-Dieu vasút (és busz)állomáson, elsétálni a közeli hotelbe - és ismét csak útra kelni, hogy a vendéglátók jóvoltából elkölthessem vacsorára kapott napidíjamat. Az októberi út kulináris szempontból két nagy pilléren nyugodott. Mindkét pillér alapvetően eltér a hazai gasztronómiai lehetőségeimtől, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy csillapíthassam érdeklődésemet a sushi és a sült kacsamell ízei iránt. (Az első képet kedvenc sushi éttermem teraszáról lőttem Lyon egyik leghíresebb gasztro utcájáról, a rue des Marronniers-ről, melyet jobbról és balról egyaránt éttermek díszítenek.) Mindazok a lehetőségek, amelyek ezúttal előttem nyíltak, lenyűgözőre sikeredtek. Nem hazudtolták meg magukat a helyi kis bouchonok (családi éttermek) szakácsai, ezúttal is csodák érkeztek elém a tányéromon. Legkevesebb két olyan étterem iratkozott fel képzeletbeli naplómba, ahová visszatérést fontolgatok.

Októberi utam célja természetesen ezúttal is a Lyon III jogi kar LLM képzéses hallgatóinak okítása volt, ezúttal is 19 rapid, fárasztó órán keresztül. Ez általában nem jelent mást, mint korai keléseket, órák után röpke ebédszüneteket (amelyekbe azért mindig sikerült némi városnézést belecsempésznem, így a második kép is egy ilyen kirándulás során készült a Bartholdi szökőkútról), ismét előadásokat, végül bevásárlással és vacsorákkal fűszerezett esti órákat. Az októberi Lyon, melynek arcát eddig  nem ismertem, legalább annyira elvarázsolt, mint a tavaszi napokban megismert város. Ezúttal is emberek forgataga járt-kelt az utcákon, az éttermek menülapjait érdeklődően gondolkodó turisták hada állta körbe, dudaszó jobbról és balról, croissant itt, crépes ott. Ódon épületek és (majdnem) tiszta sétálóutcák, vásárlásra csábító ajándékboltok.

Ugyan nehéz volna előre megmondani, hogy következő lyoni utamra 2013-ban, vagy csak egy évre rá kerül sor, ez most nem is olyan lényeges. Azt tudom bizton: van miért továbbra is visszatérnem ebben a csodás városba, és örömmel fogok kapni az alkalmon, amikor eljön.

Tizedjére a tavak földjén

Amikor e blogot elkezdtem írni, már túl voltam jó pár finn utamon. Turkuba jönni azonban nem csak szakmailag kihívás, de a környezet, az ismerősök miatt is. Ennek megfelelően évek kitartó utazgatása révén eljutottam az első igazi jubileumi számhoz: tizedjére vagyok itt, a tavak földjén. Még pontosabban az Aura folyó partján, a sok száz éves és sok száz szigettel is büszkélkedő Turku városában.

A munka ezúttal csak a hétvégi "előpihenés" után következett, ily módon a szombat és a vasárnap állt a rendelkezésemre, hogy a meglepetések többségét megvásároljam, illetve hogy körbenézzek, milyen érdekességeket kaphatok lencsevégre. Sajnos az idő ezúttal nem volt teljességgel kegyes hozzám, mindkét napon esős délelőttöm volt. Szombaton szerencsére elég hamar elállt az áztató zápor, aminek is köszönhetően a délután java részét sétával töltöttem. Amelynek kiváló zárásaként felültem egy műfüves focipálya nézőterére, hogy - a hazai viszonyokat megmosolygó profi világítási rendszer mellett - megtekintsek egy nagyjából U16-os kaliberű leány mérkőzést. Három fontos megállapítás. Egyrészt a TuPy TiPS - Yläkinttä KH csapatok 1-2-vel végződő mérkőzésén nagyobb hajtás volt, mint az augusztusban Toledóban (kábeltévén) végigkövetett mérkőzésen. Másrészt a vendégek névtelen 11-es csatára olyan játékot mutatott, amelyre felnőtt férfiak sem mind képesek. A labda tapadt a lábához. A győzelem is az ő góljának (három védőt fűzött be, egyet a 16-oson belül köténnyel) és gólpasszának köszönhető. Harmadrészt: itt is megvolt minden, ami egy jó kis női focihoz kell. A komoly támadások és a kiváló koncentráció mellett kakaskodás, pontosabban csibés(z)kedés (utánrúgás, visszahúzás, nyafogás és kiabálás) tarkította a játékot. Jó kis mérkőzés volt.

Fociból ráadásul nem csak ennyi jutott nekem. Utolsó estémen ellátogattam az egyik helyi csapat, a TPS mérkőzésére. Bátyám megfogalmazása szerint országos egyes kellett volna, hogy legyen a mérkőzés, mivel a TPS 3., a  Vaasa csapata pedig 7. a bajnokságban. Ehhez képest a csapatok magyar pályákon is látható gyenge technikai produkcióval álltak elő. Tagadhatatlan, hogy a lendület és a hangulat kiváló volt, de a 4 ajtó-ablak helyzet, valamint az utolsó perces vendég lövések igencsak felborzolták a kedélyeket. Hogy végül is bátyámnak legyen igaza, a hazaiak végül egy gólt csak begyötörtek az ellenfélnek, életben tartva reményeiket a második helyért, de mindenképpen megerősítve pozíciójukat a dobogón.

Amilyen kellemes élményt jelentett a foci, annyira cudarul bánt velem az időjárás. Gyakorlatilag egyszer sem nyílt lehetőségem az egyszerű sétán túl komolyabb kirándulásokra. Nyilván nem is azzal a vággyal indultam el, hogy ez az út lesz a legjobb az összes közül, de valljuk be, a kiváló egyetemi csoportom, avagy a fent hosszan részletezett mérkőzések, és persze a családnak történő vásárolás öröme együtt sem ért fel annyival, amennyit eddig általában minimálisan kaptam egy turkui utazástól. Ettől függetlenül néhány képet ezúttal is készítettem, íme talán a legérdekesebb új művészi installáció, amely az Aura folyó tükrét díszítette. 

Amúgy pedig fel a fejjel. Jövő májusban nem egyedül fogok útra kelni, s így még a honvágy is kifejezetten otthon fog maradni.

Ja, és ez nem maradhat el! Ezt a fotót az utolsó napomon készítettem. Tessék csak figyelmesen megnézni: félreérthetetlen árukapcsolás!

Felhők alatt, dombok között...

Az elmúlt években külföldi munkaútjaim, avagy kellemes családi nyaralásaim mellett nem egyszer nyílt lehetőségem arra, hogy feleségemmel együtt kettesben keljünk útra, és fedezzük fel az ország valamely kellemes tájékát. Idei nyári/őszi választásunk a Bakonyra esett, a bázis pedig Bakonybél lett.

Egyéb feladataink okán az idei közös nyaralásunk mindössze két éjszakásra sikeredett, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy nagyon kellemes élményeikben legyen részünk. A választás ugyanis tökéletesre sikerült - legalábbis ami a környezetet illeti. Sajnos szállásunkon kicsit új (pontosabban régi) értelmet nyert a minimalista dizájn, habár ez pihenésünket a legkevésbé sem rontotta el, viszont okot adott szállásválasztási képességeink továbbfejlesztésére. A környezet viszont mindent megadott, ami az aktív kikapcsolódáshoz szükségesnek mutatkozott: túraútvonal, erdő, dombok-hegyek, várrom, apátság, borkóstolás és kiváló éttermek. Valamint egy igazi meglepetésben is részünk volt. Nézzük sorjában ezeket.

Kora délutáni érkezésünk után röviddel máris útra keltünk a Bakony egyik legmagasabb pontja, a Kőris-hegy teteje felé. Erdőjárók számára vélhetően nem jelent meglepetést az a kijelentés (számomra mégis újdonságként szolgált), hogy a hegycsúcsig vezető néhány kilométeres útvonal teljesen egyedi arccal bír. A Mátra, a Zemplén, a Pilis, a Börzsöny, a Balaton-felvidék, a villányi hegység (valójában inkább dombság) azok a példák, ahol az elmúlt időszakban megfordultam. Mind másként festett. De olyan erdőt, mint a Bakonybéltől keletre elterülő terület, még nem láttam. A leginkább szembetűnő vonást a buja, zöld aljnövényzet (konkrétan fűre is gondolok itt) jelentette, de persze a fák összetétele is más volt. Ezen újdonságtól eltekintve a több kilométeres túra a kőris-hegyi lokátorig (mert hogy a tájat ilyen szép építménnyel kellett feldobni) kellemesen telt. Visszafelé már kevésbé, ugyanis hosszú idő után esővel találkoztunk. Más kérdés, hogy ez túra közben nem annyira kellemes. Szerencsére a fák lombkoronájának fedésében a vízcseppeknek csak egy csekélyebb része talált meg minket. Mindez azonban elég volt ahhoz, hogy ha csak csekély mértékben is, de lehűljünk, ami pedig arra adott kiváló okot, hogy igénybe vegyük a szállónk szaunarészlegét, ami a finn szauna mellett egy kellemes hőfokú merülő medencével volt teljes.

Második napunkon több célpontot tűztünk ki magunk elé. Először is a Cseszneki várhoz látogattunk el, melynek romantikus romjai hosszú évszázadok alatt érték el jelenlegi formájukat. Valaha pompás, habár természetesen inkább bumfordi kastéllyal a közepén, s több gyűrűvel körülötte. A régmúlt épületein fantáziálni szerető emberek számára ideális látogatási helyszín. Utunkat ezt követően a pannonhalmi apátság felé vettük, amely további több órás programot nyújtott számunkra: látogatás az apátsági épületekben (templom, könyvtár), valamint technológiai pinceséta, majd borkóstolás, végül az arborétum és a levendula ültetvény megtekintése. Természetesen nem üres kézzel tértünk innen haza, a levendulás fürdősó a téli hideg időkre kellemes segédeszközként fog szolgálni.

És akkor a meglepetés! Feleségem kiváló ötlete volt, én pedig örömmel kaptam az alkalmon. ha már a szállásunk felé láttuk a kiírást és még a nap sem ment le, hát betértünk - ha minden igaz - a legújabb hazai golfpályára, a Forest Hills Golf & Country Clubba. Ugyan nem játszottunk egy teljes 18 lyukas, de még csak egy 9 lyukas játékot sem, sőt csak a gyakorló pályát (driving range) céloztuk meg, így is minőségi játékélményben volt részünk. Korlátlan zseton, sőt még némi ingyenes oktatást is kaptunk egy nagyon kedves, hazánkba szakadt ír golfedzőtől. Naplementét pedig eddig még nem láttam golfpályáról, ez nagyjából most megadatott nekünk. Ami egyúttal kiváló keretbe foglalása volt az utazásunknak. (És sokkal kiválóbb téma zárásként, mint esetleg a hazaút háromszáz kilométerének hiteles története.)

Mindenből egy kis jó

A napok gyorsan, szorgosan teltek toledói utam során. Az előadások előtt, között és után is sikerült azonban mindig, habár általában csak rövidke időre, kikapcsoló, feltöltődést nyújtó élményeket gyűjteni. Röviden csokorba szedem, mit is tapasztaltam az elmúlt egy hét során.

Az utazásról nem hiszem, hogy sok szót volna érdemes ejteni. Habár annyit mindenképpen megemlítenék, milyen furcsa élmény volt, mikor az amerikai határőrök az útlevél-ellenőrzés során félreszólítottak, egy külön szobába kísértek, s hat felfegyverkezett úriember a számítógép képernyőjét szemlélve  gondolkozott arról, hogy vajon minden rendben van-e a papírjaimmal. Beengedtek, úgyhogy gondolom a válasz pozitív volt. Mindenesetre kifejezetten nyugtatólag hatott izgatottságomra, hogy a reptértől vendéglátóm házáig egy Lincoln Town Carral utazhattam. Ennyi helyet a lábnak nem sok kocsi biztosít.

Annak tudatában tértem aztán szombaton nyugovóra, hogy másnap pörgős, tartalmas programokban lesz részem. Nem is tévedtem: ajándékok vásárlása, kerti munka, grillezés - és baseball. A sport, amiben gyakorlatilag tényleg csak akkor lehet részem, ha erre a kontinensre látogatok. S láss csodát, harmadik élőben megtekintett mérkőzésemen ismét a helyi csapat nyerte. A Toledo Mud Hens ezúttal a Durham Bulls csapatát gyűrte le 4-3-ra. (Lelkesebbje talán tudja, hogy utóbbi csapatról film is készült a nyolcvanas évek végén Baseball bikák címmel.) A mérkőzés legérdekesebb teljesítményét mégsem a játékosok nyújtották (bár volt egy három pontot hozó hazafutás is), hanem az a toledói dresszbe öltözött fiatal srác, aki higany- és Michael Jackson mozgású táncával több ízben is szórakoztatta a közönséget. A mérkőzés végén aztán a gyerekek vették birtokukba a pályát. Kb. 30 percig csak özönlöttek a salakra, és futották le - ki gyorsabban, ki lassabban - a négy alappontot. A tűzijáték pedig már csak ráadás volt.

Az előadással érintett hétköznapok többsége egyébként hasonlóan telt: készülés az órákra, beszélgetés, alkalmanként ebéd az amerikai professzorokkal, és ha csak lehet, némi séta is a kampusz területén. Kivételt e napok közül mindenképpen a kedd jelentett, amikor - hat év után - meglátogattam a toledói képzőművészeti múzeumot. Az ókori szobroktól kezdve a valamennyi korszakot átölelő festményekig, valamint minden egyéb műtárgyakig egészen tartalmas kiállításokkal rendelkezik a helyi múzeum, amelynek épületét, a bejáratnál elhelyezett márványoszlopait bármely intézmény megirigyelhetné. Csütörtökön ehhez hasonló, egyedi élményben volt részem, mikor az egyik kolléga feleségével meglátogattunk néhány üvegfúvó művészt, akik a látogatás pillanatában fúvás helyett hóembereket készítettek. Közel húsz év után láttam ismét hasonló munkafolyamatot, élmény volt.

Az első olyan nap, amikor gyakorlatilag semmi munkajellegű feladatom nem volt, péntekre esett. A reggeli program ennek megfelelően a lazulás jegyében telt, melynek lány középiskolai futball megtekintése is részét képezte (persze televízión keresztül). Ez azt hiszem mindent elárul a helyi kábel televízió csatorna kínálatáról. Ezt egy ebéd követte egy professzorral, majd fél négytől kezdetét vette a hét legnagyobb feladata/kihívása. Ahogy két éve csirkepaprikást nokedlival, ezúttal is valami igazi magyaros vacsorát készítettem azoknak a kollégáknak, akik Szegedre járnak előadást tartani. A menü gulyásleves és palacsinta volt, utóbbi otthoni sárgabaracklekvárral. Mondhatni épp időre lettem kész mindennel, így a vendégsereglet fogadására is jutott idő. Kellemes társaságban (sok nevetéssel), nyugalmas udvaron, kellemes hőfok mellett tölthettem így el utolsó estémet Toledóban. Ha lesz még lehetőségem jönni ide, máris vannak ötleteim, mi szerepeljen a következő menün.

S mivel már csak a hazaút van hátra, melynek részleteivel biztosan nem fogom senkinek a türelmét próbára tenni, itt az ideje lezárni ezt a bejegyzést. Folytatás magyar és külföldi utakkal hamarosan.

Toledo, harmadjára

2006 és 2010 után harmadízben érkezek Toledo városába, amely Ohio állam északi részén, az Erie-tó dél-nyugati csücskénél helyezkedik el. 2006-ban még szakmai kapcsolatok ápolása, olvasás, nyelvi fejlődés céljából érkeztem, két éve már előadást tartottam, s ezúttal is így fogok tenni.

Az előadásokat az esti órákban kell megtartanom (hattól fél tízig), a munka mellett azonban minden nap lesz arra lehetőségem, hogy kikapcsolódjak. A tervek szerint baseball mérkőzésre fogok menni, kirándulni fogok két kedves ismerőssel (Bruce és Nancy már két bejegyzésemben is megjelent: 2010-ben épp Toledóban, idén Turkuban találkoztam velük), golfozni megyek egy másik professzorral. Ha minden jól megy, eljutok Ann Arbor városába, amely otthont ad az USA egyik legjobb egyetemének (University of Michigan), amely egyébként a 22 szeres olimpiai érmes (tizennyolcszoros aranyérmes!) Michael Phelps egyeteme is volt). Végül már fixált program a magyar vacsora parti, amelynek keretében gulyáslevest és palacsintát fogok készíteni az ismerősöknek. A rendelések is le vannak adva, illetve magam is bőszen jegyzeteltem saját ötleteimet, kinek milyen meglepetést hozzak, így a vásárlásra is megfelelő időt kell fordítanom majd.

Az elkövetkezendő napokban igyekszek két-három bejegyzés keretében a fenti programokról részletesen beszámolni. Csak nehogy aztán olyan sok legyen, hogy időm ne nyíljék a gépelésre! Mindenesetre addig is álljon itt az a videó, amelyet hat évvel ezelőtt készítettem első toledói utazásom legszebb állomásairól (a toledói jogi kar épülete, vendéglátóim otthonai – többen is voltak –, a Henry Ford Múzeum, toledói kertváros, augusztus 20-ai magyar fesztivál, utazás Clevelandbe BB King 80. születésnapjának tiszteletére tartott koncertre, Mud Hens baseball mérkőzés az első sorok valamelyikéből, képek Ann Arborból és Detroitból, két kerti party az Erie-tó partján, vasárnapi gospel mise/koncert, toledói állatkert, és végül utazás az amishok földjére – szerencsére egy kicsit fejlődtem azóta, ami a fényképészeti tudományt illeti).

Családi nyaralás a Zemplénben

Tavaly augusztusban Visegrád városában gyűlt össze a család egy több napos, élményekben gazdag, pihentető nyaralásra. Az idei helyszín az ország másik régiójában található Zempléni hegység, s azon belül is Telkibánya volt. Ahogy tavaly, úgy idén is sok kalandban volt része a csapatnak.

A kirándulásnak egyetlen nehezítő tényezője volt: a távolság. Nekünk oda s vissza több mint 800 kilométert kellett levezetnünk. Ha azonban ettől eltekintünk és az utazás tartalmába pillantunk bele, akkor az élmények feledtetik ezt a körülményt. Először is: Telkibánya nagyon takaros, tiszta, csendes település, a szállásunk (Aranyhegyi Vendégház) pedig minden igényt kielégítő szálláshely. Nemcsak tiszta, de minden komforttal felszerelt házat kaptunk, igényes dekorációkkal, hatalmas kerttel, kemencével, foci/röplabdapályával (melyet mi inkább tollaslabdázásra használtunk), vadlessel, kerti játékokkal – csak hogy a legfontosabbakat említsem. S mindezt rendkívül jutányos áron.

Érkezésünk napja leginkább a bepakolással, a hatalmas udvar felfedezésével, játékkal, Telkibánya feltérképezésével, fahasogatással telt – és persze a kora délutáni órákban Berki Krisztián, az esti órákban pedig Pars Krisztián olimpiai győzelmének megtekintésével. Jobb vasárnapot kívánni sem lehetett volna.

Kutyaszorító
(Telkibányához közel)

Hétfőn a Pálházáról induló kisvasúttal Rostalló végállomásig utaztunk, hogy aztán az ebédet a Kőkapu Hotel melletti étteremben költsük el. Míg az étterem nyitására vártunk, a szomszédos tavat csodálhattuk meg vagy hűsölhettünk az árnyat adó fák tövében. Délután a csapat háromfelé vált. Ki a kisvonattal, ki gyalog indult Pálházára, a kocsikhoz. Mi Franciskával gyalogszerrel indultunk vissza Telkibánya felé. Ha nem is kellett olyan szintkülönbségeket leküzdenünk, mint a Mátra, a Börzsöny vagy a Pilis területén, az útvonal szépségekben (és éhes szúnyogokban) gazdag volt, s a 12-13 kilométeres séta határozottan jót tett testnek és léleknek egyaránt.

Hétfő délután még szakácsszerepet is kaptam: paprikás krumplit, igazi tábori ételt kellett készítenem. Bízok benne, hogy sikerrel jártam. Késő délután ismét a sporté lett a főszerep: Tóni simán elvert mindenkit lengőtekében, Ancsa pedig megizzasztott tollasban.

A füzérradványi Károlyi kastély

Kedden igazi történelmi hangulatú utazásra indultunk. Pálházán keresztül előbb a füzéri várhoz, majd a füzérradványi Károlyi kastélyhoz kocsikáztunk. Mind a kettő kötelező látnivaló a Zemplénbe látogatók számára. Az egykoron még a Szent Koronát is őrző füzéri várból dél felé (és persze keletre meg nyugatra) hegyek/dombok ormait, vagy épp a pálházai kőbányát lehet kiválóan látni, észak felé pedig a Nagy Milicre tekintve jó tudni, hogy a túloldal már Szlovákia. A füzérradványi kastély, bár messze még a teljes felújítástól, következésképp az illúzió sem teljes, kiváló betekintést enged egy dolgos nemesi család múltjának egyes korszakaiba. (A kandallógyűjteményük kimondottan figyelemre méltó.)

A kedd délutáni szakács feladatokat Tóni vállalta magára, hogy a kemencében tarját és mindenféle zöldségeket süssön. A nyársalónál pedig a Mórahalmon termett kukoricát főztük meg, s tálaltuk a vacsora mellé. S mivel ez az este volt az utolsó, ezért a sport helyét sokkal inkább a beszélgetés vette át. Persze azért fél szemünkkel nyomon követtük a vízilabdás lányok mérkőzését (sajnos nem jutottak döntőbe).

Szerdára pedig a pakoláson túl nem maradt más, mint a hazaút – legnagyobb örömünkre két aranyéremmel fűszerezve ezeket az órákat a kajak-kenu pályáról. S bár az idő sosem elég arra, hogy eleget pihenjen, rokonozzon az ember, ez a néhány nap is kimondottan jól esett. Folytatás remélhetőleg jövőre!